3. család: Levéldarazsak (Tenthredinidae)

A valódi levéldarazsak (Tenthredinidae) óriási nagy családot alkotnak, melybe beletartozik a Symphitákhoz tartozó fajok zöme. Elterjedésük óriási. Mindenütt élnek, ameddig csak a vegetáció terjed, e mellett azonban érdekes, hogy sok más rovarral ellentétben, az északi mérsékelt égöv alatt sokkal nagyobb formagazdagságot és változatosságot árulnak el, mint a trópusokon és a mérsékelt égöv alatt, ahol sokkal kevesebb faj él.

Rágószájszerveik vannak, amelyek azonban édes nedvek felnyalására is alkalmasak, s ezért van az, hogy Tenthredinidákkal nem egyszer virágokon is találkozunk. Binnenthal szerint a Heracleum giganteum ernyős virágján, mely kertjeinkben is díszlik, ezek az állatok, s közöttük a rózsalevéldarazsak is oly számmal gyülnek egybe, hogy azokat könnyen lehet csipesszel megfogni. Sőt sokan azt tanácsolják, hogy a károsan elszaporodó darazsakat sziruppal bekent deszkákra csalogassuk, hogy azután ott könnyűszerrel elpusztítsuk. Azonban e család nem valamennyi tagja elégszik meg édes nedvekkel és puha növényi részekkel, vannak közöttük rablók, amelyek élvezettel pusztítják a kisebb rovarokat.

Valamennyi levéldarázs feje szélesebb, mint hosszú, csápjai három-, vagy többtagúak, s az elülső lábszáraikon két tüskét, sarkantyút viselnek. A nőstényeknek rövid, fűrészes tojócsövük van. Igen sajátságosak a levéldarazsak lárvái. Ezek többnyire zöld, sárga vagy tarka puha álhernyók, hengeres testtel, amelyek a lepkék hernyóihoz kétségtelenül hasonlók, s azokhoz hasonlóan teljesen szabadon élnek tápláló növényeiken, habár egyesek gyümölcsökben, gubacsokban és szövedékeikben élnek. Gömbölyű fejükről könnyen felismerhetők, amely rendszerint egész kerek szemeket hord. Megnyúlt testük három pár ízelt lábukon kívül, melyeket mellükön hordoznak, többnyire még 8 pár tolólábat visel, s így a végtagok száma összesen majdnem mindig több, mint a lepkék hernyóinál, szabályszerűen 11 pár, de lehet ennél kevesebb is.

A buzogányos levéldarazsak (Cimbicinae) a levéldarazsak legnagyobb alakjait képviselik. Csápjaik 6–8 ízűek, végükön buzogányalakúan kiszélesedők, fejük az összetett szemek mögött kiszélesedik. Az egész Európában és Szibériában előforduló buzogányos darázs (Cimbex femorata L.) meglehetősen változó színű. Túlnyomóan fekete, ez az árnyalat azonban a test oldalán a sárgába mehet át. Az első potrohszelvény hátoldalán mindig mély bevágású fehér pajzsocskát visel, amelyet fehér bőrnemű anyag fed. Mindkét neme, úgy a megvastagodott combú hím, mint a normális combokat viselő nőstény szerfölött lassú, tunya állat; tavasszal fákon és bokrokon tartózkodnak. Miután a nőstények petéiket egyenként tologatják a levelek réseibe, a nyár folyamán előbújnak a nagy zöld, sárgafejű hernyószerű lárvák, amelyek testükön hosszú csíkot hordanak. Ezek is nehézkesen mozognak 22 lábukkal, s éppen ezért, ha hirtelen megzavarjuk, nem gondolnak menekülésre, hanem tányéralakúan összegubódznak s ellenségeikre zöld vagy víztiszta vérüket fecskendezik meglehetős vehemensen, mégpedig a fekete stigmáik fölötti nyílásaikból. Kedvenc eledelüket a nyírfalevelek szolgáltatják, de más leveleket is elfogyasztanak, s táplálkozás alatt, mely éjjel megy végbe, sajátságos lovagló helyzetbe kerülnek testükkel. Később a lárva hosszúkás tojásalakú, barna kokont sző, amelyet hosszában ragaszt rá az ágakra és a kifejlett lárvának téli menedékhelyül szolgál, míg a bebábozódás tavasszal be nem következik. A kikelő friss állatocska a bábszövedék egyik végén kerek nyílást harap, melynek fedelét kitolva, azt mint kész rovar hagyja el.

A buzogányos darázs (

A buzogányos darázs (Cimbex femorata L.) álhernyója, hímje, nősténye és bábgumója.

A levelek pusztításával a nagyobbtermetű levéldarazsak hernyói sokszor tetemesebb károkat okozhatnak. Így a Trichiosoma lucorum L. nagy sárgás, vagy kékes lárvái 1878 nyarán nekiestek a berlini charlottenburgi országút nyírfasorának és azokat teljesen megkopasztották. Ugyancsak a hetvenes években ilyen lárvák Lipcse mellett, Paunsdorfban oly tömegesen léptek fel, hogy 13 hektárnyi erdőterületen nemcsak valamennyi nyírfa, hanem részben még a kőrisfák és tölgyek is elpusztultak, s a zöld lárvák olyan tömegekben lepték el a leveleiktől már megfosztott fákat, hogy azok már messziről zöldellettek.

A kifejlett levéldarazsak valamennyien ártalmatlanok, mert mindig édes nedvekkel táplálkoznak, csak kevésnek van meg az a szokása, hogy vékony ágak kérgét megrágja, hogy a kifolyó nedveket felnyalja, de az ezáltal okozott károk igen csekélyek.

Míg a nagyobb levéldarázsfajok többnyire fekete, barna vagy sárga színűek, addig a kisebb fajok között pompás fémes színekben ragyogó fajok is akadnak, mint pl. az Abia sericea L., amelynek lárvája különböző füveken, a Succisa pratensisen és bogyókon előfordul. Az állat fémzöld, csápjai sárgák; a hím hátán fekete csík vonul végig.

A fésűs fenyődarazsak (Lophyrinae) zömöktestű állatok: a hímjük fésűs csápokat visel, amelyek sohasem bunkósak vagy sertések. A szárnyak sugársejtjét sohasem szeli ketté valamely harántér, míg a könyök- (cubitalis) sejtek száma négy.

1. Fésűsdarázs (

1. Fésűsdarázs (Lophyrus pini L.) és álhernyói, amelyek szembeköpéssel védekeznek egy támadó fürkészdarázs ellen. 2. Szennyes fenyőlevéldarázs (Acantholyda hieroglyphica Chr.).

Sok fajuk közül a fésűsdarázs (Lophyrus pini L.) érdemel említést. Az erdészekre fontos ez a rovar, rendkívül elterjedt és fenyvesekben különösen lúcfenyőn él a mérsékelt és hideg égöv alatt Európában és Ázsiában. A mellett Olaszországban és Spanyolországban is elterjedt, sőt Algírban is megjelenik. A meglehetősen apró, mindössze 6–7 mm hosszú fekete hím nagy, begörbült csápokat hord, amelyek úgy festenek, mint valami tollbokréta. A nőstény hasán és mellén a barna szín az uralkodó. Nagyobb és zömökebb, viszont csápjai gyengén fűrészesek.

Már a kora tavaszi napsugárban megkezdik a levéldarazsak rajzásukat. Ilyenkor áprilisban, májusban alkalmas helyeket választanak az erdő szélén s itt a nőstény óvatosan helyezi el petéit. A levél élére ül, fűrészes tojócsövével, ha kell, egészen a közepéig felrágja a levél húsát s aztán hosszában, sorban lerakja petéit s azoknak ragasztóanyagával megerősíti. Két-három hét mulva a petékből 22 lábú álhernyók bujnak elő, amelyeknek zöldes és barnássárga alapszínüket mindenféle fekete mustrázás tarkítja, mégpedig úgy, hogy minden potrohláb fölé egy-egy pontosvesszőalakú folt esik.

A Lophyrus álhernyói tulajdonképpen társaséletet élnek. Rendesen nagyobb gomolyokba összeragadva látjuk őket a fenyőágakon lógni s e közben lábuknál fogva csüngenek s itt, ha megzavarják, testük felsőrészével hevesen csapkodnak. Evéskor a levelek húsos részeinek esnek s a kemény részeket nem bántják s ha ilyen megrágott leveleket látunk, biztosra vehetjük, hogy a Lophyrusok jártak a fán. Ötszöri vedlés után bábozódnak s sötétbarna gubójukat valamely ágra erősítik. Július végén vagy augusztusban már megjelenik a második nemzedék s ez úgy bujik ki a gubóból, hogy annak végén kerek nyílást rág, melynek födelét rajta hagyja. A peték lerakása a már említett módon megy végbe; csakhogy a nyári petéket az ezidei tűlevelekre rakják. A második generáció lárváinak életmódja is megegyezik a tavaszi generációval. Ősszel a kifejlődött lárvák előszeretettel a földön keresnek valami búvóhelyet, hogy ott bebábozódjanak és gubókban átteleljenek. Néha a moha alatt élik át a zord téli időt. A fiatal álhernyók azonban kényesek és az idők viszontagságában sokszor tömegesen pusztulnak. Ellenségük is van elég, legalább 40 fürkészfajt ismerünk közülük. Télen az egerek is összelopkodják gubóikat s elfogyasztják annak tartalmát.

Megtörtént, hogy olyan tömegekben szorongtak az ágakon, hogy sárgának látszott a lomb s helyenként embernagyságú gombolyokban csüngtek rajta. Mikor már minden zöldet eltüntettek, pusztításuk helyéről más helyre húzódtak az útba eső patakon keresztül. Ezernyi ezer nyüzsgött a partszélen s a nyomukba jövők szorongatására fejvesztve rohant a vízbe. Napokig tartott ez a küzdelem, a víznek habja sem látszott, tele volt evickélő, vergődő féreggel.

Megtörtént, hogy rosszul táplált csemetéket mérhetetlen tömegekben lepték el a fiatal hernyók s azokat teljesen elpusztították. Ezeket a nagy károkat ellensúlyozzák némileg e darazsak ellenségei, amikor azok gubóiban egészen kényelmesen kifejlődnek s a hernyót elpusztítva, nyugodtan kirepülnek.

A rózsalevéldarazsak (Hylotominae) nemcsak a mérsékelt égöv alatt élnek, hanem a trópusok lakói is. Háromtagú csápjaik vannak. A két első csápjuk rövid, míg az utolsó majdnem olyan hosszú, mint a többi együttvéve. Zömök, rövid testük kék, sárga, piros színekben ragyog és sok fajnak szárnya is, melyen a sugársejt sohasem kettéosztott, sötétkék színű.

A rózsa keféscsápú levéldarazsa (Hyl. rosae L.) mindössze 7–10 mm hosszú, csinos külsejű állat, nagyobbára sárga, csak feje háromtagú csápjaival együtt s melltokjának közepe, valamint a tojócső vége fekete. Mindegyik kertész jól ismeri ezt a kártékony fajt, amely Svédországtól kezdve egész Európán keresztül a Földközi-tengerig el van terjedve. Elsősorban 15–20 mm hosszú, kékeszöld és felül narancssárga álhernyói kártékonyak, amikor a rózsafák leveleit ellepik. Ezeken a legkülönfélébb állásban akadunk rájuk. Sokszor testüket hátul kérdőjelalakban felkunkorítják. Mindegyik testszelvényükön fényes, fekete, sörtékkel megrakott szemölcsöket viselnek. Falánkságuk Binnenthal szerint, egyenesen enormis. Más fajokkal ellentétben – mondja ő – melyek nappal gyakran pihennek, ezeket folytonosan munkájuk közben figyelhetjük meg. Szinte gépiesen mozgatják fel és lefelé fejüket, miközben a leveleket állandóan rágják. Így aztán hamarosan lekopasztják a rózsafákat. A földben alakulnak át és itt kettős bábszövedéket szőnek, ennek külső burka meglehetős laza és barna szálakból áll, az alatta levő erősebb szövésű és szürkésfehér. Rendszerint júliusban megy végbe az álhernyók bebábozódása, úgyhogy augusztusban már megjelenik a második nemzedék s nemsokára szaporodásra készül. A nőstény peterakáskor fiatal hajtásokba párhuzamosan, két sorba több bevágást ejt a fűrészes tojócsövével s mindegyikébe egy-egy petét rejt. Az ilyen módon megtámadott levelek olyanok, mintha csupa apró öltéssel volnának kifoltozva s ezért is e darazsakat sok helyen varrólegyeknek nevezik. A levélen ejtett sebek következtében az felkunkorodik, megfeketedik és többé nem fejlődik. A nyári petékből kibúvó álhernyók késő őszig viszik véghez pusztításaikat s csak télre bábozódnak be, hogy tavasszal ismét újabb nemzedékről gondoskodjanak.

A Tenthredinidák csoportja sok olyan fajt is rejteget, melynek teste hosszúkás, megnyúlt és tojásalakúan lekerekített. 7–11 tagú, sörtés vagy fonalas csápjai tövükön kissé megvastagodtak, azonban sohasem végződnek bunkósan. Szárnyuk többnyire két sugársejtet visel. Az idetartozó karcsú termetű, csinos állatok között gyakori a zöld levéldarázs (Rhogogastera viridis L.), melynek zöld hátán fekete csík vonul végig. Élénk, fürge állatunk nyáron bozótokban él. Rabló természetű s nem mulasztja el alkalmas pillanatban más rovarokat megtámadni.

Zöld levéldarázs (

Zöld levéldarázs (Rhogogastera viridis L.).

A szilvadarázs (Hoplocampa minuta Christ.) fényes fekete színű. Feje és melle apró sárga szőrökkel fedett, rövid, 9 ízű csápjai és végtagjai többé-kevésbbé vörösesek, csak hátsó lábainak combtöve fekete. A nőstény a szilvafa virágait keresi fel s tojásait ügyesen tolja bele a virág kelyhébe egymás után. A 8–10 nap mulva kikelő lárva a fiatal gyümölcs magvába furakodik, amelynek belseje neki kedvenc csemegéje. 5–6 hét mulva már kifejlődött, s az éretlen szilvával együtt a földre hull, hogy ott aztán a föld alá ássa magát és szövedéket készít. A bebábozódás márciusra esik, míg a kifejlődött darázs március végén vagy áprilisban jelenik meg. Ha apró, poloskaszagú, húszlábú álhernyónk elrejtve is él, mégis elárulja jelenlétét, mert a hamvas kék szilván mindig egy sárdarabot és kevés kicsöpögő gyantát pillantunk meg. A szilvadarazsak egyes években nagy csapással nehezednek a kertészekre és ismételten megesett, hogy bizonyos vidékeken az egész szilvatermést tönkretették. Ferrant szerint ezek a darazsak főleg a mirabellát, a korai szilvát és a reineclaude-t kedvelik.

A cseresznyedarázs (Eriocampoides limacina Retz.) fényes fekete; csak elülső lábszárai barnásak. Középen homályos elülső szárnya lándzsasejtje harántérrel kettéosztott. Júniusban a darazsak előbújnak homokszemekkel átjárt szövedékükből, miután a telet a gyümölcsfák szomszédságában valahol a föld alatt töltötték. Hogyha az állatok a körte, cseresznye- vagy sárgabarackon, vagy a kökényen megtelepedtek, akkor e növények levelein a nyár folyamán sajátságos lárvák tűnnek fel, amelyek inkább csupasz csigákhoz, mint álhernyókhoz hasonlók. Tintaszerű nyállal vannak bevonva és egyenként vagy csoportosan ülnek a levélen, amelyet olymódon pusztítanak el, hogy a levél zöldjét megeszik, úgyhogy csak az erezet marad hátra s a levélbordák. Ha nagyon ellepik a fát, akkor az olyannak tűnik, mintha meg volna aszalódva. A húszlábú, zöldessárga, csigaszerű álhernyók négyszer vedlenek s végre is a földbe térnek, hogy bebábozódjanak. Még több rokon faja él ennek az állatnak, különböző növényeken, s hernyói is hasonlók.

A repcedarázsnak (Athalia spinarum F.) különösen második álhernyó-nemzedéke káros, amennyiben szeptemberben a fiatal repce leveleit tisztára lelegeli. A tojássárga darázs feje, csápja, pajzsát és gallérját kivéve, fekete; ilyen színű szárnyának nagyobbik része is, míg lábai sárgán és feketén gyűrűzöttek. Az áttelelt hernyó májusban fejlődik ki, de ekkor alig venni észre, mert az állat egyenként repül s ilyenkor a gazdák csak ritkán panaszkodnak reá. Július és augusztus végén azonban a darázs másodszor rajzik s ilyenkor már tömegesen repül és feltűnik, amikor napsütésben virágzó bokrokon, mezei virágokon és erdei tisztásokon repül, hogy felkeresse a levéltetvek által szolgáltatott édes nedveket. Ködös napokon összegubbaszkodva ül csöndesen és leejti magát, ha megközelítjük. A fiatal repce tehát kedvező alkalom számára, hogy abba belerakja petéit. Szeptemberben és októberben pusztításával már elárulja az álhernyó jelenlétét. Színe zöldessárga, fekete csíkokkal; 22 lába van s a fekete mustrázat rajta sokszor egészen egybefolyik, úgyhogy Angliában „nigger”-nek nevezik, ellentétben a Gamma-lepke zöld hernyójával, amely ugyanakkor fellép. Októberben álhernyói már megnövekedtek, a föld alá rejtőznek s begubóznak.

1. Repcedarázs (

1. Repcedarázs (Athalia spinarum F.). 2-3. Sárga rózsadarázs (A. rosae L.).

Állatunk rokona az Athalia rosae L. Az előbbinél azonban kisebb és tora, háta egészen fekete. Berlin mellett a gyűrűslábú szilvadarázs (Eriocampoides annulipes Klug.) él. Fényes fekete, lábain fehér gyűrűkkel. Álhernyói, melyeknek nyálkás ruhája piszkoszöld, testükön keresztülvilágít bélcsatornájuk. Némely esztendőben a parkok és utak hársfasorait lepik el; sőt Nördlinger szerint a tölgyfákat is megtámadják.

A ribiszkedarázs (Pteronus ribesii Scop.) mindössze 61/2 mm-es és sárgásvörösszínű állat. Feje a szájnyílás, csápok, a mell alsó tájéka és a váll kivételével teljesen fekete, hátulsó lábai a lábszárak végén barnák. Legkorábban már áprilisban és májusban jelenik meg, de később egy második generációban még egyszer augusztusban is feltűnnek. Nem valami vonzó külsejű sárga vagy zöldes lárváik nyáron köszméte- és ribiszkebokrokon élnek, s néha olyan tömegekben, hogy az ágakat teljesen elfödik testükkel. Fejük fekete, de testén végigvonuló sok apró fekete és sörtéket viselő szemölcse meglehetős tarka külsőt kölcsönöz az állatnak. Ha nagyobb tömegekben lepték el az ágakat, akkor már nem tart sokáig és a bokrokon már csak száraz gallyak és levélbordák maradnak vissza. A bebábozódás itt is a földben megy végbe.

A lapátos nyírfadarázs (Craesus [Nematus] septentrionalis L.) feketén és pirosan tarkázott állat; onnan nyerte nevét, mert hátulsó lábának első íze sajátságosan lapátalakúan kiszélesedett. A darázs megjelenési ideje körülbelül májusra esik, s ilyenkor körülbelül 150 petéjét a levéltengely közelében, a levél visszáján helyezi el. Nemsokára rá megjelennek a zöld, elül és hátul sárgásszínű álhernyók, melyek fekete fejet és hasfoltokat viselnek. A levél élén lovagolnak tova, s közben azt egészen a tengelyig, a főbordákig elfogyasztják. Gyakran e munkájuk közben potrohukat a levegőbe emelik és ilyenkor kérdőjelekhez hasonlítanak.

A pöszmétedarázs (Nematus ventricosus Klug.) sokféle elnevezés alatt ismeretes. Feje, tora hátán három folt, melltájéka és potroha majdnem egészen fekete. Lósy írja róla, hogy feketefejű, piszkoszöld lárvája májusban a pöszmétebokrokat, néha tisztára legeli. Másodszor a nyár végén jelenik meg, s nősténye 120 petét is rakhat. Rokona a fűzfadarázs (Pteronus salicis Ld.).

A Dolerus-nemnek durvaskulptúrájú, többnyire fekete, változatosságképpen helyenként pirossal foltozott sok fajai tavasz elején, ha közelükbe jövünk és el akarjuk őket fogni, fűszárról, fűzfabarkáról összehúzott lábbal, mint a holtak ejtik le magukat a földre. Ismertetőjegyük: három szegélyalatti sejtjük és 9 ízes fonalas csápjuk. A nálunk élő körülbelül 40 faj közül a Dolerus gonager F. és a D. pratensis L. a legnevezetesebb. Elsőnek álhernyója a rekettyefűzön, a másiké a kákán él.

A kurtadarazsak jellemző csoportját a Selandria-nem képviseli. Az idetartozó fajoknak két szegélysejtje és négy szegélyalatti sejtje van. „Tavasztól nyár végéig – írja Lósy – ha borús az idő, életúntan, csendesen üldögélnek a cserjében, mindig készen arra, hogy bármely gyanús neszre levessék magukat. Csak akkor mozgékonyak, életvidorak, ha a nap süt rájuk.” A Selandria morio L. a földben bábozódik be.

A közönséges fűzfagubacsdarázs (Pontania gallicola St.) parányi kis, 3–4 mm hosszú darázs, amely más Pontania-fajokkal együtt példával szolgál arra, hogy a levéldarazsak között is akadnak olyanok, melyek gubacsokat hoznak létre. Álhernyóik a babalakú, húsos, zöld vagy pirosas gubacsokban élnek, amelyek a fűzfalevelek visszáján láthatók. Hogyha ősszel a gubacsok a hervadó levelekkel együtt a földre hullanak, akkor a kifejlődött lárvák kifurakodnak belőlük és a föld alatt barna gubót szőnek, s ebben telelnek át.

A szélesmellű vagy gubós levéldarazsak (Pamphiliinae) a levéldarazsak között különleges helyet foglalnak el, úgyhogy Konow nem sokáig gondolkodott azon, hogy ezeket önálló családba sorozza. Előmellük gyűrűjének hátoldala lemetszett és gyengén lekerekített. Vékony csápjaik hosszúak és több, mint 30 ízből összetettek. A lárváik is különböznek más levéldarazsakétól, minthogy egy pár kivételével, nem viselnek tolólábakat, igazi végtagjaik azonban annál fejlettebbek. Nem élnek szabadon, hanem sajátmaguk készítette csőalakú, vagy zsákszerű szövedékben élnek, s itt ürülékük felgyülemlik. A bebábozódás a földben megy végbe, a nélkül, hogy az állat gubót készítene.

A Pamphilius-nemhez tartozó darazsaknak lapos potrohuk van. Sok fajuk van, s ezek a tűlevelűeket és lombos fákat keresik fel.

A szövődarázs (Pamphilius stellatus Christ.) fején különféle foltokat visel s felül fekete potroha oldalt a vörösbe megy át. Álhernyói nagyobbára 40–100 esztendős fenyőket keresnek fel s ezeket tűleveleiktől teljesen megfosztják. Munkájukat rendesen alulról felfelé folytatják. Rettenetes külsőt nyer oly erdőség, melybe ezek az állatok befészkelődtek, mert a fák csupasz ágai s az azokon lecsüngő vöröses tömegek, melyek nem egyebek, mint az álhernyók ürüléke, igen szomorú látványt nyujtanak. Az erdész ilyenkor kénytelen fejszéjéhez nyúlni, mert a megtámadott fákon már nem lehet segíteni. Augusztusban, amikor az álhernyók pusztítása a fenyőfák koronáin elérte tetőpontját, a kártevők lejönnek a földre, beássák magukat, és kis kamrácskákban töltik el a telet. Sajátságosképpen azonban nem mindig kerül a sor a bebábozódásra, hanem az álhernyók rendesen még két esztendeig vesztegelnek a föld alatt, mi előtt – s ez csak egy harmadik áttelelés után következik be – bábállapotba jutnának. Ilyenkor aztán hamarosan ki is fejlődnek.

Hasonló jelenséggel találkozunk a mezei szövődarázsnál is (P. campestris L.). Július havában ez az állat a közönséges és a Weymuth-fenyőre rakja hármasával petéit. Álcája béltartalmából piszkos szövedéket készít. Ebben rejtőzik és ennek végén dugja ki fejét, hogy a tűlevelűek fínom hajtásait lerágja. Ha körülötte mindent elpusztított, akkor tovább folytatja munkáját, amíg az egész fát tönkretette. Augusztus végén, vagy meleg nyáron már hamarább is hosszú fonalat sző, azon leereszkedik, a földbe 1 cm-nyi mélyre is befurakodik és ott babalakú szövedéket készít. Összekuporodva alussza át az őszt és a telet. A következő év áprilisában lehet csak bábjára rátalálni, ha ugyan átalakult, mert sokszor megesik, hogy az álhernyó ilyen állapotban vesztegel tovább. Kétheti ilyen bábálom után megjelenik az állat és a mohán mászkál. Ha napos időben felzavarják, felrepül s ilyenkor jól hallatszik halk zümmögése. Ellensége a pintyőke, cinke és a szitakötők. Erős zivatar a bábot könnyen elpusztíthatja.

Teste nagyobb, vörhenyessárga, potroha közepéig ragyogó kékesfekete; szája, csápjai, térde, lábszára és szárnya sárgák. Megkülönböztető bélyegül szolgál sarkantyúinak száma.

A vörösfejű szövődarázs (P. erythrocephalus F.), gyönyörű acélkék állat, melynek nősténye téglavörös fejet hord, míg hímjének fekete feje van, mely csak a csápok tövén sárgás. Petéit a fiatal fenyők leveleire rakja sorjában. A kikelő lárvák a tavalyi gyűrű közelében közös szövedéket készítenek, amely kívül síma, belül csöves járatokra osztott, amelyekben csak kevés a bélsár. Mindegyik csőben azonban csak egy lárva tartózkodik.

Igen fontos fenyőpusztító a társas fenyőlevéldarázs (Pamphilius hypotrophicus Hfg.). Ennek a 12–13 mm hosszú állatnak feje és melle fényes fekete, világossárga mustrázattal. Csápja, lábai és potroha sárga. Lárvái különböző színűek, kezdetben azonban fűzöldek, sötétszínű fejjel. A fejlődés folyamán világosabb színt nyernek és homlokukon X-alakú rajz jelenik meg. Szintén közös szövedékben élnek s ebben kolbászszerűen alakul a felhalmozódott sok bélsár. Azonban itt is mindegyik lárvának megvan a saját csöves járata. A bábok részben sárgák, részben zöldek. Régebbi fenyvesekben ez az állat egyenesen pusztítóan lépett fel. Baer szerint 1900-ban Nassauban kb. 500 hektárnyi fenyőerdőt pusztítottak el ezek az állatok.

A sárgahasú körtedarázs (Pamphilius flaviventris Retz.), mint már neve is elárulja, a gyümölcsösökben, főleg a körtében okoz károkat. 10–12 mm hosszú; dereka fekete, potroha széles, lapos, sárgásvörös, a nőstényen foltozott. Júniusban kelnek ki a lárvák a sorban lerakott petékből és közös, laza szövedéket készítenek, mely mégis ellentálló. Nemsokára megbarnul és megtelik ürülékkel. Ilyen szövedék belseje, mely többnyire a körtefák ágain csüng, de a barackon, a galagonyán és naspolyán is megjelenik, csak úgy hemzseg a sok sárga lárvától, amelyek az összeszőtt leveleket szélükről kezdik rágni. Ha táplálékhiány áll be, akkor a lárvák másutt próbálnak szerencsét; a szomszédban újabb szövedéket építenek, úgyhogy megtörtént, hogy egymásután 6 szövedéket is alapított ugyanaz a lárvakolónia. Nyáron a lárvák már kifejlettek, fonalaikon leereszkednek és bebábozódás végett a földbe bújnak.

A rózsa szövő darazsa (Pamphilius inanitus Vill.) mindössze 10–11 mm hosszú. Lábai sárgák, lábtőízei rozsdásak, középső és hátsó lábszáraik 3 oldaltüskét viselnek. Sajátságos lárváik életmódja. Ezek sok apró ormányos bogáréhoz hasonló tölcsért készítenek a falevélből s ebben rejtőznek el. Ez a kis, kb. 5 cm-es építmény valóságos műalkotás. Mert ha közelebbről megvizsgáljuk, kitűnik, hogy az igen sok apró darabból van összetákolva és ezek zsindelyek módjára födik egymást. A lárva a rózsa leveleiről szakította le és szövőmirigyeivel ragasztotta azokat össze. Augusztus felé jár már, amikor a lárva elhagyja tölcsérét és a földbe ássa magát.