3. Hegyesorrú orrszarvúak (Diceros Gray)

Fogazatát teljesen hiányzó vagy egészen elcsenevészedett metszőfogak jellemzik. Síma és csupasz bőrük csak a nyak és törzs találkozása helyén vet némi ráncot, egyébként sem pajzsokra, sem övekre nem osztott. Fegyverül két karcsú, egymásmögött álló tülküket használják. Életmódjukban és táplálkozásukban a két idetartozó faj azonban élesen különbözik a többi orrszarvútól. Míg az egyiknek hegyes, ujjszerűen megnyúlt felsőajka, a többi orrszarvúékhoz hasonlóan, azt bizonyítja, hogy bokrok leveleiből és ágaiból táplálkozik, addig a másik faj széles, ormánynélküli szájának alkata szerint a puszták füvéből él. Az afrikai orrszarvúak Gray által felállított régi osztályozása, mely szerint hegyesorrú orrszarvút (Diceros Gray) és tompaorrú orrszarvút (Ceratotherium Gray) kell megkülönböztetnünk, e szerint indokolt, habár Trouessart ezt nem fogadja el.

A kéttülkű orrszarvú (Diceros bicornis L.)

Kéttülkű orrszarvú

Kéttülkű orrszarvú

A búrok és régebbi angol vadászok fekete-, hegyesorrú-, kéttülkű orrszarvú néven ismerik. Dél-Afrika bennszülöttei, a tülkök nagyságának egymáshoz való viszonya szerint, keitloanak nevezi, ha a hátsó tülök igen hosszú; szuaheli nyelven faru, kifaru, arabul khertit és fertit, szomali nyelven wuil a neve. Felső ajkának hegyes, ormányszerű, fogásra alkalmas nyúlványán kívül kicsiny, kerek orrlyukak és redőktől körülvett szemének fekvése jellemzik. Ez ugyanis valamivel a hátsó tülök merőleges hossztengelye mögött helyezkedik el. A fül hossza, valamint az, hogy azt mily mértékben borítják szőrük, példányok szerint igen különböző. A fiataloknak nincs szőrük és az csak a második vagy éppen harmadik életévben jelenik meg. Elülső tülke a tövén tojásdadalakú, egyébként kétoldalt összenyomott, elől és fent domború, hegye kissé hátragörbült; a második, többnyire rövidebb tülök elül és hátul tompa élű, csaknem egyenesen felfelé áll vagy kissé előre hajlik. Az állat rövid és vaskos, fejénél vastagabb nyaka a marja fölé emelkedik s a fejtől és válltól két, meglehetősen mély ránc által elválasztott lebernyeget visel; törzse nagyon nyúlánk, a nyak teteje és közepén kissé besüppedt hátgerince ormós, a keresztcsont tájékán kiszélesedett és gömbölyű, ámbár a csípőcsontok tisztán kivehetők; farka petyhüdten csüng alá, a balfelé görbült végtagok magasabbaknak látszanak, mint a páncélos orrszarvúéi, éppen nem esetlenek, sőt a kéztőben formásak s a lábgumók és paták is arányosak. Az említett két nyakráncon kívül némelyik példányon – és nemcsak a véneken, hanem a fiatal német-keletafrikai formákon is – bordaredők, illetve az egyes bordákon fekvő bőrnek durva kiemelkedései láthatók. Egyébként a vastag és csupasz bőr egyformán síma és csak gondosabb vizsgálatnál vesszük észre, hogy végtelenül sok redő járja át, amelyek apró, különféle, alakú mezőket alkotnak. Az állat színe a túlnyomóan sötétpalaszürke és piszkos vörösesbarna között váltakozik. A teljesen kifejlődött hímek vállmagassága 1.6 m., teljes hosszúságuk, a körülbelül 60 cm hosszú farkat is beleszámítva, kereken 4 m. De itt földrajzilag elhatárolt különbségekkel találkozunk. Igy például a Szomali félszigeten otthonos hegyesorrú orrszarvú határozottan kisebb és könnyebb, mint Brit- és Német-Keletafrika lakója. Teleki gróf és Höhnel, észak felé törő útjukban az egyenlítőn túl, az é. sz. 30°-a alatt az eladdig észlelt és elejtett orrszarvúaknál egy harmaddal kisebbekre akadtak. Ezek sokkal kecsesebb alkatúak, gyorsabb és ügyesebb mozgásúak voltak. A berlini állatkertben élő nőstény példány, amelyet Abesszinia királya, Menelik, ajándékozott II. Vilmos császárnak, éppen e könnyű, kistermetű állatok sorából való. A hegyesorrú orrszarvúnak fiatalkorában mindig vannak metszőfogai.

A többé-kevésbbé hátrafelé görbülő tülök, a görbületek hosszában mérve, ritkán haladja meg a 70–80 cm.-t. A Ward Rowland által megadott legmagasabb szám 136 cm, de már 1 és 1.1 m hosszú tülkök is ritkaságszámba mennek. A hátsó tülök ritkán közelíti meg az elülsőnek a hosszát; ezeket az orrszarvúakat D. keitloa A. Sm. néven ismerjük. Legtöbb esetben e tülök félakkora sincs, mint az első, sőt gyakran csökevényes. Az állítólag Északkelet-Usukuma-ból származó, Zanzibárban piacra került tülkökre, amelyek keresztmetszetben kerek képet mutatva, egyébként hosszúak és már tövükön keskenyek, alapította Sclater a D. holmwoodi Scl. fajt, s ezt Trouessart alfajnak ismeri el. Valószínűleg jól fejlett nőstény tülkeiről van szó, miután ezek általában karcsúságukkal és hosszukkal tűnnek ki a hímekéivel szemben. Mindenesetre föltehető, hogy a két-tülkű orrszarvúnak is vannak földrajzi változatai, de a különbözőségek megállapításakor eddig valószínűleg rossz nyomon jártunk el. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a hegyesorrú orrszarvú szintén leveti tülkeit, habár erről, érthetetlen módon, eddig nincsenek közvetlen tapasztalati megfigyeléseink és így soha sincs módunkban megállapítani, hogy egy-egy tülök a fejlődésnek éppen milyen fokán áll.

A két-tülkű orrszarvú elterjedéséről ma már igen nehéz pontos képet adni, hiszen az európai embernek Afrikába való előnyomulásával párhuzamosan e kép állandóan változik, az állatok száma csökken. A Fokföldön történt első megtelepedések idején, 1650-ben, állatunk úgy a völgyekben, mint a hegyoldalakon honos volt. De már 1900-ban W. L. Sclater a délafrikai emlősökről írt művében a hegyesorrú orrszarvú utolsó menedékhelyeiként a Zambezitől délre eső vidékeket – a Zulu-birodalombeli Lydenburg tartományt, ahol vadásztilalom véd még egynehány orrszarvút, Beira-tól a Zambezi-ig terjedő területeket és a délnyugat-afrikai Ovambo környékét – jelöli meg. Körülbelül a mult század közepéig, Harris és Cummings idejében, Becsuánaföldön az orrszarvú még nagyon közönséges volt; ma már onnan, valamint Rhodesia déli részeiből, teljesen kipusztították. Ezzel szemben Dél-Afrikában újabban megállapították, hogy a hegyesorrú orrszarvú jobban elterjedt, mint eddig hitték. Ma már tudjuk, hogy előfordul a Csad-tó környékén, a Benue és Niger folyamrendszerén, a Kongó felső folyásánál és annak északi mellékfolyóinál, különösen Kongó állam déli sarkában, Katanga tartományban. A hegyesorrú orrszarvú alighanem csak a bokros, nyílt vidék kiterjedéséig jut el nyugat felé, csodálatos azonban, hogy Német-Keletafrika nyugati részében levő Viktória-tavon túl eső Kagera-folyót nem lépi át, mint ahogyan ezt Schubotz zoológus, aki Frigyes Adolf herceg utolsó nagy expedicióján résztvett, megállapította. Afrika belsejében és keleti részein még most is igen elterjedt ez a faj, sajnos azonban ijesztő gyorsasággal tűnik el és vész ki mindenütt, ahol modern fegyverekkel törnek ellene.