10. család: Törpe bogarak (Pselaphidae)

A törpe bogarak (Pselaphidae) apró, a holyvákhoz közelálló bogarak. Azokéhoz hasonlóan szárnyfedőjük kurta, tehát nem fedik be a potrohot, melynek 5–6 gyűrűje azonban nem mozgatható, hanem szorosan összenőtt. A gyöngysoralakú csápok bunkóval végződnek, az állkapcsi tapogató hosszú. A lábfejen három, ritkábban két ízt számolhatunk, a végízen pedig egy vagy két karom ül. A testhossz ritkán haladja meg a 3 mm-t. Egy Kolumbiában élő faj, a 6.5 mm hosszú Arctophysis gigantea Reitt. már óriásnak számít. A törpe bogarak rejtett életet élnek moha, lehullott lomb, fák kérge vagy kövek alatt és legkönnyebben lomb kirostálásával gyüjthetők. Vannak barlanglakó fajok is, mások, mint pl. a Batrisus-nem fajai, hangyák fészkében élnek, ahol atkákra vadásznak.

A Clavigerinae-alcsaládba sorozott bunkócsápú hangyabogarak valódi hangyavendégek lettek. Testük ennek megfelelően más felépítésű és potroha tövén, sőt gyakran még a szárnyfedőkön is olyan szőrcsomókkal ellátott, amilyenekkel némely kurtaszárnyfedős bogaraknál találkozunk és amelyek hasonlóképpen illó váladékot választanak ki. A szájszervek ecsetformán meghosszabbítottak és folyékony táplálék felnyalására szolgálnak. A sárga hangyabogár (Claviger testaceus Preyssl.) némely vidéken nem ritka. Mintegy 2.5 mm hosszú és úgy mint többi rokona vak, mert a hangyafészek földalatti meneteiben úgy sincs látnivalója. Fajrokonaitól első hátlemezének keskeny, mély gödröcskéje különbözteti meg. Lábfején az első két íz olyan apró, hogy ezeket sokáig nem látták, karom egy van. A kissé fénylő és majdnem gömbölyű potroh oldalt finoman szegélyezett, hátul szőrös és csak a hasoldalon mutatja az öt gyűrű határát. A hímet a középső combok és lábszárak apró fogacskája különbözteti meg a nősténytől. A sárga hangyabogár Lasius-hangyák, leginkább a sárga hangya (Lasius flavus L.) fészkében található. Legújabb megfigyelője, Krüger szerint, már április közepe táján jelenik meg s május és június hónapokban folyik a párosodása. Annak a benső viszonynak a megfigyelésére, amely közte és a hangyák között van, már réges-régen vállalkozott Müller, aki e célból terrariumba zárta a sárga hangya telepét és néhány hangyabogarat. Másnapra a hangyafészek már teljes rendben volt és folyt benne a mindennapi szorgos munka. De engedjük a megfigyelőt beszélni: „A hangyák szokott mesterségüket folytatták. Néhánya rakosgatta és nyalogatta a fiasítást, más a fészken igazított, rögöcskét hordott; egy részük órák hosszáig mozdulatlanul pihent egy helyen, mások megint tisztogatták, takarították magukat. Ezt, amíg bírták, maguk végezték a hangyák, társai csak azokat a helyeket, amelyeket szájukkal el nem értek. A hangyabogarak közben gondtalanul, biztonságban mászkáltak a hangyák között, vagy csendesen üldögéltek azokban a járatokban, amelyek az üvegfalak mentében húzódtak és úgy cselekedtek, mintha körülöttük minden a rendes mederben folyna. Miután rabjaim minden mozdulatát figyelemmel kísértem, egyszerre bámulatomra azt kellett tapasztalnom, hogy valahányszor egy hangya a bogárral találkozik, csápjával szelíden megcirogatja, becézgeti, és amíg ez is csápjával barátságosan integet, a hátát látható mohó vággyal nyalogatja. Először mindig a szárnyfedők hátulsó szélén lévő szőrpamacsot kereste. A hangya tágja nyitotta rágóit és többi szájrészeivel a közrefogott szőrpamacsot többször hevesen kiszopta. Végignyalogatta utána a hát tövét és különösen annak gödröcskéjét. Az egész művelet 8–10 másodpercig tartott és majd ez, majd az a hangya tette meg, gyakran egymásután ugyanazzal a bogárral többen, de ezt hamarosan észrevették és elengedték. Nehogy foglyaim éhen vesszenek és én őket lehetőleg sokáig figyelhessem, megfelelő eleségről kellett gondoskodnom. E célból az üvegfalat a fenék közelében és néhány mohaszárat ecsettel megnedvesítettem, vizes mézzel bekentem, azonkívül cukormorzsát és korai cseresznye darabkáit helyeztem el a tartályban, hogy mindenki tetszése szerint válogathasson. Egyik hangya a másik után, amint útközben a benedvesített helyre érkezett, megállott és mohón kezdett nyalogatni, így egész csapat gyűlt nemsokára össze. Arra vetődött néhány hangyabogár is, de azok továbbmentek, nem vettek részt a nyalogatásban. Néhány jóllakott hangya felkerekedett, de megállott útjában, ha egyik-másik olyan hangyával találkozott, amelyik az eledelt még nem találta meg, megetette az éheseket és tovább ment, hogy ugyanezt cselekedje a tartály aljában lévő fiasítással. Már azon gondolkoztam, hogy a hangyabogarak részére más táplálékot keresek, mert a meglévőt nem érintették, amikor észrevettem, hogy az egyik bogár jóllakott hangyával találkozik és mindkettő megáll. Megkettőztem figyelmemet és íme amilyen ritka, éppoly váratlan jelenet játszódott le előttem. Világosan láttam, hogy a hangya szájából etette a bogarat. Alig mertem szememnek hinni, a látottak valóságáról meggyőződni, máris kételkedni kezdtem, hátha rosszul láttam, amikor közvetlenül utána két, három, sőt több helyen ugyanaz történik. Néhány etetés közvetlenül az üvegfal mellett folyt le, úgyhogy ezeket erősebb nagyítóüveggel kísérhettem figyelemmel. Valahányszor egy jóllakott hangya egy éhező bogárral találkozott, mintha ez megérezte volna és élelmet kért volna, felemelte fejét és csápját a hangya szája felé, mire mindkettő csendben megállott. A csápokkal végzett előzetes kölcsönös cirogatás és símogatás után, egymással szembeállított fejjel, kinyitotta száját a bogár, hasonlót tett a hangya is és messze előrenyujtott szájszerveivel adott az éppen felszürcsölt táplálékból, amelyet az mohón felszívott. Azután mindkettő tisztogatta szájszerveit azok többszörös kitolása és behuzásával és folytatta útját. Ez az etetés rendszerint 8–12 másodpercig tartott, utána a hangya rendesen a szokott módon lenyalogatta a bogár szőrpamacsait. Így etették a hangyák naponta többször az összes tartályomban lévő hangyabogarakat, valahányszor nekik friss táplálékot és vizet adtam, mely utóbbi a hangyák egyik legfontosabb szükséglete és sohasem láttam egyetlen bogarat sem az edényben lévő méz, cukor vagy gyümölcshöz nyúlni, legfeljebb az üveg falára lecsapódott párákat nyaldosni.” A későbbi megfigyelők is csak azt tudták megerősíteni, hogy a hangyák a hangyabogarakat a legbarátságosabban fogadják. Mint oly sok más együttélő rovar csoportjába tartozó bogarat, a hangyák a hangyabogarat is a sárga szőrpamacsain elválasztott illó váladéka miatt értékelik nagyra és ápolják szeretettel. A hangyák, amint Schmitz írja, „szívesen foglalkoznak vele és körülviszik fészkükben, amikor gyakran erős hatízes csápján fogják meg; szívesen tűrik azt is, ha a hátukra mászik és így lovagol végig a földalatti kamrákon és meneteken. Ha egy hangyafészket (például kő alatt lévőt) hirtelen megvilágítunk, akkor a hangyák még a hangyaivadék előtt is, elsősorban a hangyabogarakat hozzák biztonságba”.

Sárga hangyabogár (

Sárga hangyabogár (Claviger testaceus Preyssl.) és őt becéző hangyák.

Nem régen Krüger azt is megállapította, hogy a hangyabogár felső ajkában jól kifejlődött mirigyek vannak, melyek váladékának szaga valószínűleg a hangyafészek illatához hasonló. Ez által a hangyabogárral találkozó és őt etető hangya mindenkor abban a hitben erősbödik, hogy fészektársa és nem idegen vendég áll előtte. Egyébként kitünt, hogy a hangyabogár nem szorul arra, hogy mindenkor hangyák etessék. Ő maga is nagyon jól tud táplálkozni és ezért tartózkodik különleges előszeretettel a hangyaivadék között, ahol hol itt, hol ott tud egy-egy tápláló cseppet elcsenni, mely eredetileg valamelyik hangyalárva részére volt biztosítva. De nem idegenkedik attól sem, hogy egy-egy hangyalárvát megtámadjon és azt felfalja, vagy, hogy amikor hangyák nélkül tartjuk fogságban, az agyonnyomott legyeket el ne fogadja. Valami rablóhajlamról ezeknél a bogaraknál szó sem lehet, mert megelégszenek azzal, hogy megsérült vagy megsebzett állatkákon, különösen ha azok vére folyt ki, nyalakodjanak és így rendes körülmények között alig okozhatnak a hangyaivadékban valamilyen kárt.