44. család: Szarvasbogarak (Lucanidae)

A szarvasbogarak többnyire nagyobb, pompás bogarak, melyek a hímek agancsszerűen kiképzett nagy felső állkapcsáról ismerhetők fel. A nőstények felső állkapcsa kicsiny, kevéssé előreálló. A nagyobb felső állkapcsoknak megfelelően a hímek feje és előtora is nagyobb. A felső ajak rendesen apró és elenyésző, az alsó állkapocs és az alsó ajak karéja növényi nedvek felszürcsölésére ecsetszerűen szőrös. A csáp térdes, tőíze hosszú, bunkója fésűszerű, mert lemezei egymástól elkülönítettek. A szárnyfedők a potrohot teljesen fedik; a harántos elülső csípők érintkezők, a karcsú lábak lábfeje ötízes. A lárvák pudvás földben és korhadt fában élnek.

A szarvasbogarak nyolcadfélszáz fajjal az egész földön elterjedtek, a legváltozatosabb alakokkal azonban az indiai táj rendelkezik. Ott nagytestű fajok találhatók, mint a hatalmas Eurytrachelus bucephalus Perty Jáva szigetéről; aránylag kevés fajuk él Afrikában. Amíg a legtöbb szarvasbogár komor barnásfekete vagy legfeljebb sárga díszítésű, addig az Ausztráliában és Dél-Amerikában honos Chiasognathini-nemzetség képviselői fémfényű színeződésükkel tűnnek ki. Chilében honos az erősen meghosszabbított vékony felső állkapcsokkal bíró csodás Chiasognathus Granti Steph. Az ausztráliai Lamprima-fajok színben vetekednek a fémfényű díszbogarak színpompájával. A legegyszerűbb szarvasbogarak közé tartozik a némely lemezescsápú földi bogárra emlékeztető és korhadó bükkfákban élő kis Aesalus scarabaeoides Panz.

A közönséges szarvasbogár (Lucanus cervus L.) Európa déli felében és Kis-Ázsiában fordul elő, két ivara egymástól erősen különbözik. A hím kemény széles fején hatalmas agancsot hord, mely csúcsán villás, belső oldalán pedig erős foggal fegyverzett fogóból áll. A hímnél kisebb nőstény felső állkapcsa rövid és erős. A bogár fénytelen fekete, a szárnyfedők barnák és a hím agancsa gesztenyebarna.

A közönséges szarvasbogár nagyságban vetekedik a forró égöv óriásaival, hiszen a hím hosszúsága, a szájtól a szárnyak csúcsáig mérve, eléri a 6 cm-t, az aganccsal együtt pedig a 86 mm-t; de találunk belőle alig 2–2.5 cm hosszú törpéket is, megfelelően kisebb és kevésbbé kifejlődött aganccsal. Ezek az őzbogarak (L. capreolus Füessl.), ezeket azonban nem tekinthetjük külön fajnak, ahogyan régen hitték, hanem csak a közönséges szarvasbogár nyomorék példányainak. A szarvasbogarak agancsa olyan szép külsőt kölcsönöz ezeknek a bogaraknak, hogy a gyüjtők különös megbecsülésben részesítik őket. A meghosszabbodott felső állkapcsok képezik az agancsot, a hímnek védőfegyverét, mellyel védekeznek és egymást támadják. A hímek fején, torán, szárnyfedőin gyakran láthatunk mély lyukakat, réseket, elkeseredett harcaik maradványát, agancsukkal kifejtett erejük bizonyítékát. A szájszervek különben gyengén fejlődtek, figyelmünket csak az ecsetszerűen szőrös alsó állkapcsok és alsó ajak hívják fel, amellyel egyetlen táplálékukat, folyadékokat szürcsölnek fel. Ha a szarvasbogár fejét közelebbről megnézzük, azonnal feltűnnek a tapogatók között a sárgásbarna szőrcsomók, melyek már Swammerdam figyelmét is felkeltették, aki 1737-ben megjelent „A természet bibliája” című munkájában ezt írja, hogy „Semmi sem olyan feltűnő ezen a repülő szarvason, mint kis ormányocskája, csőröcskéje vagy nyelvecskéje, amellyel táplálékát felveszi. Ez egy mézes folyadék, amely tölgyfákból csurog. Amint egyszer késhegyen kevés mézet tartottam a bogár előtt, az kis kutya módjára szaladt utána és sóvárogva szürcsölt ormányával belőle.”

A szarvasbogarak hazája a tölgyerdő azon része, ahol öreg bütykös és villámütötte vagy más módon tönkrement pudvás törzsek állanak. Itt júniusban találhatók és meleg estéken különösen a hímek repülnek nagy zümmögéssel körül; ilyenkor párjukat keresik. Hogy a hímek mennyire bolondulnak a nőstények után, azt Haaber figyelte meg, aki másfél óra alatt egy fatörzshöz kötött nőstényhez repülő 75 hímet tudott elfogni. Meleg napokon a fák törzsén láthatjuk a szarvasbogarakat mászkálni és sokszor csapatosan a helyenként kifolyó erjedő nedvből szürcsölni. Vonzóan írt le egy ilyen lakomát Chop, aki egy meleg júniusi nap délutánján öregedő tölgy árnyékában pihent le egy sondershauseni kertben, amikor különös zaj ütötte meg fülét. Halk, rövid időközökben ismétlődő recsegés vagy csikorgatás volt hallható, mintha száraz ágakat tördeltek volna. Nemsokára egy fekete tárgy esett le a fáról a bokrok közé, amely szarvasbogárnak bizonyult, amely azután a fa érdes kérgén igyekezett 4.5 m magasságban lévő társaihoz felmászni. További félóra alatt további tizenegy szarvasbogár esett le és a recsegő hang sem akart megszűnni, úgyhogy Chop létrát hozott, hogy a feltűnő jelenséget közelebbről megvizsgálhassa. Érdekes látvány tárult elébe. Egy körülbelül 32 négyzetcentiméternyi területen folyt le az öreg kéreg nedve. Ehhez az ízletes lakomához nagyon vegyes bogárság gyűlt össze. Nagy hangyák mászkáltak szorgalmasan fel és le, mindenféle nyalánk légy ült szoros csomókban egymás mellett és a lódarázs is mérgesen zümmögött a fa törzse körül. A legfeltűnőbb vendégek azonban nemcsak számuk, hanem egyéb tulajdonságaik alapján a szarvasbogarak voltak. A már összefogottakon kívül még 24 darabot számlálhatott össze. Ők játszották szemmelláthatóan a főszerepet, de dacára az édes eledelnek, nem látszottak jókedvűeknek, mert még a bátor lódarazsak sem merték az otromba legényeket hatalmas fogóikkal megközelíteni. Annál dühösebb harcot vívtak a bogarak egymással, legalább kétharmad részük birkózott. Minthogy a nőstények rövid felső állkapcsaikkal is mérgesen harapdáltak, nem a féltékenység, hanem a kevésbbé eszményi kenyérirígység volt a harc oka. Különösen a hímek harca volt érdekes. A felső állkapcsokat ferdén egymásfölé hajtva, úgyhogy azok az ellenfél torán túl értek és a fejek érintkeztek, testükkel pedig felágaskodva harcoltak elkeseredve egymással, amíg valamelyik elerőtlenedve a földre nem hullott. Itt-ott sikerült valamelyik ügyes vívónak ellenfele testét megfogni, őt magasra a levegőbe emelni és egy idei vergődés után a mélységbe vetni. A recsegő zajt a felső állkapcsok zárása idézte elő, amikor azok a fejpajzs hajlott oldalkarimáiról a középső mélyedésbe siklottak. A harc különben mérgesebbnek látszott, mint amilyen tényleg volt, mert az egyik felső állkapcson lévő gyenge harapáson kívül más sebesülést nem figyelhetett meg. A megfigyelő közeledését nem vették figyelembe, a harc tovább folyt, a győztesek pedig sietve habzsolták a csemegét. Csak ha kilégzés érte őket, nyugtalankodtak; azonban a legkisebb zaj, pl. egy ág recsegése, az egész társaságra behatással volt, azonnal felágaskodott és figyelt egy ideig. Hasonló történt, ha valamelyik lepotyogott bogár újra közeledett, ilyenkor a hímek felágaskodtak és szétterpesztett felső állkapcsokkal mentek arasznyira harciasan elébe. Estefelé a bogarak nagy része zümmögve repült el és a recsegés is gyengébben hallatszott le, amikor a megfigyelő este 8 órakor a kertet elhagyta.

A szarvasbogár nősténye 2.25 mm nagyságú kerekded petéit korhadó tölgyfán a földbe rakja. A lárvák eleinte földrögöcskékkel táplálkoznak és csak később, amikor nagyobbak lesznek, látnak hozzá a korhadt fához. A hengeres testű lárvák csak az ötödik évben érik el kifejlődésüket, ilyenkor 10–11 cm hosszúak. Alfelnyílásuk hosszanti rést képez. Négyízes csápjuk végíze apró és a három torgyűrűn erős egykarmú lábak vannak. Az ötödik nyár folyamán a lárva ökölnyi erős bölcsőt készít, amely a hím bábjánál, melyen a hasára fektetett agancs már látható, nagyobb. A hatodik nyáron megjelenik a bogár, mely cukrosvízzel táplálva hetekig is eltartható a fogságban.

Nálunk még néhány kisebb szarvasbogár-faj is előfordul. Ilyen a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus L.) otromba, lapos, elül-hátul egyforma széles, homályos fekete testével, melynek fejlődése korhadó tölgy- és bükkfában folyik le, továbbá a fémes szarvasbogár (Systenocerus caraboides L.), melyet fémfényű kékes vagy zöldes színe és nem osztott szeme jellemez. Ez a bogár már augusztusban befejezi fejlődését, a bogár azonban csak áttelelése után a következő tavasszal hagyja el bölcsőjét és őszig található tölgy- és bükkerdőkben. Az orrszarvú szarvasbogár (Sinodendron cylindricum L.) egy 12–16 mm hosszú fénylő fekete bogár, amely a megszokott agancs helyett a hímek fején hosszabb, a nőstényeken pedig rövidebb szarvat visel, szárnyfedői szabálytalanul barázdásak és ripacsosan pontozottak. Lárvája a bükk, tölgy, fűz és szelíd gesztenye korhadó fájában található.