20. család: Útonálló darazsak (Pompilidae)

Az útonálló vagy díszdarazsak (Pompilidae vagy Psammocharidae) családja tulajdonképpen megérdemelné a „rablódarázs” jelzőt. Már a régi írók ismerték őket, ugyan nem ilyen néven. Aristoteles írja róluk: „Azok a darazsak, melyeket Ichneumonoknak neveznek s a többieknél kisebbek, pókokat ölnek, hulláikat omladozó romok és más üreges anyagok réseibe viszik, hol agyaggal bezárják őket; ezekből ismét azok a vadászó darazsak keletkeznek.”

Minálunk ez a család fajokban meglehetősen szegény, s egyáltalában nem változatos. Uralkodó színük a vörös és fekete. Majdnem csupaszok. Melltájékuk a többi darazsakéhoz képest meglehetősen fejlett. Szemeik nincsenek kikanyarítva. Termetük általában karcsú. Feltűnő vastag és erőteljes lábuk a mellett szól, hogy állataink jó futók. Potrohuk nem nyeles, szárnyaik néha elcsenevészedtek. Sok faj elülső lábán fűrészes berendezést hord. Fulánkjaik olyanok, mint az ásódarazsaké. Szárnyaik sokszor homályosak.

Fészkeik általában meglehetősen egyszerűek. Nem egyebek csöves járatoknál. Csak akkor készítik, amikor valami zsákmányra tettek szert. Ilyenkor a nőstény elülső lábával szorgalmasan lapátol, hátrafelé hányja a homokot. Amikor pedig azt elzárja, a nőstény állítólag potroha végével símítja el a földet. Igen sok faj elhagyott járatokat használ fel lakhelyül, mások ellenben falak lyukaiba, repedésekbe építenek.

Táplálékukat főleg pókok alkotják. Megtámadják a cselőpókot is. Áldozatuknak úgyszólván minden egyes részét felhasználják, tehát rendkívül takarékosak. Ramme megfigyelte, hogy egy Pseudogenia-lárva egy póknak fejtorát teljesen bevonta sajátságos váladékával, amely annak chitinjét teljesen megpuhította, úgyhogy az élvezhetővé vált. Ha azonban a darázs nem tudja elhelyezni zsákmányát, akkor végtagjait mégis lerágja és eldobja.

Petéjüket a pókok kövér potrohán alul helyezik el, s vigyáznak arra, hogy a behurcolt pókot meg ne öljék, hanem csak megbénítsák. Így azután megtörtént, hogy a pók ellenfelének szúrását kiheverte, hamarosan visszatért tölcsérébe és ott elzárta annak bejáratát. A lárva selymes gubót sző és így alakul át bábbá. Ez néha a vedléssel kapcsolatban igen sajátságos függelékeket is fejleszt.

Az útonálló darazsakat sajátságos mozgásukról könnyű felismerni. Ugrándozva, meglehetősen alacsonyan röpködnek, és homokos falakon, fatörzseken reszkető szárnyakkal szaladgálnak. Minálunk több, mint 60 fajuk ismeretes.

A közönséges útonálló darázs (Pompilus viaticus L.) a leggyakoribb hazai fajok egyike. Kora tavasszal barkázó fűzfák körül ólálkodik. Könnyű felismerni piros potroháról, melynek csak a vége fekete. 10–14 mm hosszú teste és végtagjai egyébként szintén hasonló színűek. Elülső szárnyai füstösek, elülső lábai fűrészesek. Dahlbom azt hiszi, hogy több meredek folyosó vezet le fészkébe, mert amikor az egyiken leste, hogy elfogja, egy másik nyíláson át megszökött. Rokonaival együtt ez a faj is jól visszaemlékszik, hogy hova rakja fészkét.

Baloldalt a natáli útonállódarázs (

Baloldalt a natáli útonállódarázs (Pompilus natalensis Gueinz.), a középen felül a vályogos útonállódarázs (Pseudogenia carbonaria Scop.), a középen alul a Priocnemis variegatus, jobboldalt felül a mezei útonállódarázs Pompilius trivialis.

Müller a Pompilus quadrimaculatus F.-ról ezeket mondja: „Csak 11/2–2 cm hosszú, bársonyfekete, pirosas csápokkal, potroha oldalt sárga csíkokat hord. Szélesen elterjedt ugyan, de sohasem gyakori. De élvezet rendkívül élénk modorú állatunkat megfigyelni. A kisebb és karcsú hímek kedvező időben már június derekán megjelennek, a nőstények néhány nappal később, de tovább is élnek, hiszen az ivadékgondozással vannak elfoglalva. Különösen estefelé megfigyelhetjük, amint a nőstények homokos erdei tisztásokon és utakon az erdőszéli fatörzseket szorgalmasan átkutatják, míg végre egy potrohos keresztespókra akadnak. Hosszú küzdelem fejlődik ki közöttük, s a darázsnak idejébe kerül, míg fulánkját ellenfelébe beleszúrja és a tetszhalottat a már megépített kamrájába hurcolja. Hosszú ideig tartogattam fogságban ilyen megbénított pókokat és meggyőződtem arról, hogy a méreg hatása után néha még 70 napig, de rendesen 4 hétig eléltek. Eleinte egészen mozdulatlanul heverésztek. 8–10 nap mulva lábaikat megmozgatták, de az állatok lassan mégis elpusztultak a nélkül, hogy öntudatukat visszanyerték volna.”

A Pompilus-nőstények szúrását az ember is megérzi, ha megfogja őket. De sohasem támadnak úgy, mint a darazsak és méhek. Az ő igazi ellenségeik a pókok. Peckham megfigyelte, hogy az amerikai Pompilus quinquenotatus Say nőstényei csak egy bizonyos Epeirára vadásznak, a többi pókot nem bántják. Ha egy ilyenre rávetette magát, akkor áldozatával elröpül, s addig keresgél, amíg alkalmas helyet talál, míg végre valamely növénylevél hónaljára akasztja. Máskor a zsákmányt egyszerűen a földre helyezi, hamarosan tölcsért készít és aztán beviszi a pókot, hogy ott hamarosan bőrére rakja petéit.

A többi útonálló darázs is szorgalmasan leselkedik pókokra, különösen a trópusi Amerikában otthonos Pepsisek, de amellett erős szúrásukkal az emberre is határozottan veszélyesek, annál is inkább, mert mint hatalmas termetű állatok, aránylag több mérget is termelnek. Lucas írt róluk szép monografiát s megemlékezik életmódjukról is. Állataink a trópusi napsütéses erdők lakói. A déli órákban különösen elevenek. Többnyire az ernyős virágokat látogatják, amelyeknek nektárját szívesen nyalják. Rendkívül fürgék, alig lehet őket megfogni. A földön is igen gyorsan szaladgálnak hosszú lábaikkal. Ha repülnek, hátsó lábukat egészen kiterpesztik, s azokkal szinte eveznek. Legfőbb ellenségük a nagy Tarantula-pókok, amelyeket ha már megöltek, saját maguk ásta vermekbe hurcolják s aztán rájuk rakva petéiket, elföldelik.

Egy útonállódarázs (

Egy útonállódarázs (Salius) megtámadja a jávai madárpókot (Selenocosmia javanensis Walck.).

Buckley Texasban végignézte egy Pepsis és egy tarantula küzdelmét. A darázs körben röpköd, valósággal kering áldozata fölött. A pók sejtve a közelgő veszélyt, felágaskodik, támadó helyzetbe lép, de igyekezete hiábavaló. A darázs bevárja a kedvező pillanatot, hirtelen lecsap áldozatára, beleszúrja tojócsövét, aztán ismét körben kering fölötte s bevárja, amíg zsákmánya kiszenvedett. Körülszimatolja, gondosan átvizsgálja, s ha úgy látja, hogy még van benne élet, akkor egy kegyelemdöfést ad áldozatának hatalmas fulánkjával.

A Pepsisek gyönyörű színükkel is feltűnnek, s valóságos látványosság a trópusi utazók számára, amint kék, ibolyás szárnyukkal végigsurrannak az erdők tisztásain. Mc Cook a Pepsis formosa Sayt figyelte meg, amint küzdelembe elegyedett egy madárpókkal, az Eurypelma Hentzi Sim.-vel. Ez veszedelmes ellenfél, s marása halálos lehet a darázsra, de többnyire ennek ügyességén múlik, hogy mégis, mint győztes kerül ki a küzdelemből.

Vannak ezeknek a darazsaknak óvilági rokonaik is, az indiai Saliusok. Nagyságukban nem maradnak ezek mögött. A Salius aviculus Sauss. mellett a Közép-Európában mindenütt otthonos Priocnemis és a vályogos útonálló darázs (Pseudogania carbonaria Scop.) valóságos törpék ehhez képest. Gueinzius valamelyik rokonáról azt írja hogy rendkívül bizalmas volt vele szemben. A darázs naponként bejárt a lakásába. Vagyis helyesebben mondva, ott is lakott vele egy szobában. Rárepült könyvére, melyet kezében tartott, sőt arcára, orrára, s el sem tudta riasztani. Egy alkalommal fészkét asztala fiókjában találta meg, sárból ügyetlenül összetákolva.

A Pepsisek a Magyar Nemzeti Múzeum gyüjteményében szép számmal vannak képviselve. Itt díszlik a hatalmas, kiterjesztett szárnyakkal 8 cm széles Pepsis Pulszkyi, melyet Mocsáry Sándor írt le, a Magyar Nemzeti Múzeum volt igazgatója emlékére.

Ha már a trópusi útonálló darazsaknál tartunk, akkor ne feledkezzünk meg a Pompilus natalensisről, melyet Gueinzius nevezett el hazájáról. Bársonyfekete testén csak csápjának sárga tőíze tűnik fel, végtagjain, a combok potrohán pedig az utolsó szelvények vörös színezete. A majdnem 3 cm hosszú darázsnak életmódjáról nem mulaszthatunk el egyet-mást elmondani. Igen szorgalmasan repül, s rozoga házakba ellátogat, s különös örömmel vizsgálgatja végig a szobák sarkát, közben gondosan megtisztítva csápjait a rájuk tapadt portól. A szobákban összefogott pókokat állatunk a ház közelében temeti el, miután petéit azokba belerakta. Egy alkalommal megfigyelőnk egy nagyobbtermetű pókot látott szobája ajtaján beosonni, rögtön sejtette, hogy az állatot a darázs kergette meg, s igaza is volt, mert nemsokára a darázs is megjelent az ajtó küszöbén, szimatolni kezdte a pókot, akárcsak a vadászkutya a zsákmányt, mindenütt idegesen kereste, míg végre rátalált. Elkeseredett küzdelem fejlődött közöttük, a pók hanyattvágódott, lábaival rugdalózni próbált, de mindhiába, mert a darázs biztosan célzott szúrásával végzett vele. Aztán kicipelte az ajtón és odébb állt.