52. család: Ormányos bogarak (Curculionidae)

Az ormányos bogarak, fajaik számát tekintve, talán első helyen állanak, ennélfogva nem csodálkozhatunk azon, hogy elegendő okot szolgáltatnak arra, hogy a nagyon eltérő csoportokat elkülönítették. Mi az alábbiakban megtartjuk az eredeti régi körvonalukat és heterogén csoportjaikat ezen belül tárgyaljuk, mint egyszerű alcsaládokat. Jellemző az ormányosokra a kevés kivétellel térdes csápjuk, mely hosszú tőízből és ehhez derékszögben ízesülő csápostorból áll és az ormány oldalán lévő gödröcskében vagy barázdában ered. A családra jellemző ormány szintén nagy változatosságot tüntet fel, ez pedig nemcsak hosszát, hanem alakját illetőleg is kifejezésre jut. Rövid rágó szájszerveik az ormány hegyén helyeződnek el. A lábfej négy rendes, jól kifejlődött ízből áll, emellett rendszerint még egy ötödik elrejtett íz mutatható ki. A sok egyszínű, komor külsejű ormányos mellett, sok tarka és fémfényű fajt is találunk, közöttük számos gyönyörködtető szépet.

A vastagorrú ormányosok (Otiorrhynchinae) ormánya rövid és széles, fejük a szemek mögött nem meghosszabbodott, előtoruk rövid, szárnyuk hiányzik, azért szárnyfedőjük többnyire összeforrt. A piroslábú vastagorrú ormányos (Otiorrhynchus niger L.) különben fénylő fekete és szárnyfedői sorokban pontozottak. Közép-Európa hegyvidéki erdőségeiben elterjedt és közönséges. Nősténye petéit a fenyőcsemeték tövéhez rakja, a kikelő szennyesfehér és barnássárga fejű lárvák azonnal a gyökérre mennek és annak kérgét rágják le, úgyhogy a fiatal csemeték hamarosan száradnak és elpusztulnak. A bábbá alakulás a földben, egy kisímított üregben történik. A vastagorrú ormányosokat a mérsékelt égövben számos faj képviseli, közülök több kártevővé vált. Nálunk különösen a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici L.) bizonyult kártevőnek. Ez a szürke vagy barnás pikkelyekkel fedett és szárnyfedőin finoman szemcsézett ormányos bogár a szőlő duzzadó szemét vagy fesledező fakadását rágja el. A kár különösen akkor jelentkezik, ha a bogár az egész szemet kirágja vagy az egész fakadást megeszi, mert ezzel tönkreteszi a termést hozó hajtást is. A szőlőn kívül a barackfa, spárga, cukorrépa és más növények rügyét és hajtását is rágja, a lucernásokat pedig ezernyi tömegben lepi el. A hamvas vincellérbogár északibb fekvésű vidékeken pl. Oroszországban, partenogenetikus úton szaporodik, itt csak nőstények fordulnak elő. Hasonló károkat okoz a vastagorrú ormányosok nemzetségének egy másik képviselője is, a kendermagbogár (Peritelus familiaris Boh.), mely nevét nem onnan vette, mintha a kendermagot pusztítaná, hanem azért, mert gömbölyű alakja és szürke színe a kendermaghoz teszi hasonlóvá. A kendermagbogár a homoki szőlőben már kora tavasszal kirágja a termő csap szemét, de a gyümölcsfák rügyeit is pusztítja. Mindkettő pusztító munkáját éjjel végzi, nappal elrejtőzik a földön, azért megritkításukat legjobb a baromfiakra bízni.

Piroslábú vastagorrú ormányos (Otiorrhynchus niger L.) lárvájával és bábjával.

A levélrágó ormányosok (Phyllobiini) szárnyas, rövidormányú bogarak, előreálló tompa vállal és zöldfényű pikkelyruhával, melyek fák és bokrok levelein találhatók és ezeket, valamint a rügyeket rágják. Számos fajuk részben az egyenes (Phyllobius), részben hajlott csápbarázdával bíró Polydrosus-nemhez tartoznak. A gyümölcsfákon gyakori a barna vagy fekete szárnyfedős Phyllobius oblongus L., rügy- és levélrágása azonban jelentéktelen.

A répabarkók (Cleoninae) többnyire nagyok és kemény khitintakaróval, rövid és vastag ormánnyal bíró bogárkák, melyek előszeretettel vannak a homokos és meszes talaj iránt, alacsonyabb növényeken találhatók és a répa nagy ellenségeivé válhatnak. Leghírhedtebb közöttük a lisztes répabarkó (Cleonus punctiventris Germ.) egy 11–17 mm hosszú, szürke és szürkésbarna szőrökkel és pikkelyekkel fedett bogár, melynél a szárnyfedők közepét rézsútos fekete csík díszíti és mögötte feketeszegélyű, fehéres púpocska emelkedik ki. A lisztes répabarkó, ha korán tavaszodik, már április elején mutatkozik és amikor a répavetés kelni kezd, ott gyülekezik számos fajrokonával a répaföldeken és pusztítja azt május–június végéig. A pillanatnyi baj csak akkor szűnik, amikor a répán 3–4 levélpár már kibontakozott és a levelek szélesedni kezdenek. Legveszedelmesebb a répabarkó a fiatal répára, amikor az kikelt és amikor a második levélpár kiszélesedik; ha ilyenkor széled el a táblán, egy-két nap alatt tisztára lerágja. Fokozottabb a veszedelem, ahol a bogár az első vetést tönkretette, mert hasonlókép járhat a második és harmadik vetés is. Nagyban növeli a veszedelmet, hogy némelykor hihetetlen mennyiségben lép fel, így Jablonowski szerint Diószegen egy 3131 magyar holdas cukorrépaföldön 270 hektoliter répabarkót szedtek, ami literjét 2640 darab bogárral számítva, több mint hétmillió bogarat tesz ki. Amíg a bogár a répa levelét, addig lárvája gyökerét eszi. A nőstény 3–4 hét folyamán mintegy 60 petét rak le és dugdos ormányával a földbe, a répa mellé; a lárvák augusztus elejéig hagyják abba a falatozást, amikor a répaföldön már nagy puszta foltok kopárlanak és mélyebbre a földbe ereszkednek, majd bábbá alakulnak. Nemsokára kész a bogár is, ez azonban nem hagyja el bölcsőjét, abban telel át és csak a jövő tavasszal kerül elő.

Nálunk gazdasági szempontból jelentéktelenek a dudvafúró ormányosok (Lixus), akad azonban a trópusokon közöttük is kártevő, amint azt Biró Lajos az indoausztráliai Lixus truncatulus F.-ról kimutatta. A villáshegyű dudvafúró (Lixus paraplecticus L.) egy hosszúkás, keskeny, mintegy 12–15 mm hosszú ormányos bogár, melynek barnásszürke testét könnyen ledörzsölhető, sárga, viaszszerű anyag fedi. Leginkább vizek mellett, árkok és mocsarak növénydús partján találhatjuk, ahol a mételykóró (Oenanthe aquatica L.) és más hasonló ernyős virág szárában fejlődik. A nőstény petéit ezeknek az ernyősöknek vastag és belül üres szárába süllyeszti, amely célból sokszor a víz alá is mászik. Egy-egy csomóközben többnyire egy lárva fejlődik. A szárazon lévő kerek lyukak azt jelzik, hogy a kifejlődött bogár már elhagyta bölcsőjét. Latin nevét ez a bogár annak a hiedelemnek köszönheti, hogy lárvája a növénnyel a ló gyomrába kerülvén, azt bénává teszi, azért nevezik bénító dudvafúrónak is.

Nemcsak ez az ormányos megy a víz alá, ismerünk egy alig 3 mm nagyságú ormányost Argentinából, a Hydrotimetes natans Kolbet, mely a párosodás és peterakás idején szintén a vízbe megy és Franck megfigyelései szerint középső lábával rövid úszólökéseket végezvén, a víz alá tud merülni és úszni.

Erdőgazdasági szempontból különös figyelmet érdemelnek a fenyőormányosok (Hylobiinae), kivétel nélkül nagyobb ormányosok, hosszú hajlott és vége felé vastagodó ormánnyal, érintkező elülső csípőkkel és hegyes foggal ellátott lábszárral. Ide tartozik az európai fenyvesek egyik leghírhedtebb ellensége a fenyvesbogár (Hylobius abietis L.). Ez a 8–14 mm hosszú bogár gesztenyebarna, szárnyfedőit pedig sárga szőrök alkotta csíkok és foltok tarkítják. Előtora hosszában ráncolt, szárnyfedői láncosan vonalkázottak és pontozottak. Lábszára végén levő tüskéivel és szétálló karmaival jól kapaszkodik, úgyhogy a legerősebb szél sem tudja a fákról és ágakról lerázni. Ez a különben lomha bogár párosodása idejében elevenedik meg, lassú mászkálása helyett ilyenkor szárnyra is kel. A nőstény a párosodás után a földbe hatol, elhaló vagy elszáradt gyökeret keres, annak kérgébe apró lyukakat rág és mindegyikbe egy-egy petét helyez el. Különösen a vágás alá került erdőrészek nyújtanak neki jó költőhelyet. A mintegy két hét mulva kikelő lárvák a kéreg alatt mindinkább szélesedő meneteket rágnak, amelyek árokszerűen a szíjácsba mélyednek és rágóliszthez hasonlóan ürülékükkel telítettek. Végül a kifejlődött lárvák kampószerűen a fába mélyedő üreget rágnak, amelyben bábbá alakulnak.

A fenyvesbogár (Hylobius abietis L.) és lárvája rágásukkal.

Amíg az elhalt gyökerekben élő lárvák gazdasági szempontból alig bírnak jelentőséggel, annál veszedelmesebbek a kifejlődött bogarak, amelyek a fenyvesekben irtózatos munkát végeznek. Nagy tömegben lepik el a fiatal fenyőket, lyukakat rágnak a kéregbe vagy helyenként teljesen lerágják azt, úgyhogy a súlyos sérülésekből megindul a gyanta folyása, ez hamarosan megkeményedik, a tűlevelek elsárgulnak és a fák elpusztulnak. Közben megrágják a rügyeket és némelykor még lombos fákra is mennek. Nagy kártételét a bogarak összegyüjtésével és a fiatal erdősítések bogárfogó árkokkal való körülkerítésével előzhetjük csak meg.

A fenyőormányosok rokonságába tartoznak legnagyobb ormányosaink, az óriás ormányosok (Liparus), fénylő fekete, 15–21 mm nagyságú és széles, torukon és szárnyfedőiken sárga szőrfoltokkal díszített bogarak, melyek leginkább a hegyvidéki völgyekben az acsalapú óriási levelein tanyáznak (Liparus glabrirostris Küst.).

A valódi ormányosok (Curculioninae) alcsaládjába mindazokat a nemzetségeket egyesítjük, amelyek csápja térdes, tőíze hosszú, bunkója tojásdad és a bunkóízeket csak finom varratok különítik el, az ormány pedig gyakran a melltőre fektethető.

A foltos fenyőbogarak (Pissodini) époly veszedelmes kártevői a fenyveseknek, mint a fenyőormányosok, külsőleg hasonlítanak is azokra, de sokkal kisebbek, csápjuk az ormány közepe táján ered és elülső csípőik egymástól mindig elkülönítettek. A kis fehérfoltos fenyőbogár (Pissodes notatus F.) 5–7.5 mm hosszú, vörösesbarna bogár, melynek torát és szárnyfedőit szőrfoltok tarkítják. Az előtoron négy fehér folt van, a szárnyfedőket pedig két sárga csík díszíti, melyek közül a hátulsó befelé fehérebb lesz. A bogár már kora tavasztól kezdve tanyázik a fiatal fenyőkön, ezek kérgébe mélyíti ormányát, számos, tűszúráshoz hasonló sebet ejtvén. Ezek a sebek eleinte alig láthatók, később, a gyanta kifolyásától, apró fehér foltok alakjában tűnnek fel. Fiatal fenyők hiányában öregebb fákra is megy, sőt kivételesen a luc- és vörösfenyőt is felkeresi. Ez a kártétele azonban jelentéktelen és jelentőssé csak akkor válik, amikor lárvái a kéreg alatt lefelé futó meneteiket rágják és ezáltal a nedvkeringést megakasztják, úgyhogy a fenyőcskék hamarosan elszáradnak. Mielőtt a kifejlődött lárva bábbá alakulna, tojásforma mélyedést rág a fába és ezt a bölcsőjét aztán puha forgáccsal béleli ki. Ebben a bölcsőben várja be a kifejlődött bogár megkeményedését és kiszíneződését és csak azután hagyja el magarágta kerek nyíláson keresztül a fát.

Ez a fenyőbogár nem az egyedüli kártevője a fenyőnek ebből a nemből. Segítőtársa a kétfoltos fenyőbogár (Pissodes piniphilus Hbst.), ez 4–5 mm hosszú, rozsdabarna ormányos, melynek szárnyfedőit egy-egy nagyobb vörösessárga pikkelyfolt díszíti. Ez a bogár a hernyórágás folytán vagy más okból elgyengült 30–40 éves fák törzsét szemeli ki. Lárvái szintén a kéreg alatt rágják kígyózva futó meneteiket és forgáccsal bélelt bölcsőben alakulnak bábbá. Hasonló életmódot folytat a szárnyfedők közepe mögött sárga csíkkal díszített öves fenyőbogár (Pissodes pini L.), mely inkább vén fenyők kérge alatt fejlődik és a jegenyefenyőbogár (Pissodes piceae Ill.), mely a jegenyefenyőt szemeli ki. A lúcfenyőt a gyantás fenyőbogár (Pissodes harcyniae Hbst.) pusztítja; ezt az 5–7 milliméter hosszú fénytelen fekete bogarat két, fehéres pikkelyekből alkotott csík díszíti a szárnyfedőkön. Eleinte ritkának tartották, később Ratzeburg kimutatta róla, hogy bizony ez is éppoly kártékony, mint fajrokonai, amit azután a mult évszáz ötvenes éveiben szomorúan tapasztalhattak a Harc-hegységben, ahol olyan tömegesen lépett fel, hogy nagy területeken teljesen tönkretette a lúcfenyveseket. Leginkább 50–100 esztendős, nemcsak beteges, hanem ép és egészséges fákat is elpusztított akkoriban. Ez a bogár is a kéregbe rakja petéit, lárvái a kéreg alatt rágják meneteiket és megakasztják a nedvkeringést, úgyhogy a fák menthetetlenül kiszáradnak. Elterjedése nem szorítkozik a Harc-hegységre, előfordul az mindenfelé Közép-Európában, ha nem is okoz tömeges fellépésével mindig nagy károkat.

Az afrikai gyapotföldek jövedelmezőségét erősen befolyásolja egy kis ormányosbogár, a gyűrűzőormányos (Alcides brevirostris Boh.), mely a gyapotnövény szárát 10–20 cm magasságban a föld fölött körülrágja, majd a rágás fölött helyezi el fénylő sárga petéit. A kikelő lárváknak jobban felel meg a fonnyadt növény, amely az első erősebb szélre a rágás helyén letörik, úgyhogy a megtámadott gyapotföld ilyenkor, amikor a növények mind letöredezve hevernek a földön, gyászos látványt nyujt.

A rejtettormányú bogarak (Cryptorrhynchini) nevüket onnan vették, hogy ormányukat a melltő közepén végigfutó barázdába tudják fektetni, illetőleg elrejteni. A fűzrontó ormányosbogár (Cryptorrhynchus lapathi L.) egy főleg Dél-Amerikában honos bogárnem egyetlen képviselője. A 7–9 mm hosszú, felül ripacsos bogár hátát fekete, barna és fehér pikkelyes bársonyruha fedi, a szárnyfedők utolsó harmada fehér. Leginkább fűzön vagy égerfán található, de nem rágja annak levelét, csak a kérgét, a nélkül azonban, hogy kártékony lenne. Egész éven át, októberig fordul elő a bogár, legtöbbje azonban májusban van; a peterakás ideje tavasszal van, de elhúzódik nyárig is. A nőstény a kéregre rakja petéit, amely alatt a lárva először üreget rág, majd később a fába hatol és egyenesen felfelé haladó menetet rág, melynek kampószerűen meghajló végében bábbá alakul. A bogár nevét joggal viseli, mert lárvái a fűz- és égerfák törzsét annyira összerongálják, hogy – ha nagyobb mennyiségben lépnek fel – az ültetvények egész állományát kipusztítják. Kártétele különösen a kosárfűz ültetvényeiben válik sokszor veszedelmessé, ezekben a fűzvesszők fonnyadnak és használhatatlanokká válnak. Mintegy félszáz évvel ezelőtt Észak-Amerikába is behurcolták, ahol meghonosodott.

Fűzrontó ormányos (Cryptorrhynchus lapathi L.).

A batlaorrú ormányosok (Ceuthorrhynchinae) szintén tudják ormányukat elrejteni, a melltő barázdájába fektetni. Ezek különben apró, igénytelen bogárkák, amelyek között azonban fémfényű, színes és tarka pikkelymustrázattól díszes alakokat is találunk.

Baloldalt felül a keskeny pocokfogú ormányos (Baris chlorizonus Germ.) és alul a rezesorrú pocokfogú ormányos (B. cuprirostris F.), a középen felül a karcsú batlaorrú ormányos (Ceuthorrhynchus assimilis Payk.) és jobboldalt felül és alul a repce batlaorrú ormányosa (C. sulcicollis Germ.).

A repce batlaorrú ormányosa (Ceuthorrhynchus sulcicollis Germ.) mintegy 2.3–3.2 mm hosszú, fekete, fémfényű, kék vagy zöld bogár, melynek hasoldalát fehér pikkelyek borítják. A szapora zsombor, a hagymaszagú kányazsombor és a pásztortáskáról került némely termesztett keresztes növényre is, amelyeken dudorodásokat, gubacsok kifejlődését okozza, ami előbb-utóbb a növény tengődését és pusztulását vonja maga után. A bogár már május elején rakja petéit a növény szárának alsó részére vagy a gyökér tövére. Amint a lárvák kikelnek, a növény duzzadni kezd, borsó-, mogyorónagyságú gömbölyödések keletkeznek, melyek belsejében ott találjuk a fehér lárvákat többedmagával. Teljes kifejlődésük után kifelé átrágják a gubacsot és a földben, kis gömbölyű gubóban alakulnak bábbá, melyből már négy hét mulva kikerül a friss bogár. Ugyancsak a repce kártevője az előbbihez nagyon hasonló karcsú batlaorrú ormányos (Ceuthorrhynchus assimilis Payk.), mely azonban már nem a szár és gyökér, hanem a termés rongálója, lárvája ugyanis a becőben fejlődik.

A batlaorrú ormányosok rokonsági köréhez tartoznak a pocokfogú ormányosok (Baridini), melyek ormánya a pocok fogára emlékeztető heggyel végződik. Ezek többnyire fekete vagy fémfényű zöld vagy kék bogarak, melyek különféle dudvás növényeken élnek és azokban fejlődnek. A repce pocokfogú ormányosa (Baris coerulescens Scop.) felül zöldes vagy kékes, fénylő; petéjét a repce szárába tojja, a lárvák később ezt fúrják, rágják és ebben alakulnak bábbá. A repceféléket még több fajrokona is megtámadja, így a fekete (B. laticollis Marsh.) és a rezesorrú pocokfogú ormányos (B. cuprirostris F.).

A mogyorófúró ormányosok (Curculionini, vagy más nevükön Balaninini) jellemző hosszú és vékony hajlott ormányuk, mely hosszabb, mint a fej és az előtor együttvéve, vagy a nőstényeken az egész test hosszát is meghaladja. Lábuk erős, karmuk tövükig hasított. Gyümölcstermésekben és gubacsokban fejlődnek. Európa-szerte ismeretes a mogyorózsuzsok (Curculio nucum L.), mely májustól júliusig található mogyoróbokrokon. A nőstény hosszú ormányával a mogyoró még lágy termését fúrja meg és a még tejes belébe tolja petéjét. A nyílás hamarosan beheged, a barnafejű fehér lárva pedig lassanként kirágja a magot, majd kifejlődvén, ősszel nagy kerek lyukat fúr a héjba és azon keresztül kijut a földbe, ahol bábbá alakul. Ugyancsak a mogyorót, de még inkább a tölgy makkját fúrja meg a nagy (Curculio glandium Marsh.) és az elefánt makkfúró ormányos (C. elephas Gyll.), a tölgy Teras-gubacsában pedig a gubacsfúró ormányos (C. villosus F.) lárvája fejlődik.

Mogyorózsuzsok (Curculio nucum L.) és lárvája.

A bimbó és rügylyukasztó ormányosok (Anthonomini) ormánya hosszú és alig görbülő, hengeres, a közepe táján vagy kissé előtte erednek a csápok, szemük kiálló, pajzsocskájuk nagy és kiemelkedő. Az idetartozó fajok között is számos kártevővel találkozunk, amelyek részben a gyümölcsfák bimbóját, részben rügyét teszik tönkre. Az alma bimbólyukasztó ormányosa (Anthonomus pomorum L.) szurokbarna, szárnyfedőjét szürkésfehér csík szeli át. Már kora tavasszal hagyja el a bogár téli szállását és ellepi az almafák ágait, amelyeken a rügyből kibomló bimbókra veti magát. A nőstény megfúrja a szirom gyenge testét és belerakja petéit. A megfúrt bimbó hamar elszárad, megrozsdásodik, a kikelt lárva rombolja azt össze. A körterügyfúró ormányos (A. cinctus Koll.) ősszel kerül elő, a körtegallyakat vizsgálgatja és kikeresi azokon a vegyes rügyeket, ezeket megfúrja és belerakja petéjét. A petét vagy a kikelt apró lárvát a tél hidege ellen jól megvédi a rügy pikkelytakarója; tavasszal ezek a rügyek nem fakadnak, hanem leperegnek. Mivel az egész hajtás elpusztul, kártétele több évre kiható. A meggyfúró ormányos (A. rectirostris L.) egyenes ormányával a cseresznye, meggy, zelnice-meggy, kökény virágját, illetőleg termőjét szúrja meg, lárvája a csontos mag belsejében fejlődik.

Amíg ezek az ormányosok nálunk a gyümölcsfák ellenségei, addig Észak-Amerikában élő fajrokonuk a gyapotnövényt támadja meg. A mexikói gyapotormányos (Anthonomus grandis Boh.), vagy ahogy ottan nevezik: a „Cotton boll weevil”, ma már a gyapot legveszedelmesebb ellensége, mely Texason keresztül Louisiana nyugati részéig terjedt el. Az áttelelő bogár petéit egyesével rakja a gyapot virágtokjába, melyet azonban nemcsak a lárva, hanem a kifejlődött bogár is elpusztít. Kiszámították, hogy a szigorúan alkalmazott védekező rendszabályok elhagyása esetén a gyapottermés fele veszendőbe menne, ami évi 230 millió dollár veszteséget okozna. Amerikában az állam gondoskodott arról, hogy a bogár fejlődését, életmódját tüzetesen megvizsgálják, tanulmányozzák és az ellene alkalmazható legcélszerűbb védekezési módokat megállapítsák.

Az ugró ormányosokat (Rhynchaenini, vagy más néven: Orchestini) ugrásra alkalmas, megvastagodott hátulsó combjukról ismerhetjük meg. A legismertebb fajok egyike a bükk ugróormányosa (Rhynchaenus fagi L.), mely alig üti meg a harmadfél mm-t, szürkésen szőrös fekete bogár, sárgás csáppal és lábakkal. Szárnyfedője teljesen takarja a potrohot, hosszúkás tojásforma és rovátkosan pontozott. Az áttelelt bogár május elején jelentkezik a bükk fakadó levelén, egyrészt, hogy éhségét csillapítsa, másrészt, hogy ivadékáról gondoskodjék. Táplálkozása közben kisebb lyukakat rág a levélbe, petéjét pedig a levél tövéhez közel és a főér mellett rakja a felbőr alá. A pete lerakásához rendszerint meg nem rágott ép levelet keres ki és mindegyikre csak egyetlen sárgásfehér petét helyez. A mintegy egy hét mulva kikelő lárva a levél felbőre alatt tekervényes meneteket rág és áttetsző szövedékben alakul bábbá, melyből a kifejlődött bogár június közepén kerül ki. A bogár némelykor olyan óriási tömegben lép fel, hogy a bükkerdő minden levelét szitává lyukasztja, azok hamar megbarnulnak, elszáradnak. Eddig még nem tudjuk pusztítását megakadályozni, ellene eredményesen védekezni.

A bükk ugróormányosa (Rhynchaenus fagi L.) és a bogár és lárvájának rágása a bükkfa levelén.

A gömbös ormányosok (Cionini) teste tömzsi, majdnem gömbölyű, testüket szép és élénkszínű, sokszor tarka szőrözet fedi, mely a szárnyfedők tövén vagy közepén fekete bársonyfolttá sűrűsödik. Hengeres ormányukat a melltőre tudják fektetni, szemük a homlokon egymáshoz közeledő, csápjuk térdes, a tőíz és az ötízes bunkó körülbelül egyenlő hosszú. A hímek utolsó lábfejíze hosszabb és külső karmuk hosszabb, mint a belső. A lábatlan lárvák testét nyálkás anyag borítja, melyet utolsó hátlemezükön választanak ki és melynek védelme alatt nyugodtan rágják tápnövényük levelének vagy virágjának felületét. A mi fajaink előszeretettel keresik fel az ökörfarkkórót és a görvélyfűt. A görvélyfű gömbös ormányosa (Cionus scrophulariae L.) 4–5 mm hosszú, fekete, sűrűn pikkelyes, melle fehér, szárnyfedője palaszürke, a közterekben felváltva fekete- és fehérkockás és a varrat mentén elül-hátul egy-egy nagy fekete bársonyfolttal díszített. Taschenberg már július közepén talált a csomós görvélyfűvön bábozódni készülő barnászöld lárvát, valamint a virágzat szárához tapasztott üvegszerű tokocskákba zárt lárvákat. Körülbelül három hétre rá jelennek meg az első bogarak, ha nem búvik ki a kis hólyagocskákból, helyettük élősködőjük, egy apró fürkészfémdarázs (Chrysocharis).

Érdekes megfigyelésre volt alkalma Sahlberg finn bogarásznak Dalmáciában. Ő Raguza vidékén, lehullott lomb alatt, apró, félig áttetsző gubókat talált tavasszal, amelyek, amikor azokat asztalon kiterítette, ugró magvak módjára táncoltak. Ezek a Cionellus gibbifrons Kiesw. gubói voltak, amelyek azonban nem bábokat, hanem még lárvákat tartalmaztak. A ruganyos falú gubók mindegyikében erősen összekuporodott lárva volt, mely kiegyenesedvén, majd hirtelen újra összehúzódván, a gubót gumilabda módjára a levegőbe dobta.

A görvélyfű gömbös ormányosa (Cionus scrophulariae L.).

A kőrisfa gömbös ormányosa (Stereonychus fraxini Deg.) áttelelése után a kőrist keresi fel. A petékből kikelő feketefejű, zöldessárgás és ragadós nyálkával bevont lárva a levelek alsó oldalán tartózkodik és azokat úgy rágja meg, hogy a felső oldal felbőrét meghagyja. Bábbá a lárva a leveleken vagy még inkább a földben alakul, ilyenkor összehúzódik és megkeményedő nyálkája tokszerű burokkal veszi körül. A 3–3.5 mm hosszú vörösesbarna bogár, melynek felületét szürkés pikkelyek fedik, előtorát és szárnyfedőit pedig nagy sötét folt díszíti, gyorsan fejlődik ki, úgyhogy a délibb, meleg vidékeken évente több nemzedéke van. Délen nemcsak a kőrist, hanem az olajfákat is rongálja.

A zsuzsokok (Calandrinae) átmenetet képeznek az ormányosok és szú-félék között, utóbbiaktól leginkább abban térnek el, hogy csápbunkójuk többnyire nem ízelt. A zsuzsokok a forró égöv lakói, ahol hatalmas, nagy fajok fordulnak elő, amelyek mellett a mi fajaink csak apró törpék. A trópusi tájak nagy alakjai közül példának a pálmafúró ormányost (Rhynchophorus palmarum L.) említjük, egy mintegy 4 cm hosszú, felül kissé lapított, fénylő fekete bogarat, melynek szárnyfedői a potrohvéget szabadon hagyják. Kövér, fehér, lábatlan, nyűszerű lárváik ujjnagyságúak és a pálmák törzsében fejlődnek, azok belét pusztítva találhatók nagy számban. Azzal, hogy megodvasítják a pálmák törzsét, elpusztulásukat segítik elő. Szurinámban és néhány más amerikai államban ezeket a kártevőket hasznothajtó módon értékesítik. Ott gyüjtik a lárvákat és kosárszámra viszik piacra, mert parázson megsütve vagy leforrázva az ottani bennszülöttek kedves csemegéjét képezik. Azt mondják, hogy az európaiak, ha túltették magukat az előítéleten és undoron, szintén nagyrabecsülik ezt a jó csemegét, mely kenyérmorzsával, sóval és borssal elkészítve nem is olyan rossz.

Pálmafúró ormányos (Rhynchophorus palmarum L.).

A cukornádültetvényekben a pálmafúrók, de különösen egy másik rokon ormányos, a karcsúorrú ormányos (Sphenophorus obscurus Boisd.) okoz nagy károkat. Ez a bogár a Hawaii-szigeteken egy ízben olyan károkat okozott, hogy Kalakaua bennszülött király az Egyesült Államoktól kért segítséget, egy hozzáértő rovarász kiküldését. A pálmafúrók nemcsak az említett életmódot élik, megrágnak azok mást is, így a banánok szárát, avagy a partvidékek mentén nedves gerendákat és más feldolgozott faneműt.

Az elraktározott gabona legnagyobb ellensége a magtári zsuzsok (Calandra granaria L.). Ez a kis ormányos 3–4 mm hosszú, testtakarója felette kemény, színe eleinte barnásvörös, majd teljes megérése után fekete, előtorát hosszúkás gödröcskék, szárnyfedőit barázdás vonalak ékesítik, szárnya csökevényes. A magtári zsuzsok ma már a kereskedelem útján az egész földön elterjedt, hazája azonban semmiesetre sem Európa, hanem az Óvilág valamely melegebb ősi gabonatermő vidéke. Hogy a mi vidékeink nem lehetnek eredeti hazája, az kitűnik abból, hogy nálunk a szabadban nem tud szaporodni. Előfordul ugyan a szabadban is, amikor a magtárból kikerül, ott a legnagyobb hidegben is áttelel, meghúzódik valami búvóhelyen, megdermed, de elbír minden időviszontagságot. Tavasszal, amikor a hőmérséklet 12 °C fölé emelkedett, megelevenedik bogarunk is és ilyenkor magtárak, malmok falán nagy mennyiségben látjuk nyüzsögni. Párosodásuk és szaporodásuk azonban nem itt, hanem belső védett helyiségekben folyik le, ahová hamarosan visszahúzódnak. Az áttelelés is többnyire zárt helyiségekben, azok sarkaiban, repedésekben, felhalmozott gabonában vagy elraktározott zsákok között folyik le. Párosodás után a nőstény megfúrja a gabonaszemet és abba egy-egy petét helyez el. Leginkább a búzát és rozsot szereti, de azért nem veti meg az árpát, zabot, rizst, kölest, pohánkát, kukoricát és más lisztes magvakat sem. Nagyobb magvakba, pl. kukoricaszembe a nőstény gyakran két petét rak, ennél fogva benne később két lárva is fejlődik. A mag fajtája kevésbbé fontos, nagyobb befolyással bír annak minősége, így a dohos, fülledt gabonát a bogár szívesebben lepi el, mint a hűvös, szellős helyen elraktározottat; azonkívül előnyben részesíti a lazán szétszórt, mint a zsákokban egymásra rakott, tehát összepréselt gabonát.

Magtári zsuzsok (Calandra granaria L.).

A petéből kikelő lárva rövid nyűalakú lábatlan lény, melynek lábakra nincs is szüksége, mert életét egyetlen gabonaszemben tölti el, színe fehér, feje barnás. A lárva a gabonaszem belső lisztes részét fogyasztja, amivel négy hét alatt elkészül, úgyhogy csak a barna héj marad meg, amelyben bábbá alakul. A báb elfekvése 1–2 hétig tart, amire az új bogár megjelenik, mely rövid idő mulva már ivarérett lesz, úgyhogy egy év folyamán egymásután több nemzedéke következhetik. A gabona kártevői között a magtári zsuzsok az, amely rövid idő alatt nagyon elszaporodik. Miután egyetlen nőstény körülbelül 150 petét rak le, az új bogár pedig rövid idő alatt fejlődik ki, kiszámították, hogy egyetlen bogárpárnak évi szaporulata 600–10.000 példány lehet. Nagy fontossággal bír az is, hogy a magtári zsuzsok hosszúéletű. Amíg a legtöbb bogár párosodása után gyorsan rakja le petéit, azután hirtelen elpusztul, addig ez a bogár csak több hét lefolyása alatt végzi el ezt a teendőjét, ami természetesen további táplálkozást is igényel. A magtári zsuzsok tehát nemcsak mint lárva, hanem mint kifejlődött bogár is kártékony, mint lárva egyetlen szemet pusztít el, viszont mint kész bogár, számosat rág ki és a félig kirágottakban húzódik meg. A megtámadott gabona nemcsak mint vetőmag használhatatlan, hanem megőrlésre sem alkalmas, mert a liszt nemcsak hogy szürke színű, hanem keserű, sütőképessége kevesebb és még egészségtelen is.

Egy másik fajrokonát, a rizszsuzsokot (Calandra oryzae L.) a trópusi vidékekről hurcolják be, ez kisebb, előtorát kerek gödröcskék borítják, mindegyik szárnyfedőjét pedig két vöröses folt díszíti. Ez a bogár, ha csak a rizsre lenne utalva, nem bírna olyan nagy jelentőséggel, azonban a rizs mellett táplálékául és ivadéka elhelyezésére az árpát, rozsot, pohánkát és más magvakat is felhasznál. A melegebb vidékeken ez a bogár a gabonaféléket már a mezőn keresi fel és ott rakja le petéit, amiben a magtári zsuzsokkal szemben teljesen kifejlődött szárnya van segítségére, így repülve szállhat egyik gabonaföldről a másikra. Ettől eltekintve, életmódja előbbiével egyenlő, kifejlődése is ugyanaz. A kifejlődött bogár számos magot rág meg, sőt kétszersültet, kekszet és hasonlóakat is megtámad. Közép-Európa klímája nem felel meg neki, azért csak fűtött helyiségben telel át, különben megfagy, szaporodását is ez gátolja meg, fűtött helyiségekben is hamar hanyatlik életkedve. Nálunk a rizszsuzsok előfordulása csak átmeneti, a hideg időjárás beálltával elpusztul és így állandó meghonosodásától nem kell félnünk.

A cickányorrú bogarak (Apioninae) teste körtealakú, hátul vastagodó, előrefelé keskenyedő és hosszú, vékony ormányba kifutó. Csápjuk nem térdes, a domború szárnyfedők betakarják a potrohot. Az egész földön elterjedtek, nálunk is számos fajuk él, melyek áttelelésük után a legkülönbözőbb növényeken élnek, mindegyik a maga tápnövényét rágja és így, ha nagy mennyiségben lépnek fel, kártékonyakká válhatnak. Lárváik a növények szárában vagy magvában élnek. A gyümölcsfák cickányorrú bogara (Apion pomonae F.), 2.5–4 mm hosszú, fekete, sötétkék szárnyfedőkkel és a középen hosszirányban barázdás torral. Gyümölcsfák és más lombos fák virágrügyét vagy friss hajtását rágja, lárvája a bükköny magvában fejlődik. A lóhere cickánybogara (A. apricans Hbst.) fénylő fekete, csápjának töve, elülső lába és a többi láb combja sárgásvörös, térde és lábfeje fekete. A nőstény petéjét a lóhere virágzatába tojja, a kibúvó lárva annak mélyébe húzódik és ott a bimbók tövét rágja, tehát már a virágzás előtt sok bimbót tesz tönkre, később a magba furakodik és abból táplálkozik. Ez a bogár és több fajrokona nagyon elszaporodva tetemes károkat okoz a lóherében.

A lóhere cickánybogara (Apion apricans Hbst.).

A levélsodró ormányos bogarak (Rhynchitinae) csápja szintén nem térdes, a szárnyfedők az utolsó három potrohgyűrűt szabadon hagyják, nem takarják. Felette érdekesek a levélsodró bogarak körülményes és gondos előkészületei, melyekkel utódaik jólétéről és boldogulásáról gondoskodnak. Legegyszerűbb a fát megfúró fajok gondoskodása az ivadékról, például a kék szőrös levélsodró bogár (Rhynchites pubescens F.) nősténye május vagy júniusban fás tölgyágakba lyukat rág és abba tolja petéjét; a kikelő lárva az ág belét rágja, abból táplálkozik.

1. Tölgylevélsodró-bogár (Atellabus nitens Scop.). 2. Piros tevenyakú bogár (Apoderus coryli L.). 3. Szőlőlevélormányos (Byctiscus betulae L.). 4. Nyárfaormányos (B. populi L.). 5. Nyirfalevélsodró-ormányos (Rhynchites betulae L.).

Sokkal nehezebb munkát végeznek a hajtásokat és leveleket megfúró bogarak, amelyek közé a levélfúró ormányos (Rhynchites interpunctatus Steph.) tartozik. Ez a 3 mm hosszú bogár sötétkék, helyenként zöldesen fénylő és sötét szőrökkel fedett, ormánya és lábai feketék. Májusban és júniusban különféle lombos fákon mutatkozik, így a berkenyén, zelnicemeggyen, galagonyán, körte-, szilva-, cseresznye- és más gyümölcsfán. A nőstény rendszerint egy fiatal hajtás levelét választja ki, a levél nyelén kis berágást tesz, majd feljebb mászik és a levélszárba mély gödröt rág, melybe egy, ritkán két petét tol be, azután újra felkeresi az első berágást és azt annyira mélyíti, hogy a levél annyira megtörik, hogy az első szelecske letöri vagy maga a bogár teljesen átrágja és így hull a földre. A száradó, fonnyadt levél képezi azután a kikelő lárva táplálékát. A hajtásfúró ormányos (Rh. coeruleus Deg.) az előbbihez hasonló külsejű, ivadékáról való gondoskodása azonban más. Ő az arasznyi vagy még hosszabb hajtások oldalában több kis lyukat fúr, mire a hajtás csakhamar lekonyul és elszárad. A kis lyukakba helyezi petéit, a kikelő lárvák pedig a szár belét rágják, majd, miután a száraz hajtás letört és a földre hullott, a kifejlődött lárva a földön alakul bábbá.

A termést pusztító ormányosok lárvái nem hajtásokban és levelekben, hanem éretlen gyümölcsben élnek, abban fejlődnek ki. Ide tartozik az alma- (Rh. Bacchus L.), a szilva- (Rh. auratus Scop.), a kökény- (Rh. cupreus L.), a vörösszárnyfedős- (Rh. aequatus L.), a körte- (Rh. versicolor Costa) és a szamócaormányos (Rh. aeneovirens Marsh.). Már nevükről is megtudjuk, hogy melyik a kedvenc gyümölcsük, azonban nem nagyon válogatósak, ott találjuk őket akárhányszor vegyesen minden gyümölcsön. A bogár számos lyukat fúr az almába, szilvába stb. és abba rakja petéjét, a kikelő lárva a gyümölcs belét eszi, kifejlődvén, kiesik a gyümölcsből, a földre hull és ott alakul bábbá, vagy a petéit lerakott bogár rágja át a gyümölcs szárát, az hull a földre és itt folyik le a kifejlődés.

A levélsodró ormányosok petéik elhelyezésére egy vagy több levélből művésziesen összesodort tekercset készítenek. Így tesz a szőlőlevél ormányosa (Byctiscus betulae L.), a szőlő levelén üldögélő, csupasz és fénylő, fémfényű kék vagy aranyoszöld ormányosbogár, melynek homloka kivájt, szárnyfedői sorokban pontozottak. Tavasszal a legkülönbözőbb fákon, bükkön, nyárfán, fűzön, nyírfán, gyümölcsfákon és szőlőn jelenik meg, leveleket és hajtásokat rág meg addig, amíg a párosodás meg nem kezdődik. A nőstény a kiválasztott levél nyelét, vagy a hajtás tövét kirágja, mire a rágás fölötti rész elfonnyad. Amint a fonnyadás megkezdődik és a levél vagy hajtás lekonyul, a bogár rögtön hozzáfog a sodráshoz, előbb a levél egyik oldalát, azután a másikat sodorja össze és a helyére illesztett levelet oda is ragasztja. Közben a bogár belebújik a tekercsbe és lerak egy-egy petét, a tekercsbe összesen mintegy 10–15 petét. A hamar megfülledő levéltekercsben alig egy hét mulva kikelnek a lárvák, a tekercs leveléből táplálkoznak és a földben alakulnak bábbá. Kártétele a szőlőben csak akkor veszedelmes, ha korán jelentkezik és nemcsak a levelet, hanem a hajtással a termést is összesodorja, vagy ha olyan tömegesen lép fel, hogy a tőkék minden levelét összesodorja, a termést megfosztja védő árnyékától, úgyhogy a szőlő a nap heves sugaraitól teljesen összeaszik.

Baloldalt a piros tevenyakú bogár (Apoderus coryli L.) és jobboldalt a tölgy levélsodró bogara (Attelabus nitens Scop.).

Még a szőlőlevélsodró ormányosánál is művészibb munkát végez néhány más levélsodró. A piros tevenyakú bogár (Apoderus coryli L.) feje, melle és hasa fekete, felül és combja piros. A fej hátul nyakszerűen keskenyedő, előtora pedig elül befűződött, hossza 6–9 mm. A bogár április vagy május hónapokban mutatkozik a mogyoró- vagy ritkábban más bokrok levelén és azokat rágja a nélkül, hogy valami jelentékenyebb kárt okozna. Jelenlétét tulajdonképpen csak akkor vesszük észre, amikor megkezdi petéi lerakását és ezzel a levelek összesodrását. A levél összesodrását a nőstény úgy kezdi, hogy a levél közepén a szegélytől befelé és kissé a főéren túlhaladva azt keresztülrágja, behasítja, majd megkezdi összesodrását, úgyhogy a főér a tengelyben maradjon, végül felül-alul is elzárja a tekercset, amelyben, ha felbontjuk, 2–3 sárga petét találunk. A levéltekercsben a sárga lárvák elegendő táplálékot találnak és belsejét lassan megtöltik fonalszerű ürülékkel. A bábbáalakulás is itt megy végbe. A petelerakástól számítva körülbelül két hónap mulva kész az új bogár, mely azonban csak a következő évben kezdi meg szaporodási műveletét. Amíg a mi tevenyakú bogarunk nyaka rövid, addig a forró égöv tájain számos olyan fajrokonával találkozunk, melynek nyaka felette hosszúra nyúlik ki, ilyen például a Jáva-szigetén élő hattyúnyakú bogár (Apoderus longicollis F.).

Hattyúnyakú bogár (Apoderus longicollis F.).

A tölgy levélsodró bogara (Attelabus nitens Scop.) sokkal zömökebb testű fekete bogár, melynek előtora, szárnyfedői és csápjának töve piros, nyakszerű befűződése pedig nincs és fénylő előtora majdnem félgömbalakú. Ez a bogár kétoldalról hasítja be a levelet, csak a főeret nem bántja, úgyhogy ez képezi a tekercs gerincét. A sokkal rövidebb tekercsbe csak egyetlen pete kerül, a kifejlődött lárva pedig nem ebben, hanem a földben alakul bábbá.

A levélsodrás művészetében legtöbbre vitte a kis fekete nyírfalevélsodró ormányos (Rhynchites betulae L.), mely tölcséralakú tekercset készít a nyírfa, ritkábban bükk, éger vagy mogyoró leveléből. A nőstény a levelet nem egyenes vonalban, hanem S-alakban nyesi el és mindegyik oldalon csak a középső érig halad. Az elmetszés vonala a legmegfelelőbbnek bizonyult ahhoz, hogy a két levélrész az összesodrásnál a legpontosabban összeérjen és az összesodrás a legkisebb erőlködés nélkül mehessen végbe. Az egész építmény egy óra alatt készül el, mielőtt azonban a nőstény a tölcsér nyílását alul berekesztené, előbb belebújik és kis kirágott mélyedésekbe 2–4 petét rak le. A kikelő lárvák minden irányban haladó meneteket rágnak, miáltal a tekercs kiszáradása gyorsabban megy végbe, az hamarosan letörik, lehull és közelebb hozza a kifejlődött lárvákat a földhöz, ahol bábbá alakulnak. A kész bogár kora tavasszal jelenik meg.