1. család: Lombsáskák (Locustidae)

Csápjaik hosszúak, fonálszerűek, a fej hosszát jóval túlhaladják és legalább 30 ízből vannak összetéve. Fejük merőlegesen áll és két nagy összetett szemet hord, míg a pontszemek többnyire hiányzanak. Előmellük mindig szabadonálló, felül gyakran hosszanti léccel vagy sisakos nyúlvánnyal ellátott. A hímek szárnyai nemcsak repülésre szolgálnak, hanem egyúttal hangszerek is. Hogy mennyire bonyolult hangszert alkotnak, azt legjobban a zöld sáska (Locusta Deg.) szárnya igazolja. Ennek utolsó hosszanti ere, a hónalj-ér (vena axillaris v. analis) mindkét szárnyon más alakot ölt. Mindkettőn ugyan hártyás mezőt, tükröt alkot, de míg a jobbszárnyon, amely nyugvó helyzetben a bal alá kerül, az csak egy harántlécet hoz létre, addig a balszárnynak hasonló alakú, nagyobb, de viszont kevésbbé megvastagodott s nem átlátszó tükrén, amely teljesen olyan, mint a szárnynak többi része, a feltűnően megduzzadt cirpelő lécet hozza létre. A cirpelő hang most már úgy jön létre, hogy ez a kiálló léc a jobbszárny bemélyedt tükrének oldalt kiemelkedő szegélyével súrlódik. Ez egymagában nem volna elégséges oly átható hang létrehozásához, amilyennel sáskáinknál találkozunk, a hang erősségét itt a jobbszárny átlátszó tükre fokozza, amely határozottan rezgési felületként, hangvisszaverő lemezként szerepel.

Rendes körülmények között csak a hímnek van cirpelő-szerve, de vannak fajok, amelyeknek nőstényei is cirpelnek, míg másoknak hímjei és nőstényei egyaránt némák. A hímek cirpelőszerveiket nappal ritkán használják, inkább éjjel kezdik meg megszokott zenéjüket. Egyesek igen erős, átható, mások ellenben csak halk, szinte csalogató éneket hallatnak s olyanok is vannak, melyek a fák koronájáról szinte melódikus, ritmikus hangokon szólalnak meg. Ezek a hangok távol állnak mindenféle zenei hangoktól, de nekünk mégis jólesnek, mégpedig éppen ritmusuk miatt. Az északamerikai erdőségek jól ismert zenésze a Katydid-sáska (Platyphyllum concavum Harr., Pterophylla camellifolia F.), amely csendes, nyári éjszakákon magas fákról gyönyörködtet sajátságos, röviden ismétlődő énekével, amelyből az angolok e szókat vélik kihallani: Katy-did-she-did. Innen nyerte az állat nevét. Ennek az állatnak hangja azonban rendkívül gyenge az óriás jávai lombsáskák hangjához képest, amely, ahogy azt Karny a Pseudophyllinae-család tagjain megfigyelte, ugyancsak fülsiketítő.

A hímek hangja kétségtelenül a nőstények csalogatására való. A nőstények pedig ezeket meg is hallják. Találó tehát az a mondás, hogy a sáska a szárnyával beszél és lábával hallgat. Szabály szerint mindkét nem visel az elülső lábszártövén hallószervet. Ezek nem egyebek, mint dobhártyaszerűen kifeszített képződmények. Ritkán fekszenek egészen szabadon, többnyire chitinredő takarja azokat, úgyhogy csak keskeny rés vezet a dobhártyához. A dobhártya alatt a hólyagosan megduzzadt tracheatörzsnek az elülső lábhoz vezető ága kettéágazik s egyik ága komplikált szerkezetű érzékszervekkel áll összefüggésben, amelyek véghólyagokat és hallóléceket alkotnak. Alkata szerint ítélve, az egész készülék csak a hanghullámok felvételére szolgál s a melltájék idegdúcja azt ideggel is ellátja.

A Locustidák szervezetének nincsenek egyéb fontosabb anatómiai bélyegei. Csak még annyit kell megemlítenünk, hogy bélcsatornájuk rágógyomorral ellátott s számos Malpighi-edényük van. Már a tojócső alkata is elárulja, hogy a zöld sáskák gondosan helyezik el petéiket. A nőstények azokat vagy a földbe helyezik, vagy pedig a fakéreg repedéseibe, ágra, levelekre, vagy néha gubacsokba is.

A pozsgócok (Callimeninae) a legzömökebb testű, legesetlenebb mozgású sáskák közé tartoznak. Jellemző alakjuk, a Dinarchus dasypus Ill. hazánkban is előfordult. Frivaldszky állítólag a budai hegyekben látta, az Alduna mentén kétségtelenül előfordul. Leggyakoribb a Balkán-félszigeten, Kis-Ázsiában, s itt igazi steppei állat, mely a bogáncsot kedveli. Szárnyait teljesen elvesztette, de ugróképességét is. Teste gyönyörű bronzos barna, néha zöldes színben ragyog s ezt a színt némely fajon világosabb foltok tarkítják. Megfogva sárga nedvet bocsát ki torszelvényéből s ez nem más, mint saját vére, mellyel ellensége ellen védekezik. Azonban vannak fajok, amelyeken ez a vérlövellés sokkal nagyobb mértékben van kifejlődve, mint az előbbinél. Ezek a Heterodinae alcsaládba tartoznak. Ennek a csoportnak tipikus képviselője az északafrikai steppéken élő Eugaster guyoni Lerv. Erről a vérlövellő sáskáról Vosseler igen érdekes megfigyeléseket közöl. Ezek az állatok ugyanis színükkel elütnek az többi steppei sáskák színétől, amellyel szinte észrevétlenül olvadnak környezetükbe. Ez a faj, amely a vegetációban legszegényebb vidékeket lakja, téglavörös foltokkal díszített, acélkék testével ugyancsak kitűnik. Hamarosan az ellenség zsákmányává válnak, ha nem volnának meg alkalmas védőfegyverei.

S ezeket éppen a már előbb említett hasonló berendezésben lehet felismerni. Ez azonban ezen az állaton feltűnően fejlett, mert ha valami gyík megközelíti, félméter távolságról is kifecskendezi sárgaszínű, kellemetlen szagú vérét. S ez a sáska hozzá még ügyesen céloz is, s ha nem volna elég ellenségének ez az egyszeri adag, akkor azt meg is ismétli, mégpedig többször egymásután.

Arábiában egy másik szárnyatlan faj él, a szarvassáska (Hetrodes spinulosus Klug). Lábai ugrásra már egyáltalában nem alkalmasak, noha hátulsó végtagja megnyúlt. Barnás torán hatalmas tüskéket visel, egyébként sárgaszínű.

A tálas sáskák (Phyllophorinae), ennek a rendnek legérdekesebb alakjait képviselik. Életmódjukról csak annyit tudunk, hogy lombevők, magas fák koronáin tartózkodnak és aránylag nagy petéket raknak. Jól fejlett gyomruk és az azon lévő nagy zacskóalakú kitüremlés is bizonyítja növényevő életmódjukat. Ezek a fajok is erősen cirpelnek, de cirpelő szerveik egészen más berendezésűek, mint a mi sáskánké. Mindenekelőtt annyiban különböznek emezekétől, hogy a két szárny összecsukódásakor nem érnek össze. Így tehát fel kell tételeznünk, hogy a hang erősségét itt más körülmények is fokozzák s ezeket nemcsak a térdízületen oldalt kiálló tüskékben, hanem az előtornak széles pajzsmezőjében kell felismernünk, amely ugyanis oldalt fogakat visel. Ha az állat mozgatja szárnyát, akkor annak szélével állandóan ezeket a fogakat dörzsöli, s ez annál erősebb hangot ad, minthogy a pajzsmező hólyagos, belül üres.

A tálas sáskáknak két jellemző alakja a tüskés sáska (Sasima Bol.) és az óriás tálas sáska (Hyperomala virescens Serv.) Ez utóbbit Biró Lajos sokáig figyelte meg Új-Guineában. Az állatok tömegesen élnek, de kézrekerítésük mégis nehézséggel jár, mert igen hosszú törzsű fákon tartózkodnak, melyek a magasban viselik lombkoronájukat. A fákat rendszerint ki kell vágatni s azok lombjai között összesereglett állatokat azután könnyűszerrel összefogdossák. Birónak azonban ennek ellenére is ritkán nyilt alkalma az állatok kézrekerítésére, s megtörtént az is, hogy az ijesztő nagyságú tálas sáskát söréttel lőtte.

A tálas sáskák között vannak olyanok, amelyeknek szárnyai nem lekerekítettek, nem szélesek, mint az előbbenieké, hanem sokkal inkább kicsúcsosodnak és nemcsak alakra, de erezetükben is a levelet utánozzák. Ezek a levélutánzó sáskák a Phyllophorak, szintén a keletindiai szigetvilág lakói. Vannak közöttük nagytermetű fajok is.

A valódi levélsáskák (Pseudophyllinae) alcsaládjával egy formákban gazdagabb csoporthoz érkeztünk el, amelynek tagjai a levélutánzásnak sokszor klasszikus példáját mutatják. Hosszú, kardalakú tojócsövük és rendkívül hosszú csápjuk van. Előtoruk nem pajzsalakú, hanem feltűnően kicsi. Jellemző ezekre az állatokra még a szárnyak terjedelme, a zömök test, s a többnyire lapított és tüskékkel borított végtagok.

Hazájuk Afrika és a keletázsiai szigetvilág. Rendszerüket Brunner ismertette, akinek tanulmányában azonban igen kevés biológiai adattal találkozunk. Újabban Karny figyelte meg ez állatok életmódját. A levélsáskák szerinte éjjeli állatok, nappal levélutánzó szárnyukkal kitűnően elrejtőznek. Lombos erdőkben élnek, de nemcsak lombevők, hanem zuzmókat is esznek. Vannak közöttük egyesek, amelyek kiszáradt bokrokon is élnek, s szárnyukkal ezeknek színét utánozzák.

A levélsáskáknak is vannak hangadó szerveik, s ezekkel sajátságos füttyszerű hangokat hallatnak. Úgylátszik, hogy ez nemcsak a nőstény csalogatására való, hanem egyúttal védelmi berendezés is, mert ha megfogjuk őket, rögtön megszólalnak.

Az utánzásnak legklasszikusabb példáját talán a Satrophyllia femorata F. szolgáltatja, amely színével a mohhal benőtt faágat, melyhez testével szorosan odasímul, a megtévesztésig utánozza.

Az Onomarchusok e család legnagyobb termetű tagjai. Szárnyuk zöldszínű, vagy sárgás. A sötétbarnaszínű Tegrak már nem levélutánzók, a Phyllomimusok ellenben szintén az alakoskodó sáskákhoz tartoznak.

Nem hagyhatjuk szó nélkül az amazonmelléki Chlorocoelust, amelynek cirpelő szerveit már Darwin behatóan tanulmányozta.

A Pterochroza- és Tanusia-fajok között vannak az eddig ismert legérdekesebb levélutánzó sáskák, mert ezek szárnyaikkal sokszor a megrágott faleveleket is utánozzák. Surinam és Brazília a hazájuk.

A nyerges szöcskék (Ephippigerinae)

Nyerges szöcske (

Nyerges szöcske (Ephippigera vitium Serv.).

csoportjába mindenesetre különféle sáskák tartoznak, amelyek ugyan megegyeznek abban, hogy valamennyien elvesztették szárnyaikat, de mindenesetre igen különböző formákat képviselnek.

Legtöbbjük arról nevezetes, hogy a szárnypikkelyek a hímen és nőstényen egyaránt cirpelő, hangadó szervekké alakultak. Legnagyobb részük a mediterrán régiót lakja ugyan, de azért egyesek Szibiriában is el vannak terjedve.

Az ide tartozó fajok különösen két nem köré csoportosulnak. Az elsőbe a nyerges szöcskék tartoznak (Ephippigera), a másodikba a Thamnotrizonok, a kardos sáskák.

Az Ephippigera Vitium Serv. minálunk főleg a dombos vidékeket lakja, a magasabb hegyvidéket általában nem kedveli. Trücskölésében határozottan az r hangot lehet kivenni, mégpedig egyenletes lassú ritmusokban:
cri–cri–cri–cri

Érces hangja nyár végén szólal meg, akkor, amikor szárnyfedői pikkelyek alakjában valamennyire megkeményedtek. Ezek végükön élénk sárgák, elütnek a 3–4 cm hosszú test olajbarna színétől, s úgy rendeződnek, hogy a hozzájuk hasonló nyakpajzzsal valóságos nyerget alkotnak. Bokrok között, de különös előszeretettel tűlevelűeken él s itt kitűnően egybeolvad a környezet színével. Hangját egyre közelebb halljuk, de képtelenek vagyunk ráakadni. Csak, amikor felugrik, akkor vesszük észre, hogy mily ügyesen rejtőzött el a lombok között. Nősténye is cirpel, de hangját csak akkor hallatja, amikor veszélyben érzi magát. Tápláléka lomblevelekből, főleg tölgyfalevélből áll, noha a fogságban tartott állatok határozottan hajlanak a kannibalizmusra.

A Thamnotrizonok élesen különbözőek előbbi rokonaiktól. Torpajzsuk lapított, oldalt lebernyeget alkot, hátrafelé pedig le van metszve. Tojócsövük többnyire hosszú. Innen a nevük. Egész sereg fajuk él hazánkban, ezek felvonulnak a legmagasabb hegyvidékekre is. A Thamnotrizon Chabrieri Charp. nyakpajzsa gallérszerűen hosszabbodik meg. A dalmát partok legszebb sáskái közé tartozik, míg a T. transsylvanicus Fisch. Erdélyben él.

A zöld sáskának tipikus alakjait a Phaneropterinae-csoport tagjai képviselik. Ezek vékony- és hosszúlábú állatok, amelyek bokrok között és magas fűvel benőtt helyeken élnek. Többnyire feltűnő helyeken ülnek a lombokon vagy fű között, de még így sem vesszük őket észre, zöld színükkel annyira egybeolvadnak a környezetükkel. Talán ez az oka annak, hogy megközelítéskor is nyugodtabban viselkednek.

A Poecilimon thoracicus Fieb. hazánk legszebb sáskái közé tartozik. Sárgászöld potrohszelvényei feketén szegélyezettek, lábai pirosak. Hazánk délvidékén él.

Az Isophya costata Brunn. szintén szárnyatlan, de élénkzöld testét sárga csíkok határolják.

A Barbitistes serricauda F. erdőkben, málnabokrokon él.

Tengermellékünkön némelyütt elég gyakori a kaszás szöcske, az Acrometopa macropoda Burm. Rendkívül hosszú hátsó lábaival tűnik fel.

A Xiphidiumokra a feltűnő hosszú, lándzsaszerű tojócső jellemző. Ezeknek egyik érdekes új hazai alakját Apaj pusztáról Csiki Ernő írta le Anisoptera hungarica néven.

A fogas sáska (Orphania denticauda Charp.) az ide tartozó legnagyobb termetű faj. Sem hímje, sem nősténye nem visel szárnyakat. E helyett széles, kardalakú tojócsövén éles fogacskákat. Teste zöld vagy barnás, rendkívül zömök, vaskos.

Hazánkban szórványosan mindenütt előfordul. Ditróban 1872-ben, Gyergyószentmiklóson pedig 1893-ban megtámadta a gabonát. A kilencvenes években Sopron körül és Szatmárban pusztított. Legutóbb Vasmegyében lépett fel nagyobb számmal, rendes körülmények között azonban nem kártékony.

A zöld sáskáknak igazi hazája azonban a trópusok világa. S itt az őserdőknek nyirkos, nedves meleg levegőjében ez az érdekes rovarcsalád a változatosabbnál változatosabb formákat hozta létre, s ezek azért nevezetesek, mert azoknak egy része szárnyával a levelek alakját utánozza. E részben legérdekesebb faj a hangyautánzó sáska, az Eurycophana fallax Br. Ezt az állatot majdnem 50 évvel ezelőtt fedezték fel. Brunner, tekintettel annak nagy hangyahasonlóságára, Myrmecophana névvel illette. Az állat fejlődését azonban csak később kezdték tanulmányozni és Vosseler arra az eredményre jutott, hogy a hangyautánzó sáska tulajdonképpen csak lárvaalak, s hogy belőle később oly állat fejlődik, amely a Phaneropteridák habitusát veszi fel, végül pedig teljesen levélszerű szárnyakat fejleszt. E szerint tehát az Eurycoryphanak vagy egy Myrmecophana-stádiuma, s ebben még a hangyákat utánozza. Érdekes, hogy a fejlődésnek ezen fokán az állatok nem ugrálnak, noha vannak ugró végtagjaik, hanem inkább növények szárán és virágokon szaladgálnak, akárcsak a hangyák, de a fejlődés folyamán teljesen megváltoztatják alakjukkal együtt életmódjukat is.

Rendkívül érdekes és bizarr, de ezektől egészen eltérő alakja van a kolumbiai szarvorrú sáskának (Machima major Br.), melynek fejét és testét felül kiálló tüskék díszítik. Meglehetősen elkülönült csoportot alkotnak a néma sáskák (Meconeminae); ezeknek hangadó szervei elsatnyultak, de azért hallószerveik még jól láthatók. A Meconema thalassinum Deg. Európa lombos erdőiben mindenütt előforduló csinos külsejű zöld állatocska. Hátulsó szárnyai kiszélesedtek, de azért repülésre nem nagyon alkalmasak. Testhossza 10–14 mm, csápjai ennél jóval hosszabbak. Életmódját nehéz megfigyelni, mert az állat a fa lombkoronáit választja ki tartózkodási helyéül. Csak akkor kerül a földre, ha szárnyatlan lárváját a szél lefújja. Az állat csak nyár végével fejlődik ki. Ilyenkor gyakran látni tölgyesekben, különösen korhadó fatörzseken, amint a nőstény kardalakú tojócsövével alkalmas helyet keres, hogy petéit lerakja. Sokszor megesik, hogy a nőstény ezt életével fizeti meg, amikor kimerülve, tojócsövét nem tudja a kéreg repedései közül kihúzni. Más nőstények azonban előrelátóbbak és petéiket gubacsokra bízzák, különösen a Biorrhiza pallida Oliv. szivacsos gubacsaira.

Amilyen parányiak a Meconemák európai és palaearktikus alakjai, olyan hatalmas termetű fajok a Mecopodinae-család tagjai. Így Új-Kaledóniában él az óriás sáska, a Pseudophyllanax imperialis Montr., amely kifeszített szárnyakkal a 24 cm-t is eléri. Lombos erdőségek lakója és alkonyatkor repül.

A szemölcsrágó sáskák (Dectincinae) a lombsáskáknak ismét élesen elkülönült alakjait képviselik, melyek már határozottan közelednek a tulajdonképpeni ugrósáskákhoz s azoknak termetére is emlékezhetnek, de hosszú csápjaikkal mégis azonnal elárulják, hogy a Locustidákhoz tartoznak.

A közönséges szemölcsrágó sáska, vagy mint Földi János mondja, a szümöltsevő zütskő (Decticus verrucivorus L.)

Szemölcsrágó sáska (

Szemölcsrágó sáska (Decticus verrucivorus L.).

meglehetősen zömök, 30–50 mm hosszú, zöld és barna színekkel tarkázott, hasán pedig sárgaszínű állat. Már nyár derekén megjelenik s réteken, erdei tisztásokon, hegyoldalokon, ott, ahol buja a növényzet, mindenütt elárulja jelenlétét sajátságos: crr–crr–crr–crr hangokra emlékeztető énekével, melyet inkább nappal, mint alkonyatkor hallat. Megfogva erősen harap, közben kellemetlen szagú barnás nedvet bocsát ki szájnyílásán, melyről régebben azt hitték, hogy a szemölcsöket elmulasztja. Innen is nyerte az állat nevét.

Elülső lábszára négy tüskét s a hátulsók alul szintén négyet hordanak. Mellén elől és felül ormós lécet visel. A nőstény felfelé kunkorított tojócsövével nagyobbszámú petét rak valami vakondrakásba, vagy hasonló helyekre, ahol a föld nem olyan kemény. A fiatal, nagyfejű lárvák a rákövetkező tavasszal csak április hónapban jelennek meg, de máris rovarokból táplálkoznak, mint a felnőttek. Tengermelléki rokona, a D. albifrons F., jóval termetesebb.

A zöldlombsáska (Loxusta viridissima L.)

Zöld sáska (

Zöld sáska (Locusta viridissima L.).

éppoly nagy elterjedésnek örvend, mint előbbi rokona, de attól meglehetősen eltérő alkotású. Sokkal karcsúbb termetű; szárnyai hosszabbak, úgyhogy összecsukott szárnyakkal a 6–7 cm-t is eléri. Csápjai feltűnően meghosszabbodtak és ugróvégtagjai is, melyek jóval vékonyabbak, mint az előző fajé. Azért is ugrásra kevésbé alkalmasak, viszont ez a faj jól repül egyik fáról a másikra, t. i. lombos fákon, akácféléken, de tölgyfákon is tartózkodik. Itt már a déli órákban, de különösen este hallatja sajátságos énekét, amelyet talán a következőkben lehetne kifejezni:

cr–ci–ci–ci–ci–ci

cr–ci–ci–ci–ci–ci.

Szárnyait nemcsak ejtőernyő módjára használja, hanem azokkal erős aktív működést is kifejt s felfelé is repül. Végtagjain ez a faj is tapadókorongokat hord.

A zöld lombsáska előző rokonához hasonlóan túlnyomóan rovarokkal él; fiatalkorában inkább a mezőkön, szántásokban tartózkodik, hogy aztán fokozatosan az erdőbe vonuljon vissza.

Rokona, a Locusta caudata Charp., hosszú tojócsövével tűnik fel, mely az összetett szárnyakon túlér, míg az éneklősáska (L. cantans Fuessl.) nála jóval kisebb, zömökebb testű, rövidebb szárnyakkal. Északra is felvonul. Mindhármuknak jellemző éneke van, úgyhogy a szakember már ennek alapján is meg tudja különböztetni azokat egymástól.

Megfeledkeztünk azonban egy csoportról, amely tulajdonképpen a szemölcsrágó sáskához sorakozik, ezek a Platycleisek. Termetre a Decticusokhoz hasonlóak, de kisebbek és általában barnás színűek. Sok fajuk ismeretes s valamennyien a szárazabb domboldalakat, szántóföldet s a fűvel gyéren benőtt helyeket kedvelik. Szárnyaik összedörzsölésével sajátságos trrr–trrr–trrr-szerű hangot hallatnak.

A fűrészeslábú sáskákban (Saginae) ennek a csoportnak egészen elszigetelt alakjaival ismerkedünk meg, amelyeket amazoknak egyikével sem lehet összefüggésbe hozni. Az Újvilág kivételével, valamennyi földrészen el vannak terjedve, de szórványosan és igen kevés fajszámmal. Ausztráliai és afrikai formáiknak még szárnyas hímjeik vannak, de az óvilági kontinensen élők valamennyien szárnyatlanok. A fűrészlábú sáska (Saga serrata Charp.) hazánkban valamikor ritkaságszámba ment s most sem nagyon közönséges. Szórványosan azonban mindenütt előfordul erdei tisztásokon s október végéig is elél. A nőstény tojócsövével együtt 11–12 cm hosszúságot is elér, zöld; potroha hengeres. Lábai fűrészes fogakat viselnek, ugrásra nem alkalmasak. Hímje eddigelé csak egy példányban ismeretes s ezt Mann gyüjtötte Fiume mellett. Az állat parthenogenetikusan szaporodik, de kérdés, hogy a szaporodásnak ez a módja nem-e csak helyi jellegű. Ajtay-Kovács ugyanis Kis-Ázsiában több helyen hímeket is észlelt s azt mondja róluk, hogy egyáltalában nem ritkák.

A tüskefejű sáskák (Conocephalinae) csoportjai is meglehetősen elkülönült a rendszerben. Az idetartozó fajok a nedves réteket kedvelik; csak egy hazai képviselőjük van, a Conocephalus mandibularis Charp. Ázsiában Kínáig, délre pedig Afrikába is átterjed.

Az eddig tárgyalt lombsáskák valamennyien nappali életet élnek s ha nappal nem is repülnek, de sohasem kerülik a világosságot. Vannak azonban olyan sáskák, amelyek lehullott levelek és kövek alatt tanyáznak, sőt határozottan barlanglakók. Ezek többnyire fakószínű, sohasem tarka állatok s a Stenopelmatinae alcsaládba tartoznak. Szárnyaikat teljesen elvesztették, zenélőszerveik és hallószerveik sincsenek, e helyett azonban rendkívül hosszú tapogatóik vannak s egyenesen abnormis hosszúságú csápjaik s ezek néha a test hosszúságát 6–8-szorosan is felülmulják. A mellett ezek a sáskák nem vesztették el ugróképességüket. Dudich Endre említi, hogy valamelyik olaszországi barlangban a Dolychopoda geniculata Costa nevű sáska óriási, 3–4 m-es ugrásokkal menekült, úgyhogy azt alig sikerült megfogni. A Karszt-hegység barlangjaiban gyakori a Troglophilus neglectus Krauss, a barlangi sáska. Ez sok helyen árnyas erdőkben él, de itt a barlangokba szorul s itt leselkedik a barlang szájába véletlenül bepottyanó rovarokra. Rokona a japán sáska (Diestrammena marmorata De Haan), barnásan márványos sáska, mely 2 cm hosszúra megnő s újabban nem is ritkán kerül trópusi növényekkel pálmaházakba; nappal rejtőzik, éjjel azonban előbujik és a fiatal növényekben károkat okoz. Sokáig azt hitték, hogy a mi pálmaházainkban is ez a faj pusztít, azonban kiderült, hogy ez nem más, mint a hozzá hasonló Tachycines asynamorus Ad.

A sáskatücskökkel (Gryllacridae) a sáskáknak egy rendkívül érdekes csoportjához jutottunk el. Ezek bizonyos tekintetben a lombsáskák és tücskök sajátságait egyesítik. A harmadkorban hazánkban is éltek (Gryllacris Charpentieri Heer), jelenleg azonban csak a trópusokon maradt fenn aránylag kevés, de annál változatosabb alakjuk. A sáskatücskök ugyanis ősrégi csoportnak maradványai, melynek ősei a rég letűnt időkre nyúlnak vissza, s valamikor bizonyára nagy fajszámmal népesítették be Földünket. Karny figyelte meg életmódjukat jávai fajokon, s ezekről kiderült, hogy éjjeli, ragadozó életet élnek, más rovarokkal táplálkoznak és sűrű bokrok között tartózkodnak. Itt selymes szövedéket készítenek, melyben eléggé biztonságban érzik magukat. Éjjel elhagyják e lakásukat, s nappal visszatérnek oda, vagy pedig újat építenek.

Karny a fogságban tartott állatok közé, melyek azonnal hozzáláttak szövedékük építéséhez, papírszeletkéket dobott, ezeket is felhasználták.

A Gryllacrisoknak több érdekes s tarka mustrázatú faját gyüjtötte Biró Lajos Új-Guineában. Ezek a Magyar Nemzeti Múzeumban vannak.

A valódi tücskök (Gryllidae) a legjobban ismert rovarokhoz tartoznak. Színre nem tarkák, többnyire feketék vagy barnák. Lábuk 2–3 ízt visel. A lombsáskákkal azonban anatómiájukban megegyeznek. Fonalas csápjaik sokízűek, elég hosszúak, cirpelőszerveik fejlettek, s ezeket, valamint hallószerveiket illetőleg a többi sáskákkal megegyeznek.

Potrohuk végén a tücskök hímjei páros hosszúkás farksertéket viselnek, míg a nőstények szálkaszerűen kiálló vékony, egyenes tojócsövet. Már a Liasz-korban megjelennek a valódi tücskök, s a Protogryllus dobbertensis Geinitz igazolja, hogy ezeknek az állatoknak szervezete azóta sem változott.

A mezei tücsök (Gryllus campestris L.)

(

(1-4) Mezei tücsök (Gryllus campestris L.) és (5) házi tücsök (Gryllus domesticus L.).

óriási elterjedésnek örvend egész Európában. Napos domboldalakon, tisztásokon, réteken, szántóföldeken mindenütt megjelenik.

Már a régi görögök is ismerték. Arisztoteles elég részletesen írja le életmódját. A rómaiak ismerték azt a szokását, hogy a lyukába bedugott szalmaszálat megkapja, s így annál fogva húzhatjuk ki. Ezért balgáknak tekintették és innen ered a régi mondás: stultior-gryllo, amit a meggondolatlan, elhamarkodott cselekvésű emberekre alkalmaztak. Saját maga ássa lyukát, amelynek végén kis tágas kamrát épít, hogy benne megfordulhasson, bejáratát pedig megtisztítja a növényi részektől.

Hangadó szerveit szárnyai hordozzák, amelyek a hímeken nagy mértékben átalakultak. Különösen Fischer és Landois foglalkozott ezeknek szerkezetével, amelyet Lósy röviden így ír le: „Az ötödik, a tengelyér (vena axillaris v. analis) a nőstény felső szárnyán rendesen, a hímén szeszélyes görbületben fut le és a bonyolult hangszervet alkotja. Vonulatának legalsóbb pontjában, a szárny szélén van a bog, ahová a többi következő főér ütközik. A bogig húzódó vastagabb részlete a reszelő (lima), a hangszer legfontosabb része. A bogtól a negyedik érhez menedékesen felhágó tengelyér közelében egymás mellett lévő erek a húrok és a fent szabadon maradó tér a tükör, vagy dobhártya, amelyek megfeszüléskor erősítik és színezik a hangot. A második hangelőidéző szerv az ívecske (arculus), két apró, ívesen széthúzódó, majd összeforradó ágacska a bog közelében, mely egy hártyát kerít be. A hím tücsök felnyitja a felső szárnyakat s az egyiknek szélén lévő ívecskét ráhelyezi a másik reszelőjére és ollózó összetaszítással és szétnyílással az ívecske ormóját végigsurrantja a reszelő apró fogain. A prizmatikus fogak tömören sorakoznak egymás mellett. Olyan hangot adnak, mint az ezüst csengettyű.”

Csak a nyár derekán kezdi meg nótáját, melyről a költő jól írja:

„Minden fűszál zeng – százezer tücsök
Göröngy-erkélyén szól a mandolin

Cicirri cürri cürrili –
A kobzos nyár ezüstszavú patakja
A tücsök szívén még áthömpölyög.”

A nép azt mondja róla, hogy: csicsereg, piricskel, prücsköl, cirpel, tércseg, reszeg, csikorog, hegedül, énekel, s amikor megkezdi, a gazda tudja, hogy itt az ideje az aratásnak.

Megjegyezhetjük, hogy minden tücsökfajnak más hangja van, mert hangszerének legkisebb eltérése is más árnyalatot kölcsönöz a dalnak. A mienk valahogy ilyenformán szól, mélabúsan: Kri-kri-kri–

Nemcsak este, de már a délelőtti órákban is megszólal, persze főleg napsütésben. Ilyenkor gondtalanul ül ki lyukának bejárata elé s ott játszik legszívesebben hegedűjén. Szerenádot ad nőstényének, hogy azt magához csalogassa. De ilyenkor könnyű megzavarni. A legkisebb neszre behúzódik lyukába, s innen nem egyhamar jön ki. Ha más tücsök tolakodik bele, akkor megindul a véres harc, melyben az egyik fél otthagyja a fogát. A győztes ilyenkor felfalja riválisát.

Párosodását is érdekes megfigyelni. A hím sokáig enyeleg a nőstényével, aztán hátuljával közeledik feléje, s így csúszik alája, addig, amíg a párosodó szerveik nem érintik egymást. Termékenyítő sejtjei tokban kerülnek a nőstény ivarnyílására, s innen a petefészekbe. A tokot a nőstény leveti és megeszi. Több hímmel is párosodik, s ezek közül a párosodás után sokakat fel is fal kénye-kedve szerint. A termékenyített nőstényben lassan kifejlődnek a peték s ezeket – szám szerint kb. 300-at – a földbe rakja. Már két hét multán megjelennek a fiatal lárvák, melyek többszörös vedléssel érik el rendes nagyságukat. De ebbe hosszabb idő telik bele, úgyhogy a fiatalok áttelelnek, s a kész, kifejlődött állat csak tavasszal jelenik meg. Korhadó növényi táplálékkal él, és igen komikus látvány, amint nagy gömbölyű fejével szaladgál. Ez jellemzi is a mi mezei tücskünket, amely rokonától, a Gryllus capensis Fisch.-től éppen abban tér el, hogy emennek feje keskenyebb az előtornál.

A házi tücsök (Gryllus domesticus L.) valamivel kisebb az előbbinél; szennyessárga színű testét mustrázat borítja. Életmódja nagyjában megegyezik a konyhasvábéval, s ez is különös előszeretettel keresi fel a pékműhelyeket. Nem jól ugrik, de ügyesen mászik és szalad. Búsan, halkan szól, jóval gyengébben, mint előbbi rokona, de ha nagyon elszaporodik, hangjával kellemetlenné válik. Lósy azt írja, hogy 1890-ben Mitrovicán ezek az állatok oly számmal léptek fel, hogy amikor rovarporral hintették be a szobát, a repedésekből négyszáznál több tücsök bujt elő. Pungur szerint: a félénkség és óvatosság legnagyobb mértékben megvan benne, de mégsem győzheti le kíváncsiságát, ha lakása bejárójában az odatartott gyertya világát meglátja. Darwin szerint, ha éjnek idején meglepik, szárnyával intő hangot ad társainak. Párosodás idején, ha a hím magához édesgette nőstényét, zenéje annyira ellágyul, hogy a szomszéd hím rögtön megérzi a helyzetet és odasiet, mint vetélytárs, mondja Herman Ottó.

Az erdei tücsök (Nemobius silvestris F.) barnaszínű, mindössze 1 cm hosszú, s rövid szárnyairól könnyű felismerni. Moha vagy falevelek alatt elbújva, a hím tücskök szép nyári napokon fáradhatatlanul hallatják éneküket a zzirr-zzirr-zzirr-szerű hangokat. De az apró énekeseket hiába keressük, s közelítésre azok hamarosan elillannak.

A pirregő tücsök (Oecanthus pellucens Scop.)

Pirregő tücsök (

Pirregő tücsök (Oecanthus pellucens Scop.) és más szőlőkártevők.

halvány sárga testével elég késő ősszel jelenik meg a bokrok között, s esténként hallatja halk, panaszos pirr-pirr-pirr hangját, melyet a nép jól ismer. Őszi tücsöknek is nevezik. Bokrokon, virágokon él, de a szőlőben is megtalálták, s itt apró rovarokkal és levéltetvekkel táplálkozik. Petéit zsenge hajtásokba rakja, melyek ezért hamarosan elhervadnak és elpusztulnak. Megfigyelték, hogy finom, hegyes tojócsövével a szőlővenyigére apró lyukakat fúr, váltakozva, akárcsak a furulya nyílásai. Ezekbe vési bele apró petéit, amint azt fogságban tartott állatokon is megfigyelték. Pungur 30 fúrásnál is többet talált egy-egy venyigén, de vannak esetek, amikor ezeknek száma a 100-at is meghaladta. A nőstény itt is gyakran megeszi hímjét a párosodás után, vagy legalább is összeharapdálja. A pirregő tücsök addig terjed, ameddig a szőlő és a kukorica. Európa északi tartományaiban már hiába keressük.

A lótücsök-félék (Gryllotalpidae) a többi tücsköktől meglehetősen eltérő csoportot alkotnak, s ez azoknak földalatti, ásó életmódjával függ össze. Az erőteljes fej mögött szinte páncélszerűen kifejlődött melltájékkal találkozunk, akárcsak a rákoknál. Elülső végtagjai a többitől elütően ásó végtagokká alakultak, lapátszerűen kiszélesedtek, mint a vakondok ásólába. Míg az elülső szárnyak a potroh legnagyobb részét fedetlenül hagyják, addig a bőrnemű és szélesen elterülő hátulsó szárnyak, amelyek azonban legyezőszerűen csukhatók össze, messze hátrafelé a potrohon túl, a farksörték közé érnek. Összetett szemeiken kívül állataink fejük tetején lévő pontszemekkel is látnak. Egész testüket bársonyos szőrözet fedi, megvédi azt a víztől s így a földalatti tartózkodás alkalmával jó szolgálatokat tesz. A nőstényeknek nincsen tojócsövük.

A lótücsök (Gryllotalpa vulgaris Latr.) minálunk lótetű néven ismeretes, de Németországban igen sokféle neve van.

Lótücsök vagy lótetű (

Lótücsök vagy lótetű (Gryllotalpa vulgaris Latr.).

Ez a valóságos földalatti tücsök a rokonai között a legerőteljesebb és legnagyobb. Alakjával, de mozgásával is a vakondot utánozza, s ezért is, ha még oly ügyetlennek látszik is, mégis biztosan jár-kel, annál is inkább, mert hátrafelé is ügyesen mozog. A lótetű a nedvesebb talajt kedveli. Ezért van az, hogy szárazság idején folyók iszapos partvidékeit keresi fel. Nappal sajátmagavájta kacskaringós járatokban tartózkodik, melyek a föld színéhez olyan közel vannak, hogy kívülről kígyózó vonalakban tűnnek fel. De vannak esetek, amikor alagútjaik mélyebbre vezetnek a föld alá, s ilyenkor az állatot is nehezebb megtalálni.

A lótetű úgyszólván mindenevő. Szemétdombok közelében és trágya között igen gyakori és itt nagy mennyiségben is előfordulhat, azonban erősen pusztítja a föld alatt élő rovarlárvákat, egyúttal azonban finomabb növényi gyökereket, átmegy a melegházakba, s itt a zsenge növényekre veti rá magát. Amellett ritkán láthatjuk, mert az ő munkája éjjel kezdődik meg. Ilyenkor repül is. Rendkívül óvatos és a földből kiásva magát, ismét ösztönszerűen és gyorsan tűnik el a föld alatt, akárcsak a vakondok. Éjjel, vagy esténként megjelenik a lámpafénynél is. A vízbe hullva ügyesen úszik ki a partra. A hímek, amíg még világosság van, halkan, cirpelő hangot hallatnak, Yersin szerint ez a rú szótagra emlékeztet, míg Pungur szerint úgy hangzik, mint a magányos r. Dudinszky szerint a lótücsök olyan falánk, hogy saját társát is megeszi, Nördlinger látta, amint az ásóval kettévágott állat feje potrohát kezdte rágni. Kártételéről sokat mesélhetnének a gazdák. A kilencvenes években a Dunántúl több helyén a búza, árpa és burgonya pusztításával nagyobb károkat okozott. Lósy azt írja, hogy Reszneken úgy elszaporodtak, hogy egy 64 holdas búzatábla körül elásott 3000 spárgaborító üvegharangban nyáron át 300.000-nél több lótetűt fogtak össze.

Repülésükről Dezső Zsigmond mond el egyet-mást. 1887-ben Szomolnokon olyan tömegekben látta őket 15–20 m magasabban, mint a cserebogarakat, s vonulások két óra hosszat tartott.

A terhes nőstény úgy gondoskodik ivadékáról, hogy szárazabb talajban fészeküreget, kamrát épít. Ennek van egy lefelé vezető folyosója, hogy a kamrában meg ne rekedjen a víz. A kamra falát nyálával megkeményíti, kitapasztja. Fölötte meglapítja a talajt, s itt a növényeket is eltakarítja. A kamrába 130–400 petét rak, s azokat egy darabig maga őrzi. A hosszúkás petékből 2–3 hét mulva kelnek ki a hangyanagyságú lárvák, melyek elég falánkok, s többszörös vedlés közben érik el rendes nagyságukat.

Ide kell végül sorolnunk a hangyásztücsköket is (Myrmacophilinae). Ezek valódi apró tücskök, de testalkatukat annak következtében, hogy hangyák társaságában élnek, megváltoztatták. Rövid, zömök testük vaskos ugró végtagokat hord. Életüket hangyák között töltik és itt bőséges táplálékra találnak. Annyira kihasználják a hangyák barátságát, hogy, ha meglátják amint két hangya egymást eteti, közelükbe tolakodnak, s szemtelen módon veszik ki szájukból a zsákmányt. Azt is megfigyelték, hogy a hangyatücskök a hangyákat sokszor lenyaldosták. Gyakran megesik, hogy a házigazda jogával él és elkergeti, vagy megtámadja haszontalan vendégeit, de ennek kevés haszna van, mert azok hamarosan eltakarodnak és biztonságba helyezik magukat. Ezek a megfigyelések a Myrmecophila avervorum Panz.-ra vonatkoznak.

A hangyásztücsök életmódját újabban Szabó-Patay József tanulmányozta. Megfigyelései szerint az állat a Formica rufa, Camponotus vagus és a Myrmicak fészkében él. A hímek és nőstények számaránya körülbelül egyforma. Viszont Rimaszombaton csak nőstényeket fogott. Nem lehetetlen, – mondja ő – hogy ott megtermékenyítés nélkül, parthenogenetikusan szaporodnak, ami Schimmer szerint, az állatra rendkívül előnyös. Ugyanis annak szervezete a hangyák között eltöltött élősködő életmódhoz alkalmazkodván, a különböző bolyokban előforduló nemek nagyon bajosan kereshetnék fel egymást. Szabó-Patay megfigyelései szerint a hangyásztücskök kifejlődött állapotban telelnek át hangyabolyokban.