HUSZONKILENCEDIK REND: Hártyásszárnyúak (Hymenoptera)


FEJEZETEK

A hártyásszárnyúak a rovaroknak egyik legnagyobb, fajokban leggazdagabb rendjét képviselik. Az idetartozó darazsak, méhek, pöszörök, hangyák, gubacsdarazsak, figyelmet keltő szokásaikkal, megkapó ösztöneikkel a rovarok között az első helyet biztosították maguknak. Vannak közöttük olyanok is, melyek az állat- és növényvilág életére rendkívül nagy jelentőségűek. Ilyenek a fürkész-, levél- és gubacsdarazsak. A gondolkodó természetbarát és az elmélkedő kutató számára azonban mégis legkedvesebbek a társas életet élő méhek, darazsak és hangyák, mert életmódjuk és szokásaik végtelen sokféle megfigyelésnek kimeríthetetlen kincsesbányája.

A hártyásszárnyúak négy hártyanemű szárnyukról nyerték nevüket. Az elülső szárnypár rendszerint hosszabb és szélesebb a hátulsónál, nagyjában háromszögalakú és aránylag kevés ér fut rajta végig. Vannak azonban fajok, melyek teljesen elvesztették szárnyaikat.

Fejük a torhoz mindig teljesen szabadon ízesül; felül rendszerint 3 pontszemet visel, jobb- és baloldalát pedig a két összetett szem foglalja el. Az utóbbiak egyes fajokon elcsenevészesedtek, sőt a hártyásszárnyúak között teljesen vak alakokkal is találkozunk, amilyenek pl. a kalózhangyák munkásai.

Csápjaik alakja és szerkezete rendkívül eltérő, egyike fonálszerű, másika bunkósvégű, mint némely levéldarázsé, vagy pedig tollszerű függelékek csüngenek rajtuk, mint azt egyes élősködő fajokon tapasztaljuk. Szájszerveik főrészei rendesen a két hatalmas, fogóalakú, csípésre és rágásra való rágó és a tapogatókkal ellátott páros állkapocs. Ezekhez járul még a páratlan alsó ajak, melynek szerkezete igen különböző. Némelykor egészen rövid, míg sok viráglátogató fajé finom szerkezetű szívókészülékké alakul, mely legtökéletesebb kifejlődését a pöször-féléken és a mézelő méhen éri el. Mindkettőjükön az alsó ajak két belső karéja egyetlen hosszú, vékony csővé nőtt össze. Ezzel az úgynevezett nyelvükkel szürcsölik fel a méhfélék a virágból a nektárt.

A hártyásszárnyúak tora vastag chitinpáncéllal borított, s rendkívül kemény. A 3 chitingyűrűből összeforrt tor tokjában helyezkednek el a hatalmas repülőizmok. Elülső gyűrűje a legkisebb s ezt felülről lehet legjobban megkülönböztetni, mint a tor ú. n. nyaki részét. A középső gyűrű legnagyobb, felülről nézve rajta rendszerint két egymáshoz közeledő hosszanti mélyedés látható, a torháti barázdák vagy parapsidák. Ezek a bemélyedések három részre osztják a tor felső felületét, s ezek közül a középső egy harántirányú barázdával elválasztott pajzsban végződik. Az Apocriták alrendjébe sorolt hártyásszárnyúak első potrohgyűrűje össze szokott nőni a tor hátsó részével, s azzal annyira összeolvad, hogy a potrohgyűrűk felsorolásánál ezt a szelvényt nem is veszik számba.

Tekintsünk most el ezektől a középszelvényektől, s akkor azt látjuk, hogy a mell és potroh összefüggése igen különböző lehet. Az alsóbbrendű hártyásszárnyúaknál, melyeknek nőstényei tojócsövet viselnek, e két testrész között meglehetősen szilárd összefüggés jön létre azáltal, hogy a „nyugvó” potroh szélesen és zömöken olvad bele a melltájékba. Azonban a valódi darazsakon és azokon a hártyásszárnyúakon, melyek fulánkot hordoznak, a melltájék és a potroh között rendesen befűződés jön létre, melyet leghelyesebben deréknak nevezhetnénk, s amely a potrohnak rendkívül nagy mozgékonyságot kölcsönöz. Néha ez annyira megnyúlik, hogy valóságos nyelet alkot. A potrohnak e kétféle ízesülése (ülő és nyeles potroh) között természetesen átmenetek hosszú sorával találkozunk.

A hártyásszárnyúak végtagjai ugyanolyan alkotásúak, mint más rovarokon. Azonban mégis vannak sajátosságaik, mint az egyszerű vagy összetett tompor (trochanter), aminek alapján a Hymenopterákat két csoportra, Monotrochákra és Ditrochákra lehet elkülöníteni. Eltekintve attól, hogy az ú. n. második tompor a néha fellépő harmadik tomporral együtt nem érdemel külön elnevezést, mert hiszen itten tulajdonképpen csak a combnak lefűződő darabjáról lehet szó, az említett felosztás már csak azért sem jogosult, mert a monotroch és ditroch formák rendszerint egyazon csoporton belül is előfordulnak, mint ahogy ezt pl. a Proctotrupidáknál is látjuk. Lábukon a hártyásszárnyúak többnyire sarkantyúkat, tüskéket hordoznak. Lábtőízeik száma 5, ritkábban 4 vagy még kevesebb. Ezek között a legelső, a metatarsus a leghosszabb; ennek nagy szerepe van a méheknél a mézgyüjtésben.

Minthogy a rendszerezés szempontjából a szárnyerezetnek nagy jelentősége van, a mellékelt képről elég fogalmat nyerhetünk arról, hogyan rendeződnek el a főerek. Amint látható, a szegélyér (costa) és a szegélyalatti ér (subcosta) egyesülése révén jön létre a sötétebb szárnyjegy, a pterostigma. Alatta foglalnak helyet a radialis-sejtek, ezek alatt a cubitalis és discoidalis sejtek. Ezeket azonban helyesebben medialis és cubitalis sejteknek kellene nevezni, minthogy a discoidalis sejteknek a cubitális sejtek felelnek meg. Ugyanis a szárnyjegy után következő első hosszanti ér a radius, vagy sugárér, mely alatt az erősen megtört mediocubitalis érkomplexum (közép-könyökér) következik s ezeket a szárnyszéltől a hónaljér, a vena analis választja el, mely igen sok fajon a lándzsasejtet alkotja.

Az erek elrendeződése és száma fajok szerint egyébként rendkívül különböző. Gyakran az erezet teljesen visszafejlődik, és vannak élősködők, amelyeken nyoma sincs. Vannak azután olyan egyének is, melyek, mint a hangyák dolgozói, a szövődarazsak nőstényei és némely élősködő darázs, teljesen szárnyatlanok.

A hártyásszárnyúak nőstényeit könnyű felismerni tojócsövükről, s ennek alkatát legtisztábban árulják el a fürkészek. A hatalmas tojócső, amelynek segítségével az állat petéit a fák törzsébe rakja, egy szuronyból áll, mely a két darabból összetett csatornaszerű hüvelyben ki- és betolható. A szurony két részből összetett: első fele árkos, ez vezeti a petéket, a hátsó részét két hosszú, szálkaszerű fulánkos serte alkotja. Mihelyt az állat a fát ezekkel megfúrta, a peték a tojócsövön keresztül a csatornába jutnak, s ezáltal áthaladnak azon a térségen, amely a csatorna és a tulajdonképpeni szúrókészülék között fennmarad. Ezekre az elemekre lehet visszavezetni a többi hártyásszárnyú rovar tojócsövét is, mégpedig a levéldarazsak rövid, fűrészes fúrókészülékét, mely a levelek felhasítására szolgál s éppúgy az Ichneumonidák szúrókészülékét. Sőt még tovább is mehetünk, a méhek, darazsak mérges fulánkkészüléke, amellyel sokszor oly veszedelmessé válhatnak, nem egyéb, mint átalakult tojócső, s e szerint csak a nőstényeken fordul elő és ugyanolyan alapelemekből tevődik össze. A fulánk szerkezete azonban tovább bonyolódik. Ez különféle mirigyekkel áll összefüggésben, melyeknek alkalikus hatása van, talán azért, hogy megvédje a fulánk különböző részeit a túlságos megkeményedéstől, vagy pedig, hogy a kiválasztott savat közömbösítse, melyet a méregmirigyek elválasztanak.

A méregfulánk kifejlődésével a hártyásszárnyúak hatalmas fegyverre tettek szert, mert ha még oly kicsi az a csepp, amely belőle kikerül, mégis elégséges ahhoz, hogy kisebb állatot megöljön, vagy legalább megbénítson. Az embernek is megvan minden oka arra, hogy a darázs- és a méhszúrástól óvakodjon, noha korántsem mindenki egyforma érzékeny ezzel szemben. Mert mégis vannak esetek, amikor ilyen szúrások súlyos mérgezési tüneteket vonnak maguk után. Rendszerint csak daganatokat és múló fájdalmat okoznak, vagy főfájást és ájulást, de történtek halálos esetek is, s ezekben nem a méregben rejlő hangyasavnak, hanem a fehérjéknek van részük.

A hártyásszárnyúak tökéletes átalakulással fejlődnek és bábjaik végtagjai szabadon elállók.