Kilencedik csoport: Fedelesszárnyú rovarok (Coleopteroidea)

HUSZONHETEDIK REND: Bogarak (Coleoptera)


FEJEZETEK

Góliát-bogár.

Góliát-bogár.

A bogarak (Coleoptera) rágó szájszervekkel, szabad, össze nem nőtt előtorral, fedőkké átváltozott elülső szárnyakkal és teljes átalakulással bíró rovarok. Ez a rövid jellemzés ugyan legkevésbbé sem sejteti azt a gazdagságot, amelyet a bogarak úgy alakban, mint felépítésük különbözőségében, valamint életmódjukban mutatnak. A bogarak között találjuk térfogat és súly tekintetében a legnagyobb rovarokat, mert olyan hatalmas és nagytörzsű alakokat, mint pl. az elefántbogár (Megasoma elephas F.) vagy góliátbogár (Goliathus giganteus Lam.) nem találunk semmiféle más rovarrendben. Testhosszát illetőleg a kipusztultnak hiresztelt cayennei óriáscincért (Titanus giganteus L.), amelyet előfordulási helyének megközelíthetetlensége folytán a legnagyobb ritkaságok közé kell sorolnunk, tekinthető a legnagyobb bogárnak. Testhossza, a hímek erősen kiálló felső állkapcsainak beszámítása nélkül, megüti a 14 cm-t. Ilyen óriásokkal szemben a bogarak között azonban szabad szemmel alig látható törpéket is találunk. Legkisebb bogárnak a pehelyszárnyú bogarak egyik Észak-Amerikában honos faját, a Nanosella fungi Motsch.-t ismerjük, melynek testhossza alig éri el a 0.25 mm-t.

A bogarak feje a legkülönbözőbb alakulásokat mutatja, vagy szabadon mozgatható és hosszú, keskeny nyakkal izesűl az előtorral vagy utóbbinak mély bevágásába süllyesztett, miáltal kevésbbé mozgékonnyá válik. A fejen egypár összetett szemet találunk, melyek csak ritka esetekben, egyes bogárcsoportokban hiányzanak teljesen. Homlok- vagy fiókszemet kevés bogáron találhatunk. A csápok nemcsak alakjuk és hosszúságuk, hanem a fejen való ízesülésük tekintetében is nagy változatosságot mutatnak. Leggyakoribb a 11 ízből álló csáp, ismerünk azonban bogarakat, amelyek csápja csak két ízből, és ezzel ellentétben olyanokat is, amelyeké 60 ízből áll. A csápok kiszélesedett végízei gyakran bunkót képeznek. Az egyes csápok nem ritkán szögletesen kiállók (fürészes csáp) vagy oldalnyúlványokat bocsátanak ki (fésüs, lemezes csáp).

A felső állkapcsok rágószervekként szerepelnek és a táplálék felvételére csak ritka esetekben válnak alkalmatlanokká, mint például a hím szarvasbogarak esetében. Az alsó állkapcsok négy vagy kevesebb ízből álló tapogatóból és összeforrt vagy elkülönített karéjból állanak. Az alsó ajak tapogatói rendszerint háromízesek, belső karéjai többnyire ajakvéggé egyesülnek, amelyhez kétoldalt a fióknyelv társulhat. A tor szabadon fekvő előtorának nagy felső része a bogarakra jellemző előtorhát. Az előtor háta mögött találjuk a többnyire kisebb és már a középtorhoz tartozó paizsocskát, amelynek csücske benyomúl a szárnyfedők töve közé. A kemény szárnyfedők valóságos védőszervek, gyakran valóságos páncéllemezek, amelyek a potroh puha hátát és az oldalán lévő légzőnyílások első párját is takarják. A potroh némelykor be nem takart vége, a far, ezt ilyenkor azonban kemény chitintakaró védi meg. Egyes esetekben vagy egyes bogárcsaládoknál a szárnyfedők rendszerint oly rövidek, hogy a potrohgyűrűket legnagyobbrészt szabadon hagyják, be nem takarják. A szárnyfedők alatt elrejtve feküsznek az erekkel átjárt hártyás szárnyak, a repülés szervei, amelyek hiánya vagy csökevényesedése, amire számos példa van, a bogarat repülésre képtelenné teszik.

A lábak alakja a bogarak életmódja szerint rendkívül különböző. A vízi bogarakon úszólábakat találunk, lapos testrészeket, amelyeket az erős oldalszőrözet még jobban kiszélesít. Ásólábbá az elülső láb szokott átalakulni, ennek jellemző tulajdonsága, a gyenge vagy csökevényes lábfej, az oldalt fogazott lábszár és a rövid comb. A hátulsó lábak átalakulhatnak ugró lábakká, amikor a combok erősen megvastagodnak, hogy az ugráshoz szükséges erős izomzat elhelyezését lehetővé tegyék. A lábfejízek száma különféle, három és öt között változik. Régen a lábfejízek száma alapján osztályozták a bogarakat, ez azonban csak mesterséges rendszert eredményezett, amelynek semmi tudományos alapja nincs.

A potroh szélesen fekszik a torhoz. A tor és a potroh annyira szorosan nőnek össze, hogy a potroh első haslemeze hozzájárul a hátulsó csípők ízvápájának felépítéséhez. Az első és a többnyire szintén csökevényes második gyűrűre még mintegy hat szabadon fekvő potrohgyűrű következik. A hátoldalon rendszerint csak nyolc hátlemezt lehet megkülönböztetni, fartoldalékot pedig kevés kivétellel kifejlődött bogarakon nem találunk.

A bogártest belső felépítése szintén nagyon különböző, a bélcső gyakran a testnél hosszabb és ilyenkor, mint például a ganéjtúró bogaraknál, tekervényes, más esetekben mint például a futrinkáknál, majdnem egyenes. Utóbbiaknál a középbelet vagy gyomrot kívülről rövid bolyhok fedik, más bogaraknál ez a bélrész síma csövet alkot. A táplálócső a nünükéknél begyszerű kitágulást mutat, amilyent más rokon bogárfajoknál már nem találunk. Az idegrendszer vagy hosszúra nyúlt vagy néhány idegcsomóvá összetömörítve, a hasdúcláncot alkotja. A felszívó, mások szerint kiválasztó szervek szerepét a Malpighi-edények töltik be, ezeknek száma hat vagy négy.

A bogárlárvák és azok életmódja annyira különböző, hogy azok összefoglaló ismertetésétől ezen a helyen eltekintünk és ezekről a legfontosabb tudnivalókat az egyes csoportoknál pótoljuk. A bogárbábok majdnem kivétel nélkül szabadon ízesülő bábok, élesen elkülönített és a testtől elálló végtagfüggelékekkel.

Az eddig ismert és leírt bogarak fajszámát 300.000-re teszik. A bogarak származásáról és más rovarrendekkel való kapcsolatukról még édes keveset tudunk, mert ha némely kutató szerint nem is valószínűtlen, hogy a bogarak csótányféle ősrovaroktól származnak, az erre vonatkozó bizonyítékok ezidőszerint még hiányoznak.

A legrégibb, biztosan megállapított bogarak a geológiai középkor régibb rétegeiből, a Liaszból származnak. Ezek a liasz-bogarak oly kevéssé egyeznek meg a mostan élő fajokkal, hogy nem is sikerült azokat egyik élő bogárcsaládban elhelyezni vagy azokkal kapcsolatba hozni. A harmadkorban nagyszámban jelentek meg azután különféle bogarak, amelyek már ismeretes alakkal rendelkeznek és minden nehézség nélkül sorozhatók be a mostan élő bogárcsaládokba és nemekbe.

A bogarak rendszeréűl azt fogadtuk el, amely az eddigi kutatások alapján a legtermészetesebbnek bizonyult és a szakirodalomban is általános használatnak örvend.

Hazánk bogárvilágát már közel másfélszáz esztendeje kutatják és így elmondhatjuk, hogy az összes állatok között talán ezek világát ismerjük a legjobban. Nagy-Magyarországból közel tízezer bogárfajt és fajtát ismerünk, ami faunánk nagy gazdagságára mutat, milyennel kevés európai állam dicsekedhetik. Fajgazdagságát az ország földrajzi fekvésének és természeti viszonyainak köszönheti. Itt találkozik Észak- és Dél-, Nyugat- és Kelet-Európa bogárvilága. Pusztáink sok keleti, a Kárpátok sok sajátos fajnak hazája. A 18. évszáz vége felé Koy Tóbiás és társai indították meg bogárfaunánk rendszeres kutatását, utánuk Frivaldszky Imre és János, Pável János, Bielz Ede Albert, Fuss Károly, Brancsik Károly, Horváth Géza, Mocsáry Sándor, Chyzer Kornél, Biró Lajos, Kuthy Dezső, Kaufmann Ernő, Ormay Sándor, Petri Károly, Speiser Ferenc, Wachsmann Ottó Ferenc, Bokor Elemér, Györffy Jenő, Fodor János és Jenő, Streda Rezső, Mihók, Pillich Ferenc és e sorok írója fáradoztak legtöbbet. A magyar bogarak jegyzékét Kuthy Dezsőnek köszönhetjük, rendszeres leírásukat pedig Csiki Ernő kezdte meg „Magyarország Bogárfaunája” című munkájában.