Tokok (Acipenser Art.)

A tokok (Acipenser Art.) nemzetségének húsz faja közül, legalább is a nyugateurópai népeknél, a legismertebb:

A közönséges tok (Acipenser sturio L.)

Tokfélék. - 1. Viza (

Tokfélék. - 1. Viza (Acipenser huso L.). - 2. Közönséges tok (A. sturio L.).

A közönséges toknak, Acipenser sturio L., mérsékelten hosszú ormánya, keskeny felsőajaka, duzzadt és középen megszakított alsóajaka, síma bajuszszálai, szorosan egymás mellé sorakozó, nagy oldalvértei s elől meg hátul alacsony, de középen magas hátpajzsai vannak. A hát színe többé-kevésbbé sötétbarna, barnásszürke vagy sárgásbarna, hasa ezüstösen fehér, a vértlemezek pedig szennyesfehérek. Eléri a 6 m-es hosszúságot, de rendesen nem több 2 m-nél.

Hazája az Atlanti-óceán, a Földközi-, a Keleti- és az Északi-tenger, egészen Észak-Amerika keleti partjáig. A Fekete-tengerben és a Duna-medencében csak nemrégen lelte meg Antipa. A Rajnában ritkán hatol fel Mainzig s csak egészen kivételesen Baselig; a Weserben alig jut fel a Werra és Fulda torkolatáig; az Elbában felhatol Csehországig, sőt behatol a Moldvába és mellékfolyóiba is. A Keleti-tengerből jut be az Oderába, Visztulába és mellékfolyóiba. E hal hazai előfordulását csak Bielz említi Erdélyből.

A kecsege (Acipenser ruthenus L.)

Kecsege (

Kecsege (Acipenser ruthenus L.).

A délnémet kutatók a kecsegetokot (Acipenser ruthenus L.) összetévesztették a közönséges tokkal, bár attól hosszúra nyúlt, vékony ormánya miatt könnyen megkülönböztethető, annál is inkább, mert meglehetősen hosszú bajuszfonalai belső felükön rojtosak. Felsőajaka keskeny és kissé beöblösödő, alsóajaka középen megszakított. Az első hátvértek alig emelkednek ki, de hátrafelé egyre nőnek, legmagasabb a negyedik vért, amely hegyes tüskében végződik. A hát színe sötétszürke, a hasé világos, a mellúszók, a hát- és a farokúszó szürke, a has- és az alsóúszó szennyesfehér, a hátvértek színe olyan, mint a háté, az oldal- és hasvértek színe fehéres. E hal ritkán nő meg 1 m-nél nagyobbra és súlya legfeljebb 12 kg.

A kecsegetok, vagy röviden kecsege, a Fekete-tenger lakója, s abból felvonul e tenger minden folyójába, tehát a Dunába is s eljut ennek majdnem minden mellékfolyójába. Bécsnél évente fogják, Linznél sem ritka, de már Ulm közelében is megtalálták. A Fekete-tengeren kívül a Káspi-tengerben is lakik s megtalálható ennek a folyóiban is, továbbá a szibériai folyókban, főleg az Ob-ban is. Észak-Németország folyóiba és tavaiba való betelepítésével ismételten megpróbálkoztak, de sikertelenül, mert megélt ugyan ott is, de nem ívott. Hazánkban gyakori, elvétve még a Balatonba is bejut; a folyók mélyvízű, köves fenekén május-júniusban ívik. Húsa a legjobb és a legtöbbre értékelt halhús.

„Az a különös van benne, hogy a homokos fenekű vizeknek örvényeiben a sárban szeret lakni és oly könnyen enged a fogásnak, hogyha csak az orra akad is a hálóba, bátor egész teste kívül maradjon, ki nem rúgja magát a hálóból, hanem ki-kifogattatik. A Szamosnak és Tiszának bőv lakosai vagynak e félék. De a Tiszába ritkán jőnek fellyebb Ujlaknál, megesik mindazáltal, hogy néha Szigetig is feljőnek, mégpedig nagy bővséggel.” – Így tanította ezt a kecsegéről Gáti István természetrajza. – „Sokszor egész táborral el-elvándorolnak, mint a kecsegék 1767. az Alföldről, Tiszából feltakarodtak ide is Mármarosba, Marosból Szamosba, úgy, hogy ízül se találtatott ez oda alatt.”

A kecsege tenyésztésével hazánkban már a XVII. században megpróbálkoztak. I. Rákóczi György fejedelem Sárospatakról Székelyhíd környékére vitetett kecsegéket és melegforrástól táplált tóba telepítette be őket. Szalárdi János krónikájában olvashatjuk, hogy a kecsegék néhány esztendeig jól megvoltak, de egy felhőszakadás elmosta a gátakat, s akkor szétszélledtek. Újabban Gosztonyi Mihály földbirtokos kísérelte meg a kecsegetenyésztést. A halastóban szépen gyarapodtak, de nem ívtak.

A kecsege mesterséges tenyésztésével 1869 óta sokan foglalkoztak, de igen kevés gyakorlati eredményt értek el. Még a legtovább jutott ezen a téren Arnold, akit az orosz halászati egyesületben a kecsegetenyésztés kérdésének megoldására a kazáni kormányzóságba küldtek ki. Arnold a kecsege addig ösmeretlen ívóhelyeit kutatta fel és ezekről gyüjtött ivarérett példányokat. Hosszas kísérletezés után az ikráknak száraz úton való megtermékenyítése is sikerült. Az orosz halászati egyesület kazáni fiókja ezzel a módszerrel 1911-ben kb. 10.000, 1912-ben pedig 30.000 darab ikrát költettetett ki.

Az amerikai kísérletekről Glen C. Leach, az orosz próbálkozásokról pedig N. A. Borodin közös jelentésben számolt be („Bur of. Fisch.” Doc. No. 880, 1920), de gyakorlati eredményt egyik sem tud felmutatni.

A sőregtok (Acipenser stellatus Pall.)

A Duna középső szakaszába a kecsegénél jóval ritkább a sőregtok Acipenser stellatus Pall., amely ugyancsak az említett tengerekből jár föl a folyókba, s 2 m nagyságú és 25 kg súlyú, de Petényi szerint fogtak 40–50 kg-osokat is.

A sőregtok, csillagos tok, vagy királyhal ormánya igen hosszú, hegyes pallosalakú, amelynek sima bajuszfonalai beöblösödő felsőajka, majd teljesen csenevész és középen nagy darabon hiányzó alsóajka és egymástól különálló oldalvértei vannak. Nevét az apró, csillagalakú csontpikkelyektől kapta, amelyek bőrében szétszórtan láthatók. Háta világos barnásvörös, gyakran kékesfekete, hasoldala és oldala fehér, ormányának alsó oldala hússzínű, vértei szennyesfehérek. A tengerből seregekbe verődve márciusban indul fel a folyókba, s ívása végeztével, amely a nyári hónapokra esik, visszatér a Fekete-tengerbe. Húsa igen finom és keresett cikk.

A színtok (Acipenser glaber Heck.)

A színtok, Acipenser glaber Heck., Antipa vizsgálatai szerint kizáróan a Duna lakója, s nem jár le a tengerbe. Alakja zömök, ormánya rövid és lekerekített végű, alsóajka nincs megszakítva. Másfélméter hosszúságú és mintegy 30 kg súlyú, igen ízletes húsú hal.

A viza (Acipenser huso L.)

A tokfélék között talán a legfontosabb a vizatok, viza, vagy őrhal, Acipenser huso L., a tokhalak óriása, mert eléri a 9 m-es hosszúságot és a 14 métermázsás súlyt. A vizának rövid, háromszögletes ormánya, szalagszerű, lapos bajuszszálai, középen kissé beöblösödött felsőajka és középen megszakított alsóajka van. Hátvértei elől és hátul alacsonyak, középen magosak, oldalvértei aprók és különállók. Háta sötétszürke, hasa piszkosfehér, ormánya sárgásfehér, vértei fehéresek. Hazája a Káspi- és Fekete-tenger és a beléje ömlő folyamok alsó szakasza. Ma már igen ritkán jön fel a magyar Dunába, illetve a Vaskapu fölé. Pedig valamikor nemcsak a magyar Dunában, hanem mellékfolyóiban is fogták. Heckel a Marosból és Tiszából, Petényi a Vágból, Herman a Körösből és Zagyvából is említi. Húsa jó, ikrája és hólyagja világkereskedelmi cikk.

A viza előfordulásáról Vutskits („Halászat”, 1911) a következőket mondja: „A tokfélék közül a vizáról, ezen halcsalád óriásáról írja Schrank, hogy 1692-ben még a bajor Dunába is felhatolt. Oláh Miklós szerint pedig 1763-ban a magyar Dunában is oly nagy mennyiségben fogták ki, hogy értékesíteni sem bírták.” A legnagyobb viza, melyet 1857-ben a Dunából kifogtak, 8 régi mázsát és néhány fontot nyomott. 1868-ban Orsova táján fogtak ki Singhoffer halászmester szerint e folyóból egy 480 fontos példányt. 1870-ben szerinte a Dunából 300 fontos viza még gyakran került a szárazra, de 1879-ben már ritka volt a 200 fontos is. Az idén (1911) ezen halóriásnak Orsovánál Eckstein Emil áll. halászati bérlő feljegyzése és szóbeli közlése szerint már csak 4 példányát fogták ki; ezek egyike, mely 102 kg-ot nyomott, éppen ottlétem alkalmával, szeptember 8-án került szárazra. Zimony táján is Wolf Jakab halászmester szerint, csak elvétve fognak ki a Dunából egy-egy vizát; Dunapentelén pedig 35 évvel ezelőtt került egy 50 kg-os utoljára a hálóba. A Tiszából Szolnok táján 28 év óta nem fogtak ki Stögermayer halászmester feljegyzése szerint vizát; Szentesen is csak nagyritkán kerül egy-egy 30 kg súlyú a szárazra. Szegednél 1895-ben fogtak ki utoljára Bárkányi János halászmester állítása szerint két darab 50–60 kg súlyú vizát; 1909-ben Algyőn kifogottnak azonban csak 18 kg súlya volt.”

A Duna középső szakaszán, Gemencénél dr. Isgum Ádám halászmester és e régi érdemes halászcsalád két másik tagja, Rezső és Ferenc, 1922 márciusában 2.20 m hosszú, 90 kg-os vizát fogtak. A gemencei halásztanyán mér 18 év óta nem láttak vizát. Valószínűen viza volt az a 135 kg-os tokféle óriás is, amely 1929 májusában került a poroszlai halászok hálójába.

A vágótok (Acipenser güldenstaedti Brandt)

A viza mellett a legfontosabb oroszországi tokfaj a vágótok, Acipenser güldenstaedti Brandt. E tok eléri a 4 m hosszúságot és 80 kg súlyt. Egész Oroszországban Nyugat-Szibériáig van elterjedve, s gyakori az Uralban és a Volgában is. Az Al-Dunában is gyakori, de hazánkba csak igen ritkán jut el. Az Al-Dunából említett fajtok, Acipenser schypa Güld., Antipa szerint a színtok és vágótok korcsa.

A vöröstok (Acipenser rubicundus Les.)

Nemcsak Európában, hanem Amerikában is számos tokfaj él. Ezek közül kiemelendő a vöröstok, vagy tavitok, Acipenser rubicundus Les., mert egész életét az édesvízben tölti. Észak-Amerika nagy tavainak lakója, amelyekből feljár a folyókba. Életmódja és gazdasági jelentősége ugyanolyan, mint európai rokonaié. 1870-ig tulajdonképpen alig becsülték valamire, ekkor azonban néhány konzervgyár rávetette magát és füstölt tokhúst, kaviárt és halenyvet készített belőle, s csakhamar nyersanyaga lett az amerikai nagy üzemeknek. Hogy mekkora eredménnyel irtják, arra nézve elegendő megemlíteni azt, hogy 1880-ban a Michigan-tóból még 3,839.600, de 1899-ben már csak 108.279 fontot fogtak. Fenyegető kipusztulását mesterséges tenyésztéssel akarták meggátolni, de eredményt nem értek el.

A tokfélék életmódjára vonatkozó eddigi ismereteink valószínűvé teszik azt a feltevést, hogy a különböző tokfajok egészben véve azonos életmódot folytatnak. Mint már említettük is, tulajdonképpen tengeri halak, amelyek a folyókat csak időlegesen, szaporodás céljából keresik fel, vagy hogy bennük töltsék el téli álmukat. Egyes fajok, mint a színtok, vagy talán a kecsegetok is, úgyszólván teljesen folyami halakká váltak. Hogy magában a tengerben hogyan élnek, milyen mélységekig szállnak le és miből táplálkoznak a tengervízben, azt mind nem tudjuk. Valószínű azonban, hogy a tengerben is a finom homokos, vagy az iszapos feneket kedvelik, s itt, amint azt a folyókban is teszik, a lágy fenékbe félig beásva inkább lassan mászva, mint úszva mozognak, miközben hegyes ormányukkal az iszapot és a homokot feltúrják, kinyujtható ajkaikkal a feneket vizsgálják és táplálékukat keresik. Azoknak a tokoknak a gyomrában, amelyek már behatoltak a folyókba, állatmaradványok mellett szétbomlott növényi részeket is találtak; de lehet, hogy az utóbbiak csak véletlenül kerültek a gyomorba. Kétségtelen azonban, hogy az összes tokfélék ragadozók, tehát eleven állatokkal táplálkozó halak; néhány nagyobbtermetű fajról orosz tudósok megfigyeléseiből tudjuk, hogy ívásuk idején, a folyókba szintén behatoló pontyféle halak rajait üldözve követik és majdnem kizáróan belőlük táplálkoznak. Vándorlásaik alkalmával felemelkednek a felső vízrétegekbe, s aránylag gyorsan vonulnak. Vándorlásuk ideje a különböző fajoknál majdnem egyidőre esik, mégpedig márciustól májusig és aztán az őszutóra.

Csapatokba verődve vándorolnak s a csapat nagysága a viszonyok és a terep szerint változik. Azokban a folyókban, amelyekben fejlett a halászat, az összes tokfajok száma igen megapadt s ez az apadás annál is inkább szembeötlő, mennél tökéletesebbek a halászati módszerek és mennél több a halászok száma; más folyókban még ma is igen nagy a számuk, mert a folyamok nagysága miatt nem bírnak a halászok mindenütt hozzájuk férni. A tok-félék a legszaporább halak közé tartoznak. A viza ikrásai között fogtak olyanokat is, amelyeknek 1400 kg testsúlyuk mellett 400 kg ikrájuk volt. A folyókba felhatoló halak ikrájukat áprilistól júniusig a fenékre tojják le s azután meglehetősen gyorsan térnek vissza a tengerbe. A megtermékenyített ikrából mintegy 5 nap alatt kél ki az ivadék, amely, úgylátszik, sokáig tartózkodik még az édesvízben s talán ott tölti életének első és második esztendejét.

Minden tokhalnak kitünő és ízletes a húsa, egyesek húsát a legkitűnőbb halhúsnak tartják s éppen ezért mindenütt igen üldözik őket. Húsukat részben frissen, részben sózva vagy füstölve fogyasztják. Már a régiek is igen kedvelték a tokhúst.

A régi Róma gazdagjai vendégeik elé virágokkal díszítve tálalták fel a tokokat. Görögországban a legkitünőbb ételnek tartották. Kínában a vágótok rokona, az Acipenser sinensis, csak a császár asztalára került, Angliában és Franciaországban is az uralkodók és főnemesek joga volt a tok-féléket saját asztaluk számára visszatartani, Oroszországban sem volt másképpen. Mindennek ellenére a tokhalakat mégsem főleg húsuk, hanem inkább ikrájuk és úszóhólyagjuk miatt fogják.

Az ikrából készítik a kaviárt, az úszóhólyagból pedig a kitünő halenyvet. Kaviár nyerése céljából először vesszőkkel verik a kiszedett petefészkeket, azután rostákon átnyomják őket, hogy az ikrát elválasszák a hártyáktól, majd többé-kevésbbé megsózzák és hordókba préselik az ikrát s így szállítják el. A legolcsóbb a préselt kaviár, amelyet csak a durva hártyáktól szabadítanak meg, sózás után gyékényen a napon kissé megszárítják és hordókba tapossák. Jobb a szemcsés kaviár, amelyet hosszú vájúkban sóznak be, majd rostákon vagy hálókon szárítanak és végül hordókba préselnek. A legfinomabb kaviárt az ikraszemek megtisztítása után vászonzacskókba teszik, ezzel együtt sóslében áztatják, majd szárítás céljából kissé kinyomják és felakasztják s végül hordókba zárják. A legfinomabb kaviárt az apróbb fajok, a sőreg és a kecsegetok ikrájából nyerik. Az orosz kaviárkivitel Angliába 1926-ban 200.000, 1929-ben pedig 800.000 rubelt jövedelmezett.

Németországban a tokfélék halászatának nem nagy a jelentősége, az Elba- és Weser-torkolatban évente csak néhány száz tokot fognak. Az Al-Dunán, amely régebben egész Közép-Európát ellátta tokhússal, súlyosan megérzik az oktalan irtóhalászat következményeit. Azok a kísérletek, amelyek a tokhalak mesterséges tenyésztése útján akarták a fajokat szaporítani, kudarccal végződtek.

Hazánkban ma már csak a kecsegetok és kisebb mértékben a színtokfogásnak van egy kevés gazdasági jelentősége. Azok az szép idők, amikor nagy, százmázsás tömegekben fogták a Dunában és a Tiszában a tokhalat, örökre eltűntek. Egy nemzedékkel ezelőtt az ittfogott sokmázsás és fontonként kimért óriási viza közönséges volt minden halpiacon. „Régente, – írja Herman Ottó, – amidőn ez a valóságos óriás még szerette a magyar vizeket, az érkező sereg olyan volt, hogy a víz duzzadozott tőle, s oly számmal került a szárazra, hogy nemzetgazdasági fontosságot öltött. Ma a viza megfogyatkozott nálunk... Az bizonyos, hogy a régi híres vizafogók elnéptelenedtek s a mázsás viza nagy ritkaság, holott régente akárhány tízmázsás is került szárazra.”

A tokfélék halászata Oroszországban a legnagyobb, ahol főleg azokban a folyókban, amelyek a Fekete- és Kaspi-tengerbe ömlenek, ősidők óta nagyban űzik. Számos halászfalu él ott ebből, számos nyári halásztelep is létesül tavasszal, és ősszel ismét megszűnik a folyók mentén. Valamely nagyorosz, vagy görög, akit halászgazdának neveznek, kibérel egy-egy partszakaszt a tulajdonostól, tágas nádkunyhót épített a parton, beszerzi a ladikokat, a hálókat, s a halászathoz szükséges összes kellékeket, azután egy csomó oroszt, görögöt, tatárt, moldvait, lengyelt, vagy más, a közelben lakó népet, részesedéssel szerződtet nyárára, s tanyát üt velük az új halásztelepen. A halászlegénység közvetetlenül a partra épített nagy, tágas és szellős kunyhókat készít magának. E kunyhókban van a 12–20 tagú legénység fekvőhelye, de ott tartják a halaskádakat, a sóshordókat és a sódarálót is. Minden kunyhóban legelőször is szentképet helyeznek el. Az ajtók két oldalán állandóan telt vizescsobolyák csüngnek. Kívül földbeásott tűzhelyet csinálnak, s valamelyik öregember, aki már nem jár ki a vízre, egész nap süt-főz, vizet hord, sót darál, fát aprít, s más efféle munkát végez. Ha a halászat jól fizet, a halászok egyéb holmit is szereznek maguknak, gondoskodnak kutyáról, amely őrzi a telepet, tyúkokról, birkákról a vasárnapi pecsenyéhez; rendesen azonban hallal élnek. Közvetlenül a víz partján magas, kissé a tenger felé dülő kilátófát ásnak le, amelynek tetején árbóckosárhoz hasonló figyelőhely van, ebben állandóan ott ül az egyik halász és lesi a közelgő halrajok érkezését, amelyeket, ha meglát, lekiált, s ekkor a halászok elébe eveznek. E figyelők már nagy távolságból meglátják a közelgő halrajt és már messziről megmondják, hogy milyen fajta halak közelednek a telephez.

E telepen főleg hálóval fogják a halat. Egészen más eljárással halásszák a tokokat más időszakban, főleg télen, ha jég borítja a vizet, s a tokok, mint Lepechin mondja, fejjel lefelé az iszapba furakodva állnak olyan sűrűn egymás mellett, hogy farkuk, mint az erdő mered a magasba. Pallas szerint a halászok jóelőre megjegyzik maguknak a folyók mély helyeit, ahol a tokok ősszel csapatokba verődve elpihennek. E helyeken januárban összejönnek, megtanácskozzák a teendőket, megbeszélik a halászat helyét, napját és módját, s megszerzik a halászati engedélyt. Mozsárlövés adja meg a jelt a halászatra, s a halászok szánokon amilyen gyorsan csak tudnak, kihajtanak a kijelölt helyekre. Felszerelésük 6–10, sőt 20 m hosszú rudakra szerelt, erős vaskampóból áll. A rúd alját vasdarabok nehezítik. A helyszínére érve, kiki léket vág a jégbe. A zaj által felriasztott halak lefelé úsznak a folyón, érintik testükkel a vízbenyúló csáklyákat, s a nyél megrezgetése által megadják a jégen figyelő halásznak a jelt a csáklya hirtelen felrántására és a hal megcsáklyázására. Némelyik halász 10-nél is több nagy tokot fog naponta, más, akinek nem kedvez a szerencse, napokig is hiába álldogál figyelve a jégen, s egy hónap alatt alig keres annyit, hogy felszerelését kifizethesse. Hansteen szerint, ki a halászatnak ezt a módját az Ural-folyón megfigyelte, említi, hogy 4000 kozák két óra alatt ezzel a módszerrel 40.000 rubelnél többet érő tokhalakat fogott. A legelső fogott hal a templomé, a többit szánokra csomagolva a lehető legnagyobb sietséggel szétküldik. Ilyenkor igen nagy távolságból megjelennek a halkereskedők, akik a tokokat megveszik, a húst és az ikrát elkészítik, mindkettőt összecsomagolják szánjaikra, s gyorsan elszállítják. Ha hideg az idő, nem sózzák be a halat, de ha az időjárás melegebbre fordul, azonnal jól besózzák úgy a húst, mint az ikrát.

Más módszerrel dolgoznak a halászok, Lindeman szerint, a Kaspi-tenger partvidékén. A Kaspi-tenger északi részén lévő sekélyvízű öblökben a heringhalászatnál használatos hálókhoz hasonló eresztőhálókat helyeznek ki, amelyek alól nehezékkel ellátva, a vízben függélyesen álló falakat alkotnak. Egy-egy ilyen háló 25–30 m hosszú és 2.5–3 m magas, szembősége pedig mintegy 10 cm. 80–100 ilyen hálót egymással összekötve hosszú falakkal rekesztik el a vizet. A közelben horgonyoznak az erősen épített és fedélzettel ellátott halászbárkák, s a rajtuk levő halászok állandóan figyelik a hálófalat. A megnyaklott halakat evezős csónakokról szedik ki, s viszik a bárkákra. A fogott tokhalakat mindjárt a bárkákon készítik el a szállításra. A Kaspi-tenger keleti és nyugati felén télen hatalmas kötélre szerelt vashorgokkal is fogják a vizákat. Csalétkül fókaszalonna szolgál. A vashorog 40–60 m hosszú kötélen van, s a jégbe vágott lékekbe süllyesztik el őket. A léken keresztben rúd fekszik, amelyhez a megfelelő mélységbe leeresztett horog finom zsineggel van kötve. Ha a viza bekapja a horgot, s éles vasa szájába fúródik, megrántja a kötelet, eltépi a vékony tartózsineget, s a lefutó kötél mozgása figyelmezteti a közelben tartózkodó halászokat a zsákmányra, amelyet aztán felhúznak a jégre.

Máskor 70–100 fonál mélységű helyekre hosszú kötélre szerelt, apróbb élőhalakkal csalizott, számos horgot süllyesztenek el, úgyhogy a kötél úszók segítségével a vízben lebegjen. A Volga-torkolatban és a Kaspi-tenger északkeleti részében 1–3 fonálnyi mélységbe kitett fenékhorgokkal is halásznak. Rendesen 15–25 darab fenékhorgokkal ellátott kötelet kötnek össze egymással. „Egy-egy ilyen horogkészség – mondja Lindeman – 10 fonál hosszú, ujjnyi vastag kötélből áll, amelyen 30 cm-nyi távolságra egymástól, 40 cm hosszú zsinegeken hegyes, de csalival el nem látott horgok függnek. A kötelet faúszók tartják vízszintesen apró, vastag és alól hegyes, a fenékbe beszúrt cövekek kötél segítségével lehúzzák a fenékre és így kifeszítve tartják. Minden horogkészséget úszópóta jelöl. Ez olyan rúd, melynek felső végét parafa, vagy gyékénynyaláb tartja úszva, alsó végét pedig kő nehezíti, úgyhogy a rúd állva úszik a vízben. A nagy bárka lemacskázva pihen, s ladikokat küld ki, amelyek a horogkészséget kifektetik, a halakat behozzák és a horogkészséget tatarozzák. Ha a hal a szabadon függő horgok között át akar bújni, megakad a horgokon.”

A halászat jövedelme igen tekintélyes. Pallas idejében a Fekete- és a Kaspi-tengerben évente fogott tokhalak értéke elérte a 2 millió rubelt; a háború előtt ez összeg kétszeresét is meghaladta.