Ötödik csoport: Félfedelesszárnyuak (Hemipteroidea)

TIZENNYOLCADIK REND: Szipókás rovarok (Rhynchota)


FEJEZETEK

A tarka, változatos testalkatú poloskákat, a kabócák fürge népségét, valamint a növénytetvek hatalmas seregeit a szisztematikusok mind egy csoportba, a szipókás rovarok (Rhynchota) rendjébe foglalják össze. Ezek a rovarok nagyságban, alakban és életmódjukban ugyan nagyon különböznek egymástól, azonban egy fontos bélyegben, nevezetesen szájrészeik szerkezetében lényegileg megegyeznek egymással.

A szipókás rovarok szájrészeit általában a szipóka (szívócsőr, szipcsőr) jellemzi, mely a többi rovarok alsó ajkának és alsóajaki tapogatójának felel meg, többnyire ízelt és vályúalakú, ebben a vályúban helyezkedik el a négy kiölthető és behúzható szúró- és szívóserte. A páros felső és alsó állkapocsból kívülről semmi sem látható, mert nem szabadon ülnek a fejen, hanem mélyen be vannak süllyesztve. Ezek alkotják ugyanis a fej belsejében a négy hosszú, csupán chitinből álló, szálkaszerű szúró- és szívósertét, melyek a szipóka egész hosszában végighúzódnak, végük azonban egy sajátságos szerkezettel kitolható és újra visszahúzható. A két szélső, a felső állkapcsoknak (mandibulák) megfelelő szúróserte arra szolgál, hogy hegyes, gyakran hátrafelé irányuló horgocskákkal ellátott végükkel a rovar valamely növény szöveteit vagy valamely állat bőrét megszúrja és ezáltal kis sebet ejtsen, melybe a két belső, az alsó állkapcsoknak (maxillák) megfelelő szívóserte beilleszthető. Ez utóbbiak belső oldalán két mélyedés húzódik végig s mivel egész hosszukban szorosan egymásra fekszenek, két szűk, hosszanti csatorna keletkezik. A felső hosszanti csatornán át kevés nyálat fecskendez a rovar a sebbe, míg az alsó hosszanti csatorna a tulajdonképpeni szívócső, a melyen, akárcsak egy hosszú szalmaszálon keresztül, a táplálékul szolgáló vért vagy növényi nedveket szívja föl.

Egyetlen rovarrenden belül sem találkozunk a szájrészeknek olyan sajátságos szerkezetével, mint a minővel az imént a szipókás rovarok esetében megismerkedtünk. Ebben a tekintetben ez utóbbiak egészen egyedülállók, éppen azért vajmi keveset tudnánk a Rhynchoták eredetére vonatkozólag mondani, ha egy szerencsés, őskori lelet ki nem segítene bennünket zavarunkból. Birkenfelden, a permformáció alsó, szárazföldi emeletében ugyanis sikerült a nagymértékben figyelemreméltó Eugereon Boeckingi Dohrn nevű ásatag rovart fölfedezni, ezen a rovaron különösen az a feltűnő, hogy szintén hosszú szipókája van, mely ugyan még kissé egyszerűbb szerkezetű, de teljesen hasonlít a ma élő szipókás rovaraink szájszervéhez. Egyebekben azonban az állat egészen elüt a szipókás rovaroktól és nagy, hálózatosan erezett szárnyaival tökéletesen az ősrovarokhoz vagy Palaeodiktyopterákhoz hasonlít. Ezek szerint alig lehet kétséges, hogy az Eugereon az ősrovarok és a szipókásrovarok között foglalt helyet, mintegy átmenetet alkotva a két csoport között, és így ez e nevezetes lelet arról is meggyőzhet bennünket, hogy a szívókészülékkel bíró szipókás rovarok a Palaeodiktyopteráktól vagy ezekhez hasonló, de rágókészülékkel ellátott rovaroktól származtak.

A ma élő szipókás rovarok, melyek kezdetlegesebben fejlett szárnyaik tekintetében még inkább az alsóbbrendű rovarokkal egyeznek meg és csak ritkán van valódi lárvájuk és bábhoz hasonló nyugalmi állapotuk, két főcsoportba, ú. m.: a felemásszárnyúak, vagyis a poloskák (Heteroptera) és az egyféle szárnyúak (Homoptera) csoportjába tömöríthetők.