8. család: Fémfürkészek (Chalcididae)

Az egész földkerekségen elterjedt fémfürkészdarazsak (Chalcididae) nevüket gyönyörű, jóformán valamennyi fajra jellemző ércfényű színű testüknek köszönhetik. Rendszerint pompás zöld színben ragyognak az állatok, vagy kék és tűzvörös színben és csak kivételszámba mennek azok, amelyeknek sötétebb szinezetük van, úgyhogy ha ezek a darazsak ilyen színpompa mellett tekintélyesebb nagyságot érnének el, akkor régesrégóta műkedvelők gyüjteményeiben díszlenének. A legnagyobb és legszebb fajok a trópusi Amerika lakói. Legfeltűnőbb a Paraguayban otthonos, majdnem 3 cm hosszúságú, Phlebopenes splendidulus Perty. Melle és feje pazar kékszínben ragyog, potroha azonban fekete farától eltekintve, bronzvörös.

A legfeljebb 13 ízből összetett, térdesen behajtott csápjuk a szemektől elég messze van a homlokba beékelve s egynéhány igen kis ízet alkot, amely a csápostor és a második íz között foglal helyet. Szemük nincsen kivájva, előtoruk pedig, felülről nézve nem ér a szárnyak tövéig. Ez állatoknak közép- és utótorára a rendszerezők nagy súlyt helyeznek, míg a szárnyak alig szerepelnek megkülönböztető bélyegek gyanánt, minthogy azoknak erezetéből csak az alsó szegélyér maradt meg, a zárt szárnysejtek éppúgy eltűntek, mint a szárnyjegy.

A Chalcididák egyik leggyakoribb hazai csoportját a Toryminae-alcsalád képviseli. Az idetartozó állatok karcsú termetű, zöld, kék vagy aranyszínben ragyognak és többnyire gubacslakó legyek és hártyásszárnyúak élősködői. Csápjaik 13 ízűek, hátulsó lábszáraik sem nem fogazottak, sem fűrészesek, nőstényeik rendesen jól elálló tojócsövet viselnek. A karcsú, hátán kék, piroslábú Torymus regius Neest könnyen nevelhetjük fel az ismert tölgyfagubacsoktól. Már De Geer is megfigyelt ilyen Torymus-nőstényt és leírja, hogyan ül le az állatocska a gubacsra, hogyan ágaskodik fel jól magasan lábaira, hogy azután hosszú fúróját a gubacsba többször egymásután beleillessze, míg végre sikerül petéjét az itt rejtőző gubacsdarázs lárvájára rárakni.

A Chalcidinae-alcsalád tagjait a feltűnően megvastagodott hátsó combjuk jellemzi, amely fogat visel, azonkívül az erősen meghajlott hátsó lábuk szára. Ilyen lábú pl. a kaszáslábú darázs (Smicra sispes L.) mindössze 6 mm hosszú, feketén és sárgán tarkázott faj. A nőstény, melynek hátsó combjai feltűnő erősek, nádas tópartokon, iszapos árkok mentén és lassúfolyású patakok vagy állóvizek közelében tanyáz. Itt a partmenti növényzetet keresi fel s alkalma nyílik a Stratiomys nevű légynek ezekre rakott petéit felkeresni s ezekbe tojja petéit, ahogy azt W. Müller megfigyeléseiből tudjuk. Az iszapban tanyázó Stratiomys-lárvák, amelyek az ilyen inficiált petékből keltek ki, testükben egy ilyen vészes Smicra-lárvát rejtegetnek s ez végre is megöli gazdáját s maga fejlődik ki.

Meg kell említenünk még a fémfényű, zöld Habroscyrtus bedeguaris Thomst és az Oligosthenes stigma F.-t, melyek a rózsagubacsdarázs élősködő darazsai, és a feketesárga színű Leucospis dorsigera F.-t, melynek nősténye petecsövét a hátán levő keskeny barázdában hordozza. Ez a faj az Osmiák, a kárpitosméhek élősködője, de vannak olyan fürkészfémdarazsak, amelyek, mint azt Horváth Géza a Coccophagus scutellaris Dalm.-on kimutatta, az akácfa pajzstetvében fejlődik ki.

A gödröshátú darazsak (Pteromalinae) ebbe a családba tartoznak ugyan, de sajátságosan elkülönültek. A rendkívül apró ide tartozó állatocskák potroha felül gödörszerűen behorpad, hátsó combjaik nem szélesednek ki feltűnően, mellük oldalt barázdákra osztott és a hátulsó lábszáruk csak egy végtüskét hord. Az idetartozó Pteromalus-nem tagjai 13 ízű csápjukkal tűnnek ki, melynek kis bunkója van, továbbá ülő potrohukkal. Potrohuk érces-zöld, vagy kékszínű. Meghatározó bélyegekül azonban nem ez, hanem a szárny foltjai és a hát pontozata (skulptúrája) szolgálnak. Állataink igen különböző rovarokban, Nitidulidákban és egyéb, fában élő bogarakban fejlődnek ki, de vannak közöttük olyanok is, melyek gubacsdarazsakban, pajzs- és levéltetvekben és légypondrókban élősködnek. A Pt. puparum L., Taschenberg megfigyelései szerint nappali lepkék bábjait keresi fel és azért állandóan ott sürög-forog a Pieris, Vanessa stb. hernyók körül. Bevárja, amíg azok bebábozódnak és a báb potrohszelvényei közé csúsztatja petéit. A kikelő lárvák nemsokára nagy pusztítást végeznek a bábban, belső részeit teljesen megeszik, úgyhogy végre is csak a bábhüvely marad vissza. Ha közben azonban új apró lárvák keltek ki a petékből, amelyeknek nem jut táplálék, akkor azoknak mindegyike kis lyukat rág a báb bőrébe s azt végre is olyan átlátszóvá teszi, mint a szita. Lósy ezeket írja e darazsakról: „1902. évi február 3-án a sárgafarú pille téli hernyófészkéből kibujt apró hernyók között fedeztem fel egy Pteromalust. 11 óra felé látom, hogy az egyik piciny hernyó előtt, mint a cövek, lesen áll. A hernyó az üveg árnyékos oldalán tapadt meg, fáradt volt, lankadt, mozdulatlan. Az elevenje a túlsó oldalon szőtt hálóban nyüzsgött a napfényben: bolyozott. Sokáig, negyedóráig lesi ebben a helyzetben a hernyót, amikor az végre bágyadtan megmozdul. Abban a pillanatban a darázs fejére szökik és térdben csukló tapogatóival gyorsan ütögeti, kalapácsolja a hernyó fejét. A darázs szüntelenül forog áldozata fején, csápjával folyton szimatolja, ez renyhén hánykolódik, karikázik, majd pedig dobálni kezdi fejét, hogy lerázza magáról a darazsat. Amíg ez a hánykolódás tart, a darázs meghőkölve felágaskodik, majd hirtelenül lelapul és úgy nézem, a nyaka táján állkapcsával megsebezi a hernyót. Azután félrevonul és várakozó állást foglal el. A hernyó rövid ideig kinyujtózva fekszik, azután kapaszkodó- és hátsó tolólábait kimeresztve vonaglik és állkapcsait széttárva, ívalakban meghajlik, görcsösen megrándul, majd mozdulatai lassubbá válnak, azután megszűnik minden mozgása, bénán elterül. A darázs folyton szemmel tartja áldozatát, most hozzá megy, figyeli és őrzi. Kis vártatva a hernyó megint bágyadtan megemeli testét. A darázs ezt észrevéve, rárohan, végigtapogatja és hasa táján beleharap. A hernyó azután görbe testtel megmered és teljesen béna lesz. A darázs a fejére ül és úgy lesi benne az életjelt, aztán körültapogatja, végigjárja, helyet keres rajta, – ami sokáig tart, – végre tojócsövét kimeresztve, azt a hernyó testének hátsó tájába mélyeszti. Amíg petéjét rakja, ívesen meggörnyed és utána teljesen mozdulatlan csáppal, fáradtan elül a hernyón. A potroha remeg, a vége lüktetve megnyúlik, a szárnya kétfelé csapzik és egész testében törődöttnek látszik. Azt kell hinnem, az anyai gondok igen megviselték. Néhány perc telik, amíg rendbe szedi magát és előbbi testtartását visszanyeri. Ekkor leereszkedik, a hernyó testére lapul és úgy pihen rajta jó ideig. Pihen és őrzi a hernyót. Végre felemelkedik és tipegve elindul.”

„Az időt tekintve, amíg a hernyóval végzett, az sokáig tartott. 11 óra volt, amikor kémlelve leste, 15 perc telt el, amíg meg tudta bénítani, 20 percébe került, amíg petéit belerakta s azután még 8 percig időzött rajta.”

Ha némely Pteromalus-fajok szaporodása feltűnő arányokat ölt, akkor az Encyrtinae-csoportba tartozó fajoké egyenesen minden képzeletet felülmúl. Bugnion említi, hogy a Hiponomeuta cognatellus Hb. nevű szövőlepke egyetlen gubacsából az Ageniaspis fuscicollis Dalmnak nem kevesebb, mint 129 utóda kelt ki és Silvestri, a kiváló olasz kutató, aki ezeknek az állatoknak kutatása terén érdemeket szerzett, említi, meggyőződhetett arról, hogy a Plusia hernyónak egy alkalommal a Litomastix Thoms. nevű élősködő darázsnak 2000 egyéne köszönhette fejlődését. A legcsodálatosabb azonban az, hogy ez a hihetetlen nagyszámú élősködő valamennyi testvér, s hogy anyjuknak csak egyetlenegy petét kellett leraknia, hogy gyermekeinek ezt az özönét a világra hozza s ez a boszorkányság lehetetlen volna, ha itt nem találkoznánk a szaporodásnak egy egészen sajátságos módjával, a germinogoniával, amelyet másképpen polyembryoniának neveznek. Lényege abban áll, hogy az Encyrtus nősténye bunkós petéjét a Hyponomeuta petéjébe rakja. Az itt keletkező embrionális sejtek a periférián közös embrionális burkot alkotnak, ezen belül azonban embrióknak, vagyis „lárváknak” óriási számát hozzák létre. Eközben a pete hatalmasra növekszik s nagyjában hosszú tömlőre emlékeztet, amelyben az embriók sajátságképpen gyöngysoralakban vannak összefűzve. Ezek lárvákká fejlődnek és végre is kifelé törekednek.

Hogy a fémfürkészek között vízben élő formák is akadnak, arra Lubbock mutatott rá, aki egy alkalommal nagy csodálkozására akváriumában a bolharákok és más víziállatok között egy igen apró darazsat látott uszkálni. Ez a Prestwichia aquatica Lubb. Régebben állatunk ritkaságszámba ment, míg végre azt Berlin mellett és másutt is több ízben megtalálták. A rendkívül parányi, fél milliméteres állat napokig éldegél a vízben a nélkül, hogy felszínre bukna és hosszú, háromlábfejnyi végtagjaival ügyesen úszik. Hímje csak apró szárnypikkelyeket hord, nősténye azonban egy pár hosszú, nyeles, levélalakú és szélén rendkívül hosszú szőrökkel szegélyezett szárnyat, míg hátsó szárnyai ezektől eltérően rendkívül keskenyek. Ez a darázs a vízipoloskák petéiben fejlődik ki, valószínűleg a vízibogarakéban is. Enock egy alkalommal a hátonúszó poloska petéjében nem kevesebb, mint 34 élősködőt számlált. Valamennyiök kifejlődött és egyetlenegy nyíláson keresztül jutottak a szabadba. W. Müller megfigyeléseiből tudjuk, hogy a Prestwichiák téli szállásul is a vizet választják és ha kedvezőtlen az időjárás, akkor a vízibogarak kokonjában maradnak.

A fémfürkészek közé kell még sorolnunk az árpadarazsakat, az Eurytominae-csoporthoz tartozó Isosomákat. Ezek fejlődésükben merőben eltérnek az előbbiektől, mert nem állatokban élősködnek, hanem növényekben. Keskeny, megnyúlt testükkel tűnnek ki, továbbá azzal, hogy csápjaik kissé megduzzadtak.

Jellemző alakjuk az amerikaiak „Joint worm”-ja, az Isosoma triciti Fitch. rendkívül apró, jelentéktelen kis fekete állatocska; szárnyai víztiszták. Északamerikai termékeny síkságon él, ahol mérföldekre, ameddig csak szem ellát, árpavetések hullámzanak. De amilyen parányi, olyan nagy károkat is okozhat. Már tavasszal megjelennek a kis darazsak és tojócsövükkel a gabona szárába rakják petéiket. A petékből kibúvó fehér nyűvek belül rágják a gabona szárát. A lárvák a szántóföldön telelnek át, s kettős károkat okoznak. Egyfelől az a gabona, amelybe beférkőztek, igen törékennyé válik, erősen meghajlik, másrészt annyira legyöngül, hogy sokkal kevesebb magot termel, mint az a gabonaszál, amelyet ez állatok megkíméltek.

A határozottan hasznos növénydarazsak közé számítjuk a fügedarazsak csoportját (Agaoninae). Az idetartozó fajok az egész földkerekségén el vannak terjedve, de különösen a melegebb éghajlatot kedvelik. Csápjaik rövidek, 12 tagúak, fejük hosszúkás, állkapcsuk körtealakú nyúlványt visel, combjaik megvastagodtak, tojásalakú potrohuk ülő.

A Földközi-tenger mellékén elterjedt fügedarázs (Blastophaga psenes Westw.) a fügefa (Ficus carica) megtermékenyítését közvetíti. A fügefának két alakja ismeretes; az egyik a valódi, szelíd fügefa, s ez vedres virágzatában csak női virágokat alkot, melyek jól fejlett száron ülnek és bibéjük hosszú. A vad füge (Caprificus) virága kelyhében felül csakis hímnemű virágokat, alul azonban nőnemű gubacsvirágokat visel, s ezek rövidnyelűek és elkorcsosult bibét alkotnak. Ez utóbbiak virágzatában telepednek meg a fügedarazsak. Ha kora tavasszal megnyitjuk a vad fügefa áttelelt termését, akkor a termés húsában, egészen mélyen elrejtve egész sereg alig 1 mm hosszú darazsakat találunk, melyek között hímek és nőstények egyaránt vannak. A szárnyatlan, világos színű hímek tömzsi testükkel és vastag lábukkal és különösen összekuporodott begörbült hátukkal inkább valami teknősbékára, mint rovarra emlékeztetnek, míg a feketeszárnyas nőstények ezektől teljesen elütőek; karcsúbbak és sárgásbarna fejük elég hosszú csápokat visel. Ha a hímeknek nincs is alkalmuk, nincs módjukban a fügefa termését elhagyni, mely nekik biztos menedéket nyújt, a nőstények a termékenyítés után ellenkezőleg kifelé törekednek, hogy alkalmas helyet keressenek petéiknek, e közben azonban porzóval megrakodva hagyják el a termést, mert a virág nyílásához s így a szabadba csakis a hímnemű virágokon keresztül tudnak eljutni. Ha már most ilyen nőstény a vad fügefának tavaszkor kifejlődött új virágjába jut, akkor a magával cipelt porzónak nincsen különösebb jelentősége, minthogy a vad fügének női virágzata az elkorcsosult bibe következtében terméketlen. Azonban ez annál alkalmasabb a darázsivadékok elhelyezésére. A nőstény a vadfügének virágját tojócsövével megszúrja s mindegyikébe egy-egy petét helyez el, egészen mélyen, a termés üregében. Ennek következtében a virág nemsokára kis gubacsot fejleszt, s ebben megy végbe a kukacszerű lárva fejlődése. Nem tart sokáig és a gubacsokkal telt és közben megnövekedett termésben megjelenik az új generáció, amelyeknek nőstényei azonban ismét kivándorolnak, hogy a vad fügefának ezalatt kifejlődött virágzatába behatoljanak, ahol azután a leírt folyamat megismétlődik. Azonban ez másképpen is végbemehet, mert a kifelé rajzó s pollennel (porzó) megrakott nőstények közben alkalmat találnak arra, hogy a szelíd fügefát is meglátogassák. Itt is a fiatal, s felül még nem járt virágzatba bújnak és porzójukkal, melyet a vadfügefáról hoztak magukkal, megtermékenyítik a szelíd fügefának hosszúkocsányú virágát.

Bármennyire nagy szerepet is játszanak darazsaink e növények beporzásánál, életcéljukat mégis eltévesztenék, meg nem valósíthatják, mert sohasem sikerül nekik rövid tojócsövüket a sűrűn egymás mellett álló virágok hosszú kocsányai közé illeszteni, hogy alul helyezzék el petéiket a maghonban. S ezért is a szelíd fügefa termésében sohasem fejlődhet ki az új darázsivadék.

Régebben, amikor még nem ismerték a fügedarázsnak ezt az érdekes szerepét, egy régi, még a klasszikus ókorban szokásos eljáráshoz fordultak, amely nemzedékeken keresztül öröklődött és évente ma is gyakorolják Olaszország délvidéki népei. A fügefát sajátságos kezelésnek, a kaprifikációnak vették alá s ennek akkor jött meg az ideje, amikor a vad fügefák gazdag termést hoztak. Valóságos népünnepély folyik itten ilyenkor. A környék apraja-nagyja kivonul, lárma és vigalom közepette letörnek valamely ágat, mely roskadozik a gyümölcstől, s azt az egyik szelíd fügefa lombjai közé hajítják úgy, hogy az ott megakadjon. Ennek meg is van az eredménye, mert, ahogy a tapasztalás mutatja, a szelíd fügefák a kaprifikáció következtében édes gyümölcsöt hoznak, míg enélkül fügetermésük mindig csak kicsiny és élvezhetetlen. Ennek oka abban rejlik, hogy a kaprifikáció következtében a vad fügefából kibuvó darazsaknak bőséges alkalmuk van a szelíd fügefának virágzatába belejutni és azt, amely csak a termékenyítés után hozhat létre ízletes fügét, beporzani. Hogy ez a beporzás mennyire fontos, kitűnik a smyrna füge esetében, amelyet Kaliforniában is meghonosítottak, anélkül, hogy kaprifikációs eljárásra gondoltak volna. Több, mint egy évtizeden keresztül ezek a kisázsiai fügefák Amerikában egyetlenegy élvezhető gyümölcsöt sem termettek, míg végre is arra a gondolatra jutottak, hogy mesterséges megtermékenyítéshez forduljanak s ennek aztán meg is volt a kívánt eredménye.

Azóta természetesen gondoskodtak arról is, hogy a hasznos Blastophaga-darazsakat is meghonosítsák Amerikában. Meg kell azonban említenünk, hogy a fügének nem valamennyi válfaja szorul a fügedarázsra, némely vidékeken ugyanis vannak parthenokarp, szűztermésű fügefák s ezek beporzás nélkül is édes gyümölcsöket teremnek s így ilyen esetekben természetesen nincsen szükségünk kaprifikációs művelethez fordulni.