4. ALREND: Juloidea

Testük hengeres, nincsenek rajta oldalélek és igen nagy, részleteiben változó számú szelvényekből áll. Védőmirigyeik az ötödik szelvénytől kezdve szakadatlan sorban találhatók. Ventrális zacskóik nincsenek. A hímnél a hetedik törzsszelvény mindkét lábpárja párzólábbá lett és a hátulsón csatornaalakú ondóvezető van.

A Julidae-család fajokban gazdag, mérsékelt Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában van elterjedve. A Julus (Schizophyllum) sabulosus L. egész Közép-Európában elterjedt és mind Németországban, mind Magyarországban a leggyakoribb fajok közé tartozik. Fényes, sötétbarna feketeszínű állat, a lábai felé többnyire világosabb, hátán két hosszanti sárga sáv húzódik végig. Az utolsó hátlemez ferdén fölfelé hajló csúcsocskában végződik. A hím mintegy 20–40, a nőstény 30–46 mm. Fatörzseken, nevezetesen olyanokon, amelyek zuzmóval vannak benőve, vagy érdes kérgük van, állatunk minden nagyobb nehézség nélkül a magasba mászik és ezért nem ritkán ágakon, gallyakon látjuk őt mászkálni. Ha zavarják a földre ejti magát és gyorsan órarugószerűen összecsavarodik, vagy pedig megkísérli, hogy üldözőjének a szeme elől elmeneküljön, amennyiben a földön hirtelen felveti magát és síma hátán előrecsúszik. Tápláléka lehullott levelekből és más korhadó növényi anyagokból áll. A gombákat sem veti meg, mert vom Rath egyszer egyetlen rothadó champignonból ennek a fajnak 40 példányát szedte ki.

Az egyenletesen feketésbarna, kissé világosabbfejű Julus (Cylindroiulus) londinensis Leach különösen Nyugat-Európában honos. Északnyugati Németországban is előfordul, Verhoeff pedig Brandenburg különböző helyein találta. Szántóföldeken tartózkodik és a burgonyanövények megrágásával már ismételten alkalmatlanná vált a gazdáknak.

Homoki ezerlábú (

Homoki ezerlábú (Julus sabulosus L.).

A káros fajokhoz tartozik nevezetesen a pettyes ezerlábú, Julus (Typhloblaniulus) guttulatus Gerv., egy vak, zsinórvékony, csak 10–18 mm hosszú ezerlábú, amelynek fehéres testét mindkét oldalon egy hosszanti sor csinos vörösbarna folt díszíti. Hazája, ugy látszik, ugyancsak Nyugat-Európa, mégpedig Verhoeff szerint Franciaországból származik. Németországban csupán megművelt talajon, szántóföldeken és kertekben fordul elő, ahol olykor nagy tömegekben jelenik meg és érzékeny károkat okozhat. Az állatok elrontják a csirázó növényeket, kirágják a csirázó magvakat, megrágják a répát és más lágy növénygyökereket, befúrják magukat a szamócába, amelynek nedvdús húsát, úgy látszik, igen nagyra becsülik. Különösképpen kedvelik azonban az emberi ürüléket, ami higiéniai szempontból nézve, egyáltalában nem figyelmen kívül hagyandó dolog. Ugyanis a bélgiliszták és egyéb emberi élősdiek petéi, amelyeket ezek az ezerlábúak utálatos táplálékukkal együtt elnyelnek, testüket kimutathatólag változatlanul és életképesen hagyják el. Ha mármost ezek az ezerlábúak ilyen féregpetéket vettek fel és azután salátát, szamócát és lehullott gyümölcsöt esznek, vagy más, az ember asztalára kerülő terméseken és növényeken mászkálnak, természetesen mindenfelé szétszórják ürülékükkel a féregpetéket is és e közben hozzájárulnak a féregbetegségek terjesztéséhez.

Hogy a Julidák fajokban gazdag családja, amelynek Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában sok képviselője van, a magashegységekben sem hiányzik, bizonyítja a svájci ezerlábú (Julus helveticus Verh.) amely igazi alpesi állat és a Daubensee mellett még 2000 m magasságban található.

Az ezerlábúak szaporodása Németországban vom Rath szerint tavasszal és késő ősszel történik, míg a melegebb Dél-Európában a téli időszakra esik. Amikor a hím párzólábait ondóval megtöltötte, közeledik egy nőstényhez és azt a hasoldalról törzsének összes elülső lábaival átkarolja. Az egyesülés ezeknél az állatoknál annyira nem benső, hogy az állatok a legcsekélyebb zavarásra szétválnak. A párzás után 4–5 hét mulva a nőstény petéit egy kis földből készült fészekben helyezi el, amelynek felül kürtőszerű toldaléka van.

A forró égöv alatt igazi óriások élnek. Ezek külsőleg hasonlítanak az ismertetett Juloideákhoz, de eltérnek ezektől az ajakállkapcsi készülék alkotásában. Nagyságuk meghaladhatja a 20 cm-t. Ezeket a fajokat, amelyek a Spirotreptidae- és Spirobolidae-családokba tartoznak, a talajon találjuk, ahol gyökerek közt, korhadó fák alatt rejtőznek és csak a sötétben bújnak elő. Amikor ezek az óriások a szürkületben számtalan lábukkal a talajon tovasiklanak, könnyen kis kígyóknak tarthatja őket az ember és állítólag némelykor a lovak is megriadnak tőlük. A legnagyobb idetartozó faj, amely, úgy látszik, egyúttal az összes ezerlábúak legnagyobbika, a Spirostreptus seychellarum Desj., amelynek nősténye 28 cm hosszú és majdnem 2 cm széles.