30. család: Csíbor-félék (Hydrophilidae)

A csíborok (Hydrophilidae) csápja hat vagy nyolcízes bunkóval végződik és közvetlenül a szem előtt ered. A tőíz többé-kevésbbé meghosszabbodott, a mindig szőrös bunkót pedig a három-öt utolsó íz alkotja. A felsőállkapcsok rágófelülete széles, rágásra alkalmas, az alsóállkapocs tapogatója négyízes és a csápok hosszát sokszor meghaladja. Az ötlábfejízes lábakat többnyire úszószőrök fedik. A csíborfélék családját mintegy ezer faj képviseli a föld minden tájában, nagyságuk változó, az 1 mm-es apróságoktól a legnagyobb óriásokig minden méretű alakjuk van. Nem mind vízibogár, sok közöttük a partlakó vagy a nedvességet szerető szárazföldi alak.

Legismertebb és legnagyobb a nálunk is közismert nagy csíbor (Hydrous piceus L.); ez egy zöldes szurokfekete, 3.4–4.8 cm hosszú, nehézkes, alul hajófenékszerűen gerinces bogár, melynek mellközepe és mellvége összeforradt, elül árkos, gerinces szegyet képez, mely hátul éles lándzsahegyben a hátulsó csípőkön túlmered. Leginkább mocsarak, halastavak, árkok állóvizeit keresi fel tanyájául, amelyekben úszósörtékkel bőven felszerelt középső és hátulsó lába segítségével ügyesen úszik; hasa ilyenkor a szőrözetén magával vitt levegőrétegtől ezüstösfényű. Amint levegőkészlete fogytán van, felszáll a víz tükréhez, kinyujtja és behajlítja csápbunkóját, úgyhogy a bunkó első íze a víz felett kiáll, a vége pedig a melltövet érinti. Ilyenkor a behajlított szőrös csápon reszkető mozgással friss levegőt vezet a szőrös hasfelülethez. Megusar szerint a csíbor némelykor a csáp imént vázolt tartásától eltérően, fejét oldalra fordítja és a csápot egyenesen nyujtja ki a vízből, testével pedig himbálódzó mozgást végez. Felette érdekes védekezésmódja is. A nagy fajok alsó oldalán megtaláljuk, az említett melltüskét, amellyel ezt a védekezést úgy foganatosítják, hogy amikor megfogjuk őket, vagy a hátukra koppintunk, merevgörcsbe esnek és középső és hátulsó lábukkal előrecsapva lökésszerűen hátrafelé mozognak és melltüskéjükkel érzékenyen szúrnak.

Nagy csíbor (

Nagy csíbor (Hydrous piceus L.), lárvája és úszó petetokja.

A csíbor tápláléka növényi; moszatok és más lágy vízinövények képezik mindennapi eledelét, azonban megfigyelték azt is, hogy akváriumokban a hústáplálékot sem veti meg és hogy a szabadban kedvező alkalmakkor a halak és békák húsát is megeszi. Miután a kisebb csíborfélék főleg állati hullákkal és csak részben rothadó növényi anyagokkal, vagy lágy vízinövényekkel táplálkoznak, feltehető, hogy amikor a nagy csíbor némelykor növényi táplálékától eltekint és átmegy állati táplálékra, akkor lényegében csak ősei szokását követi.

Az ivari különbség bélyegeit az elülső lábakon találjuk meg. A hím elülső lábán a karomíz szélesre nyomott és baltaalakú, a nőstényé ellenben a többi íztől alakilag alig különbözik. A megtermékenyített nőstény tavasszal nagyon feltűnő módon lát petéinek lerakásához. Hátával lefelé fordítva kapaszkodik valamilyen a felszínen úszó levélhez és azt elülső lábával hasához szorítja, majd potrohvégén lévő négy csövecskéből fehéres fonalakat bocsát ki, melyeket testvége mozgatásával hasát beborító szövetté fon össze. Amikor ezzel elkészült, a szövetlapot a hátára fekteti és hasán egy újabb lemez fonásához fog, majd mindkettőt oldalt összefűzi és megkezdi az így keletkezett zacskóba petéinek lerakását, amelyek száma megközelíti az 50-et. A peterakás végeztével befonja a zacskó felsőrészét, de úgy, hogy levegőnek is jusson hely és szarvszerű nyéllel végződjék. 4–5 óra alatt elkészül művével, mely kis csónak módjára úszik a vizen. A petetok felbillenése ki van zárva, felül ugyanis könnyebb és így mindig feláll, ha megfordulna. A 16–18 nap mulva kikelő lárvák alakja hosszúkás orsóforma, hamarosan feketés színűek lesznek és három pár rövid lábukon kívül két ízelt fartoldalékuk van. A lárvák tevés-vevését Rengel figyelte meg. Amíg a lárvák szűk akváriumokban, ahol gyakran hiányzik kellő táplálékuk és egyéb körülmények is természetellenesek, kannibálhajlamot mutatnak és egymást kölcsönösen felfalják, addig a szabad természetben sokkal békésebb és ártalmatlan dolgokat követnek el. A lárvák általában nem rejtőzködnek el, lassan mozognak amikor táplálékuk után járnak a víz fenekén, vagy a vízinövények sűrűjében. Amíg a csíkbogarak lárvái a szabadon úszkáló rovarlárvákat és kétéltűeket villámgyorsan támadják meg, addig a csíborlárvák főleg lassan mászó, lassan mozgó állatokat, például a vízi csigákat szemelik erre ki. Fiatal lárvák apró, gyenge csigákat támadnak meg, míg a nagyobbak, a nagy és erős tányércsigákat sem kímélik meg, hanem sokszor azok házának közepéig is befurakodnak. Rengel azt sem tartja valószínűtlennek, hogy a csíborlárvák alkalmasint szárazföldi csigákat és gilisztákat is felfalnak, mert megfigyelte, hogy ezek sokszor elhagyják a vizet, hogy a nedves parton kisebb kirándulásokat tegyenek és hogy utána visszatérjenek elemükbe.

A csíborlárva felsőállkapcsa részaránytalan, amennyiben a jobboldali sokkal hosszabb és hegyesebb, mint a baloldali, amelyet többnyire a szájhoz szorítanak. Ha a lárva most már csigát akar zsákmányul ejteni, akkor – írja Megusar – először megkísérli, hogy annak házát felsőállkapcsával megfogja; ha ez sikerült, hátára fordítja a csigát és hátrafelé görbített potrohával tartja azt meg, azután sietve átharapja a héját, amíg lágy részeihez ér, itt beveri jobboldali alsóállkapcsát, a baloldalival pedig folytatja a héj szétroncsolását. Felsőállkapcsával a csíborlárva nem tud szívni, az tömör, nem csatornás, mint a csíkbogaraké. Hogy a lárva a csiga vérét és nedveit felszívhassa, száját egészen a sebhez szorítja. A kiszívás, Schmidt-Schwedt szerint a víz tükre fölött, viszont Rengel megállapítása szerint rendszerint a vízben történik. A lárva három vedlés után teljesen kifejlődött, utána elhagyja a vizet és hosszabb szárazföldi vándorlás után nedves talajban készítette üregben alakul bábbá. Nyár vége felé hagyja el a kifejlődött bogár bölcsőjét, miután kiszineződését és megkeményedését ottan várta be és csak azután keresi fel a vizet. Nem minden csíborfajta sző olyan petetokot, amint azt feljebb ismertettük, például a gubóhordó csíbor (Spercheus emarginatus Schall.), egy 6–7 mm hosszú, felül feketefoltos sárgásbarna bogár, mely iszapos árkokban és állóvizekben fordul elő, petetokját a hátulsó lábakhoz erősítve, hasa alatt tartja mindaddig, amíg a lárvák kikelnek. Más fajok pedig petetokjukat nedves földben vagy puha ganéjban helyezik el, mint például a Cercyonok fajai, amelyek részben partlakók, részben rothadó növényi anyagokban, vagy trágyában honolnak, vagy a fekete- és vörösszínű Sphaeridium scarabaeoides L., mely a vizet egyáltalában nem szokta meg, hanem ganéjtúró és másfajta bogarakkal együtt él friss marhatrágyában.