TIZENÖTÖDIK REND: Szőr- és tolltetvek (Mallophaga)


FEJEZETEK

A Mallophagák világosságkerülő rovarok, amelyek külsőleg nagyon hasonlítanak az állati tetvekhez és melegvérűek bőrén és szőre közt, tehát emlősökön, és főleg pedig a madarak tollazatában élnek. Aránylag kicsiny, teljesen szárnyatlan, lapostestű rovarok. Chitinvázuk általában meglehetősen erősen fejlett, úgyhogy gazdáik, ha csőrükkel utánuk vágnak vagy például vakarással próbálnak ellenük védekezni, nem sokat árthatnak nekik. Ezeknek a parazitáknak a feje szabadon kiáll. Szemük rendesen van, mégpedig, mint Mjöberg írja, „mint kis, erősebben fénytörő kiemelkedés a fej oldalán”. Homlokszemeik mindig hiányzanak, a tengeri malacokon lakó Gyropidák pedig vakok. A csápok, mint az ilyen bőrlakóknál rendszerint, rövidek és öt, részben csak négy vagy három ízből állanak. A csápok alkotásában gyakran ivari különbségek mutatkoznak. Így sok tolltetű hímjeinek csápján tüskék és nyúlványok vannak, amelyeket fogószereknek használnak. Mjöberg, akinek ezekről a rovarokról a legbehatóbb, újkeletű megfigyeléseket köszönhetjük, a következőket írja: „Én magam megfigyeltem a Goniodes falcicornis N. nevű tolltetűn, amely a páván él, hogy a hím párzáskor először a nőstény alá mászik és azután erőteljes csápjaival annak vagy az elülső lábait, csápjait vagy a fejoldalait átfogja”.

A Mallophagák gazdáiknak semmi említésreméltó kárt nem okoznak, mert nem ritkán a madarakon és emlősökön valósággal tömegesen fordulnak elő, a nélkül, hogy gazdáik egészségi állapotát ez a legcsekélyebb mértékben is befolyásolná. Ez nyilván azzal függ össze, hogy a Mallophagák, ellentétben a tetvekkel, nem tudnak szúrni, és vért szívni, hanem megelégesznek azzal, hogy gazdáik szőrét vagy tollát megrágják, és a laza, felületes bőrpikkelyeket a faggyúszerű váladékokkal együtt, továbbá a bőr egyéb izzadmányait eszik meg. A fejen levő, előreirányuló szájszervek ennek a táplálkozási módnak megfelelően vannak alkotva. A rágók erősek és harapásra alkalmasak, az állkapocs kicsiny és rendesen négyízű tapogatót visel, amely azonban hiányozhatik is, míg az alsó ajak a karéjai oldalán vagy egy rövid, egyízű tapogatóval bír, vagy semmilyennel. A bőrpikkelyeknek a rágó segítségével való leszakításakor megtörténhetik, hogy a gazda testén bizonyos körülmények közt véres helyek keletkezhetnek, amelyek megmagyarázzák azt, hogy a Mallophagák gyomrában alkalmilag már felvett vér nyomát is találták. Azonban lehet, hogy rendesen vérrel táplálkoznak az énekes madarakon élő Physostomidák, amelyek szájrészeikkel erősen rá tudják magukat szívni a bőrre és amelyeknek a garatja, mint egy pumpa, folyadékok felszívására van berendezve.

A Mallophagák előtora szabad, közép- és utótoruk rendesen egységes tájjá olvadt össze és ezért csak ritkán különül el egymástól. Lábaik rendesen rövidek, némely szőrtetveken, pl. a Trichodectidákon még futásra alkalmasak, főleg azonban csak fogódzásra és kapaszkodásra valók, úgyhogy végükön legtöbbször két igen jól fejlett karom van, a lábfejízek alján pedig közönségesen tapadókorongok találhatók. Ha csak egy karom van, akkor ez annál nagyobb és erősebb szokott lenni. A karmok csak ritkán hiányzanak teljesen és ebben az esetben egy annál erősebb tapadókorong pótolja őket. Lábízeik száma legfeljebb kettő.

Tízszelvényes potrohukon az első haslemez és gyakran az első hátlemez is csökevényes. Belükről megemlíthetjük, hogy gyakran két vakbélszerű kizacskósodás van rajta és négy hosszú Malphigi-edény nyílik bele. Légzőnyílásaik párosával a középtoron és a 2–7. potrohszelvényen vannak, mégpedig mindig ezeknek a szelvényeknek a hátoldalán.

Ha egy madáron vagy emlősön számos Mallophaga tanyázik, akkor a tollakon, illetőleg a szőrökön rendesen hosszúkás, fehéres képződményeket is találunk, mégpedig sokszor nagy tömegben. Ezek a peték, amelyeket a nőstény Mallophagák szilárdan odaragasztottak. A kibúvó fiatalok a legfontosabb bélyegek tekintetében a kifejlettekhez hasonlítanak és nyugalmi állapot nélkül fejlődnek.

Figyelemre méltó a Mallophagák színezete is, mert ez sok esetben egyenesen feltűnő módon megegyezik a gazdáik színével. A szárcsán (Fulica atra L.) két tolltetű él, a Laemobothrium atrum N. és a Lipeurus luridus N., amelyek mindketten csaknem teljesen feketék, mint a madár tollazata, amelyben élnek. Ornithobius bucephalus Gieb., a hattyú élősdije, ellenben egy parányi, szabad szemmel nem is látható foltocska kivételével hófehér. A gyöngytyúkon különböző családokba és nemekbe tartozó tolltetvek élnek: Lipeurus numidanus Mjöb., Goniodes numidae Mjöb. és Goniocotes nigromaculatus Mjöb., amelyeknek színezete mindig csak feketéből és fehérből van összetéve. A legsajátságosabb azonban ebben a tekintetben a sárgarigó (Oriolus galbula L.) élősdije, a Physostomum sulphureum N., amely kénsárga, amely szín egyetlen más Mallophagán sem ismeretes.

Eddig mintegy 1500 Mallophaga-fajt írtak le, mint erről Mjöberg biztosít minket, de ismereteink még nagyon tökéletlenek, „ha meggondoljuk, hogy az eddig leírt mintegy 15.000 madárfajról csak körülbelül 800 Mallophaga-fajt írtak le, azaz az összes madaraknak csak mintegy 5 százalékáról. Mármost úgy szokott lenni, hogy minden madárfajnak rendesen egynél több Mallophaga-faja van, némelykor ötöt, sőt nyolcat rejteget. Legalább is kettőt lehet minden madárra számítani, mondom, minden madárra, mert tapasztalataink szerint valószínűleg egyetlen madárfaj sem mentes állandóan a tolltetvektől”.

Az embert a természet megkímélte a szőrtetvektől, az emlősökön azonban előfordulnak, bár sokkal kisebb faj-számban, mint a madarakon. A ceteken, elefántokon és a denevéreken hiányzanak, vagy legalább is ezeken még sohasem találták őket, mégpedig, mint Mjöberg gyanítja, azért, mert a Mallophagák nagyon szeretik a meleget, már pedig a denevérek, legalább a mi szélességünk alatt, télen megmerevednek és ezen okból szőrtetvek számára lakhatatlanokká lesznek. A sün is, amely északi Európában, pl. Svédországban hosszú téli álmot alszik, ott mentes marad a Mallophagáktól, míg Olaszországban nem ritkán meg van velük verve.

Az ilyen bőrlakók számára a gazda halála egyenesen katasztrófa. Sok faj, mint a madarakon élő Liotheidák, ebben az esetben arra törekesznek, hogy a kihűlő tetemet gyorsan elhagyják és a futásban keresnek szerencsét, hátha valahol a szomszédságban megfelelő pótlékot találnak; mások makacsul a holttesten maradnak, amíg maguk is tönkre nem mennek. Kísérletek igazolták, hogy a gazdáiktól mesterségesen elválasztott Mallophagák általában csak rövid ideig tartanak ki és rendesen már néhány nap múlva elhalnak. Mjöbergnek mégis sikerült a Docophorus platyrhynchus N. több példányát, amelyek egy kőszáli sasról származtak, 14 napig életben tartani egy üvegcsőben, amelybe néhány tollal együtt voltak bezárva „majdnem az összes Mallophagák mohón használják fel az alkalmat az átvándorlásra és elterjedésre. Az embernek pl. csak szorosan a tollakhoz kell érni, hogy nagyon gyakran Mallophagákat kapjon magára.” Ezzel magyarázható, hogy Mallophagákat nagyon gyakran olyan állatokon találunk, amelyek egyáltalában nem a tulajdonképpen gazdáik. Így a ragadozómadarakon gyakran azoknak az énekes madaraknak Mallophagái rejtőznek, amelyek zsákmányul estek nekik. Rovarokon is találtak már Mallophagákat, mégpedig tetűlegyeken, amelyek maguk is bőrparaziták.

A Mallophagák törzsalakjai bizonyára Psocidák vagy ezekhez hasonló rovarok lehettek; legalább is, mint Handlirsch megjegyzi, egészen jól elképzelhető, hogy Psocidák, amelyek gyakran mindenféle szerves maradványból és hulladékból élnek, először a madárfészkekbe szállásolták be magukat és azután lassanként hozzászoktak, hogy magukon a madarakon telepedjenek meg. Mindenesetre tény, hogy madárfészkek, amelyekben fiókák vannak, vagy rövid idő előtt voltak, gyakran valósággal hemzsegnek a tolltetvektől. Még a fészek mélyebb rétegeiben is tanyáznak ilyenek és úgy látszik, hogy ott a tollakban és a fiókák tömeges bőrhulladékaiban bőséges táplálékot találnak. Mjöberg szerint a madarak Mallophagái az ősiek és az emlősökéi ezekből vezetendők le. Kellogg szerint van egész sor európai és északamerikai madár, amely az óceán két oldalán ugyan hasonló, de mégis egészen jól megkülönböztethető fajokban él, míg a rajtuk élő tolltetvek az ó- és újvilágban a legcsekélyebb különbséget sem mutatják. Ebben az esetben tehát a tolltetvek bizonyultak a kevésbé változóknak. Alig lévén kitéve a külvilág hatásainak, nem alakultak át és azon idő alatt, amelyben szárnyas gazdáik különböző fajokra hasadtak, mindig azonosak maradtak.