2. család: Ugrósáskák (Acrididae)

Míg a tücskök és a lombsáskák csoportja egymással bizonyos rokonságban van, addig az ugrósáskák meglehetősen elkülönült helyet foglalnak el az egyenesszárnyúak rendjében.

Testük oldalról összenyomott; rendkívül nagy, erőteljes, szabadon mozgatható és merőlegesen álló fejük rövid, legfeljebb 25-tagú csápokat visel. Összetett szemeik nagyok, pontszemeik rendesen hiányzanak. Erőteljes rágóik különösen a növényzet legelésére alkalmasak. Rövid lábaik háromízűek. Sokszor tapadókoronggal. Előtoruk többnyire csónakos; középen kiálló léccel. Elülső szárnyuk keskenyebb a hátulsónál, sűrű erezetű, s többnyire kemény bőrnemű. Potrohuk hosszú, hengeres.

Ha nyár derekán végigbarangolunk erdőn, mezőn, réteken, akkor mindenütt megszólal ezeknek a réti zenészeknek sajátságos, jellemző hangja, amelyet könnyű a lombsáskáétól megkülönböztetni. Hiszen hangszerük is más. A szárnyfedőn egynéhány léc különösen kidomborodik. A hátulsó láb combja szolgáltatja a vonót. Belső erei teli vannak sorban álló fogakkal. Vele végighúznak a szárnyfedőn, azt hozzádörzsölgetik. A szárny, mint a hegedű húrjai megrezzennek és erős hangot adnak. Magassága a szárnyfedő hosszától és vastagságától függ. Ezért van az, hogy nagyobb sáska mélyebben cirpel, mint a kisebb. A hímsáskák zenéjét a nőstények meg is hallják hallószervükkel, amely az utótor mögött, a stigmák mellett van elhelyezve. Dobhártya alkotja, melyhez sokszor csak keskeny rés vezet. Belül a dobhártyához ideg vezet. Sokszor a nősténynek is van cirpelő szerve, de ez mindig tökéletlenebb.

A harmadik pár végtagnak azonban az ugrásnál van a legfontosabb szerepe. A megvastagodott comb hatalmas ugróizmokat rejteget, mellyel testük hosszát kétszázszorosan is átugorják.

A sáskák ugrószervét könnyű felismerni a harmadik végtagnak a többitől teljesen eltérő, módosult ízületéről. Ez már külsejével is elárulja azt, hogy itt specializálódott khitin-berendezéssel van dolgunk. A comb végződése vájulatot alkot, s ez kétoldalt csatornaszerű ereszt alkot. Ennek vájulatába illik bele a lábszárízületnek a feje s abban szabadon mozgatható. Az ugráshoz azonban mindez korántsem elégséges. Ehhez még az is szükséges, hogy a behúzott végtag hirtelenül, rugó módjára kipattanjon s ezt az állat egyrészt azzal éri el, hogy a becsukott, ugrásra kész végtag állandóan nyomást gyakorol a combízület csatornájának két, előbb említett eresze, másrészt azonban azáltal, is, hogy a lábszáron tüskék foglalnak helyet. Az állat így erős izomzatának segítségével egyszerűen rúgó módjára elpattan, mégpedig olyan erővel, hogy a földre esve, mindenesetre túlságosan nagy ellentállásra találna, ha az esés erejét nem ellensúlyoznák azok az ugróvánkosok, amelyek az utolsó lábtőízen, a két karom között foglalnak helyet s ha a földre eső állatot viszont nem kényszerítenék megállásra a lábszárnak lefelé kiemelkedő tüskéi, amelyek erős súrlódást hoznak létre.

Belső szerveikről csak annyit kell megjegyeznünk, hogy rágógyomruk hiányzik, vagy legalább is fejletlen, de Malpighi-edényeik annál nagyobb számmal vannak jelen.

A párosodás alkalmával a két nem potroha végével közeledik egymáshoz. Gyakran a nőstény hátán ül a jóval kisebb hím. A hím párosodószerve rejtett, de szerepét elősegíti a 9. szelvényen elhelyezett csappantyúja, melyet alul szögletes lemezek határolnak. A kettő között vannak párosával a farksörték elhelyezve, melyeket sok fajon alul az utolsó szelvényből kialakult fogók (gonopoda) határolnak. A nőstény tojócsöve igen rövid; két pár, egymással szembehelyezhető, fogas billentyűből áll.

A terhes nőstény potroha megnyúlik a benne lévő sok petétől, melyektől hamarosan szabadulni akar. Ezeket a levegőn hamarosan megkeményedő nyál tartja össze, úgyhogy azok egy csomóban jutnak a földbe; ott reájuk tapad a sok sárrög. Ezáltal a földben valóságos petetok jön létre, mely magában hordozza a petéket. A kikelő lárvák annyiban térnek el a kész állattól, hogy feltűnő nagy fejük van. Szárnyaik hiányzanak. Kivétel nélkül növényevők. Néhány hét alatt elérik fejlettségüket. Kártékonnyá bármely fajuk válhat, ha elszaporodik. A kártékonyság egyáltalán nincsen bizonyos fajokhoz kötve. Mindazonáltal vannak fajok, melyeknek szaporasága feltűnő. A sáskák pusztításairól szóló feljegyzéseink a legrégibb időkbe nyúlnak vissza, amikor ez állatok szervezetét jóformán még nem is ismerték. Már Plinius és Pausanias beszél azokról a pusztításokról, melyeket Afrikában véghezvittek. Szent Jeromos szerint „Mi van rettenetesebb, erősebb, mint a sáska, emberi erő nem képes ellenök állni, egyedül Isten korlátozhatja őket”. Damir könyvében ezt olvassuk a sáskákra vonatkozólag, Mátyus István feljegyzései szerint: „Mi vagyunk a nagy Istennek serege: nekünk kilencven-kilenc tojásaink vagynak, és ha száz lehetne, az egész világot megemésztenők, és valami a’ban van.”

Adanson meséli, hogy amikor 1750-ben Senegalban partraszállt, reggel óriási sáskasereg szállt fel, mely felhő módjára elfödte az eget. Több ezer mérföldnyi területet borítottak el, amikor földet értek. „Barrow egy sáskasereggel találkozott, amely 2000 angol mérföld területet foglalt el.” A sáskák, amikor már minden növényt megettek, nekiestek a kunyhók nádfödelének.

Hogy a sáskákat némely helyen megeszik, arról számos feljegyzésünk van. A bibliai feljegyzés szerint Szent János sáskát evett a pusztában. Diodorus Siculus meséli: Afrikában a sivatag határán egy apró, sovány, nagyon fekete négertörzs lakik, mely egész éven át, a nyugati és délnyugati szelek szárnyán jövő sáskával tengeti életét. A több napon gyüjtött zsákmányt besózva elteszik. Livingstone is megkóstolta húsukat és a rákéhoz hasonlónak találta. Bennszülöttek sok helyen megpörkölik. Sennacherib király lakomáján ujjnyi nagyságú pörkölt sáskákat tálaltak fel. Mohammed sem tiltotta el a sáskaevést.

A sáskákat már a régi zsidók ismerték. Meg vagyon írva, hogy Jehova sáskacsapást mért a népre. Aristoteles már tudta, hogy hogyan hozzák létre az állatok a cirpelő hangjukat s Acrideseknek nevezte, megírta a pusztító sáskákat is s azokat Attelaboi néven jelölte. Életmódjukat is ismerte:”Ha kikerül a földből a piciny sáska, apró és fekete, nemsokára azonban, felpattan a héjja és nagyobb lesz”. Plutarchos már felismerte a hímek és nőstények közötti különbségeket: „Hamisság, hogy a Szarvasbogarak mind egyig hímek, a Sáskák pedig, hogy nőstények volnának: a Sáskák nőstényei mind nagyobbak a hímeknél”. Plinius olyan sáskát emleget Indiából, „aki három láb nyomatú hosszúságú s akkora lábszára van, hogy fűrész gyanánt élnek vele az ott lakósok, vas nem igen lévén közöttük”.

A szó szorosabb értelemben vett ugrósáskák hazáját nem a lombos erdők, hanem inkább a síkságok vagy legalább is a bokrokkal és fákkal kevésbé benőtt hegyoldalak alkotják. Csodálatos változatosságukkal legjobban talán az Alföldön ismerkedhetünk meg. A Hortobágy napsütötte, forró homokjában, a legnagyobb hőségben, mikor még a barom is bágyadtan menekül az árnyékba, ők ott süttetik magukat az izzó homokon és eleség után néznek. Ahogy a költő is mondja:

„Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.”

A rengeteg sok sáska közül különösen a szaporább fajok tűnnek fel. A vándorsáska (Pachytilus migratorius L.)

Vándorsáskák (

Vándorsáskák (Pachytilus migratorius L.) és hamvas vándorsáska (P. danicus L.).

itt is felüti a fejét. A legnagyobb hazai fajok egyike. Kiterjesztett szárnyakkal legalább 10 cm széles. Olajzöld színű, vagy barnás. Tora keskeny, kevéssé kiemelkedő lécet hord, hátulsó lábaszárai sárgák. Elülső szárnyai elmosódott harántsávokat viselnek, hátulsó szárnya tövén citromsárga. Kora reggel még bágyadt, de a déli napsütésben hihetetlenül eleven, s ilyenkor megfogni alig lehet. 20–30 m magasba is felkerekedik a levegőbe, csörömpölő repüléssel, óriási köröket ír le, s ismét leszáll. Gammel Alajos ugyanezeket a megfigyeléseket tette rajtuk a Lágymányoson sok évvel ezelőtt. Rokona, a P. danicus L., tulajdonképpen jóval közönségesebb, s azok a pusztítások, melyeket újabban a vándorsáskának tulajdonítottak, ennek a fajnak nevéhez fűződnek. Ez kisebb, nyakpajzsának léce erősebben megtört, combjai erősebben fűrészeltek, hátulsó lábszára piros.

A legnagyobb pusztításokat kétségtelenül a vándorsáskák vitték véghez. A régi krónika (1569) így szól róluk:

Litvániából jött a sáskák hada
Lengyel földön átgázolva,
Sziléziától Meissenig meg sem állt,
S minden zöldséget felfalt, amit csak talált.

Van valami igazság ebben a régi feljegyzésben, mert tény, hogy ez állatok hada mindig a Fekete- és Káspi-tenger óriási steppéin gyülekezett, onnan vették útjukat Európába, vonulási irányuk tehát csakugyan keletről nyugatra esik.

Későbbi feljegyzések szerint, ahogy Redtenbacher említi, 1693–96 között délkeletről, Románia felől közeledett egy óriási sáskaáradat, s ez végigsöpört Magyarországon, Ausztrián és Németországig vonult felhőnyi tömegekben, mely irtózatos morajló zajt hallatott. Gothában és Boroszlóban az általuk véghezvitt rettenetes pusztítás emlékére érmeket verettek. Az 1730–32. esztendő is gazdag volt inváziókban. Ekkor Brandenburgot és Poroszországot lepték el. 1749-ben Budweis mellett jelentek meg, mégpedig állítólag olyan tömegekben, hogy karvastagságú faágak csak úgy roskadoztak terhük alatt és oly sűrűn röpködtek, hogy valósággal elsötétítették a napot. A lakosság félreverte a harangokat, a sáskahadat ágyukkal és fegyverekkel lövette, az erdőben tüzet gyújtott, de eredmény nélkül, mert ez az irtózatos tömeg csak harmadnapra vonult tovább. Azóta a sáskák minduntalan csapásként nehezedtek az emberre. 1860-ban 10 km hosszú oszlopba verődve átlépték a Dnjestert és 20 cm magasságban borították el a földet. Feljegyzések szerint 1879-ben déli Oroszországban, Elisabethinskben, április havában olyan tömegekben lepték el az utcákat, hogy megakadt a forgalom. A pékműhelyeket annyira ellepték az állatok, hogy lehetetlen volt kenyeret sütni, a csatornák is megteltek velük, úgyhogy a vizet nem tudták levetni. A Gori nevű kerületben naponta 20.000 embert foglalkoztattak a sáskák pusztításával kapcsolatban. Tiflisz és Poti között a sáskák miatt megállt a vasúti forgalom, s a Doni steppéket pedig a sáskák annyira letarolták, mintha óriási tűzvész pusztított volna el mindent.

Azonban meg kell emlékeznünk e sáskák hazai szerepléséről is. Erre vonatkozólag is már régi adataink vannak. A brassói templom falán vagy 1542-ből származó feljegyzés a sáskák pusztításáról. Borsos Sebestyén azoknak Erdélyben okozott kárairól ír. Lisznyai krónikájában olvassuk: „1692 július 23. Annyi sáskák jöttek vala be Debrecen városában, hogy a verestorony csak közel is alig látszott a sáskáknak sokasága miatt–” Frivaldszky közli, hogy „1748-ban Nógrád megyében Szanda helységnél a falut mérföldnyi távolságban oly tömegben keríté körül, hogy egy lovas huszár nem tudott keresztülgázolni rajtuk”. Ugyanebben az esztendőben úgy akarták a sáskákat Torontál megyében pusztítani, hogy 15.000 disznót hajtottak az általuk ellepett mezőkre. Másutt emberekkel és marhákkal tapostatták össze tetemüket.

A Mezőségen 1847-ben pusztítottak; déli 11 órától délután 5 óráig egyfolytában vonultak, s vagy 20.000 hold vetést pusztítottak el. 1858-ban a Fertő mellett 2000 mérő sáskát gyüjtöttek össze és 100 mérő petét ástak ki.

Ezek a leírások, melyek bizonyára túlzottak, még így is arról tanuskodnak, hogy hazánkban a vándorsáska pusztítása sohasem öltött olyan méreteket, mint a délibb tartományokban, ahol 1478-ban megtörtént az, hogy a sáskajárást dögvész és éhhalál követte, melynek állítólag sok ember is áldozatul esett.

A vándorsáska párosodása ősszel megy végbe. A nőstény 4 cm mélyre ássa petéit a földbe, egy csomóba 40–100-at. A petékre a nedves időjárás kedvező hatással van. A fiatal lárva április havában jelenik meg, s 6–8 hét alatt eléri végleges nagyságát.

A vándorlás okául régente a táplálék hiányát emlegették, de tévesen. Ha az állatok olyan helyeken szaporodnak el, ahol nem tudnak terjeszkedni, ott az állatok izgalma nőttön nő. Különösen nagy melegben válnak egyre nyugtalanabbakká, s akkor összeverődve egyszerre nagyobb vándorlásra határozzák el magukat, tekintet nélkül arra, hogy elég táplálékot nyújtott eredeti lakhelyük, vagy sem. S ilyenkor mintegy titkos varázsütésre belső tömegösztöneiknek engedelmeskednek, bizonyos irányban elindulnak. Más fajok is követik őket, s a sáskahad folytonosan új és új egyénekkel gyarapodva, lavinává növekszik. Ilyen eleven lavinák vagy fejletlen egyénekből állanak, s ilyenkor ezek csak ugrándozva, szaladva vonulnak tova, vagy pedig szárnyrakelt elemekből. De mindkét esetben a vándorútra kelt egyéneknek nagy kitartásra van szükségük, s ezt tényleg tapasztalhatjuk is. Az állatok nagy akadályokat is leküzdenek, a falakat átmásszák, folyókon átkelnek, s néha 1500–2000 km-es távolságokat is megtesznek.

Egy rendkívül kártékony vándorsáska él német Kelet-Afrikában, a Pachytilus migratoroides Reich. Kisebb rokonánál, mindössze 50 mm hosszú. Barna; nyakpajzsa erősen befűzött és hátul lekerekített. Volkens a Kilimandzsaron találkozott ezzel a fajjal és ezeket írja róla: „Éppen akkor, amikor készültünk sátrunkat felütni, s szakácsunk ebédünket elkészítette, délről a síkság felől – mintha a szél fújna ide – barna, a napsugárban csillogó felhő közeledik felénk. Hogy mit hozott számunkra, abban az utolsó tapasztalataink után nem kételkedhettünk: sáskákat – milliószámra. Két héttel ezelőtt, amikor még állomásunkon időztünk, jöttek meg hírnökeik: valamennyien sűrű rajokban nyugatról keletre vonulva. Kisebb csapatokkal találkoztunk aztán menetelésünk közben, így még ma is a hegyi réteken, 2500 m magasságban. Akkoriban megcsodáltuk tömegeiket, de mik ezek azokhoz képest, melyekkel most találkoztunk. A földtől számított legalább háromemeletes ház magasságú rétegben zúgtak körülöttük olyan sűrű tömegekben, hogy minden botcsapással néhány tucatot vertünk agyon. Sajátságos sercegés, zörgés tölti be a levegőt, amikor szárnyaikkal csapkodnak, s mindehhez hozzá szárnyaik csillogása, s a szembejövők kimerülten vágódnak hozzánk, amikor kezünkkel elhárítjuk, hogy arcunkba csapkodjanak. De nemsokára feladtuk a küzdelmet, visszavonultunk sátrunkba és innen szemléltük, amint a sáskahad teljes két órán keresztül egyforma iramban robogott tova. Képzeletünk felmondaná a szolgálatot, ha számokkal akarnánk kifejezni azt a tömeget, amelyet ez a raj alkotott. Honnan jönnek, s merre tartanak. Ezt kérdezhetné valaki. Az első kérdésre megadhatjuk a választ, ha április közepén kirándulunk a kahei sivatagba. A szó szoros értelemben bokáig gázoltunk itt egy nyüzsgő, hömpölygő barna tömegben, s ez nem volt mást, mint a petékből kikelő szárnyatlan sáskák mérhetetlen sokasága. Két héttel később megmozdult ez a tömeg, minden utat felhasznált, ami a Kilimandzsaróra vezetett, s fokozatosan, mint sok ágra szakadó folyam, hömpölygött fölfelé s hihetetlen rövid idő alatt a bennszülöttek minden ültetvényét elpusztította. S e mellett feltűnt nekem, hogy az állatok az európai kultúrnövényekhez, a burgonyához, borsóhoz, futóbabhoz, kelkáposztához és salátához hozzá sem nyúltak, míg a kukoricatáblákat egy éjszakán keresztül teljesen tönkre tették, úgyhogy reggelre csak a puszta föld maradt meg.”

Az olasz sáska (Caloptenus italicus L.) Nagy-Alföldünknek talán még gyakoribb jelensége. Jóval kisebb, barnán márványozott testén feltűnnek szép piros hátulsó szárnyai, amelyek azonban harántsávokat sohasem viselnek.

Bujább legelőkön, de inkább szárazabb vidékeken Európaszerte gyakori, s megtalálták Szibériában is. Petéit ősszel tokokba rakja. Nagyobb kárt minálunk 1866-ban és 1874–77 között okozott. Észak-Amerikára is átterjedt, s ott két közeli rokona a C. spretus Thom. és devastator Scudd. mérhetetlen károkat okozott.

Az előbbeni faj sokszor magasabb hegyvidékekről ereszkedik le a síkságokra, a nagy szárazságtól menekülve, s egy ilyen alkalommal megfigyelték, amint a Mississippi mentén vonult. Innen Texas felé vette útját irtózatos tömegekben, s ez alkalommal 2800 km-es utat tett meg.

A Tryxalinae-alcsládhoz tartozó sáskákat kúposan végződő fejükről lehet megismerni, igaz, hogy kialakulásához átmenetek hosszú sora fűződik, így végeredményben ezt a csoportot sem lehet élesen elkülöníteni.

Legjellegzetesebb alakja a sisakos sáska (Tryxalis nasuta L.)

Sisakos sáska (

Sisakos sáska (Tryxalis nasuta L.).

Igazi steppi alak, mely valószínűleg a déloroszországi síkságokról került hozzánk. Feje hegyes sisakhoz hasonlóan csúcsosodik ki. Teste elülső szárnyaival együtt megnyúlt, keskeny, s többnyire olajzöld vagy barna. Nyár végén jelenik meg minálunk, főleg Rákoson s itt nehézkesen repül. Összecsukott szárnyakkal eléri a 7 cm-t. Hímje kisebb.

A marokkói sáska (Stauronotus maroccanus Thunb.)

Marokkói sáska (

Marokkói sáska (Stauronotus maroccanus Thbg.).

a vándorsáska után a legpusztítóbb sáskáink egyikét képviseli, mely a Hortobágyon sokszor már a nyár elején megjelenik. Helyesen mondja róla egyik kutatónk, hogy szikes rónák lakója. Hegyvidékeken seholsem észlelték. A 2–3 cm hosszú állat vörhenyes barna; szárnyfedői barnán foltozottak; de nem erről, hanem a torán lévő zegzugos befűződéséről és ugrócombján lévő ékalakú foltról lehet megismerni. A mediterrán öv lakója, átvonul Egyiptomba, Marokkóba. Ez igazi hazája. Itt pusztít legjobban. 1866-ban Marokkóban úgy elszaporodott, hogy a következő évben nagy éhinségre juttatta a lakosságot, úgyhogy 20.000 ember pusztult éhen. Hazánkban először a nyolcvanas években ütötte fel fejét, s a Tisza torkolatától lassan fölfelé vonult. Igazi tápláléka a Hordeum Gussoneanum Parl. Gyakran tömegekbe verődnek, s bizonyos irányban elindulnak. A többi, körülötte lévő sáska is nyomukba lép. Lósy írja: „Vándorlásuk messziről olyan látványt nyujt, mintha pezsegne vagy füstölögne a föld. Közelebbről olyan percegést okoznak, mintha sűrű zápor avarra hullana.” Vellay Imre 1890-ben figyelte meg vonulásukat. Valóságos folyam módjára hömpölygött tova áradatuk.

Ma az állat hazánkban már korántsem lép fel olyan pusztítóan, mint annakelőtte, s ennek oka nemcsak abban rejlik, hogy igen ügyes módszerekkel eredményesen tudjuk irtani, hanem abban is, hogy életmódját az egyre jobban térfoglaló kultúra, a földek rendszeres művelése is megzavarta. A könnyen terelhető állatok közé tartozik, s innen van az, hogy a felállított vásznak tövében, ahol az e célra gödröket megástuk, mindig rengeteg állat torlódik össze és pusztul el.

A marokkói sáska és irtása Magyarországon. Mióta hazánkban a vízszabályozás, lecsapolás megtörtént, a vándorsáskának, amely azelőtt a buja növényzetű tavak és mocsarak állandó lakója volt, úgyszólván teljesen nyoma veszett. Több, mint egy félévszázad múlt el már, hogy semmi hírt sem hallunk róla. A vándorsáska helyett azóta más sáskafaj lepte el hazánkat és bár ez az előbbinél jóval kisebb termetű, a kártevésben éppen nem marad mögötte annak. Ez az új sáskafaj a marokkói sáska. Ennek eredeti hazája a Földközi-tengerrel határos szárazföldi medence, mégpedig úgy az európai, mint az ázsiai és afrikai partokon. Ciprus szigetén már a múlt század 70-es évei óta ismeretes és a 80-as években ott, valamint Algériában nagy kárt tett, úgyhogy az angol, illetőleg francia kormány kénytelen volt nagyszabású irtóhadjárattal a kártevő további pusztításának elejét venni.

Hazánkból 1862 óta ismeretes (Báziásról), de mint kártevő csak 1888 óta jelentkezett. Mivel Szerbiában már előzőleg is garázdálkodott, nagy a valószínűsége annak, hogy ez a sáskafaj Szerbián át került szikes Alföldünkre. Hazánkban kártevőként legelőször a pestmegyei Pécelen 1888-ban jelentkezett. A következő években Csongrád, Torontál, Békés és Szolnok megyében mutatkozott egyre nagyobb számban. A több évi megfeszített erővel folyt hatósági irtás 1892-ben a sáska utolsó nyomait is eltüntette. Mintegy tíz évi szünet után, 1903-ban a baj ismét felütötte fejét. A marokkói sáska ekkor különösen a Hajdúságban: Hortobágyon s a környékén fekvő községek határában pusztított hihetetlen nagy számban, de átcsapott a szomszédos Borsod, Heves, Szolnok, Békés, Bihar és Szabolcs vármegyék területére is. Az állami szakemberek vezetése mellett éveken át végzett irtás 1909-ben újból letörte a veszedelmet. Újabb tíz évi szünet után megint 1919-ben jelentkezett, ám az akkori áldatlan közviszonyok miatt a rendszeres irtáshoz csak a következő évben lehetett hozzáfogni. A sáska ekkor különösen Hevesben, a Jászságban, Békés megyében s a pestmegyei Tahitótfaluban garázdálkodott nagy számban, de kisebb-nagyobb számban jelentkezett Bihar, Hajdú, Borsod és Szabolcs megyékben is. Ez a periódus 1925-ig tartott. A következő 1926. évben már csak utóirtásra volt szükség.

A sáskának időszakos jelentkezése abban leli magyarázatát, hogy egyrészt teljesen, 100 százalékig kiirtani nem lehet, tehát mindig marad vissza valamelyes „magja”, amelyet azonban irtani nem érdemes (mert az irtás elég sok pénzbe kerül), s amely hosszabb idő múlva éveken át, újra tekintélyes számra növekszik fel; másrészt pedig, hogy nagy sáskajárás idején egyes rajok messze elszállnak, a legelőkön szétszóródnak s eleinte a lakosság figyelmét fel sem keltik, különösen olyan községekben, amelyek még nem ismerik a bajt. „Kabóca, mindig volt és mindig is lesz!” – szokták az öreg magyarok mondani. Csak amikor az éveken át zavartalanul elszaporodott sáska egyszerre nagyobb tömegben jelentkezik és meglepi a gabonaféléket is, eszmél fel a magyar, hogy talán mégsem a közönséges kabócával van dolga. Sáskának akkor sem mondja, mert a sáska névvel csak a vándorsáskát jelöli, amelyről nagyapjától hallott, vagy amelyről még gyermekkorából emlékezik.

A sáska irtása azelőtt a sáskasövénnyel történt, amelyet annakidején Ciprus-szigetén alkalmaztak s azóta ciprusi sövény néven is ismer a szakirodalom. Külföldön még mai nap is ezzel az eljárással irtják a sáskát. Ez a sövény tulajdonképpen két darab, 50–50 m hosszú és 120 cm széles jutavászon, amelyre az egyik szélén 12–15 cm széles viaszkosvászonsáv van varrva. Ezt a két vászondarabot hegyes- vagy legfeljebb derékszögben állítják fel a sáskalepte területen, hogy a sáskafolt e szögbe kerüljön, de úgy, hogy a ponyva árnyéka a szögön kívül essék (az árnyék elriasztaná a sáskát). A ponyvát hegyes karókkal feszítik ki, illetve állítják fel. A viaszkosvászonsáv ekkor fent van, míg alul a ponyvát kifelé hajlítják és földdel, hantdarabokkal, kövekkel megnehezítik, hogy a szél el ne mozdítsa helyéből. A szögben 1 m széles, hosszú és mélygödröt ásnak, amelynek felső peremét bádoglapokkal vonják be. Azután megindul a „hajtás”. A körben felállított munkások fekete zászlóval lassan-lassan előreterelik a szárnyatlan sáskát, amíg a ponyvához nem kerül. A sáska végül a ponyvaszögben lévő sírgödörbe esik, ahonnan kimászni (a bádoglapok miatt) nem tud s azután földdel betemetik. Ennek az eljárásnak sok hátránya van. Lassú munka és sokszor eredménytelen is, mert a sáskaraj sokszor a hajtás közepén irányt változtat s akkor sehogysem téríthető már vissza a kívánt irányba. E mellett a sáska 15–30%-a hajtás alatt mindig el-elmarad, a földrepedésekbe vagy a fű tövéhez húzódik és nem követi társait.

Sáskairtógép a Hortobágyon.

Sáskairtógép a Hortobágyon.

E sok nehézség indította a m. kir. Rovartani Állomás akkori vezetőjét, Jablonowski Józsefet arra, hogy alkalmas gépet szerkesszen, amellyel a sáska akaratától függetlenül lehessen azt irtani. Ez a mostani sáskairtógép, amellyel 1906 óta irtják nálunk a sáskát. A sáskairtógép tulajdonképpen egy húzásra alkalmas módon megszerkesztett drótkefe, amely a legelőn nyüzsgő sáskát agyonzúzza. A kefe hossza 21/2 m, szélessége 15 cm, az erős, ruganyos kefefogak hosszúsága, tehát a kefe magassága 25 cm. A gépet két, egymástól messze befogott ló húzza, amelyet a gépen ülő ember hajt. A gép összsúlya 3 mázsa körül van. Amint a gép előrehalad a mezőn, a szárnyatlan sáska a két ló között a drótkefe alá kerül. A lovakat azért kell szélesre befogni, hogy a sáskát jobbra-balra el ne ugrasszák, mert ellenkező esetben a kefe alá nem kerülne sáska. Egy gép egymagában mit sem ér. Rendszerint 6–12 jár együtt. Az „üteg” egyes gépei fél-fél géphosszat befelé követik egymást, így haladnak körben és kefélik egyre befelé a sáskafoltot, amelyet végül teljesen megtisztítanak. Ha egyszeri körbenjárás nem volt elég eredményes, visszájáról újból felfogják a kört.

Ezzel az eljárással addig kell irtani a sáskát, amíg szárnyatlan, és még a legelőn tartózkodik. A munka kora reggeltől késő estig folyhatik. Amikor a sáska már szárnyas, de még a legelőn tartózkodik, csak éjszaka dolgozhatunk. Nappal a sáska ilyenkor szárnyrakapva elszállana. Ha a nagyobbodó sáska a legelővel szomszédos gabonatáblákba bekapna, innen hajtókkal ki kell zavarni a gép alá, amely csak síma területen végezhet alapos munkát.

A marokkói sáska irtását az 1907. évi XXXI. t.-c. s annak végrehajtása tárgyában kiadott rendelet szabályozza. Az irtás hatósági úton a m. kir. Rovartani Állomás szakembereinek vezetésével történik. A sáskairtógépek az állam tulajdona (több száz van belőlük). Az irtás költségei felerészben az államot, felerészben pedig az illető törvényhatóságot terhelik, amelynek területén az irtás folyt.

A sáskairtás a gépekkel gyorsan és eredményesen végezhető. A siker főfeltétele azonban az, hogy a hatóságok tavasszal, amikor a sáska a legelőn kikel, gonddal figyeltessék határukat és idejében értesítsék az illetékes felsőbbséget, hogy az irtás irányt az intézkedéseket mielőbb megtenni lehessen.

A marokkói sáskával elég közeli rokonságban álló Epacromiak közül a Chortoicetes terminifera Walk. Ausztráliában okoz nagyobb károkat. Életmódjáról ezeket írja Frogatt: „Amíg a nőstény petéit lerakja, két hím őrködik előtte és lábukat a fejére teszik. A többi hím körben áll fel, mintha érdeklődéssel néznék a látványosságot.”

Megjegyzendő, hogy a marokkói sáska életében is hasonló jelenetek játszódnak le. A nőstényt 20–30 hím veszi körül – írja Lósy –, de szorosan egymás hátán tolongva. 1903 július 15-én Jászkiséren, ahol annyival kevesebb volt a sáska, hogy egy tojó nőstény udvarába 5–6-nál több nem szegődhetett, láttam, hogy nehéz munkájában ugyancsak bolygatják a hímek, azok a szegény agglegények, kiknek párjuk nem akadt. Belefeküdtem a sütkérező raj közepébe, s ameddig eltekinthettem, láttam, hogy a nőstényt majdnem mindenütt, ahol potrohát a földbe fúrva evickélő lábbal küzködik, 3–7, vagy több hím veszi körül. Egy vagy kettő szembeáll vele, a homlokuk néha össze is kocódik, néha lábával a fejét kapargatja a hím, vagy rányugosztja azt éppúgy, ahogy azt társa Ausztráliában teszi. Az oldalához jobbról-balról hozzásímulnak a hímek, s ha elragadja őket a vágy, fel is kapaszkodnak, de természetesen hiába. Amikor a petéitől megszabadult, már meddővé vált nőstény potrohát kiszabadította a földből, a legfürgébb hím hamarosan párba kapcsolódott vele. Többször megesik, hogy csak próbafúrásokat tesz a nőstény s nyugalmát vesztve hagyja el helyét és adja át magát egy tolakodó hímnek. A nőstény fogas szerszámával lyukat fúr előbb a földbe. Ehhez sok időre van szüksége, mert begörbített potrohát mélyen illeszti bele a rögök közé. Mire a lyuk készen van, addigra a habos nyállal kevert peték is kiürülnek.

A bunkóscsápú szöcskék (Gomphocerus Thunb.) általában kisebb termetűek az előbbieknél. Buja növényzetű napos domboldalakon, mindenütt előfordulnak. A hím csápja bunkóban végződik. A Gomphocerus sibiricus L. Európában csak a legmagasabb hegyvidékeket lakja. Jégkori maradvány.

Vörösbarna bunkóscsápú szöcske (

Vörösbarna bunkóscsápú szöcske (Gomphocerus rufus L.).

A Stenobothrusok az előbbiekkel rokonságban állanak. Szárnyuk annyira variál, hogy mindegyik fajnak megvan a jellemző éneke. A Stenobothrus parallelus Zett. zzzzz–zzzzz-szerű hangot ad, míg a St. bicolor ilyet: prty–prty–prty.

A Stenobothrusoknak nemrégiben érdekes faját írta le Müller Arnold St. acroleucus néven Oláhországból, a Kárpátok déli lejtőjéről.

A Mecosthethus grossus inkább az északi földtekét lakja, s itt Lapplandig vonul. Nálunk nedves réteken gyakori, Szibiriában a tundrákon messze elterjedt és megérdemli a tundrasáska elnevezést. Olajbarna színű, hátulsó lábszárai sárgák, s erről könnyű felismerni.

A korallsáskák (Stethophyma) szintén a szibirai fauna tagjai, de inkább a száraz vidékeket kedvelik. Hegyi réteken, tisztásokon néha igen nagy magasságban megtalálták. Ugrólábuk lábszára alul sokszor feltűnő korallpiros. Innen nyerték a nevüket.

A smaragdzöld szöcske (Chrysochraon brachypterus Ocsk.) testét gyönyörű fényeszöld hímpor fedi. Inkább a nedves réteket kedveli és gyors és egyenletes zrrr hangot ad.

A tatársáska (Schistocera peregrina Oliv.) általában világosabb színezetű állat, melynek különösen lárvái rendkívül tarkák. Minálunk csak a tengermellékig nyomul északra, egyébként Afrika lakója. Általában hirtelenül befűződött előtorával tűnik fel, valamint azzal, hogy szárnyai harántsávokat és foltokat viselnek. Sokszor összetévesztik az egyiptomi sáskával, mellyel nem is rokon. Kiterjesztett szárnyakkal nagyobb a mi vándorsáskánknál.

Az egyiptomi sáska (Acridium aegyptium L.) hazánkban sohasem pusztított. Itt-ott azonban megjelentek eltévedett példányok. Néhány évvel ezelőtt Sopron környékéről hoztak egyet a Magyar Nemzeti Múzeumba, egy másik példánya karfiollal került az asztalra. Teste felül fakóbarna, elmosódott sávokkal, alul hússzínű. A tengerparton gyakori és a Szerémségben is megtalálták. Főleg abban tér el a vándorsáskától – s ezzel ismét összetévesztik – hogy nem hord torán kiélesedő lécet, hanem inkább felfelé domborodó, egyes fajoknál karéjos torpajzsot. Ezen a címen a Cyrtacantacrinae alcsaládba kell sorolnunk, melynek tagjai a délamerikai óriástermetű Titanacris violacea Brunn. és a T. albipes Geer is. Az előbbi hátsó szárnya ibolyaszínben ragyog, az utóbbié piros, s ez a faj kiterjesztett szárnyakkal a 24 cm-t is eléri.

Az egyiptomi sáskáról, mely Afrikában is elterjedt, Vosseler a következőket mondja: „A lárvák már fiatal korukban elkezdenek vándorolni, még pedig szinte az első naptól kezdve. Az éjszakát sűrű tömegekbe verődve töltik. A vonulás iránya rendszerint önkényes, s azt minden ismeretes ok nélkül megváltoztathatják.”.

A Pyrgomorphinae alcsaládba kizárólag trópusi fajok tartoznak; homlokuk erősen hátrafelé esik, de csápjaik között kúpos duzzanatot viselnek, s ez jellemzi is őket. Mellkasuk lapos, de hátrafelé hegyes szögletben végződik; fedőszárnyaik, amennyiben jelen vannak, keskenyek és hegyesek.

A bűzsáska (Zonocerus elegens Thunb.) kellemetlen szagáról nyerte nevét. Ha megfogjuk, akkor háta közepén penetráns folyadékot sugároz ki hol előre, hol hátrafelé, s ezzel védekezik. Kelet-Afrikában ezek a sáskák igen elterjedtek és különféle dudvákkal táplálkoznak, azonban elvetődnek a steppékre is, s itt a fákat oly mértékben lepik el, hogy szinte hallani lehet, hogy csöpögtetik le ürüléküket. Az ültetvényekben a maniokot, dohányt és egyéb fontos növényt állandóan pusztítják.

Észak-Afrika sivatagjai két érdekes sáskafaj lakja, a Pamphagus marmoratus Burm. és az Eremobia cysti F. Mindkettő zömök testű, teljesen szárnyatlan és a steppe egyhangú színezetét vette fel. Ilyen szárnyatlan sáskákkal szigeteken gyakran találkozunk, s ezek nem egyebek, mint a lárvakorban állandósult (epistatikus) formák.

A sáskáknak meglehetősen elkülönült csoportját alkotják a töviseshátú sáskák (Tettiginae). Ezeknek hátpajzsa hátrafelé hosszú tüskébe van kihúzva. Ez alá vannak rejtve a legyezőszerűen összecsukott szárnyak, míg a szárnyfedők csökevényesek. Inkább nedvesebb helyeken élnek, sokszor vízpartok közelében jelennek meg. Némely faj lárvája áttelel. Az Alpokban 3000 m magasságig is felvonulnak.

A Tettix subulatus L. A legközönségesebb fajok egyike. Nem fordul elő tömegesen, de megesett már, hogy a fenyőcsemetéket megtámadta. Rokona a tüskehátú vízisáska (Scelimena producta Serv.) Jávában patakok mentén él és széles hátulsó combjaival kitünően úszik, a víz alá bukik, hogy ott a táplálékul szolgáló vízinövényekre szert tegyen.

S végül meg kell emlékeznünk a bizonyára legmagasabban specializálódott ugrósáskákról, a csónakoshátú sáskákról (Oedipodinae).

Ez a gazdaságilag kevésbé fontos, fajokban rendkívül gazdag és változatos csoport az egész földkerekséget lakja, de mindenütt inkább a szubtrópusokra szorult. Csónakos nyakpajzsuk hátul többnyire kicsúcsosodik, de lehet kimetszett is. Felül többé-kevésbé ormós lécet visel. Szárnyfedőjüket rendesen mustrázat tarkítja. Legyezőszerűen összecsukható szárnyuk sokszor színes.

A kékszárnyú Oedipoda coerulescens L. a legközönségesebb fajok egyike. Síkságokon, domboldalakon gyakori.

Az Oedipoda miniata F. hasonlít az előbbeni fajhoz, de piros szárnyakat visel.

A steppei sáskák (Sphinogonotus) nyakpajzsa oldalt erősebben befűzött, de középső lécet nem hord. A Sphingonotus coerulans L. szárnyán hiányzanak a félholdalakú foltok.

A kerepelő sáska (Psophus stridulus L.). Sajátságos, tompa, kereplő hangot ad repülés közben, s ezt szárnyának megvastagodott ereivel hozza létre. Hátulsó szárnya cinóbervörös.

A csörgő sáska (Bryodema tuberculata F.) Közép-Európa szárazabb fenyveseit lakja. Szárnya rózsaszínű, szárnyfedője márványosan mustrázott. A hímek magasra felkerekednek a levegőben, és itt szárnyaik levegővel telt s erősen megduzzadt ereinek segítségével csörgő, csörömpölő hangot adnak, ami már messziről elárulja jelenlétüket. A Karsztban is észlelték őket, s így a magyar faunaterület tagjai.

Végül nem hagyhatjuk említés nélkül azt az ősi, igen primitív csoportot, amely Pneumorinae néven foglal helyet a sáskák rendszerében. Tulajdonképpen a legősibb Acrididák közé számítanak, amelyek azonban még sok tekintetben, így szárnyerezetükben is a Locustidák jellegeit őrizték meg. Legismertebb alakja a hólyagossáska (Pneumora scutellaris Brum.) Afrikában él. Hímjének potroha hólyagalakúan megduzzadt. Nősténye szárnyatlan, olajzöld színű, világosabb foltokkal.