HUSZONNEGYEDIK REND: Lepkék (Lepidoptera)


FEJEZETEK

A legöregebb lepkék valószínűleg kortársai voltak az otromba testű óriás Saurosoknak, mert amennyire ezt tudjuk a Jura-periódusban éltek, tehát olyan korszakban, amikor egyforma, virágtalan tenyészet volt a földünknek szegényes dísze. Mindeme legrégibb, jelenleg a Palaeontinidae-családba sorolt lepkék még egyszerű felépítésű állatok voltak, a külsejükben a molyokhoz hasonlítottak és szájrészeiket nem, vagy legfeljebb csak hiányosan használhatták szívásra. Másként lőn azután amaz enyhe, verőfényes időszakokban, amelyek átmenetül szolgáltak a harmad-(tertiaer-) korhoz, amikor mintegy varázsütésre új élőlények bősége keletkezett s az addigi zsúrló és korpafű helyét legnagyobb részben virágos növények foglalták el. Akkoron a tarka virágsereggel együtt a színben pompázó lepkevilág is felvonulását tartotta földünkre, amiről számos lepkeszárny, sőt egész lepke is tanúskodik, amely a csepegő fagyantától körülzárva, borostyánkődarabokban épségben megmaradt. Így most képet alkothatunk magunknak arról, hogy milyen volt a lepkeélet az idősebb harmadkorban, az oligocénban. Mindenféle kék-pillangó, tarka pillangóféle, különféle fehér-pille, szender, bagolypille és sok más faj élt már akkor is, amely bizonyára éppúgy, mint mai nap, a napfényben ringatózott, avagy az éjjeli szürkületben ide-oda szárnyalt és a virágot csalfán körüllebegte, hogy a mézén felüdüljön.

Hogy a lepke éppen a viráglátogatásra milyen kiválóan van felszerelve, arról a szájrészei tesznek bizonyságot. Ezeknek legfontosabbja a szívóka, egy hosszú, két oldalteső félből álló cső, amelyet rendszerint spirálisan felpödörve hord a lepke (pödörnyelv). Használatkor azonban kinyújtja s a virágba vezeti, miközben a cső hegyén található fínom érzékserték a lepkének lehetővé teszik, hogy a virág belsejében elrejtett, táplálékot szolgáltató mézforrásokat felfedezze. A szívóka hosszúsága váltakozó. Hosszabb szívókával bíró fajok természetesen mélyebb virágkelyheket kereshetnek fel, mint a rövidebb szívókával bírók. Ebben a tekintetben legtökéletesebben felszerelt a legtöbb szender, valamennyi közül pedig a braziliai Protoparce albiplaga Walk, nevű faj, amelynek szívókája kinyújtva a 25 cm-t meghaladja, úgyhogy ennek a szendernek éppen nem kerül fáradságába az, hogy az ő óriási szívócsövével elérje a trópusi orchideák hatalmas virágjában más nagyobb rovar számára megközelíthetetlenül mélyen elrejtett nektáriumokat. Viszont az európai halálfejes pille (Acherontia atropos L.) szívókája, ámbátor a szendereknek ugyanazon csoportjához tartozik, egészen rövid. Sőt egyes lepkék szívókészüléke teljesen elkorcsosult és táplálékfelvételre alkalmatlanná lett, ennélfogva az ilyen lepke állandó böjtre van ítélve. A szívóka szabad végén olykor néhány, nedvfúrónak nevezett sertét visel, amellyel a növény szövetét felsérti, vagy néha az édes gyümölcsöt megfúrja, hogy az előszivárgó nedvet a lepke felszívja. A szívóka két félcsőalakú fele más rovarok állkapcsának két belső karéjával egyeztethető össze. A külső karéjok éppúgy, mint az állkapocs tapogatói csökevényesek maradnak, eltekintve némely apró-lepkétől és némely noctuidától (éjjeli vagy bagolylepkék), amelyeknek nagy állkapcsi tapogatóit mint melléktapogatókat, vagy mellékpalpusokat szokták megjelölni. A lepkék alsó ajka nem más, mint jelentéktelen függelék; a szívóka mellett a tőről ajka elnyúlik a két palpus vagy alsó ajaki tapogató: nagyobb érzékszervekkel gazdagon ellátott és rendszerint bozontosan szőrös vagy pikkelyes függelékek. A felső ajkat rendszerint csak apró, jelentéktelen lemezke mutatja, és a rágók legfeljebb még két kicsi, igénytelen csökevény alakjában találhatók, amelyek azonban rágásra teljesen alkalmatlanok, úgyhogy a lepke szilárd táplálékot nem vehet magához. E szabály alól kivételek csakis a legalsóbbrendű molyféle aprólepkék sorában találhatók.

A bozontosan szőrös vagy pikkelyes fej két oldalán félgömbalakú, kimeredő összetett (facettás) szem és a fejtetőn olykor még két pontszem (mellékszem) foglal helyet, amely utóbbiak azonban rejtett elhelyeződésük miatt nehezebben vehetők észre. A csápok alakja különféle. A valódi nappali lepkék (Rhopalocera) csápja hosszú s a végén bunkóalakúan megvastagodott. A legtöbb lepkéé (Heterocera) azonban fonal- vagy sertealakú, vagy oldalt fogakat és ágakat is visel, úgyhogy fésűsen tollasnak látszik. Különösen a hímek tűnnek fel igen gyakran erősen meggörbült, vagy bozontosan fésűs csápjukkal, míg a nőstényeké fonalalakú, vagy ritkásan tollas. Bár a három torgyűrűt még megkülönböztethetjük, ezek egymással szorosan egybenőttek. A keskeny gallért (collare) képező előtor felül olykor két széles, lapos függeléket (patagia) visel. A közép- és utótorhoz a két szárnypár ízesül. Az elülső szárnyak tövét egy-egy rövid, háromszögalakú, rendszerint még hosszú pikkelyekkel is fedett lemez: a vállfedő (scapula vagy tegula) boríthatja. A lepkék egész tora erős szőrökből és pikkelyekből álló bundába van burkolva, amely a gallér közepén néha sűrű bóbitát, üstököt alkot.

A szárnyak alakja és nagysága különböző. A legjobban repülő szenderek szárnya, amelyek ügyes, biztos röptükkel villámgyorsan surrannak a légen át, mindig keskeny és nyujtott, és az elülső pár jelentékenyen nagyobb, mint a hátulsó. Az imbolyogva csapongó nappali pillangók szárnya viszont kivétel nélkül széles, és mindkét pár nagysága azzal tűnik ki, hogy az elülső szárny belső szegélye kicsi, előre felhajtott karéjt (jugum) visel, amely teljesen hasonló alakban megtalálható a vízimolyokon (Trichoptera) is, és a hátulsó szárny megkapaszkodására szolgál. Hiányzik azonban a legtöbb egyéb lepkéről, és ezeken rendszerint erős kapcsolóserte (frenulum) helyettesíti, amely a hátulsó szárny tövének elülső szegélyén ered azzal a rendeltetéssel, hogy a hátulsó szárnyat az elülsőhöz kapcsolja. A szárnyon megkülönböztethetünk elülső szegélyt, amely a szárny tövétől a szárny csúcsáig az elülső oldalon halad; a szárny ízesülése helyével (tövével) szembenfekvő külső szegélyt és az elülső szegéllyel szembenfekvő belső szegélyt. Az erezet az elülső és hátulsó szárnyon meglehetősen egyforma. Az elülső szárnyon, szabály szerint, tizennégy, a hátulsón leginkább tíz hosszanti eret különböztethetünk meg, amelyeket fekvésük szerint más-más névvel jelölünk. Az elülső szegéllyel teljesen egybeolvadt és mint külön ér már nem is jelentkezik: a szegélyér (costa); ez alatt fut a mellék- vagy szegély alatti ér (subcosta); a következő a több ágra szakadó sugárér (radius); ez alatt található a szintén elágazó középső ér (media); a következő hónaljtőér (cubitus) rendszerint két ágra szakad; azután következik a szárny ráncrészén egyenesen lefutó több végső ér (analis). A szárny közepén található sejt: a középső sejt (discoidális sejt), amely kifelé egy harántérrel zárt, vagy pedig ez ér hiányában nyitott. A középső sejtet olykor fínom hosszanti ér kettéosztja. Találkozhatunk olyan esettel is, amikor a középső ér hossztörzse a harántér előtt elágazik s egy kicsi, háromszögű, az ú. n. beékelt sejtet képezi, amely tulajdonképpen a középső sejtben fekszik. Ettől megkülönböztetendő a melléksejt, amely a szegélyalatti érnek a sugárér ágaival, vagy csupán az utóbbiaknak összefutásából keletkezik. A melléksejt a középső sejten kívül fekszik az elülső szegély felé és kettéosztás útján mint kettős melléksejt is jelentkezhetik. A lepkeszárny színpompája és szépsége mikroszkópos kicsinységű chitinlemezekéktől: pikkelyektől (hímpor) ered, amelyek finom porként a testet és lábakat is fedik. Minden durva érintésre, sőt a hosszabb ideig tartó repülés következtében is a fínom pikkelyek ledörzsölődnek s a szép lepke rúttá és színehagyottá válik. A pikkelyek, amelyek hosszabb, vagy rövidebb nyelükkel lazán a bőrbe ékeltek, itt ritkábban, ott sűrűbben, úgy fedik egymást, mint a cserepek a háztetőn, és nagyságuk, alakjuk, színük és alkotásuk szerint a lehető legkülönbözőbbek lehetnek. Számos helyen szőrökbe mennek át, nevezetesen a szegélyen, ahol gyakran hosszú, rojtnak nevezett szőrök alakjában találhatók. Ha a pikkelymez hiányzik, a szárny átlátszóvá lesz, mint az üvegszárnyú lepkévé (Aegeriidae), vagy pedig a pikkelytelen helyeken a sajátságos „üvegablakok” keletkeznek, amelyek számos Saturniidát és Syntomididát jellemeznek. A lábak, szabály szerint, öt ízből álló lábfejet (tarsus) viselnek, amelynek első íze erősen megnyujtott; a középső és hátulsó lábszárak (tibia) két alsó és két középső sarkantyúval vannak felfegyverezve.

A belső szervek közül említésreméltó a bélcső, amely a lepkékben mindig olyan berendezésű, hogy egyszerre sok táplálékot vehet magába. Ez okból a molyok és némely más alacsonyabbrendű lepkék előbele begyszerűen kitágul. A valódi nappali pillangók és különféle más magasabbrendű lepkék szűk nyelőcsöve e helyett nagy, nyeles, hólyagalakú függelékkel, az ú. n. szívógyomorral van ellátva; szíváskor feszülésig megtelhetik s a felszívott folyadék ideiglenes felvételére szolgál, ahonnan az később fokozatosan a középbélbe kerül.

Nem állíthatjuk azt, hogy a lepkék szellemi képességei különösen magasfokúak volnának. Éhség és szerelem, mint két legfontosabb rugó, irányítja a lepkéknek különféle ösztöntevékenységét, a nélkül azonban, hogy olyan szövevényes jelenségekhez vezetne, mint pl. az ivadékgondozás és más ehhez hasonló. Mindazonáltal mégis meg kell csodálnunk azt a csalhatatlan, biztos ösztönt, amellyel a lepke a széleshatárú természetben a táplálékadó virágokat, vagy pedig a hímpille a nőstényét megtalálja. A nemek találkozása körül bizonyára a szaglóérzés játssza a főszerepet. Fabre ad tudósítást a nagy éjjeli pávaszem (Saturnia pyri Schiff.) egy nőstényéről, amelyet ő egy ládikába zárt, s amelyhez nyolc éjjelen át 150 hímpille érkezhet messze távolságokból; a hímek az időnként kedvezőtlen időjárás ellenére is, továbbá a legkülönbözőbb helyeken is, ahová szándékosan kitették azt, megtalálták a nőstényt. Számos hímpillének sajátságos illatszervei vannak, amelyek a test különböző részein lehetnek elhelyezve. A repcepillangó (Pieris napi L.) különös, a citromfű (Melissa) illatára emlékeztető szaga az egész felső szárnyfelületen szétszórtan álló, bóbitához hasonló pikkelyektől származik. A Satyridák elülső szárnyán éppúgy, mint a szederboglárka (Callophrys rubi L.) szárnyán, különleges illatpikkelyek sorakoznak csoportszerűen, s az ú. n. „illatfoltokat” alkotják. Világossárga illatszőrökből álló hatalmas pamacsokat tud hátulsó szárnyából kibocsátani egy afrikai bagolypille (Nyctipao Walkeri Butl.)

Afrikai bagolypille (

Afrikai bagolypille (Nyctipao Walkeri Butl.) kitüremlett illatszőrpamacsokkal.

Az illatszőrök rendes állapotban mély tasakban fekszenek és csak használatkor türemlenek elő, hogy az illatanyag túl gyorsan el ne szálljon; ilyen berendezése van némely más lepkefajoknak is. Maga az illat a fajok szerint a legkülönbözőbb természetű. A komlólepke (Hepialus humuli L.) illatkészülékéből, amely a dongalábbá átalakult hátulsó lábpárba van elrejtve, arómás, friss erdei eperre emlékeztető szag árad. Más esetekben úgy véljük, hogy a vanilia, pézsma vagy ópium illatát érezzük; de megtörténhetik az is, mint a Thecla athys Esp. nevű kékpille megszagolása esetén, hogy kellemetlen, a denevérre emlékeztető bűz okoz csalódást szaglóidegünknek. Az illatszervekből eredő szag sokszor olyan gyenge, hogy azt az ember meg nem érezheti.

A lepke lárváját hernyónak nevezzük. Jellemzi a majdnem mindig megnyúlt, hengerdedalakú test; a feje gömbölyded, három torgyűrűje és hosszú, rendszerint kilenc gyűrűből összetett potroha van, amelynek utolsó gyűrűi azonban nem mindig különböztethetők meg élesen. A fejen az egy pár, háromízű csápon kívül erős rágószáj, továbbá mindkét felén hat-hat pontszem található. Az alsó ajak kis nyílásán szájadzanak a szövőmirigyek. A három torgyűrű mindegyike egy-egy pár rövid, a végén karommal felfegyverzett lábat visel; de a hosszú potrohon is vannak lábak, az úgynevezett haslábak. Ezek száma rendszerint öt pár, amelyek közül az első négy pár a 3–6. potrohgyűrűn, míg az ötödik pár az utolsó potrohgyűrűn (fargyűrű) található. Az utóbbiak az úgynevezett tolólábak. Olykor kisebb a haslábak száma, mint például a legtöbb araszolóhernyón, amelynek a tolólábakon kívül még csak az utolsó hasi lábpárja, tehát a hatodik potrohgyűrűn lévő, van meg. Kivételképpen, mint az amerikai Megalopygida-hernyókon, hét hasi lábpár is fejlődhetik. Ellenben a növények belsejében vagy tokokban élő hernyóknak haslábai gyakran csökevényesek vagy teljesen hiányoznak. A hasláb vége soha sincs karommal felszerelve, hanem rendszerint félhold- vagy patkóalakú, horgocskákkal felfegyverzett kiszélesedésbe, talpba megy át, amely a levélbe vagy ágba történő megkapaszkodásra szolgál. Az ilyen lábakat kapaszkodó lábaknak (pedes semicoronati) nevezzük. Más, inkább elrejtve élő hernyók haslába teljesen zárt horogkört vagy horogkoszorút visel; ezek a horogkoszorús lábak (pedes coronati).

A hernyó élete meglehetősen egyhangú. Éppúgy, mint a legtöbb rovarlárvának, főfoglalkozása a táplálkozás s az emésztés, amelyet tulajdonképpen csak a vedlésekre szükséges rövid időközök szakítanak meg. A táplálék majdnem mindig növényi eredetű és leginkább zöld, klorofill-tartalmú növényi részekből áll. Egyes hernyók azonban fában is furkálnak, mások gyümölcsben élnek vagy állati anyagokat fogyasztanak. A bagolypillék tárgyalása során szó esik majd gyilkos hernyókról is, amelyek mint igazi ragadozó állatok más hernyókat megtámadnak; míg a molyokhoz hasonló Epipyropidae-család hernyói kabócákra (cikáda) kapaszkodva, ezek ürülékével táplálkoznak.

A lepke bábja úgynevezett múmiabáb vagy födött báb (pupa obtecta), amelyen a szárny, csáp, szívóka és láb a körvonalaiban élesebben, vagy kevésbbé élesen felismerhető, a nélkül azonban, hogy ezek a részek a testtől szemmel láthatóan elkülönítve volnának. Csakis az alsóbbrendű, molyszerű lepkék sorában akadnak bábok, amelyeken a végtagok részben elállanak. A lepkebáb rendszerint védőberendezés nélkül pihen valamely rejtekhelyen. Más esetben a bábozódásra érett hernyó, felhasználva szövőképességét, védőfonadékot, avagy erősen megszőtt gubót készít magának, amelyben azután bábbá átalakul.

A lepke testmérete, nagysága változó. Valódi óriások akadnak a trópusi lepkék sorában, amelyek közül egyesek kiterjesztett szárnnyal nagyságban minden más rovart messze túlszárnyalnak s egyáltalában a legnagyobb ízeltlábúakhoz számítandók. E közben természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a lepke teste, tehát a tulajdonképpeni testtömeg, a hatalmas szárnyakhoz viszonyítva, mindig meglehetősen kicsiny marad. Mint legnagyobb lepke ismeretes a trópusi Amerikában élő Erebus Agrippina Cram. (Thysania) nevű bagolypille, amely kiterjesztett szárnnyal a 27 cm-t is megüti. Viszont ilyen hatalmas termetű állatokkal szemben áll nagy serege az igénytelen kis molyoknak és más parányi apró-lepkéknek, amelyek azonban sohasem süllyednek le olyan, majdnem mikroszkópi méretekhez, mint egyes bogarak vagy hártyásszárnyúak.

Mivel általánosan elismert lepkerendszer nincsen, mi itt Comstock javaslatához csatlakozunk, s a legalsóbbrendű családokat a Jugatae-alrend alatt elkülönítjük a kiterjedt és a lepkék főtömegét magában foglaló Frenatae-alrendtől. Az utóbbiakra nézve alkalmazzuk az aprólepkékre és nagy-lepkékre történő felosztást, amennyiben az apró-lepkékhez, tekintet nélkül a nagyon is változó testnagyságra, Karsch nézete értelmében főleg ama fajokat soroljuk, amelyeknek hernyói horogkoszorús lábakkal bírnak, míg a magasabbrendű, hernyóállapotukban többnyire másféle haslábakkal felszerelt alakokat a nagy-lepkékhez osztjuk be.