22. család: Méhek (Apidae)

A méhek (Apidae) családjával a hártyásszárnyúak egyik legcsodálatosabb csoportjához érkeztünk el. A méhek a darazsakhoz hasonlóan szintén ásódarázsszerű ősformákra vezethetők vissza, azonban őnekik már kezdettől fogva nagyobb mértékben adatott meg az, hogy szervezetükkel a virágos növényeket kiaknázzák. Valóságos virágdarazsakká lettek. Ügyesen kutatják fel a nektárt s azt nemcsak nyalogatják, élvezik, de a mellett azt szorgalmasan gyüjtögetik is, s azzal, valamint saját maguk készítette pépszerű anyaggal látják el fiataljaikat.

Sokféle kasztjaik a legtökéletesebb munkamegosztásban élnek egymással s ez példát szolgáltatott az ember állami berendezéseinek is, melyről Shakespeare azt mondja, hogy végcélja az engedelmesség:

„Ekkép működnek a méhek,
E parányi lények is,
A természet törvényivel tanítván,
Mint tartson rendet egy népes királyság.
Van egy királyuk és különböző
Munkásaik, kiknek némelyike,
Mint hivatalnok, otthon felvigyáz
Más, mint kereskedő, künn ügyködik,
Más, mint vitéz, fulánkkal felfegyverezve
A nyári bársony bimbókon dulong
S ragadmányát víg léptekkel viszi,
A fejedelem királyi sátorába,
Ki fönségében sürgve nézi, mint
Építik zsongva a kőművesek
Az arany tetőket, a polgári rendek
Mint gyúrják mézöket, s miként tolongnak
Nehéz terhükkel a keskeny kapun
Szegény napszámosok, míg a komoly
Tekintetű bíró, rideg zúgással,
Halvány hóhérnak adja által a
Röst, ásító herét –”

De a méhek társadalmát, dacára annak, hogy ennyi tanulságot rejteget, csak jóval később kezdték kutatni azok életmódjával kapcsolatban s ekkor tanulmányozták a méheknek a természet háztartásában vitt fontos szerepét is. 1793-ban jelent meg Christian Konrad Sprengelnek műve, „Das entdeckte Geheimnis der Natur im Bau und der Befruchtung der Blumen” címen s ebben nemcsak határozottan felismerte a méheknek és pöszöröknek fontos szerepét a keresztező beporzás alkalmával, hanem egyszerűen kifejtette, – természetesen teleologikus alapon – hogy a virág nektárja a rovarok számára teremtetett s megállapította, miszerint a természet nem akarja, hogy valamely virág saját porzójával termékenyüljön, hanem más virágéval, s éppen ezt közvetítik a méhek. Ámde mindehhez a virágnak sajátságos berendezésre van szüksége; kell, hogy a rovar testéhez alkalmazkodjon s ezt Sprengel több virágon, mint pl. a Pedicularis aspleniofolián meg is állapította. A virágok nemcsak illatukkal, de színükkel is csalogatják azokat, úgyhogy végeredményben a virágok csodás fejlettségüket, színüket, alakjukat az őket szorgalmasan látogató rovaroknak köszönhetik. Nem lehet itt feladatunk ezt az elméletet, amely ma már elavult, részletesen kifejteni, e helyett engedtessék meg nekünk inkább az, hogy a méhek a virágokhoz való alkalmazkodás következtében megváltozott szervezetének egynémely fontos vonására rámutassunk.

A mintegy 15.000 fajt számláló család jellemző bélyegét a hátsó lábfej (metatarsus) kiszélesedésében látjuk, de a torhoz szorosan odaízesülő, függő potroh és a bundájuk is épúgy megkülönböztető bélyegül szolgálnak, noha vannak közöttük csupasz alakok is. A hátsó végtag gyüjtőkosarának alakulása olyan érdekes, hogy azzal részletesebben kell foglalkoznunk. Lassú, aktív alkalmazkodásnak eredménye, amelyben a lamarckizmus, a szervek használatának elve fényesen kifejezésre jut. A nőstényre jellemző. A lábszár és a tarsus-ízek vesznek alkotásában részt. Ezek egészen ellaposodtak. Az első tarsusíz, a metatarsus, a többitől már nagyságra nézve is eltér, de főleg abban, hogy kosáralakú bemélyedést alkot, míg a lábszáron a serték fésűsen rendeződnek. Az ilyen méhek lábszárukkal gyüjtik a virágport s azt belesodorják kosarukba, amely néha annyira megtelik, hogy a méh lába olyannak látszik, mintha rövid nadrágot viselne. Ezeket kosaras méheknek nevezzük szemben azokkal, amelyeknek lábszárán nincsen kosár, hanem e helyett a combnak megfelelő helyén hosszú, pamacsos szőrök fejlődnek ki, ezek, minthogy inkább combjukkal gyüjtenek, a gatyás méhek. S végül vannak olyan méhek is, melyek gyüjtőkészüléküket hasukon hordják. Ezeket kefehasú méheknek nevezzük.

A méhek csápjai térdesek, a hímen 13, a nőstényen 12 ízből összetettek. Nagy összetett szemükön kívül a méhek pontszemeket is viselnek. Szárnyaik jól fejlettek, feltűnő erezettel; többnyire egyöntetűek, de a szájszerveik alkatában olykor éles különbségekkel találkozunk. Mindazok a méhek, melyek megelégszenek azzal, hogy nem rejtett nektárú virágokat keressenek fel, rövid állkapcsokat viselnek, ellenben mindazon fajok, amelyek olyan virágokra törekszenek, amelyeknek nektárjuk a kehely mélyén van elrejtve, igen erős állkapcsokra s e mellett hosszú nyelvre is szert tettek, mely az alsó ajak belső karélyainak meghosszabbodásából jön létre. A legmagasabbrendű méhek nyelve oly hosszú, hogy azt az állat nyugalmi helyzetben a feje alá hajtva, összecsukva hordozza. Így azután az életmód és a testalkat között állandó párhuzamot látunk s ez feljogosít arra, hogy primitív és magasabbrendű méhekről beszéljünk, ez a megkülönböztetés azonban a méhek végtagjainak gyüjtőberendezéseiben is kifejezésre jut. Ha ugyanis a méheket ennek fejlettsége szerint osztályozzuk, akkor csakhamar kitünik, hogy vannak méhek, amelyeken a gyüjtőkészüléknek nyomával sem találkozunk. Ezek tulajdonképpen még az ásó darazsak fokán vesztegelnek, de vannak élősködő méhek is, amelyek nélkülözik a méhek e jellemző sajátságát és ezért más méhekre bízzák ivadékaik felnevelését, közben belopódzva azoknak fészkeibe.

Mindezekkel a magányos (solitär) méhekkel egyenesen szembe, sőt azok fölé állítjuk a szociális méheket, amelyeknek csodálatos világával az alábbiakban ismerkedünk meg.

A) Ősméhek (Proapina)

A legalacsonyabbrendű méheket az ősméhek képviselik s ezeknek, minthogy sok tekintetben még az ásódarazsakra emlékeztetnek, önálló helyet kell biztosítanunk a rendszerben, s annak élére kell állítanunk.

Szőrözetük még fejletlen és kasztrendszerük is hiányzik, csak hímjeik és nőstényeik vannak.

Az ősméheknek jellegzetes alakjai az álarcos méhek (Prosopis F.) s ezeknek több, élesen különvált fajuk ismeretes. Nevüket onnan nyerték, mert pofájukon különféle feltűnő foltokat és pajzsalakú képleteket viselnek. Általában kistermetű állatok, s különösen hímjeik érdemlik meg az álarcos jelzőt. Szárnyukra jellemző, hogy első könyöksejtjük jóval nagyobb a másodiknál. Nyelvük rövid és kivájt. Állataink csak a nyár elején mutatkoznak, s itt-ott még ősszel is találhatók. A legkülönfélébb virágokat látogatják, főleg azonban az Umbelliferákat, szeretik a rezedát, a harangvirágot és a Geraniumot, de szervezetükkel egyikhez sem alkalmazkodtak, s ez a körülmény, amely tulajdonképpen megrövidült szájszerveikben jut kifejezésre, megnehezíti azt, hogy oly virágokat is felhasználjanak, amelyeknek nektárjuk mélyen elrejtett.

Fészkeik változatosak annyiban, hogy sejtjeiket majd régi korhadó fatörzsek járataiban helyezik el, majd agyagfalakban, vagy a szamócabokrok odvas szárában. Minthogy a nőstények gyüjtőkosaruk híján még nem cipelhetnek fészkükbe virágport, ivadékaikról úgy gondoskodnak, hogy az anyaállat mézet és virágport nyel, és azt ismét kiadva magából, mint lárvatáplálékot nyujtja oda a fiatal ivadéknak. Bármennyire tökéletlennek lássék is az ivadékgondozásnak ez a módja, mégis nagy haladást árul el az ásódarazsak fáradságos munkájához mérten, mert hiszen a Prosopis-nőstény már nem jár vadászatra, s nem kell nehéz vadászzsákmányt hazacipelni.

A Sphecodesekről csak futólagosan emlékezhetünk meg. Ezek a később említett Halictusokhoz kétségtelenül közelednek, de ezekkel ellentétben ötödik potrohszelvényükön nem viselnek barázdát, hímjeik fejpajzsa pedig nem nyúlt meg.

Az idetartozó fajok valamennyien még igen gyér szőrözetet viselnek. A valóságban még az ősméhekhez számítódnak, noha életmódjuk még kevésbbé ismeretes. Ugyanis, ezidőszerint még nem tudjuk pontosan, hogy a Sphecodes-nőstények fészket építenek. Ez annál inkább kétséges, minthogy azokat gyakran figyelhetjük meg Halictusoknak fészkében, s így mindig megvan annak a gyanúja, hogy azok ott az élősködők módjára helyezik el petéiket. Ámde ez sem egészen bizonyos, s minthogy tudjuk, hogy a nőstények szőrözetükön virágport visznek haza, talán arra gondolhatunk, hogy a nőstények csak arra várnak, hogy valami Halictus-fészek megüresedjen, hogy aztán abban kényelmes szállásra találjanak.

Az ősméhekhez csatlakozik a magányos méhek elég nagy tábora. Ezek sem alkotnak még kasztokat, csak hímjeik és nőstényeik vannak. Szájszerveik különbözők. Részben igen rövidek, részben már teljesen fejlettek. De a nőstényeik lábán már megjelenik a gyüjtőberendezés, még pedig jól fejlett szőrpamacsok jelenlétével, amelyekre a virágpor rátapad, úgyhogy állataink ezzel megrakodva térnek haza.

B) Kosaras- és gatyásméhek (Podilegina)

E magányosan élő méhek hátsó lábukon hosszú szőrpamacsokat viselnek, melyek a virágpor begyüjtésére szolgálnak, és vagy a lábszárukon, vagy pedig azok combján jelennek meg. E szerint vannak közöttük kosaras- és gatyásméhek. Megjegyezzük azonban, hogy a két csoportot nem választhatjuk el élesen, mert itt átmenetek hosszú sorával találkozunk, úgyannyira, hogy egyes fajok végtagjain már megjelennek a kosaras berendezésnek első nyomai.

A selyemméhek (Colletes Latr.) nyelve, az álarcos méhéhez hasonlóan rövid, elől kiszélesedett és kivájt, egyébként azonban állataink mégis már a homoki méhekre emlékeztetnek. Könnyű felismerni őket kúpalakú, elől hirtelen lecsapott és erősen szőrös potrohukról, amelynek sötét színezetét gyakran világos harántgyűrűk tarkítják. Sugársejtjük alig távolodik a szárny szegélyétől. Az első könyöksejt olyan hosszú, mint a második és harmadik együttvéve, amely utóbbiak kb. egyforma nagyok.

Már kora tavasszal megjelenik a fűzfák lecsüngő virágain a bundásan szőrös Colletes cunicularis L. Nősténye 12–14 mm hosszúra nő és az első pillantásra a mézelő méhére emlékeztet. Vagy a földbe építik tölcséreiket, vagy agyagfalakba és itt járataikat selymes anyaggal bélelik ki. Innen nyerték nevüket.

A karcsú méhek (Halictus Latr.) igen sok fejtörést okoztak már a szisztematikusoknak azzal, hogy az egyes fajokat alig lehet egymástól megkülönböztetni. Legbiztosabban ismerhetjük meg nőstényeiket, amelyek az ötödik hasszelvényükön lévő apró hosszanti barázdájukról, a hímeket pedig csőrösen megnyúlt fejükről, amely hozzá még fehér pajzsot is visel.

A Halictusok már kora tavasszal megjelennek, valamennyien termékenyített állapotban áttelelt nőstények és ilyenkor a Tussilago farfara, Potentilla verna és a Leontodon taraxacum korai virágait keresik fel. Később azonban más virágokon is megtaláljuk őket, főleg a bogáncson. Igen sok fajról tudjuk, hogy áttelelt nőstényeik ivadékai ismét nőneműek, s ezek azután hímek híjján természetesen parthenogenetikus úton kénytelenek szaporodni. Csak az ezt követő, termékenyítetlen petékből fejlődő nemzedék hoz létre hímeket és nőstényeket egyaránt, s ez nyár végén jelenik meg.

A Halictusok általában kedvelik a társaséletet, ami már abból is kitűnik, hogy állataink közös fészkekben telelnek át és sejtjeiket is egymás közelségében építik, amint az az agyagfalakon egymás közelségében elhelyezett rendkívül sok apró lyukacskáikból kitünik. Lengyelországban Pulawyhoz közel van egy ilyen agyagfal, amely sűrűn keresztül van lyukasztva ezeknek és egyéb más méheknek és darazsaknak járataival, melyek oly érdekes látványt nyújtanak, hogy az ott megforduló természetkutatók egyike sem mulasztja el azt megtekinteni.

Sokszor a földre is építenek, s ezeket a nyílásokat könnyű felismerni a mellettük levő apró földhalomról. Nem kell sokáig várnunk és már megjelenik a Halictus, körülnéz, szemlélődik és hirtelen besurran. Érdekes, hogy a virágpor nem kopik le lábáról. Annál jobban azonban szőrözete, s így külseje annyira meg is változhat, hogy az állatra rá sem lehet ismerni.

Igen érdekes lakást készít a Halictus quadricinctus F. Mindössze 8 mm hosszú ez a méh, s potrohán lévő fehér gyűrűivel tűnik ki. Nősténye a földben lépszerű fészket épít, mely sokszor kb. 24 egymás fölött elhelyezett sejtsorból van összetákolva. Körülötte pedig annyira eltakarítja a földet, hogy mélyedés keletkezik s így a fészek tulajdonképpen szabadon áll. Ha megfontoljuk, hogy az így elhelyezett fészkeket a levegő állandóan éri és megkíméli attól, hogy a sejtek elpenészesedjenek, akkor Buttel-Reepennel együtt el kell ismernünk, hogy ezek az állatok a többi földi méhekkel szemben az építkezés terén már nagy haladást árulnak el. De ez a Halictus-faj még más tekintetben is fölötte áll más méheknek. Mert, amikor állatunk munkáját a földön rendesen elvégezte, és valamennyi sejtjét megtöltötte petékkel, akkor nem pusztul el, mint ezt más magányos méheknél látjuk, hanem tovább őrködik lépjén s megéri a fiatal nemzedék kikelését.

A homoki méhek (Andrena F.) a méheknek fajokban talán leggazdagabb csoportját képviselik, amelyek Európában, Észak-Amerikában és Ázsia északi felén mindenütt elterjedtek. Gyakoriságukat és tömeges fellépésüket a réten és mezőn is elárulják, melyen sohasem hiányzanak. Hintázó repülésükkel, zsongásukkal már messziről elárulják jelenlétüket. Ők kezdik meg leghamarább a táncukat a levegőben, mintha ünnepelni akarnák a természet teremtő erejének újraébredését.

Nyelvük hegye lándzsaszerű, de sohasem oly hosszú, hogy nyugalmi helyzetben az állat behajtaná. Három zárt könyöksejtjük közül az első majdnem olyan hosszú, mint a másik kettő együttvéve, a második a legkisebb és az első visszatérő eret veszi fel, a harmadik felfelé keskenyedik és a második visszatérő érrel érintkezik.

A homoki méhek lábukkal gyűjtik a mézet. Friese leírása szerint a hátsó végtagjaik a nőstényen végesvégig szőrökkel van tele. Csípőjük valóságos szőrpamacsot hord, lábszáruk végén pedig valóságos kefét, úgy hogy a nőstények virágporral sűrűn megrakodva térhetnek haza. A hímen természetesen nem találkozunk ilyen berendezéssel.

A homoki méhek nemcsak a síkság lakói. Felvonulnak ők a hegyekbe is, s itt gyakran látjuk őket, amint a bogyók nedvét szürcsölgetik, sőt a magasabb hegyvidékeken sem hiányoznak, ahol Campanula, Rhododendron és más virágon találkozunk velük. Schmiedeknecht majdnem 200 fajukat írta le. Hazánkból 100-nál többet ismerünk.

Fészkeik meglehetősen egyszerűek. Csupán egy csöves járatot alkotnak, amellyel rézsutosan építenek 20–30 cm mélyre laza agyagfalakba. A cső végén kamrákba tágul és sejteket tartalmaz; ezekbe hordja össze az anyaméh a virágport és itt le is petézik. A végén mindegyik sejtet kis födéllel látja el, melyet homokból ragaszt össze nyálával. Egyes homoki méhekről megállapították, hogy évente két nemzedékük jelenik meg, egy tavasszal, s egy a nyár folyamán.

Az Andrenák közül még meg kell említenünk az Andrena Schencki Mor.-t. A fekete állatocska potroha tövén vörös; fejét és mellkasát sárga szőrözet borítja. Június derekán jelenik meg; cserjék körül és a vadszőlőn, berkenyén találhatjuk.

Az őszbányászméh (Andrena cinerea L.) onnan nyerte nevét, mert melle bozontosfehér szőrbundát visel. A fűzfabarkák körül már igen korán repdes. Rokona, a ritka Andrena hungarica Friese-t eddigelé csak hazánkban találták meg.

Baloldalt felül ősz bányászméh (

Baloldalt felül ősz bányászméh (Andrena cinerea L.) és alul sárgalábú bányászméh (A. flavipes Pz.). A középen felül Schenk bányászméhe (A. Schencki Mor.) és alul gatyásméh (Dasypoda plumipes Pz.). Jobboldalt felül és alul nagy karcsú méh (Halictus quadricinctus F.).

Leggyakoribb fajok egyike azonban az Andrena albicans Müll. 10–12 mm hosszú nősténye fehéren szőrös feje felül rákvörös; potroha majdnem csupasz, erősen pontozott és végén vörösessárga. Hímjét könnyű felismerni hosszú csápjáról és arról, hogy feje barnássárgán szőrözött. Az állatok Alfken megfigyelései szerint mindenekelőtt a Taraxacumot és a Salixt látogatják, később a Crataegus-, Sorbus- és Viburnum-fajokat. Ezeket nemcsak nyaldossák, de azok virágporát is gyüjtögetik. Ilyenkor oldalukon fekszenek és a virág kelyhében, a virágporban testüket hengergetve szinte megfürödnek. Május végén a hímek víg játékot kezdenek. Alacsonyabb bokrok, különösen az orgona és bajnóca fölött gyorsan keringenek. Ilyenkor megy végbe párosodásuk, de ez csak rövid ideig tart, mert júniusban már csak kopott hímekkel találkozunk.

A Panurgusok arról nevezetesek, hogy combjukkal gyüjtenek. A könyöksejtjeik száma kettő. Nemcsak hátsó lábszáruk és bokájuk, hanem combjuk is hosszú gyüjtőszőrpamacsokat hord; ezeken aztán könnyedén megakadnak a virágporszemek és a fészekbe kerülnek.

Legtökéletesebb azonban mindenesetre a gatyásméh (Dasypoda plumipes Panz.) gyüjtőkészüléke. 11–13 mm hosszú nősténye hátsó lábszárán és bokáján köröskörül hosszúkás rókavörös szőrpamacs tűnik fel s úgy fest, mintha annak rövid gatyácskája lenne. Potroha kissé lapított, rövid. Fekete és fehér csíkok díszítik, de színezete igen változó, s Friese szerint északi példányokon általában sötétebb, mint olyanokon, melyek délvidékről valók. A nősténynél kisebb hím hosszabb csápjaival tűnik ki, gyengébb szőrözetet visel hátsó lábán és szívesen látogatja a Scabiosát.

A gatyásméhek más Dasypodákkal annyiban egyeznek meg, hogy szintén társas életet élnek. Friese egy óriási Dasypoda-telepet fedezett fel Ludwigslustban, a nagy hercegi kastélyban, ahol az utcai kövezet között legalább 800–1000 fészket lehetett számlálni. Csak keveseknek adatott meg, hogy ilyen helyen figyeljék meg a méhek földalatti munkáját és életét. Müllernek ásatásai révén azonban fogalmat szereztünk minderről. Ezek meggyőztek arról, hogy minden egyes méhnőstény hosszú, csöves járatot készít, eleinte inkább vízszintesen, később azonban mindjobban lefelé, 60 cm mélységben. A járat végén azután a nőstény virágport halmoz fel, még pedig apránkint úgy, hogy minden egyes fuvar után a virágport homokkal takarja be. Így olyan mennyiség gyűlik össze, hogy az 5–6-szori aratás alatt egybehordva 10–20 centigramra becsülhető, ami, ha még olyan csekély is, mégis igen tetemes mennyiség a nősténynek mindössze 8 cgr súlyához mérten. Az egész készletet állatunk nektárral nedvesíti be, galacsint formál belőle, ebbe rakja petéjét és a járatot, folyosót laza homokkal ismét megtölti.

A kék dongók (Xylocopa Latr.) a méhek legtermetesebb alakjai közé tartoznak. Igen otromba termetű állatok, – közöttük valóságos óriások is akadnak, – zömök testükkel poszméhekre emlékeztetnek, de még nem viselik ezeknek tökéletes gyüjtőkészülékét, amely a virágpor felraktározására való, azonkívül testük kissé lapított és aránylag kevés szőrt visel. Színük gyakran élénk, majdnem kirívó, szárnyaik pedig sötét acélkék színűek vagy zöldes fényben ragyognak. Elülső szárnyuk sugársejtje kétoldalt hegyes és függeléket hord. Hátsó lábszáruk és bokájuk sűrű kefét visel a pollenszemek begyüjtésére.

Pontszemeik háromszögűen vannak elhelyezve. Szájrészeik hasonlók ama méhekéhez, amelyek combjukkal gyüjtik a mézet.

A fadongók sejtjeiket kiszáradt fatönkökbe helyezik, miután itt erős állkapcsukkal hosszukás járatokat vájtak. Legtöbb fajuk a trópusokat lakja, különösen Afrikát, de minálunk is elterjedtek, különösen délvidéken. Az afrikai fajoknak nőstényei sokszor pazar színpompájukkal tűnnek ki, kénsárga és fehérgyűrüs potrohszelvényeket viselnek, míg a Xylocopa nigrita F. hímjének egész testét barna szőrözet fedi. Az indiai Xylocopa latipes Dr. igen nagy, fémfényű zöld hímjei erősen kiszélesedett elülső végtagjukkal tűnnek ki.

A mi fadongónk (Xylocopa violacea L.) a középtermetű fajokhoz tartozik. A hím csápjának hegye S alakúra görbült és utolsó két íze vörösessárga. Az állat inkább mediterrán faj, de minálunk még a Tátrában is előfordul. Angliában állítólag hiányzik, ide narancsfákkal hurcolták el egy alkalommal, de az a körülmény, hogy újabban Németország északi tartományaiból is kimutattak mindenhol, ahol a szőlő megterem, arra enged következtetni, hogy fajunk fokozatosan északra terjed. Általában áttelel és ha a tavaszi napsugár a szunnyadó rovarvilágot ismét életre kelti, a dongók is előbújnak rejtekeikből és éles zümmögés közben röpdösik körül a virágzó fűzfákat. Schenk szerint kora tavasszal csak az áttelelt anyák láthatók és csak júniusban jelenik meg a fiatal nemzedék, azonban Kriechbaumer a fiatalokat tengermelléken már áprilisban megtalálta. Eszerint helyes volna Reaumur megfigyelése, amely szerint ezeknek az állatoknak két nemzedékük van.

Kék fadongó (

Kék fadongó (Sylocopa violacea L.) cölöpbe vágott bölcsőivel.

Állataink kerítések mentén, zsindelyes háztetők közelében tavasszal hangos zúgással röpködnek. Miután valamely akácfának virágát nyalogatták előzőleg, visszatérnek ide, lepihennek, körüljárják ezeket a helyeket, a zsindelyek alá másznak s kikutatják, hogy van-e számukra alkalmas hely. Közben a nőstények rövid pihenés után ismét visszatérnek az akácosba. Megfigyelték, hogy pl. a szappanvirágnak pártáját felhasítja, hogy hozzáférjen a nektárhoz, sőt megtörtént, hogy a méhkasokba is belopódzott, igaz, hogy vesztére. Ha alkalmas járatot készített, annak fenekére, sokszor 30 cm mélyen, bizonyos mennyiségű mézet és virágport csöpögtet, aztán annak tetejébe rakja petéjét. Amikor ez megtörtént, összeragasztott faforgácsokból fedőt készít. Ezzel az első kamrát, vagyis sejtet lezárja és elkészíti annak boltozatát is. Kedvező időjárás esetén megszakítás nélkül végzi munkáját mindaddig, míg az egész járatot hasonló sejtekkel, amelyeket rekeszekkel választ el egymástól, ki nem tölti.

Néhány nap sem telik bele és a petékből kikelnek az álcák. Görnyedten fekszenek kamrájukban és 3 hét leforgása alatt annyira megnövekednek, hogy kitöltik a kamra egész üregét, közben pedig körülöttük felhalmozódik bélsaruk. Ekkor megjött az ideje annak, hogy bebábozódjanak. Ez meg is történik és az állat rövid bábállapot után elhagyja fészkét.

A fémdongók (Euglossa Latr.) a dongók legpazarabb színű, legszínpompásabb alakjait képviselik és a trópusi Amerika lakói. Nagyszerű látványt nyujtanak, amikor repüléskor a legszebb kék és zöld színekben ragyogó testüket a napsugarakban fürösztik. A legmagasabban specializálódott méhekhez tartoznak, mint azt messze kinyúló szívókájuk is igazolja. Azonkívül lábszárukon kívül kosárszerű mélyedést hordanak, amely tele van gyanta- és virágporszemecskékkel. Az előbbieket építésük alkalmával használják fel.

Az európai magányos méheknek lábukon nincsen kosaras berendezésük. A legmagasabbrendű alakjaik lábszárukkal gyüjtik a mézet s igen erős sörtéket viselnek azon, valamint bokájukon. A virágport éppen ezért nem is viszik sohasem szárazon haza, hanem nyálukkal megnedvesítik, vagy mézet kevernek hozzá, miáltal gömböcök jönnek létre s ezek összepréselve kevés helyet foglalnak el és könnyen szállíthatók. Ezekhez tartoznak a hosszúcsápú méhek (Eucera Latr.) is, amelyek, mint határozottan steppei méhek, legnagyobb változatossággal a déloroszországi síkságokon, Turkesztánban és a Nagy Magyar Alföldön élnek, de Közép-Európában sem ritkák, mint azt az Eucera longicornis L. igazolja, amely Angliába és a skandináv félszigetre is átterjed. Nálunk nyár elején jelennek meg, július végén a hímnek szép rókavörös bundája már fakó, vagy kopott, úgyhogy csak sárgaszinű felső ajka és nagy csápjai marad egyetlen dísze. Hosszú nyelvükkel szorgalmasan szívják a rozmaringot, fészküket – nem egyéb ez sima csőnél – a földbe fúrják, bele kamrákat építenek, melyeket választófallal látják el.

A bundásméhek (Anthophora Latr.) magasabban specializálódott méhek, melyek a testalkatukkal már a valódi méhekhez közelednek. Elterjedésük az előbbieknél nagyobb. Nemcsak kontinensünket lakják, de Észak-Afrikában, Dél-Amerikában és Ázsiában is el vannak terjedve. Fajokban gazdag a Földközi-tenger melléke, s itt a virágok beporzásában mindenesetre fontos szerepet játszanak ezek a méhek.

1-2. Borzas bundásméh (

1-2. Borzas bundásméh (Podalirius pilipes F.) hímje és nősténye. 3-4. Suta bundásméh (P. retusus L.) nősténye és hímje. 5. Fali bundásméh (P. parietinus F.) nősténye. 5. és 7. Hosszúcsápú méh (Eucera longicornis L.) nősténye és hímje.

Jellemző rájuk szőrös, bundás és zömök testük, hosszú nyelvük s az a körülmény, hogy míg lábszárukkal gyüjtik a virágport, a láb kosaras készülékével még nem találkozunk. A térdes csáp az egyik nemen sem hosszú, pontszemük háromszögben eloszlott. A hímek arca elefántcsontszínű, a nőstényeké fekete.

A Corydalis cava piros és fehér fürtös virágzatát nyáron a házi méheken kívül csak ezek a méhek keresik fel, hogy hosszú nyelvüket azoknak kelyhébe mártogassák. Az Anthophora acervorum L. ezeknek a virágoknak oly gyakori látogatója, hogy alig hagy rajtuk termékenyítetlen virágot. Fészkeiket általában a földbe, repedésekbe, faodvakba és löszfalakba rakják. A Visztula partfalaiban, különösen Ivangorod és Pulawy mellett ezrével lehetett valamikor e csöves fészkeket találni. Belül ezek többszörösen elágazó járatokba mennek át, melyeket az állat kamrákra oszt. Kemény földből készítik sejtjeiket. Ha mindegyikében elhelyezte petéjét, akkor azokat a felszínen látható külső agyagcsapocskákkal zárja el. Ezeknek a vízvezetékcsapra emlékeztető alakját eddigelé még nem sikerült megmagyarázni, de Friese megfigyelte, hogyan építi az állat ezeket. Anyagul megnedvesített anyagot használ fel, melyet a lyukból vesz. Ebből lábával kis sárgömböcöket formál, azokat nemcsak hátsó lábával, de hátuljával is hátrafelé tologatja és ráragasztja a nyílás szélére. Ez folytonosan emelkedik, minthogy az állat belülről kifelé építve, egyik gömböcöt a másik után rakja fel. Így készül el a cső, amelynek végét azután elzárja.

A fali bundásméh (Podalirius parietinus F.) régi, roskadozó vályogfalakban üti fel tanyáját. Ez, valamint előbbi rokonai is, ha nem is magányos méhek közé tartoznak, mégis keveset törődnek egymással. Ezért mondja róluk Maeterlinck, hogy mélyen magukba zárkóznak. De veszély esetén mégis felülkerekedik bennük a „tömeglélek”. Friese meséli, hogy a Rákos-mezőn gyüjtve, egy nagy csűr vályogfalán a fali méhnek 8–10.000 nyílását találta. Olyannak látszott a fal, mintha számtalan golyó fúródott volna belé. Amikor hálójával közéjük suhintott, egész rajokban támadtak rá, talán azért olyan bátran, mert sokan voltak.

C) Kefehasúak (Gastrilegina)

A méhféléknek ezt a harmadik csoportját azok a fajok alkotják, melyek potrohuk hasi oldalán többé-kevésbbé sűrű kefét hordanak. Ez a kefe tulajdonképpen hosszú, merev szőrökből tevődik össze, amelyekkel a virágok pollenjét az állat lesodorja és fészkébe viszi. Az a rövid és erős kefe, amely ezenkívül még a lábszár végét, a bokákat is borítja, a gyüjtésnél nem lép munkába, hanem inkább arra való, hogy a hason összegyült virágport ledörzsölje.

A kefehasúak szájszervei jól fejlettek s ez a nyelvnek feltűnő meghosszabbodásában kifejezésre is jut, hiszen ez néha a test hosszát is eléri. Rágók erősek s különösen ásó- és építőmunkákra rendkívül alkalmasak, az indiai óriás méhen azonban, a Megachile pluto Sm.-n két hatalmas előreálló fogóvá alakul. Az elülső szárny ezeken a fajokon két könyöksejtet visel.

A faliméhek (Osmia Panz.) rengeteg sok faja népesíti be a mérsékelt égövet, de Dél-Amerikában és Ausztráliában ezek hiányzanak. Potrohuk tojásdad, testük általában sűrűn szőrös és szép fémfényű zöldeskék színével tűnik ki. Valódi kárpitosmunkát végeznek a ház vakolatán, de szederindákon, cölöpös kerítéseken és fatörzsekben is. Gyűszűalakú sejteket építenek ezekben homokból, agyagból. Egyes fajaik ezeket korhadó növényi részekkel bélelik ki, s ebben különböznek az előbbiektől, melyeknek kamráik igen kemények.

A pipacsméh is valódi kárpitosméh (Osmia papaveris Latr.). Nyár derekán repül és a homokba 1 cm mély gödröd ás. Ezt a pipacsvirág szirmaival béleli ki. Hogy miért, nem tudjuk. Buttelreepen szerint ezek toxikus hatást fejtenek ki és megvédik a fészket a penésztől. Petéit is szirmokkal és földdel takarja le.

Az Osmia rubicola Fr. a földi szeder ágaiba rakja fészkét, amely egymás mellett hosszában elhelyezett sejtekből összetett. Ezek azonban növényi bélből készített rekeszekkel vannak elkülönítve. A kikelő fiatal méhek sorban jönnek elő a szederinda belsejéből, de, ha valamelyik sejtbe, mint ez nem is olyan ritka jelenség, a Cryptus rubicola Br. nevű fürkész fészkelődött be, akkor ez az élősködő nem tartja be a sorrendet, hanem egyszerűen keresztülrágja magát az indán s a legrövidebb úton jut ki a szabadba.

Az Osmia bicolor Schrk. üres csigaházakat használ fel, ezekbe belebújik, sejtjeit a héj csavarmenetébe rakja s aztán a csigaház nyílását fenyőtűkkel zárja el, amelyeket először gondosan saját nyálával tapaszt össze s reá még mohát is helyez. Néha órákig is eltart ez a munka, ahogy Hoffer mondja. Azonban érdekes, hogy építéskor ezek a méhek mennyire elővigyázatosak az élősködő darazsakkal szemben. Hogy azok hosszú szuronyukkal ne érjék az első sejtkamrát, közötte és a csiga fedele között nagyobb hézagot hagynak.

Az Osmia rufa L.-ról mondja Oedemans, hogy Hollandiában az ablakon felejtett svédgyufaskatulyát foglalta el. Amikor megnyitották agyagos fészkét, 28 sejtet találtak benne. Nottinghamban egy nagy kulcslyukban helyezte el sejtjeit, de megtörténik, s ez a gyakoribb eset, hogy az ajtófélfába, annak odvas részeibe rakja azokat.

Az Osmia bicornis L.-ról a következőket írja Friese. Thüringiában egész telepükre akadtam ezeknek a méheknek, még pedig egy istálló tetőcsatornájában. Az állatok a nádfödeleket használták fel s a nád belsejébe fészkelődtek. De Schmiedeknecht szerint gyakran megesik, hogy azok céltalanul is járnak el munkájukban, amely a mellett az emberre is kellemetlenné válhat. Megtörtént ugyanis, hogy ezek az állatok valamelyik szálloda vendégszobájában az íróasztal egyik kulcslyukát betömték a vendég távollétében s mire ez hazaérkezett, csak nehezen tudta kinyitni íróasztalát, Smith szerint pedig az Osmia bicornisnek egy nősténye a verendán felejtett furulyába fészkelődött be és abba 10 sejtet épített.

A pelyhes méhek (Anthidium F.) az egész földkerekségen elterjedtek és sötét, gyöngén szőrös testükön kirivó sárga színükkel tűnnek fel. A hím potroha végét nemcsak tüskék díszítik, hanem az állat azt rendes körülmények között nagy mértékben mozgathatja, lefelé irányíthatja és így minden irányban eredményes szúrásokat osztogathat fulánkjával. Ezeknek a főleg Európa déli részét lakó méheknek egyik jellemző alakja az Anthidium manicatum L. Már kora júniusban és később is megjelenik és főleg a mályvaféléket, Papilionaceákat és az ajakos virágokat látogatja. Igen sajátságosan építi fészkét s innen is nyerte nevét. Hogyha állatunk valami szár üregében, vagy rések között alkalmas helyet talált, akkor rágóival a levelek szőrözetét és pelyhét lemetéli, s aztán végtagjaival fészkébe viszi és annak csöves járatát vele kibéleli. Ennek a fajnak többnyire a Stachys, Ballota nigra és Salvia szolgáltatják az anyagot. A behordott pelyhekbe az állatocska üreget vág, belül nyálával kitapasztja, aztán táplálékából készített pépszerű anyagával kitölti, egy petét rak mellé s aztán fészkét a pelyhekkel ismét betömi.

Különböző trópusi Anthidium-fajokról egyébként tudjuk, hogy azok gyantát és földrögöket is használnak fel építkezésükhöz.

A méhek gyüjtőberendezése. 1. Ősméh (

A méhek gyüjtőberendezése. 1. Ősméh (Prosopis) tökéletlen gyüjtőkészülékkel. 2. Gatyásméh (Dasypoda) sertékkel (s) a hátulsó lábszáron. 3. Szabóméh (Megachile) sűrű szőrkefével (s) a hason.

A szabó- vagy levélmetélő méhek (Megachile Latr.) a homoki méhek mellett a méhek fajokban leggazdagabb csoportját képviselik. Az egész földkerekségen mindenütt elterjedtek, legfőképpen azonban a trópusokon és itt hatalmas termetű fajokkal tűnnek ki.

A nőstény potroha lapos és fulánkját fölfelé irányítja szúrás közben. Néha a hímek elülső lába meghosszabbodott. Meghatározó bélyegül potrohuk fogazata szolgál. Már nyár derekán megjelennek és különösen Compositákat és Papilionaceákat keresnek fel, s belőlük nemcsak virágport, hanem nektárt is nyernek. Fészküket faodvakban, de repedésekben, üregekben, nádcsévékben is helyezik el, gyűszű alakú s egymásra következő sejtek alakjában, amelyeknek anyagát különféle lemetélt levelek alkotják. Ezeket korongalakban rágják ki, s munkájuk nyomát a hárs-, kőris-, rózsa-, juhar- és szilfa levelén könnyű felismerni. A szorgalmas állatkákat különösen déli napsütésben, meleg nyári napokon figyelhetjük meg munkájuk közben. Ilyenkor azonban óvatosan kell őket megközelíteni, máskülönben hamarosan elosonnak. Nemsokára azonban ismét régi helyükön találjuk őket. S ilyenkor nyugodtan folytatják megkezdett munkájukat. A nőstény potrohát felfelé kunkorítva ül a levelekre és azokból villámgyorsan metél ki egy köralakú darabkát, amellyel aztán elrepül, felkeresi lakását, melyet valami növény szárában előre kiszemelt, s a levéllel szájában bemegy annak üregébe és azt azzal kibéleli. Ha kilenc levéldarabot egybehordott, akkor ez elégséges ahhoz, hogy elkészítse egy sejtnek a falazatát, eltekintve annak fenekétől, melyet szintén levéldarabkákkal bélel ki. Most tehát virágport hordoz kamrájába, petét rak belé és azt befalazva rögtön hozzálát a második sejtkamra készítéséhez.

Rózsaméh (

Rózsaméh (Megachile centuncularis L.) hímje (b), nősténye (a), a méh amint megszabdalja a rózsa levelét (e), fészke redves fűzfában (jobboldalt) és felül egy bölcső levélrészei.

A levélmetélő méhek helyenkint károsakká is válhatnak, mint pl. a rózsaméh (Megachile centuncularis L.). A 10–12 mm hosszú feketetestű és sárgásan szőrös állatocska a leggyakoribb fajok egyike. Nősténye potroha hasi oldalán vörösesbarna kefét hord. A rózsafákra veti magát. Mindig ugyanazon bokorhoz tér vissza, míg annak leveleit egészen el nem pusztította. Így aztán gyakori eset, hogy a rózsafán egyetlen ép levél sem marad. A lerágott levélkéket fűrészes szélükkel mindig felül ragasztja egymáshoz körkörösen s gyűszű alakú sejteket formál. Ezekbe hordja a mézet és iderakja petéjét. Aztán födelet készít a sejtjére, amely egyúttal a következőnek alapját alkotja.

Dudich Endre járásorvos 1884-ben Lekéren a Megachile genalis Mor. nevű méhet figyelte meg munkája közben. A málnabokrok leveleit szabdalta és azokat üres hagymaszárba, az ú. n. „bordó”-ba gyömöszölte. Először a cső üregét tágította. Reggel 9–10 óra között épített, aztán elhagyta fészkét, hogy virágport gyüjtsön. Sajó Károly szerint a Megachile centuncularist látta a bokrokon. Ez olyan pusztítást végzett, hogy a leszabdalt levelekből 20.000 sejtre való anyag is telt volna. Úgy látszik, művészibb épitményt készít, mint az előbbeni faj.

A levélmetélő méhek tőszomszédságába kell sorolnunk a pusztai méheket is (Lithurgus fuscipennis Lep.). Golyóalakú mellkasukkal tűnnek fel, továbbá kerek fejükkel és rövid csápukkal. Minálunk homokos pusztaságokon él és a Delibláton mindig feltűnik. Majdnem 20 mm hosszú, fekete testét sárgás szőrözet borítja. Szájpaizsa homloknyúlványt hord. Friese állatunkat a Deliblát homokjában a Nomia ruficornis Spin. méh társaságában találta meg. Eleinte könnyen összefogdoshatta ezeket, de később a méhek már óvatosabbakká lettek s a 40 fokos hőség dacára is csak úgy cikáztak a levegőben.

A kőművesméh (Chalicodoma muraria F.) általában a pöszörőkhöz hasonlít. Jellegzetes tulajdonsága, hogy homokszemekből, földrögökből kőkemény kamrákat épít agyagfalakba s ezt nyálával éri el. Sejtjeit belül kisimítja. Legelsőjét mélyedésbe szereti építeni, sohasem falak vakolataiba. A legfinomabb homokszemekkel kezdi munkáját, s minél továbbhalad, annál durvább göröngyöket használ fel, végre kődarabokat. Ezeket lábai és mellkasa közé szorítva hozza és jól benyálazza, néha 1 cm széles tömegekben ragasztja a falra. Ha egy sejtjével elkészült, akkor a virágokra repül mézért. Különösen a lóherét és a Salviát keresi fel. Virágporral és saját nyálával kevert mézét azután elhelyezi benne és rárakja petéjét. Aztán a kamrát, a sejtet befalazza s tovább repül. Így készíti sorban sejtjeit, de nem rendszertelenül, mert azokat végre is közös burokkal látja el, melyen csak egy kivezető nyílást hagy. Ennek ellenére is az építmények falhoz csapott sárrögökhöz hasonlítanak. Friese és Carriere figyelték meg az állatot építőmunkája közben. Állatunk a legszebb méhek egyike. Nősténye, rozsdavörös gyüjtőkeféjét kivéve, egészen fekete bársonyruhát visel. Feketés szárnyai ibolyás árnyalatúak. Majdnem 2 cm, míg a hímje ennél kisebb. Szárnyai víztiszták, teste barnássárga, csak potroha vége fekete. A kifejlődött állat már április elején megjelenik, először a hím, aztán a nőstény. Szorgalmasan látogatják a virágokat és hamarosan párosodnak. Este résekbe bújnak, itt töltik az éjszakát s másnap csak akkor bújnak elő, ha a nap meleg sugarai csalogatják ki őket. A hímek a párosodás után hamarosan elpusztulnak, a nőstények pedig ekkor teljes erővel látnak neki az építéshez.

Elfelejtettük még megemlíteni, hogy a petékből kikelő lárvák, miután egész tartalékkészletüket felemésztették, aránylag lassan fejlődnek és ősz van már, mire bebábozódnak. Ilyen állapotban telelnek át és csak jövő tavasszal jelenik meg az új ivadék. Ez azonban csak a középeurópai fajokra vonatkozik, mert az északi tartományokban megfigyelték, hogy e méhek fejlődése sokszor két teljes esztendőt igényel.

A kőművesméhek egyáltalában békés természetű állatok. Noha Friese 180 fészküket találta Igló mellett, ami ezeknek társasélete mellett vall, mégis azt tapasztalta, hogy az egyes fészkek lakói ellenséges indulatot tanusítanak egymáshoz. Ezzel Reaumur megfigyeléseit erősíti meg, aki már régesrégen leírta, hogyan toloncolja ki a kőművesméh a fészkébe betolakodó vendéget. Néha a levegőben is összecsapnak, fejükkel ütközve össze és a földön küzködnek tovább és henteregnek. A gazdátlan Chalicodoma-fészkeket más fajok, sokszor Osmiák foglalják el.

D) Élősködő méhek

Ezek egyáltalában nem alkotnak egységes csoportot s ennek magyarázatát abban látjuk, hogy a legkülönfélébb, egymással nem is rokon magányos méhek nem építenek fészket, hanem egyszerűen idegen méhek fészkébe lopódznak s petéiket gazdáik sejtjeiben helyezik el. Ilyen kakukméhek petéiket rendszerint a méh befejezetlen, de táplálékkal már ellátott sejtekbe rakják. Amikor a gazdaméh visszajön, saját petéjét is elhelyezi s így két pete foglal helyet a kamrában. Ezek közül azonban csak az élősködő méh petéje fejlődik ki, míg a másik többnyire elpusztul.

Baloldalt és alul a középen: Darázsméh (

Baloldalt és alul a középen: Darázsméh (Nomada Roberjeotiana Panz.). Felül baloldalt: Fehérfoltos gyászméh (Melecta punctata K.). Felül jobboldalt és baloldalt: Hegyesfarkú kakukméh (Coelioxys rufescens Lep.)

Az élősködő méheknek – így megszabadulva az ivadékok felnevelésének gondjától – e szerint nincs is szükségük gyüjtőkészülékre, s ezzel csakugyan nem is találkozunk. Azonfelül állataink elvesztették bundájukat is és így azok többnyire csupasz testükkel lepnek meg minket, amelyen feltűnően élénksárga, piros és kék sávok azoknak kétségkívül bizonyos darázsjelleget kölcsönöznek. Ezért nevezzük az ide tartozó méheket darázsméheknek is. Aki megfigyeli, az könnyen felismeri őket és láthatja, amint nyugtalan repüléssel sürgölődnek agyagfalakon, ott, ahol a magányos méhek megtelepedtek, de néha ott látjuk azokat virágokon is, amint jól fejlett szájrészeikkel a nektárt nyaldossák.

Amikor tavasszal a homoki méhek földalatti járataik építésével vannak elfoglalva, megjelennek a darázsméhek (Nomada F.) különféle fajai. Csinos külsejű, barna állatok, amelyek csupasz és hátul feltűnően kihegyesedő potrohukkal és sárgán gyűrűzött mustrázatukkal inkább darazsakra emlékeztetnek. Hátpajzsuk két szemölcsöt hord. Elülső szárnyaik csücske gyakran gyengén fürtös. Sugársejtjük hosszú. Három könyöksejtjük közül az első a legnagyobb, a második és harmadik kb. egyforma nagy.

Szívesen tartózkodnak virágokon és itt hosszú nyelvükkel eredményesen szívják a nektárt. Már kora tavasszal ellepik a fűzfabarkákat, később a különféle virágzó füveket keresik fel és a piszkebokrokat. Esténként, vagy borús időben néha rájuk akadunk, amikor állkapcsukkal görcsösen megkapaszkodva lógnak a leveleken, mozdulatlan testtel, s közben álomba merülnek. Ezzel a szokással egyébként más méheknél is találkozunk. Ha már eleget nyalakodtak, akkor nőstényeik forró nyári napokon nyugtalanul, de alacsonyan röpködnek, közel a földhöz. Ilyenkor nyomozzák ki azoknak a méheknek fészkeit, pl. az Andrena- és Halictus-fajokét, amelyekben petéiket el akarják helyezni. Ügyesen használja fel ilyenkor a Nomada-méh azt az alkalmas időt, amikor a gazdaméh talán utoljára van távol fészkétől, hogy azután elegendő táplálékkal visszatérve fészkét véglegesen elzárja. Ebben a pillanatban bújik a Nomada az elhagyott sejtbe, kakuktojását hamarosan belehullatja és ismét elillan, úgyhogy a közben hazatérő gazda mit sem sejtve lepetézik és betömi fészkét. Elmondhatjuk, hogy ilyen esetben az ő ivadéka elveszett, mert az élősködő petéből kikelő lárva hamarosan megnövekszik s a mellett annyi táplálékot igényel, hogy a sejt másik lakójának, ha ez egyáltalán kifejlődésre jut, jóformán semmisem marad. Így el is pusztul, míg a kakukméh nyugodtan fejlődik tovább.

Régebben azt hitték, hogy a gazdaméhek, amelyeknek éppen elégséges okuk volna ahhoz, hogy betolakodó ártalmas vendégeiket kiűzzék, meggyülöljék, s lehetőleg távol tartsák. Azonban ez korántsem következett be. Ellenkezőleg, az Andrena és a Nomada között, mint ezt több esetben kétségtelenül megállapították, egyenesen baráti viszony fejlődik. Carriere erre vonatkozólag közli, hogy egy alkalommal megfigyelte, amint a hazatérő Andrena orina Kl. fészkében egy Nomadával találkozott össze, amely az ő távollétében surrant ide be. Az állat ahelyett, hogy kituszkolta volna, a fészek bejáratánál várakozott, míg az idegen eltakarodott; nem is bántotta, s aztán, mintha mi sem történt volna, elfoglalta kamráját.

A púpos potrohú kakukméh (Coelioxys Latr.) nősténye púposan, hegyesen végződő potrohával, hímje pedig azzal a tövissel tűnik ki, melyet azon hord. Felsőajkuk rövid, szögletes, hátpajzsuk jól fejlett; oldalt tüskét visel. Az ide tartozó fajok általában fekete állatkák, elmosódott fehér foltokkal. De csak az európai alakjaik ilyen egyszínűek, Afrikában gyönyörű kékfoltos fajaik élnek. Legnagyobb valamennyi között a 21/2 cm hosszú és fején pirosan szőrös Coelioxys ducalis Sm., de ez Celebes és Szumatra lakója. Rudow szerint a mi európai fajunk, a kellemetlen szagú Coelioxys quadridentata L., lassan, fütyülve repül a Ballota, Origanum, Echium, Scabiosa és más virágokon. Érdekesen viselkednek ezek a méhek az éj beköszöntével. Növények szárán ülnek szorosan a virágzat alá, hogy meg legyenek védve, állkapcsaikkal kapaszkodnak meg rajtuk és lábukat előrenyújtják, potrohukat pedig vízszintesen tartják. Ebben a helyzetben könnyű őket megfogni, mert egyáltalában nem menekülnek; de ha hirtelen levesszük őket, megtörténik, hogy fejük ott marad. Földi méhek élősködői gyanánt ismerjük őket, főleg az Anthophora parietina L. fészkét keresik fel.

Náluk jóval zömökebbek és fejükön, mellkasukon sűrű bundát viselnek a gyászméhek (Melecta armata F.), amelyek a Megachile és Podalirius fajuk élősködői.

A kakukméhek nemcsak a föld alatt élő méheket pusztítják, de betolakodnak olyan méhek fészkeibe is, amelyek a föld fölött élnek. Így még a Chalicodoma erősen elzárt kemény fészke sem mentesíti ezt a méhet a betolakodó vendégektől, amelyek ügyesen lopódznak be ezeknek üregébe. A mi vakoló méhünknek is van egy ilyen apró, alig 1 cm hosszú élősködője, egy vöröslábú, fekete, potrohán azonban fehéren foltos állatocska, a Stelis nasuta Latr. Carriere megfigyelései szerint ez az apró jószág a sejtek közé lopódzik és 8 petéjét két sorba rakja a Chalicodoma-pete mellé. Azután elmenekül, mielőtt még a gazda visszatér. Ha ezzel elkésik, s véletlenül szárnyával odaragad azon a pépen, amelyet a gazdaméh behordott, akkor az befalazza. Mi emberek azt mondjuk, hogy boszúból vagy büntetésből, de én azt hiszem – így folytatja Carriere –, a Chalicodoma észre sem veszi ellenségét.

E) Államalkotó méhek

A méhek utolsó és bizonyára legcsudálatosabb csoportját alkotják ezek és többi rokonaiktól annyiban különböznek, hogy nemcsak hímjeik és nőstényeik vannak, hanem még munkásaik, terméketlen dolgozóik is, amelyek, akárcsak a szociális darazsak munkásai, a fiatalok gondozásával, felnevelésével vannak elfoglalva. Dolgozóik és munkásaik, amennyiben az utóbbiak virágport cipelnek a fészekbe, kosárszerű berendezést viselnek a hátsó lábszár külső felületén lévő fényes, bemélyedt és síma tükör képében. Ezt hosszú szőrök veszik körül, s arra valók, hogy a virágpor reájuk tapadjon. Az állat lábán néha nagy mennyiségben rakódik ez rá. Igen fontos készülékük a kefe; nem más, mint a boka belső felületén levő szőrcsomó, mely arra szolgál, hogy az állat szőrözetét a reátapadt virágporszemektől megtisztítsa.

Igen sokszor megvitatott kérdés a méhek színérzéke, amelyet itt nem hagyhatunk szó nélkül.

Gyakran megfigyelhetjük – mondja Frisch –, hogyha a szabadban mézet fogyasztunk el, csakhamar megjelennek a méhek is, természetesen a méz illatától csábítva. Tegyünk ki az asztalra egy vörös és egy kék ív papirost. Most eltávolítjuk a mézes üveget és egy kevés mézet csepegtetünk a kék papirosra. Nem tart sokáig és a méhek megtalálják a mézcsöppeket, aztán mézzel megrakodva elrepülnek. Rögtön tegyünk most a régi helyre egy ív üres kék és vörös papirost, míg az előbbit elvesszük. S ekkor kitűnik, hogy a méheket a vörös papiros egyáltalában nem vonzza, de annál nagyobb számmal sereglenek azok a kék papirosra, noha ott már nem találnak édességet. Úgylátszik tehát, hogy megjegyezték maguknak, hogy a kék papiroson volt eredetileg a méz, s így feltehető, hogy a méhek a vörös és kék színt meg tudják különböztetni.

Ebből arra is következtettek sokan, hogy a méhek általában fel is ismerik a színeket. Azonban ez a felfogás kissé elhamarkodottnak bizonyult, s felmerül a kérdés, hogy a méhek látását nem lehetne-e bizonyos fokig a színvak emberek látásával párhuzamba állítani? Tudvalevő ugyanis hogy vannak színvak emberek, akik a színeket nem látják úgy, mint mi, de pl. a szürke színeknek különféle, világosabb és sötétebb árnyalatait megkülönböztetik, s aszerint természetesen a kék és vörös papirost is. Kérdés tehát, hogy vajjon a méhek is nem ilyen értelemben tudják-e a színeket megkülönböztetni? E végből meg kell győződnünk arról, hogy csakugyan felismerik-e a színárnyalatokat? Helyezzünk el tehát egy kék papirost különféle árnyalatú szürke papirosok között, s tegyünk mindegyik ívre egy-egy üvegtálacskát. A kék papiroshoz szoktatott méhek valamennyien a kék papirosra repülnek, jeléül annak, hogy ők a papírárnyalatokat csakugyan meg tudják különböztetni. S hogy erről még jobban meggyőződjünk, a kék papírlapot asztalunkon folytonosan más helyre helyezzük. A méhek ilyenkor is rátalálnak a kék papirosra, s ugyanott gyülekeznek össze, ahol előbb azon az eleséget megtalálták.

Azonban, ha a kék papiros helyet vöröset használunk, akkor igen meglepő eredményre jutunk. A vörös színre szoktatott méhek nemcsak a vörös, hanem a fekete és sötétszürke papirlapokra is rárepülnek, jeléül annak, hogy a vörös és fekete szín között nem látnak éles különbséget, akárcsak a színvakságban szenvedő emberek.

Mindazonáltal – jegyzi meg Frisch, – a méhek másképpen látnak, mint mi. Mert, ha például sárga papiroshoz szoktatjuk őket, nemcsak a sárga-, de a narancsszínű és zöldessárga papirosra is rárepülnek, s ezzel bebizonyul, hogy ezek a színek őreájuk körülbelül egyformán hatnak. Éppúgy összetévesztik a kék-, ibolyaszínű és bíborvörös árnyalatokat, s így a szinek két ellentétes világát, a meleg és hideg szineket a méhek nem tudják megkülönböztetni.

A méhek szeme eszerint megegyezik az emberével annyiban, hogy nemcsak a fehér, fekete és szürke színeket, de az árnyalatukat is felismerik, annyiban tökéletesebb az emberi szemnél, hogy az ultraibolyasugarakat is érzékeli, annyiban azonban mögötte marad az emberi szemnek, hogy pl. a skarlátvörös színt nem ismeri fel, s hogy általában nem tudja megkülönböztetni a színeknek azt a sokaságát, változatos skáláját, amely csak az emberi szem előtt ismeretes.

A méheknél észlelt szokásos körtánc fejtegetésekor is bizonyos túlzásba estek a kutatók. Sokan úgy gondolják, hogy ezzel a sajátságos tánccal, amelyet szavakkal nehéz volna körülírni, adja tudtára a mezőről hazatérő méh többi társainak azt, hogy valami kitűnő virágforrásra talált. A táncot rendszerint egy méh kezdi meg, mire a többi is táncra perdül, sajátságosan körben forgolódik. Néhány másodperc elteltével az „előtáncos” elszakad a többitől. Sokan feltételezték, hogy ez a táncos méh a kas száján keresztül távozik, s nyomban utána a többi, amely követi őt. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. Mert könnyű meggyőződni annak ellenkezőjéről. Frisch tovább vizsgálta a kérdést. A kastól 20 méter távolságra, attól délre üvegtálacskákat helyezett el és melléjük 12 méhet tett, melyeket megjelölt. Ezek a gyüjtés után visszatértek a kasba. Ugyanakkor mindenféle más irányokban is 10–20–100 m távolságban felállított üvegtáblácskákat, kevés mézzel. A megjelölt méhek ezután is a felállított edények felé tartottak, de a többi új méh, az „újoncok”, amelyeket még nem szoktattak ide, valamennyi mézestálacskát megtalálta, amikor a kasban megindult a tánc. A tánc tehát nem jelentett egyebet, mint azt, hogy a környéken bőséges zsákmányra, újabb jó termőhelyre találtak a méhek. De nem árulja el azt, hogy hol? A méhek azonban minden irányban elkalandoznak és nem tart sokáig, míg a helyes irányt megtalálják. A méhek zöme ilyenkor felfedezőjükhöz csatlakozva végzi tovább munkáját.

Az államalkotó méhek alakra oly változatos formákat egyesítenek magukban, hogy bízvást ezen a csoporton belül is több alcsaládot lehetne megkülönböztetni. A helyszűke nem engedi, hogy ennek érvényt szerezzünk, azért is csak egynéhány fontosabb csoportot ragadunk ki a sok közül.

Az esetlen, zömöktestű dongóméhek vagy pöszörök (Bombinae) a méhféléknek bizonyára legismertebb alakjai. Már az első pillanatra felismerjük őket vastag bundájukról, esetlen mozgásukról. Landois azt mondja róluk, hogy a dongóméhek tipusai.

Elülső szárnyuk igen hegyes vagy lekerekített sugársejtet visel és három egyforma könyöksejtet, melyeknek elsőjét harántér keresztezi. Elterjedési körük óriási. Ázsia, Európa és Amerika mérsékelt égövében mindenütt előfordulnak. Egyes fajaik Észak-Amerikából Dél-Amerikáig nyomulnak előre, de az óvilági kontinensen elterjedésük déli határát már Elő-India jelzi. Visszavonulva, csöndesen élnek földalatti lakásaikban, amelyek sok tekintetben egyszerűbbek a darazsakéinál. Kevésbbé népesek is. Mindegyik pöszörnek vagy pöszméhnek családjáról egy méhanya gondoskodik. Elrejtve a föld alatt aludta át téli álmát és tavasszal felébred. Nyújtózkodik; ha megérintjük, már érzékeny s kinyújtja fulánkját. Egyre mozgékonyabbá lesz s csakhamar kirepül és munkához lát. Szorgalmasan látogatja a virágokat, s azokba erős rágóival jól beleharap, hogy minél hamarább jusson a nektár közelségébe. Ekkor a pöszörkirálynő már valahol kiszemelt magának egy jól elrejtett helyet, ahol otthonát megalapítja. A fészekalját, – s ez, mint azt sikerült megállapítani, sokszor elhagyott vakondtúrások, egérlyuk vagy már meglévő üreg, sőt madárfészek is lehet – viasszal béleli ki. A fészek bejáratát emberi szem elől lehetőleg elrejti. Azonkívül pollenszemeket is hint el, ezeket egy réteg viaszkkal veszi körül, melyet különleges mirigyeivel termel. A viaszt a potroh hasoldalán választja ki. Amikor a viaszréteg kész, közepébe rakja petéjét és a kamrát elzárja. Mialatt itt a fiatal nemzedék fejlődik, hamarosan mást is épít és ezeket hasonlóképpen látja el virágporral és petével. Amikor a petékből kikelnek a fiatal lárvák, megrágja a kamra fedelét és táplálékot, mézet nyújt nekik. Mindenképpen jó anya gyermekeihez. Nem hagyja őket magukra, mint az a trópusi Allodape kivételével valamennyi pöszörnél szokás, hanem gondosan ápolja őket. A lárvák gyorsan megnövekednek és tonnaalakú szövedékben bábozódnak be. Minthogy az eredeti viaszkos sejtréteget, melyet az állat közben már többször megtoldozott-foltozott, s amelyet a bábszövedék közben teljesen felrepesztett, a királynő eltávolítja, a pöszörfészkek felnyitásakor gyakran már nem is találunk viaszsejteket, hanem csak a barna bábhüvely maradványait. A frissen kikelő nemzedék eleinte munkásokból tevődik össze, de ezek főleg azzal tűnnek ki, hogy kisebbek, egyébként azonban a királynőhöz hasonlítanak. Ezek a termékenyítetlen dolgozók rögtön átveszik a fiatalok gondozását, amellett elvégzik a fészek építési munkálatait és a virágokból annyi táplálékot gyüjtenek össze és halmoznak fel, hogy a királynő petéit tetszés szerint egészen nyugodtan rakhatja üres sejtekbe, mert a fiatal ivadékot már kezdettől fogva táplálják. Minél jobban növekedik a dolgozó nőstények száma, annál több táplálékot hoznak a fészek belsejébe és a pöszörök lassankint megkezdik a méz elraktározását, hogy éhinséget ne szenvedjenek, ha hideg időjárás esetén nem tudják a virágokat látogatni. A mézet részben régi megüresedett bábszövedékekben, részben azonban különösen erre a célra készített méztartályokban raktározzák el. Ha a méz terén fölösleg mutatkozik, akkor a dolgozók úgy megnövekednek, hogy végre is nagyságra nem maradnak messze a királynétól. Valószínű, hogy ilyen nőstények, melyek nem párosodtak, annak ellenére is szaporodnak, de megtermékenyítetlen petéikből csak hímek jönnek a világra. A pöszörök heréi, s ezek ősz felé nagyobb mennyiségben jelennek meg, igen kényelmes életet élnek, legkevésbbé sem érdekli őket a család jóléte, sokat kóborolnak, csavarognak a réten, mezőn a virágokon. Közben azonban semmit sem gyüjtenek, mert az ehhez való ösztöneik hiányzanak, de nem kevésbbé a kosaruk is, melyeket a többiek hordanak; e helyett azonban mindent elkövetnek, hogy odakünn, vagy akár a fészek belsejében is, szerelmi kalandokba bocsátkozzanak. Végre is egészen elmaradoznak hazulról, az éjszakát a virágok kelyhében töltik, míg végre valamelyik reggelen megdermedve vagy holtan találjuk őket a földön. A pöszörök régi otthonában a viszonyok e közben folytonosan rosszabbodnak. A vén királynő ereje egyre fogy, a táplálék is már híjján van, s végre is a fészek egész lakossága egynéhány megtermékenyített nőstény kivételével, amely alkalmas helyet választott, hogy átteleljen és új királynővé legyen – éhen hal, nyomorultan elpusztul!

A pöszörök életében igen érdekes szerep jut azoknak, amelyek a földalatti fészkek bejáratát őrzik. Ezek a trombitások, ahogy őket Goedart kétszáz évvel ezelőtt nevezte, kora hajnalban, mielőtt a pöszörnépség mély álmából felébredt volna, a fészek bejáratánál tartózkodnak. Itt hangos, zümmögő szárnyrezgetéssel álldogálnak, aminek okát sokáig nem ismerték. Ha eltávolítjuk, rögtön helyébe lép egy másik és hasonló jelzéssel kelti fel a többit. Sokan ezt párhuzamba állítanák az emberi szokásokkal, saját berendezéseinkkel, de tévesen. A pöszörök egyáltalában nem szorulnak arra, hogy őket idejekorán felébresszék, a bejáratnál álló trombitás pusztán arra való, hogy folytonos szárnycsapkodásával elősegítse a levegő felfrissítését, élénkebb áramlását, az éjszaka folyamán ugyanis a fészek levegője természetesen megromlik. Goedart alaposan megfigyelte a pöszörfészek belső életét és megállapította, hogy csak nagyobb, 3–400 tagból álló fészkeknek van trombitásuk.

Lássuk most közelebbről a pöszörök egynéhány faját.

A földi pöször vagy közönséges poszméh (Bombus terrestris L.) vagy dongó a legközönségesebb fajok egyike. Bundája bársonyos fekete, csak melle elől és második potrohszelvénye ettől elütő, világosabb vagy sötétebb sárgaszínű, míg potroha vége fehér. Azonban ennek a fajnak is sok változatát ismerjük, legalább 30-at, s ezeknek fara korántsem mindig fehér, hanem lehet piros és fekete is.

Poszméhünk rendkívül széles elterjedésnek örvend. Nemcsak egész Európában fordul elő és messze északra felvonul, hanem még Island szigetén is előfordul, Ázsiában, Szibériában, Japánban és Kaschmirban is, a mellett Afrika északi partvidékén, Madeirában és a Kanári szigeteken, megjelenik Észak-Amerikában is, mert hiszen az ott előforduló Bombus terricola Kirby nem egyéb, mint a mi földi pöszörünk színváltozata. Az Ausztráliába áttelepített Bombusok egészen megváltoztatták színűket.

Baloldalt a földi pöször vagy dongó (

Baloldalt a földi pöször vagy dongó (Bombus terrestris L.), jobboldalt a kövi pöször vagy dongó (B. lapidarius L.).

Az áttelelt nőstények már kora tavasszal előbújnak és a napon sütkéreznek, egyesek már márciusban rendszeresen zümmögnek a virágokon, amennyire az idő megengedi. Rengeteg sokféle virágot látogatnak. Legkorábban a virágzó fűzfákat keresik fel és ha júliusban és augusztusban a hímek megjelennek, akkor azok többnyire bogáncson tartózkodnak, melynek virágaiból nagy élvezettel szürcsölik a mézet. A dolgozók a virág látogatásakor erős rágóikat szorgalmasan használják és nem is vesznek annyi fáradságot, hogy elől dugják be nyelvüket a virág kelyhébe, hanem a virág szirmait egyszerűen felvágják, még akkor is, amikor a nektárt felülről is könnyűszerrel elérnék.

Friese szerint a poszméh laza földbe rakja fészkét, még pedig elég mélyen, 1 1/2 m mélységig. Elhagyott egérlyukakat és vakondokjáratokat különösen kedvel, mert ezekben rendszerint megtalálja az azok kibéleléséhez szükséges leveleket, gyökereket, mogyoróhéjat, fűveket és mohát. Hoffer az egyik poszméh 1 1/2 m mély fészkében 50 cseresznyemagot talált. A fészkek lakossága néha feltűnő nagy, néha 150-re is megnövekszik a dolgozók száma, fiatal nőstények is százszámra lehetnek jelen az anyakirálynő mellett. Az ilyen népes fészkek azonban fölötte ritkák.

A köviméh is már igen korán megjelenik s Európában, Ázsiában egyaránt elterjedt. A középeurópai példányok fekete bársonyos bundát viselnek, potrohuk vége azonban piros. A hímek mellén elől rendesen sárga szőrözet vonul végig s pofájuk is élénk sárgán szőrös. Fontos megkülönböztető bélyege ezenkívül még egy csupasz kerek foltocska a hatodik potrohszelvényen s ez élesen elüt a potroh piros mustrázatától és mindig jelen van.

A köviméh főleg a Lamium, az Ajuga reptans és a Glechoma virágját látogatja, míg a hímek augusztusban különösen a bogáncsot kedvelik. A megtermékenyített fiatal királynők már korán készítik el téli szállásukat, mégpedig laza földben. A köviméhek különben is igazi föld alatt élő állatok, melyek nagyobb kőrakások alatt, repedésekben azonban csak ritkán ütnek tanyát. A legnagyobb eddig ismert fészkük 300 lakóst számlált.

A sárgaszínű mohpöször vagy sárgadongó (Bombus muscorum L.) nevét onnan nyerte, mert fészkét mohával takarja. Óvatosan az egész fészket egyszerre ki lehet emelni s ilyenkor az egy felfordított madárfészekhez hasonlít.

A mezei poszméh vagy mezei dongó (Bombus agrorum F.) alakjában egy szintén rendkívül elterjedt fajt ismerünk fel. Könnyű arról felismerni, hogy feje sokkal hosszabb, mint széles. Többnyire sárgaszínű, feje és melle valamivel sötétebb árnyalattal. Potroha szürkéssárga.

Igen közeli rokona, talán változata az olaszországi tűzvörös poszméh vagy dongó (Bombus pascuorum Scop.). Északra felnyúlik Tirolig és Bozenig és itt mindenütt feltűnik szép tűzvörös, vagy rókavörös bársonyos bundájával.

Meg kell még jegyeznünk, hogy a mezei poszméh nőstényei sohasem nőnek akkorákra, mint a földi és kövi poszméheké, s ezeknek dolgozói között, amelyek átlag 12–15 mm nagyok, valóságos törpékre is bukkantunk, amelyek nem nagyobbak egy házi légynél.

A mezei poszméh különféle helyekre rakja földfeletti tanyáját. Megtalálták már a királyka elhagyott és mohhal kibélelt fészkében, vagy a mogyorópele tartózkodási helyén. De megtalálták házfalakon is és istállókban és egy öreg parasztasszony elbeszéléséből tudjuk, hogy régi bundájába is befészkelődött, úgyhogy, amikor azt szekrényéből elővette, nagy rémületére egész méhraj repült ki belőle.

A poszméhek élete, melyet a hazai fajok révén tanultunk megismerni, más földrészeken részben máskép játszódik le. A magas északon, ahol méheink nemcsak a nappali órákban gyüjtenek, hanem az éjféli nap fényét is felhasználják arra, hogy élelem után nézzenek, néhány hét nem elégséges az állam alapításához. Itt hiányzanak a kisegítő nőstények s a pöszörök azért is úgy élnek, mint a magányos méhek. A Dél-Európában élő poszméhek életmódjukban annyiban térnek el a hazai méheinktől, hogy enyhe tél folyamán is folytatják munkájukat. S itt ezt inkább a száraz évszak akadályozza meg, mert mint ahogy azt a vörösfarú poszméhen (var. xanthopus) megfigyelték, a kas egész népsége augusztus és szeptember hónapjában, a nagy meleg idején a fiatal, megtermékenyített nőstény kivételével elpusztul. A nedves trópusi Dél-Amerikában, ahol a vegetáció egész éven keresztül megőrzi bujaságát, olyan poszméhállamokat ismerünk, amelyeknek életében, tevékenységében nincsen megszakítás.

Az élősködő méhek (Psithyrus L.), melyeket részben kakukméheknek is nevezhetnénk, a magányos méhekkel ugyan megegyeznek annyiban, hogy csak hímjeik és nőstényeik vannak, dolgozóik ellenben nem, más tekintetben azonban annyira emlékeztetnek a Bombusokra, hogy ezekkeli rokonságukban semmi kétség. A Psithyrusok bokáikon nem viselnek gajmót, nincsen kosaruk sem, ugyanis a nőstényeknek lábszára is ugyanolyan, mint a hímeké. A Psithyrusok hímjei főleg párosodó szerveik hártyás alkatában különböznek a Bombus-hímektől, amelyeken ezek a szervek mindig erősen chitinesek. Fejük rövidebb, mint hosszú. Az élősködő pöszörök életét legjobban Hoffer vizsgálataiból ismerjük. Jól tudjuk, hogy Psithyrus-nőstények behatolnak a Bombus-fészkekbe s itt, noha nem szíves fogadtatásra találnak, a gazdaméhek mégsem törődnek velük. A betolakodó vendégek tehát biztonságban érzik magukat, teljesen akadálytalanul és korlátlanul élvezik a felhalmozott készleteket, amelyeket a szorgalmas pöszörök egybehordtak, petéiket ezeknek fészkeibe rakják és ivadékukat is itt neveltetik fel, noha igen sok körülmény amellett szól, hogy ebben nekik is van részük.

A Psithyrus rupestris a Bombus lapidariushoz rendkívül hasonló, Smith a nevezett két fajt párosodni látta.

Az egyenlítő tájékán, különösen Közép-Amerikában, a Szunda-szigeteken és Új-Hollandiában számos államalkotó, de amellett vad méhfaj él, amelyeket a bennszülöttek Abelha néven emlegetnek, mi Meliponáknak hívjuk őket, latin elnevezésükhöz híven (Meliponinae), mellyel alcsaládjukat jelöljük.

Általában igen sok tekintetben különböznek a mi méheinktől. Elsősorban abban, hogy nincsen fulánkjuk, védelmül tehát erős rágóikat használják. Valódi könyöksejtjük sincs szárnyukon, mert az nyitott, van azonban két zárt mediális sejtjük. Lábszáruk nem hord sarkantyút, s ebben az egyben megegyeznek a mi méheinkkel. Három nemüket szoktuk megkülönböztetni: a Melipona, Trigona és Tetragona génuszukat. Az elsőbe tartozó fajok potroha felül boltozatos, alul gerinces, a másodikba tartozóké inkább háromszögletes és alul erősebben kiálló lécet alkot, a harmadikba tartozóké négyszögletes.

A Meliponák heréi a munkásokhoz még hasonlók, de nincsen kosaruk, fejük fehéres.

A Trigonák egyes fajai a házi méhet nagyságra messze felülmúlják, azonkívül feketék és vörösesbarnák. De vannak apróságok is közöttük, mint a 2 mm hosszú Trigona Duckei Fr. Ez a világ legkisebb méhe, s csak úgy kerül kézre, ha az embernek véletlenül szemébe repül.

E fulánknélküli méhek valamennyire szigorúan államalkotók s néha oly hatalmas kolóniákban élnek, melyek 100.000 egyént is számlálnak. A sok ezer nőstény között, mely egy fészekben együtt él, s amelyet emberi szem nem tud egymástól megkülönböztetni, mindig akad egy elütő külsejű nőstény, s ez egyedül hivatott arra, hogy termékenyített petéket rakjon. Nagyobbára terjedelmes potroha van, elég hosszú, olyannyira, hogy a Trigona molesta Plus. királynője a 9 mm-t is eléri, míg annak dolgozói alig 1/2 cm hosszúak.

A királynő teljesen a peték lerakásával van elfoglalva, sohasem hagyja el a fészket, de ezt meg sem tehetné, mert időnkint megsérült szárnyai sokkal gyöngébbek ahhoz, hogy a petéktől duzzadó potrohot a levegőbe emeljék. A királynővel ellentétben a termékenyítetlen többi nőstény – s ezek alkotják a méhek zömét – nem kisegítő szerepet visz, mint a pöszöröknél, hanem valódi dolgozó s mint ilyen, testalkatában eltér az anyakirálynőtől. Ugyanis mindegyike kosárszerű bemélyedést hord lábaszárán. Feladatuk abban merül ki, hogy virágról virágra repülnek, kosarakban virágport visznek haza, vagy pedig, mint a Meliponák, ugyanily módon agyagot is hoznak magukkal s ezt fészkük építéséhez felhasználják. Legfontosabb anyaguk azonban a viasz, s ezt potrohuk hátán izzadják ki. Viaszfogójuk hiányában Müller szerint a Meliponák lábaszáruk végén hosszú chitinfogakkal ellátott fésűt hordanak.

Az évnek bizonyos szakában a fészekben új, fiatal királynők és hímek is jönnek létre. Ez utóbbiakat azonban a dolgozók ősszel, amikor már megtörtént a párosodás, haszontalan semmittevőknek tartanak és egyszerűen fészkükből kidobnak. A rajzást is sikerült ezeknél az érdekes méheknél megfigyelni. Ez alkalommal kiderült, hogy nem a vén királynő költözik el, hanem mindig az ifjú királynők hagyják el az otthonukat, méhseregtől körülvéve, hogy a közelben új otthont alapítsanak.

A Meliponák építkezése igen sokféle, úgy hogy azoknak csak főbb típusaival ismerkedhetünk meg. Drory, Bates és Müller tanulmányozták ezeket behatóbban, kapcsolatban természetesen ez állatok életviszonyaival. A Meliponák többnyire odvas fák belsejét választják lakhelyül, jókora üregeket, de megelégszenek meredek partok repedéseivel és elhagyott termitabolyokkal is. Azt az üreget, amelyben fészküket elhelyezik, teljesen befalazzák és csak egy kis nyílást hagynak szabadon. Fészküket egymás fölött horizontálisan elhelyezett lépek alkotják, amelyekben már megjelennek a sorban elhelyezett alul zárt hatszögű sejtek. Ezek azonban nem szigorúan szabályosak, az állatok inkább arra ügyelnek, hogy a sejteket szorosan illesszék egymáshoz, s így a hatszögű sejtek csakhamar hengeresekké válnak. Hasonlítanak a darazsakéhoz, de nem lefelé állanak nyílásukkal, hanem fölfelé. Ha megtelnek táplálékkal, savanykás ízű péppel, akkor befödik azokat. Azok a sejtek, amelyek a dolgozók és hímek bölcsőit alkotják, többnyire egyformák, de a fiatal királynők sokszor különös anyaméhsejtekben érik el kifejlődésüket. Igen fontos sajátságuk a Meliponáknak az, hogy a méhektől eltérően, a mézet nem a rendes hatszögű tartályokban gyüjtik össze. Az egész lépet a Meliponák többnyire pikkelyes és labirintusokkal átjárt burokkal veszik körül, de a Trigonák közül egyesek nem készítenek burkot, nem is építik lépeiket egymás fölé emeletesen, hanem a gömbölyű sejteket egyenkint, fürtösen illesztik össze; fészkük ágakon lóg és pipaalakú. Általában megfigyelték, hogy a Meliponák a fészküket körülvevő burokkal tulajdonképpen ellenségeik, de a nem kívánt hőingadozások ellen is védekeznek. Méz és pépszerű anyagok mellett a Meliponák gyantát és virágport is raktároznak fel fészkükben, azon a helyen pedig, ahol a faüreggel érintkezik és ahol nincsenek költőkamrák, a méhek szigetelő fallal határolják el, amelyet batumennek hívnak. Agyagból készül és néha 12 cm vastagságot is elérhet. A Trigonák gyantából és viaszból készítik ezt a válaszfalat, melynek cerumen a neve.

A Meliponáknak nagy gondjuk van arra, hogy távoltartsák fészküktől az idegen rovarokat. Hogy ezt elérjék, fészkükben viaszból hosszú, keskeny csöves járatot építenek; ez az egyetlen út, amely közvetlenül fészkükhöz vezet, s ennek bejáratához állandóan őrszemeket állítanak. Éjjelre azonban ezt is ideiglenesen viaszhártyával elzárják. Természetük fajok szerint különböző. Míg az egyik faj megzavarva, ijedten elbújik, addig a másik seregestül rohan ki fészkéből s megtámadja az idegen méheket, de az embert is. A méhet úgy támadja meg, hogy átkulcsolja, éles rágóját a nyakába sülyeszti, mielőtt az fulánkjával védekezhetne és így a Melipona marad a győztes. Drory 1874-ben a Halléban tartott méhészvándorgyűlés alkalmából a Melipona scutellarist is bemutatta egyik kasban. A szép meleg őszi napsütésben ezek a méhek is kiszálltak és akkor könnyű volt megfigyelni, amint ezek a házi méheket megtámadják s fejüket egyszerűen lenyisszentik. Kétségtelenül van valami méregmirigyük. Ha az embert megtámadják, akkor a harapás helyén másnap viszkető érzés támad, majd kis hólyag.

Egyes Meliponák nem odvas fatörzsek belsejébe rakják fészküket, hanem magas fákra, a Bromeliaceák levelei közé, azokat agyagból, növényi rostokból és viaszból tákolják össze. Az ilyen fészkek gömbalakúak, néha csak emberfejnagyságúak.

A Meliponák az emberre nem teljesen közömbösek. Noha viaszkjuk hasznavehetetlen, azt a mézet, amelyet készítenek, szívesen eszik meg a bennszülöttek. Ez azonban korántsem vonatkozik valamennyi Meliponára. Egyeseknek méze bódító, sőt hányingert is okozhat és Biró Lajos meséli, hogy az újguineai fajok mézük készítéséhez mindenféle rothadó anyagot, hulladékot, sőt a bélsarat, a trágyát is felhasználják s ettől a méztől a bennszülöttek valósággal irtóznak. Új-Hollandiában azonban méheinknek mézére valósággal vadásznak. Ha az őserdőben egy ilyen Meliponára akadnak, azt rögtön megfogják és valami fehér pelyhet ragasztanak potrohára, hogy a repülő állatot szem elől ne tévesszék. Aztán eleresztik, s így követik tüskön-bokron át, míg fészkéhez nem jutnak és itt learatják a felhalmozott bőséges mézkészletet. Megtörtént, hogy egy amerikai faj fészkében 15 liter mézre bukkantak. A mézszüret természetesen nem mindig veszélytelen, mert megtörténik, hogy a méhek dühösen vetik magukat az emberre és összeharapdálják.

A Meliponák családjában már a legmagasabbrendű méhekkel ismerkedtünk meg, egyúttal egy rendkívül fejlett állati társadalommal, amelyet csak a házi méh, a mézelő méh múl felül. De azért már ezeknek a vadon élő méheknek életében is oly sok csodálatra méltó vonással találkozunk, amilyennel a házi méhnél is, s amely önkéntelenül is gondolkodóba ejt s azt kérdezteti velünk: hogyan és milyen külső hatásokra alakult ki a társadalmi berendezésnek és az építésnek ez a formája? S midőn ennek a kérdésnek feszegetésénél tartunk, egyszersmind a méheknek legrégibb őseit kutatjuk. Ma már kétségtelen, hogy az ásódarazsak közelednek úgy szervezetre, mint életmódra is a méhekhez, másfelől a darazsakhoz is és bízvást feltehetjük, hogy ez utóbbi két különböző irányba differenciálódott csoport ilyen ásódarázsszerű ősformákra vezethető vissza. Hogy azonban az ásódarazsak lassan méhekké alakuljanak, ehhez az életmódnak fokozatos megváltozására volt szükség. S ennek mindenképpen meg volt a lehetősége. Feltételezhetjük, hogy a bizonyos fokig már a mézevéshez alkalmazkodott ásóméh lárváját még állati koszton nevelte fel, de lassan olyan méhhé alakult, amely fiatal ivadékát állati táplálék mellett mézzel és virágporral is etette. A lárva ezt a vegyes táplálékot annál könnyebben szokhatta meg, mert hiszen más darazsak elfogyasztásakor az azok gyomrában felraktározott mézet is megette, megemésztette. Ez azonban fokozatosan a mézevő életmódhoz szoktatta s ezt elősegítette az az állapot, amikor az ásódarazsak egy része olyan környezetbe jutott, ahol bőségesen akadt virág, viszont aránylag kevés volt azoknak a darazsaknak a száma, melyeknek testében élősködő életet biztosíthattak volna lárváiknak. Ezt az időt a Kréta-korszakra annál is több joggal tehetjük, mert ekkor a virágos növények világa hatalmas arányokban kezd kibontakozni.

A nyaló, mézszívó életmóddal kapcsolatban a darazsak szájszervei is egyre jobban átalakultak és csakhamar megjelent a méh legrégibb tipusa. Az ősméheknek azonban végtagjain is nagy változások mentek végbe, mert ezek most már egyre jobban törekedtek arra, hogy a begyüjtött mézet és virágport haza is vigyék s hátsó végtagjuknak fent tárgyalt különböző gyüjtőberendezései éppen ebben a munkájukban voltak segítségükre.

Az életmódnak ez a megváltozása a fészeképítésben is természetesen mély nyomokat hagyott. Ezzel kapcsolatban indult meg a sejtek készítése, azoké a bölcsőké, amelyekben a fiatal lárvák ringanak. A sejtek építésében azonban a mézelő méh és a vadonban élő Trigomák között az első pillanatra éles különbségek merülnek fel. Mint már említettük, a mézelő méh sejtjeinek bámulatos szabályosságával szemben amazoknál még bizonyos szabálytalanság uralkodik. Azonban már Darwin és Waterhouse is figyelmeztet arra, hogy tulajdonképpen nincs jogunk a kettő között ezt az éles ellentétet megalkotni, mert a Meliponák és a mi méheink építésmodorát átmenetek hosszú sora kapcsolja össze. A kérdést Waterhouse világította meg helyesen, aki összehasonlító kutatásaiba belevonta a poszméhek fészkét is. A poszméhek és a mézelő méh a sejtépítésnek két szélsőségét képviselik, s ezek közé esik a Meliponák építkezése. Sejtjeik még nem szigorúan hatszögűek, inkább hengeresek. Ezeknek építésében már megnyilvánul bizonyos takarékossági berendezés, mert a mézsejtek már itt is lépesen vannak elrendezve egymás fölött, igaz, hogy még kevés szabályossággal. Lefelé álló sejtjeikből kifolyna a méz, s azért is azokat csak bölcsőkül használják a vadméhek. A fészekben épített méztartályok még szabálytalanok. Mindegyik sejt három más sejttel érintkezik, s ez – Huber szavai szerint – már durva utánzata a mézelő méh sejtjeinek. A sejteket itt még vastag falak választják el, de éppen ezeknek folytonosan vékonyabbra építésében jut kifejezésre az építkezésben megnyilvánuló takarékossági berendezés és fokozatos fejlődés.

A méhkas lelki életéről Maeterlinck nagy elmélyedéssel írt egyik klasszikus könyvében. Benne a méhállamot az emberi társadalommal állítja párhuzamba. Megállapítja, hogy annak minden törekvése az erők megtakarítására irányul, hogy ezzel az állam nyomorán enyhítsen és annak jólétét fokozza. Ennek kedvéért feláldozza az egyéni szabadságot, mert úgy találja, – ahogy Perikles és Thukydides is már mondá, – hogy az egyének ha egy nagy város ölében, amely egy nagy egységes egészet alkot, még oly boldogtalanok is, még mindig boldogabbak, mint akkor, ha minden csakis az egyén érdekében történne, s az állam emellett tönkremenne. A méhek ennek köszönhetik, hogy államukat oly magasra fejlesztették, s minden jel arra vall, hogy a méhállam e tekintetben még nem érkezett el fejlődésének végső állomásához.

A háziméh (mézelő, vagy közönséges méh, Apis mellifica L.) a családokban élő, fulánkos méhek legfontosabb képviselője. Az ember már a legrégibb idők óta ismeri. Ennek igen sokféle bizonyságát találjuk a görögök vallásos mondáiban (istenmondák) és feltehetjük, hogy Ázsia és Európa műveletlen (barbár) ősnépei már igen régen rájöttek arra, hogy miként kell a méhek termékeit saját hasznukra fordítani. Sokkal nehezebb felelni arra a kérdésre, hogy honnét származik ez a hasznos rovar. Egyesek szerint Ázsiából és pedig Indiából ered a háziméh. Ezt a nézetet támogatja az a tény, hogy a háziméh sajátságos életszokásai eltérnek az európai hártyásszárnyúakétól s csak a melegégöviekével egyeznek. Innen tehát az a gondolat, hogy a háziméh is, miként igen sok háziállatunk, Ázsiából jutott ide. E véleménnyel szemben Buttel-Reepen, a méhek kiváló kutatója, úgy véli, hogy a méh őshazája Közép-Európa és e tekintetben hivatkozhatik a samlandi borostyánkőben talált Apis meliponoides Butt.-re, amely ősalak az oligocénben élt és gyüjtőkészségeinek szerkezetét tekintve, közbülső alak a meliponák és a méhek között. Az átmenet magasabb fokát mutatja az Öningen (Baden) melletti miocén molasseban felfedezett Apis adamitica Heer. Úgylátszik, hogy ez a méh a mi háziméhünk közvetlen előde s valószínű, hogy már a meleg harmadkorban teljesen a mi háziméhünk szokása szerint végezte gyüjtő munkásságát. Ezek szerint tehát a háziméh a mi földrajzi szélességünk egyik kedvezőbb éghajlatú időszakában a melipona-szerű ősalakból fejlődhetett. Közép-Európából azután az Óvilág távolabbi területeire, Ázsiába és Afrikába is elszármazott, az ember közvetítésével pedig eljutott az igen távol eső Amerikába, sőt Ausztráliába is, ahol eredetileg egyáltalán nem fordult elő. Gerstäcker szerint 1636-ban került Új-Angliába, 1763-ban Nyugat-Floridába, 1764-ben Cubába, 1780-ban Kentuckyba, 1781-ben St. Domingóba, 1793-ban pedig New Yorkba. Brazíliába csak 1845-ben származott el. Chilében 1848-ban, Kolumbiában pedig 1855-ben telepedett le. Ausztráliába pedig, Buttel-Reepen állítása szerint, már a mult század huszas évei végén jutott el.

A házi méh (

A házi méh (Apis mellifica L.) lépje, szélén két anyabölcsővel.

Felül a házi méh olasz (

Felül a házi méh olasz (Apis mellifica ligustica Spin.) és alul egyiptomi (A. fasciata Latr.) fajtája.

A háziméh szembeötlő ismertetőjele a szárny feltűnő hosszúságú szegélysejtje, amely körülbelül négyszer olyan hosszú, mint széles. A recésszemek szőrözöttek. A hátsó lábak széles, lapos alszárán sarkantyútövise nincsen, míg a magányosan élő méheknek és a poszméheknek van. Mindamellett a sarkantyútövis nélkül Apinaéknek a sarkantyús méhektől való leszármazása nem kétséges azóta, mióta Buttel-Reepen kimutatta, hogy a háziméh bábján később visszafejlődő sarkantyúkezdemények figyelhetők meg.

Az anya vagy királynő ivarszerve tökéletesen kifejlődött. Első tekintetre szembeötlik, hogy potroha feltűnően hosszú, túlnyúlik a szárnyán, gyüjtőkészüléke nincs, viaszmirigyei elcsenevészedettek, nyelve aránylag rövid. A dolgozók vagy köznyelven a méhek szintén nőneműek, de ivarszervük elcsenevészedett, éppen azért párosodni sem tudnak, csak kivételes esetben szaporítanak, de csakis heréket, az ilyen petéző munkás méheknek álanya a nevük. A munkások termete kisebb, nyelvük azonban hosszú. Hátulsó lábukon gyüjtőkosárkájuk, keféjük van, jól fejlett viaszmirigyei a potroh négy utolsó, hasi gyűrűjén helyezkednek el. Hátulsó lábuk fejének öt íze közül az első minden méhen jóval nagyobb, ennek a felső sarkán chitinfésű van, amely a lábszár szembenéző, kiugró nyúlványával együtt a viaszfogókészülék. A herék testalkata, nagyobb, zömökebb, idomtalanabb, szárnyuk túlnyúlik a potroh végén. Recés szemük nagy, a fej középvonalában összeér. Szájrészeik satnyák, gyüjtőkészülékük nincsen.

A háziméh nagy családokban él. Egy-egy méhcsaládban egész éven át rendesen egyetlen anya, 10–100 ezer munkás vagy dolgozó, s a szaporodás időszakában 1–3 ezer here van. Ha a család túlságosan elszaporodik, nagyon népes lesz, akkor a család egy része az öreg anyával együtt kivonul, hogy egy más lakásban új életet kezdjen. Ezt a kivonulást nevezik rajzásnak. A kivonult méhtömeg a raj. A rajzás a méhcsalád életének legszebb és legérdekesebb jelensége.

Hogy a méhcsalád életét megismerhessük, kísérjük figyelemmel a rajzást. A kivonulást megelőzőleg a családon nagy izgalom vesz erőt. Ilyenkor a család erős zúgása jelzi a nagy készülődést. A munkások egyik része neki esik a nyitott mézes lépeknek, teleszívják mézhólyagukat s a több ezer munkásból álló nép az öreg anyával, a csatlakozó herékkel, élénk nagy zsibongással ömlik, tódul kifelé. A szárnyrakelt raj heves zümmögéssel, izgatottan kavarog, kóvályog a levegőben, majd 5–10 percnyi repülés után a közelben lévő helyen, rendszerint egy fa gallyára, letelepszik. Ha a méhész észreveszi a fán csüngő rajt, akkor óvatosan leszedheti és kasba üti. Ha az ember nem avatkozik bele a raj sorsába, akkor többnyire valami odvas fát szemel ki a raj és a fa üregében üti fel állandó szállását.

A megtelepedett nép első gondja az építkezés. A lakás mennyezetében jól megkapaszkodva, hosszú láncokban függnek egymáson az építőméhek, miközben a viaszmirigyeikből termelt s az építkezés nehéz munkája közben fejlődő melegben lágyan maradó viaszlemezkéket addig illesztgetik, rakosgatják egymáshoz, amíg függőlegesen lógó, jobb- és balfelén rekeszesen nyitott, nagy viasztáblát nem építenek, amelyet lépnek (sonkoly) nevezünk. A lép mindkét oldalán, vízszintesen, hézagtalanul, szorosan egymás mellett sorakoznak a szabályos hatoldalú rekeszek. E szabályos rekeszeket sejteknek hívjuk. Az első lépet még követi több, amíg hely van, az egyes lépek között mindössze annyi teret hagynak, hogy a lépfelületeken szabadon járhassanak, kelhessenek. Ezeket a lépek közti hézagokat léputcáknak nevezik. A léputcák a méhek rendes tartózkodási helye.

Ha figyelmesebben szemügyre vesszük a lépet, akkor meglepődve tapasztaljuk, hogy a méhek mily szellemesen és takarékosan használják fel a viaszt. Már azzal is sokat takarítanak meg, hogy a sejteket nem egyenként, hanem csoportosan építik. Nagy megtakarítást érnek el azáltal is, hogy ugyanazon az alapon mind a két oldalról sejteket húznak, ezáltal nemcsak egy fenékrész anyaga takarítható meg, hanem térben is nagy a nyereség, mert ha a méhek is a darazsak módjára egyoldalúlag építkeznének: ugyanannyi sejtet tartalmazó építmények között, kétannyi léputcára volna szükség. Ezenkívül minden sejtnek minden fala közös a szomszédos sejttel s így szintén kétoldalúlag tesz szolgálatot. A sejtek szabályos hatoldalú hasábok, amelyeknek három, négyszögű rombuszlapokból álló fenekük van. A rombuszlapok háromoldalú, lapos piramist alkotnak. Ennélfogva a két (jobb- és baloldali) sejtrétegközti lap, az ú. n. lépközfal nem sima felületű, hanem bemélyedések vannak benne, amelyek voltaképpen a piramis három rombuszlapja. Mert hiszen az egyik lépoldal minden sejtjéhez a második oldal három sejtje egy rombuszfelülettel illeszkedik, úgyhogy minden sejt kiemelkedő fenékpiramisa abba a bemélyedésbe illeszkedik, amelyet a másik lépoldal három sejtje alkot. A sejteket nem építik a közfalra pontosan vízszintesen, hanem kissé ferdén felfelé emelkedően.

Sokat vitatott kérdés, hogy a méhek miért éppen piramisszerűen bemélyedő fenékkel ellátott hatszögletű hasábokat építenek. A kérdést többen próbálták megoldani, de mindezideig teljesen megnyugtató válasz nincsen rá. Mindenesetre a méhek által használt kétoldali építkezés alkalmával nincs más választás, mint a tényleg használt alak, vagy pedig a kocka-alak, ez utóbbi alak azonban a fiasításnak nem lenne megfelelő. A méhek építkezésében e megoldatlan kérdésen kívül, mindenkor csodálatraméltó az a tény, hogy – bár számtani hibákat csinálnak – művészies sejtépítményüket teljes sötétségben emelik, mert szemük ehhez a munkához semmi segítséget sem nyújt.

A hártyásszárnyúak legnagyobb része a hímek és nőstények részére egyforma sejteket épít; a mi háziméhünk ellenben eltér rokonaitól, mert a munkások részére épített sejtek hatszögletűek és kisebbek, a heréké éppen ilyenek, csakhogy nagyobbak, míg az anyáké a legnagyobbak és makkalakúak.

Ha az építkezés megkezdődött, ez azt jelenti, hogy megindult a gyüjtés, van „hordás”. A gyüjtőméhek napról-napra szorgalmasabban szállnak virágról-virágra, megtöltik mézhólyagjukat a virágok által kiválasztott nektárral, hátulsó lábuk kosárkáját pedig megrakják összecsomózott virágporral. Ha a gyüjtőméh megrakódott, hazatér. Bámulatraméltó az a csodálatos biztossága, amellyel sokszor a távol elterülő virágos rétről a legrövidebb úton nyílegyenesen tér haza. E biztossághoz szükséges helyismeretet minden egyes méh tájékozódóképességével szerzi meg. Bámulatosan jó tájékozódóképességüket azonban nem mint kész örökséget hozzák magukkal a világra, hanem tanulással fejlesztik. A fiatal méhek mielőtt külső munkához látnának, „tájoló” röpködést végeznek, megtanulják lakásuk színét, alakját, helyét és környezetét, megjegyzik lakásuk szagát. Úgy tanulnak, hogy az egykorúak csoportosan kijönnek a lakásból s a kijáró előtt ide-oda járnak, röpködnek, de arccal mindig a lakásuk felé fordulnak, nyilvánvalóan azért, hogy annak képét minél jobban emlékezetükbe véssék. Pár nap mulva már felrepülnek s mind nagyobb és nagyobb köröket írnak le, végül is kellően tájékozódnak otthonukról és környezetükről. Eleinte csak kisebb távolságokra repülnek ki, a vidéket gyüjtés közben ismerik meg. Későbben messzebb is elszállnak s 6–8 km távolságról is biztosan hazatalálnak. A virágjáró méhet érdemes megfigyelni gyüjtő munkásságában. A virágra szálló méh a felnyilt portokokból a felszínre jutó érett virágport benyálazza s abból mellső állkapcsa segítségével apró csomócskákat készít. Ezeket – miközben másik virágra száll – első lábszárának sarokkeféivel átveszi, majd a második lábpár sarokkeféinek közvetítésével a harmadik lábpár külső oldalán lévő kiszélesedett helyre, az ú. n. kosárkába nyomkodja. Minthogy a méh minden egyes kirepülés alkalmával csak egy bizonyos növény virágporát gyüjti, természetes tehát, hogy a virágporcsomók is ugyanazon növényfaj virágjáról valók. Azonban a méh nem elégszik meg csupán a szabad virágpor begyüjtésével, hanem ha a portok még zárva van, kanálalakú éles rágóival felhasítja azt, tartalmát elülső lábára szedi, innen átteszi a középsőre, s ezzel a hátulsóra. A nyárfák, nyírek és más lombos fák rügypikkelyeiről, a gyantát izzadó tűlevelűek gallyairól a fölhasználható mézgát rágóival szedegeti és a kosárkájába gyüjti. Hogy méhünk buzgó munkája közben, amikor fáradhatatlanul száll virágról-virágra, a virágok megtermékenyülését elősegíti, az ma már nagyon közismert tény. Hogy milyen fontos ebbeli tevékenysége, e helyütt elegendő felhozni azt, hogyha az őszibarackos üvegházakban a barackfák virágzása idejére méhcsaládokat helyezünk el, akkor egy vagy két nap mulva az összes hibátlanul kifejlődött virágok megtermékenyültek.

A méh a virágok méznedvét szipókájával (ormány) szívja fel, lenyeli, mézhólyagjában hazaviszi s vegyileg alig változott formában mint mézet ugyanazon az úton át, amelyen az a mézhólyagba került, a lépek sejtjeibe üríti. Épp ilyen buzgón gyüjtik a méhek a levéltetűnek az édes ürülékét, vagy az idegen mézet, mert a méhek nem tesznek különbséget az enyém és a tied között, hanem minden az enyém elvével sokszor az idegen méz elrablásától sem riadnak vissza. Vannak hivatásos rablók: az ú. n. rablóméhek, ezek is munkások, csakhogy mohó sóvárgással igyekeznek behatolni az idegen méhkasba, hogy az ott felhalmozott mézkészletet elorozzák. Gyenge családok, amelyeknek nincs elegendő erejük, hogy a tolakodó méztolvajokat visszaszorítsák, gyakran rendkívül sokat szenvednek a rablóktól. Erős, népes családok könnyen megbirkóznak a rablóméhekkel, mert ha rabló jelenik meg a kijáró nyíláson, tüstént észreveszik idegen szagáról s azonnal négyen-öten esnek neki a hivatlan vendégnek s nem nyugszanak addig, míg el nem űzik, vagy szárnyát, lábát ki nem tépik s megölik. Minden egyes méhcsalád fészkének sajátságos szaga nemcsak az idegen méh jelenlétét árulja el a kaptárlakóknak, hanem ez a különös szag akadályozza meg gyakran, hogy az árva család anyásítása könnyen menjen. Az árva nép az új anyával szemben tartózkodó, sőt idegen szaga miatt életére tör, ezért a méhész, ha az új anyát behelyezi, előbb kis drótkalitkába zárja s úgy teszi a kaptárba. A méhek egy vagy két nap alatt megszokják jelenlétét, a méhész akkor szabadon ereszti, s így megkezdheti anyai hivatását.

Ha a méh megrakodva hazajut, a küszöbdeszkán rendesen egy pillanatra megpihen s csak azután siet befelé a kaptárba. Összegyüjtött kincseit különböző módon osztja szét. A mézet vagy kérő testvérkéjének nyújtja, vagy pedig az éléskamrákul szolgáló sejtekbe teszi el. A sejtek egyik részében a napi szükséglet számára gyül a méz, a másikban – ezek rendszerint a felső sorok – a bizonytalan jövőre tartalékolnak. Ha ez utóbbi sejtek megtelnek mézzel, vékony viaszfedelekkel lezárják. A gyüjtött virágport sem hagyják veszendőbe menni, hanem a méhlakásba érkezve, a méh a virágcsomókat a középső láb sarkantyúival a lép különböző, erre a célra fenntartott sejtjeibe löki. Amikor a sejtek félig-meddig megteltek virágporral, a méhek azt fejükkel lenyomkodják, azután mézzel bevonják s így megóvják a romlástól. Az így elkészített virágporkészlet a méhkenyér, amely főként a fiasítás táplálására szükséges. Az érdemleges hordás megszűnése után a méhek tömegesen hordják a méhszurkot (ragasztó, tapasz, mézgás anyag, propolisz). A propolisz zöldesbarna, illatos szagú, szurkos, gyantanemű, szívós anyag. Melegben lágy, nyúlós, hidegben megkeményedik s törékeny lesz. A méhszurkot a méhek, a ma uralkodó általános vélemény szerint, bizonyos gyantát kiválasztó fákról (pl. nyárfa), fák rügyeiről, fiatal hajtásairól gyüjtik. Küstenmacher ellenben úgy véli, hogy a propolisz a virágporszemek olajos, illetőleg balzsamos takarójából származik, ezt a méhek a gyomrukban lefolyó emésztés alkalmával a tápláléktól különválasztják. A ragasztót úgy hordják haza a méhek, mint a virágport s azt lakásuk hézagainak, repedéseinek, eresztékeinek betömésére használják, ezzel szűkítik meg a bejáró nyílást is a betolakodó halálfejű pille ellen. Ezzel a ragasztóval vonnak be nagyobb, egykönnyen el nem távolítható bekerült idegen anyagokat, főként rothadó, bomló tetemeket. A tavaszi átvizsgálás alkalmával a méhész gyakran talál bebalzsamozott egér- s halálfejűpille-tetemeket, vázakat.

Az építés s nyomában a gyüjtés munkáját folytatja a nép rendjén: minden családtag kiveszi belőle a maga részét, a maga helyén, a maga módján, annak idejében. Ezzel azonban még nem merítették ki hivatásukat minden tekintetben. Az egész méhtársadalom fönntartó közös életcéljának, – amely minden állatnak, minden kifejlett rovarnak első gondja – az utódok biztosításának még nem tettek eleget.

A hímek (herék) az építéssel mit sem törődnek, a gyüjtés fárasztó munkájából sem veszik ki a részüket, csak a munkások keserves szerzeményét fogyasztják. Nap-nap után tétlenül, lusta kedvteléssel lézengenek, legfeljebb meleg, verőfényes napokon déltájban határozzák el magukat sétarepülésre. Ilyenkor hullámzó, himbálódzó szállongással, nagy zúgással röpködnek a méhes körül vagy távolabb. A fiatal anyajelölt is kikelése után 2–3 napra már vágyat érez arra, hogy ugyanezen időtájban ő is kirepülhessen. Meleg, napos, szélcsendes időben száll ki. Első útja inkább csak arra való, hogy lakásának a helyét megismerje, tájékozódjék. Ebben az útjában a család tagjai zsongás-bongással kísérik. Ha a fiatal anya második, vagy későbbi kirándulásakor egy negyed óráig elmarad, akkor az többnyire azt jelenti, hogy elérte a célját, vagyis megtalálta párját az egyik herében és a szabadban megtörtént a párosodás, aminek az árát a here halálával fizeti meg. Az anya párzás után visszatér otthonába s néhány napon belül elkezdi anyai hivatásának teljesítését. Az anya egész életében egyszer párosodik. Az egyetlen párzás alkalmával annyi hím csirasejt kerül spermahólyagjába, hogy az néhány évig elegendő a lerakott peték egy részének megtermékenyítésére.

Visszatérése után néhány napra elkezdi a peterakást. Az utolsó lépet és az utolsóelőttinek a szélét rendesen nem érinti. Munkája közben munkásainak udvara veszi körül. Etetik, csápjukkal cirógatják, nyelvükkel nyalogatják és iránta érzett ragaszkodásuknak minden tőlük kitelhető szeretetnyilvánításukkal elhalmozzák. Minden sejtbe, amelybe petéjét szánja, először fejét dugja, mintha személyesen akarna meggyőződni arról, hogy az rendben van-e minden tekintetben. Azután megkapaszkodik a sejt szélén és potrohát a sejtbe süllyeszti, amelynek fenekéhez tapasztja a petét. A peterakást 2–3 éven át többnyire egyforma buzgósággal, azontúl csökkenő energiával tovább is folytatja. A peték lerakása a tél végétől kezdve egyre fokozódik, naponta eléri az 1–2000-t, sőt egyesek szerint az 5000-t is. A nyár utója felé egyre csökken, az ősz kezdetén nagyon megcsappan a peterakás s előbb vagy utóbb teljesen megszűnik. A peterakást fáradhatatlanul végzi, csak egy-egy kis időre pihen meg, eközben a munkások táplálják s amerre elvonul, udvara mindig sietve utat nyit neki, hogy szabadon mozoghasson. A pete 1.3–1.5 mm hosszú, áttetsző tejfehér és gyengén hajlott. A munkásnép a lerakott pete mellé bőven csurgatja a táplálékot, a pempőt, az ú. n. méhtejet. A pempő a dolgos méhek bizonyos fejmirigyeinek a váladéka. Ezt a méhek szükséghez mérten virágporral keverik és úgy adják a lárváknak.

Az anya által lerakott peték kétfélék. Túlnyomó részük, mielőtt az anya lerakná azokat, a hímcsirasejt behatolása útján megtermékenyül, míg a többi terméketlen marad. A megtermékenyült petékből a táplálék milyensége és mennyisége szerint anyák és munkás méhek, a meg nem termékenyített petékből pedig herék fejlődnek. A fiatal szűz anyák és a kimerült öregek egyaránt herepetéket raknak a dolgozó sejtekbe is. A szűzen szaporítás tényét először Dzierzon János ismerte fel és közölte.

A lerakott petéből háromféle méhegyed fejlődik: munkás méh, here és anya. A lerakott petékből kikelő fiatal nemzedék, vagyis a fiasítás (költés) gondozása a munkások feladata. Az ivadék gondozásával foglalkozó munkások a dajkaméhek. A sejtben levő petéből lábatlan lárva fejlődik, amely harmadnapra annyira fejlett, hogy elhagyhatja a pete burkát. Azt azonban csak úgy érheti el, ha bőséges pempő ömli körül a tojást. Ilyenkor a burok fölreped s a lárva szabadon úszik a bő táplálékban. A lárva eleinte kifli, majd félkör s végül teljes kör alakjában fekszik a sejt fenekén. Bőségesen táplálkozik, a dajkaméhek szorgalmasan etetik, szépen növekedik, nem vedlik és ürülékét sem adja le. Gyorsan nő mindaddig, míg a fejlettség bizonyos fokát el nem éri, amikor kiegyenesedik s potrohos testével az egész sejtet kitölti. Körülötte szorgoskodó dajkái most a sejtjének a falát kinyujtják, szélét befelé betűrik s finoman likacsos lapos viaszfödéllel lezárják. A dajkáló méhek a befödelezett fiasítást nem hagyják magára, hanem sűrűn rátelepszenek, mintha kotolnának rajta. Ezalatt a lárva a sejtben finomszövedékű gubót (bábing) sző maga körül s ebben bábbá alakul. Átalakulás után átvágja a bábinget s a födelet és kimászik a bölcsőből. A munkás méh kifejlődése a pete lerakásától kibúvásig átlag 21 napig tart, ebből 3 nap a pete, 5–6 nap a lárva és 12 nap a bábállapotra esik.

A fiatal méh az első két hétben általában házimunkát végez, az ivadék gondozásával szorgoskodik, csak azután repül ki külső munkára, gyüjtésre. A tavasszal s a nyár első felében kikelt méhek átlag csak hat hétig élnek, ők részben e megfeszített munka, részben az időjárás szeszélyeinek áldozatai. A nyár végén, ősz elején kikeltek ellenben nyugodt telelés esetén megérik a tavaszt s így aránytalanul hosszabb életűek.

A munkás méhek fejlődésmenetéhez hasonló a herék kifejlődése. A méhcsaládban nincsenek állandóan herék. Rendes családban csupán szaporodás időszakában mutatkoznak. Kifejlődésük a petétől a kikelésig 24 napig tart, ebből 15 nap a bábállapotra esik. Legfeljebb 6 hónapig élnek. A dolgos méhek munkájában nem vesznek részt, nem gyüjtenek, csak a készet fogyasztják, még önállóan nem is táplálkoznak, a munkások etetik őket. A szaporodási időszak vége felé a munkások nem tűrik tovább őket, űzik, zaklatják, hajtják őket a kaptárban. Sokat kizárnak, másokat a kaptár sarkába szorítják s addig éheztetik őket, míg nyomorultan elpusztulnak vagy lábát, szárnyát tépik le s a kijárón kidobják őket.

A háziméh családjában állandóan csak egy anya tartja össze a népet. Néha előfordul, hogy az öreg anyát is megtűrik a fiatal mellett.

Ha a család szükségét érzi és módja van rá, anyát nevel. A hímfiasítás szaporultával a lépek szélén két, három vagy több tágasabb sejtkezdetet is építenek a munkások. Ezek a sejtkezdetek az ú. n. anyabölcső kezdetei. Ezekbe is rak petét az anya. Ilyen sejtbe a nép különb, jobb táplálékot (pempőt) hord bőségesen, úgyhogy a kis lárva félig-meddig úszik benne. Az anyajelölt lárvafejlődése átlag 5 napig tart. Ezen idő alatt a méhek a bölcső falát makkalakúra tovább építik s mielőtt a lárva teljes kifejlődését elérné, domború födéllel be is födik. Azok az eltérő körülmények, amelyeket a sejt alakja, a jobb táplálék, az ápolás, a nagyobb meleg nyujt, a lárva fejlődésére is kihatnak, úgyhogy az már 16 nap mulva mint érett méhanya hagyhatná el bölcsőjét. Elhagyná, de a munkások rendesen visszatartják, nehogy a vén királynénak útjába akadjon, mert annak élet-halálharc volna a vége.

A bölcsőjében várakozó fiatal anyaivadék „kvákog”, mire a kintlévő tényleges anya „tütü” hangot ad. Úgy látszik, mintha feleselnének. Ez a feleselgetés megszakításokkal órákig, esetleg naphosszat is eltarthat. Megtörténhetik, hogy a szomszéd bölcsőből is fölhangzik a kvákogás. A családon ilyenkor izgatottság vesz erőt, pártokra szakadnak. Az egyik párt rendszerint az öregekkel, a másik a fiatalokkal tart. A nyugtalanság mindkét részen fokozódik. A nép nagy része a kijáró előtt csomóba verődik, nagy zúgással készülődik, „habzik a kas”. Bent folytonosan nagyobb a zúgás-búgás. Egyszer csak elemi erővel ömlik, hömpölyög, indul ki a 10–15.000 méhből álló raj és magával sodorja az öreg anyát. Ezt főrajnak, vagy első rajnak hívjuk, az ezt követőket pedig utórajoknak, amelyek rendesen csak úgy, mint ez, szép, derült napokon, többnyire a déli órákban szakadnak ki a törzsből.

A kaptárban, melyből az öreg királynő pártjával, mint első raj kiszakadt, az anyabölcsők valamelyikéből előkerül az első fiatal anya. A nép egyrésze melléje áll, körülveszi, az öreg anya helyét neki engedve át és ő a helyzet ura akar maradni, tűtüléssel hallatja a hangját, mire az anyabölcsőkben lévő többi anyaivadék kvákogással ad életjelt. A nép ismét pártokra szakad és egyrészük ezekhez szegődik és eteti őket. A megoszlás eredménye az, hogy a fiatal anya népével, mint utóraj kiszáll a kaptárból. Három nap mulva esetleg újabb utóraj száll ki, ezek azonban gyöngébbek. Ha már a kaptár újabb rajt nem ereszthet, a nép kirágja az anyabölcsőket s elpusztítja a kvákogó anyákat. Nagyon jó méhészeti évben megtörténhetik, hogy egy korai utóraj gyors szaporodása következtében, új rajt ereszt ez a szűz raj, vagy unokaraj.

Rendes körülmények között így folyik a méhcsalád élete, amely nemcsak a természetkedvelőknek, az állatvilág kutatóinak nyújt páratlan megfigyeléseket, csodás tényeket, hanem a velük foglalkozó s haszonra tenyésztő méhészeknek is a lelki élvezeten kívül búsásan megtéríti a velük való törődésre fordított időt s fáradságot. Mert a méhet nemcsak figyelni lehet családi életében, hanem, mint háziállatot okszerű tenyésztéssel hasznosítani is lehet.

Hazánkban a méhészkedés igen régi keletű. Szt. István óta vannak a méhészetre vonatkozó oklevéladatok és régi gyakorlati méhészeti könyveinknek se szeri, se száma. A méhészeti világirodalomban a méhről a legnagyobb monográfiát a magyar Sőtér Kálmán írta. A kaptárt hasonlóképpen magyar ember találta fel. Hazánkban mintegy 25.000 ember méhészkedik, számtalan egyesület, kör és egy nagy országos egyesület foglalkozik a méhésztársadalom dolgaival. A gödöllői m. kir. méhészeti gazdaság körülbelül 60 holdon gyakorlatilag és tudományosan foglalkozik a méhekkel. Az egyik méhészeti múzeum hatalmas anyagával itt van, a másik a budapesti mezőgazdasági múzeumban. Időszaki magyarnyelvű méhészeti folyóirataink száma öt.

A háziméh (Apis mellifica L.) és rokonai a következők:

A pusztai méh (Apis mellifica var. Lehzeni Buttel-Reep.) a sötét potrohú méhek között a legsötétebb; szúrós faj. Késői hordáshoz alkalmazkodott változat. Legfontosabb előfordulási helyei Németországban Hannover, Holstein és Oldenburg, ezenkívül Hollandia.

Az európai méh (Apis mellifica var. mellifica L.). Potrohának sötét színezetét a potrohszelvények hátulsó szélein halványsárgás szőrök keskeny szalagjai élénkítik. Nemcsak Németországban, hanem egész Európában fordul elő.

A norikumi (krajnai vagy karinthiai) méh (Apis mellifica var. carnica Pollm.) a régi Noricumban honos, a legvilágosabb az egyszínű változatok között.

Az olasz méh (Apis mellifica var. ligustica Spin.). A tor pajzsocskája fekete. Az anyák színe változó.

A ciprusi méh (Apis mellifica var. cypria Pollm.). Torának pajzsocskája sárgás. Élénkebb színű, az anya kisebb, mint az olasz méhé.

A szíriai méh (Apis mellifica var. syriaca Buttel-Reep.). A kaukázusi méh (Apis mellifica var. remipes Pollm.) az egyenletesen sötéttől a világító sárgáig minden lehetséges színeződésben előfordul. Állítólag a legszelídebb. Az amerikai aranyméhek a ciprusi–szíriai változatokkal rokonok.

Az egyiptomi méh (Apis fasciata Latr.) nálunk rendesen vendég. Hazája Egyiptomtól kezdve Arábián át a Himalája és Kína felé terjed.

Az afrikai méh (Apis Adansonii Latr.) Algirt és Egyiptomot kivéve, Afrikában mindenütt él.

A madagaszkári méh (Apis unicolor Latr.) csak ott és Mauritius szigetén él. Feltűnő fekete méh.

Br. Ambrózy beszél még a bánáti méhről, a magyar köztudatban pedig él a magyar szürke méh, de ezek ismertető bélyegei még pontosan nem ismeretesek.

Az indiai óriásméh (Apis dorsata F.), amely egyetlen hatalmas, kb. 1 m széles s mintegy 70.000 sejtet tartalmazó lépet épít, amelyet az őserdő valamelyik fájának ágai közé emel, vagy házak kiugró párkányára függeszt.

Hasonlóképpen Indiában fordul elő a legkisebb mézelő méh, a törpeméh (Apis florea F.), amely már több szabadon lógó lépet épít s a munkássejteken kívül már különös anyabölcsőket és heresejteket is húz.