ŐSLÉGCSÖVESEK, Peripatidák (Onycophora)

A Peripatidák egyike az állatvilág legérdekesebb csoportjainak. Ezek féregszerű állatok, azonban a fejlődésnek magasabb fokán állanak, mint a legmagasabbrendű férgek és már bizonyos, az ízeltlábúakra (Arthropoda) jellemző bélyegeik vannak. Miután a természetben minden magasabbrendű lény az egyszerűbből fejlődött, föltehetjük, hogy valamikor, ősrégen a magasabb fokon álló ízeltlábúak az alacsonyabbrendű gyűrűsférgektől származtak, de nem közvetlenül, hanem kellett valamiféle átmeneti alakoknak lenniök, melyek az egyiktől a másikhoz vezettek. Bizonyos értelemben ilyen átmeneti alakok a Peripatidák; ezek, ha természetesen nem is közvetlen ősalakjai a százlábúaknak vagy más ízeltlábúaknak, mindenesetre mégis élő bizonyítékok arra vonatkozólag, hogy a természet, a vízben élő férgekből szárazföldön tartózkodó arthropoda-formájú, vagyis az ízeltlábúakénak megfelelő testalakot hozott létre. Jóllehet a Peripatidák szárazföldi állatok, egészen és tartósan száraz területeken mégsem tudnak megélni. Állandó és meglehetősen nagyfokú nedvesség, valamint egyenletes meleg minden faj számára föltétlen életszükséglet; éppen azért ezek az állatok általában az örökké nedves trópusi őserdőkre szorítkoznak, bár egyesek szubtropikus területeken is előfordulnak, és mindig a talaj nedves helyein, korhadó fák alatt és hasonló helyeken rejtőzködnek.

Nyúlánk, több cm-nyi hosszú testük nemcsak kívülről harántgyűrűzött, hanem több egymásra következő testszelvényre vagy segmentumra tagolódott, ahogy ezt a párosan elrendezett lábcsonkjaik is mutatják. Testük puha, amennyiben bőrükben csak a felszínen van egy nagyon vékony chitinszerű réteg, bőrük nem síma, hanem számtalan parányi tüskével és szemölccsel borított. Sok faj pompás színével tűnik ki; van Peripatus, mely csodálatosan szép tengerzöldszínű, míg más fajok vörösesbarna vagy sötétkékszínű testét gyönyörű kénsárga, vörös vagy barnásszínű foltok és pontok díszítik. Puha bőrük teszi megérthetővé, hogy mintegy 100 évvel ezelőtt az angol Guilding az Onychophorákat még puhatestű állatoknak tartotta. Erről természetesen szó sem lehet, amennyiben minden Peripatus-fajon a test elülső végén ki van fejlődve a fej, mely ugyan még nem felel meg az ízeltlábúak fejének, de rajta mégis egy pár csápot, egy pár szemet és mindenekelőtt rágókat találunk, ezek éppen úgy, mint az ízeltlábúakon, nem egyebek, mint rágókészülékké átalakult lábak. Ha a Peripatus mászkál, szerfölött nyulékony és érzékeny csápjai állandóan munkában vannak. Kémlelve előrenyujtja és élénken ide-oda mozgatja őket, hogy megállapítsa, vajjon útjában nincsen-e valamilyen akadály. Szemei, melyek még olyan alkotásúak, mint sok gyűrűsféregé és belsejükben egy átlátszó lencse található, csak arra valók, hogy velük a világosságról, fényről tudomást szerezzen, de a tárgyak megkülönböztetésére már nem alkalmasak. A világosságtól a Peripatidák valósággal irtóznak, azt a lehetőség szerint elkerülik, s a világos helyről a lehető leggyorsabban igyekszenek elszökni és legfeljebb csak a gyenge, derengő félhomályban, vagy egész sötétben merészkednek elő rejtekhelyükből, hol rendesen tartózkodni szoktak. A Typhloperipatus Williamsoni Kemp. nevű faj, melyet az indiai-tibeti határon kövek alatt rejtőzködve fedeztek fel, teljesen vak. Ha testének piszkálásával valamely Peripatust ingerlünk, fejét ügyesen a megtámadott hely felé fordítva, hosszú sugarakban fehéresszínű, gyorsan száradó folyadékot fecskendez ki, mely ujjaink között úgy ragad, mint az enyv. Ezt a folyadékot nyálkamirigyeik szolgáltatják, ezek a nyálkamirigyek a száj mellett lévő két rövid, csapformájú lábacskának, a szájszemölcsnek (oralis papilla) csúcsán nyílnak. Az első kilövelést több is követheti. Egy francia kutató egy alkalommal Kolumbiában kis pálcikával megérintett a teste közepén egy Peripatust, és látta, amint a váladékát kilövelte, szerinte ez úgy megy végbe, mint mikor a lokomotív fehér gőzét ismételten kiprüszköli. A levegőn a nyálkafonalak hamarosan nyúlós, ragadós hálóvá merevednek, ez a háló a Peripatusnak nemcsak védelmére szolgál, hanem nagy sikerrel löveli rá zsákmányára is, hogy azt kényelmesen hatalmába ejtse. A termitákat és más kisebb állatokat körülhálózza nyálkájával, mely megakadályozza menekülésüket és kerek szájában mélyen elrejtett, két chitinkaromban végződő két rágóval (mandibula) szétmarcangolja azokat. Gyomra néha egészen tömve van a felfalt, gyakran meglehetősen nagy áldozatok maradványaival, jeléül annak, hogy egy ilyen Peripatus mennyire falánk. Növényi részeket is találtak már a gyomrában, ezek azonban valószínűleg az elnyelt zsákmány táplálékául szolgáltak. A rágók és a szájszemölcsök mögött következnek az egyforma alkotású, lábul szolgáló végtagpárok, számuk fajonként különböző s 14 és 40 között váltakozhatik. Ezek a lábak egyébként semmiben sem hasonlítanak az ízeltlábúak lábához, még nem ízeltek, két karomban végződnek és inkább a gyűrűsférgek csoportjában a sörtelábúak (Polychaeta) lábcsontjaira (parapodium) emlékeztetnek. A kiválasztás szervei hátrafelé nagy számban követik egymást, amennyiben az egyes testszelvényekben mindig párosával fordulnak elő, éppen úgy, mint ahogyan a gyűrűsférgek szelvényszervei (nephridiumai) és ezekkel nagy mértékben meg is egyeznek.

Még más tekintetben is úgy tűnik föl, mintha a Peripatus „féreg” volna: bőrizomtömlője ugyanis még nem harántcsíkolt izomrostokból, hanem, miként a férgeké, síma izomelemekből áll és azonkívül a szelvényszervek járataiban a Peripatus esetében még csillósejtek találhatók, melyek az ízeltlábúaknál teljesen hiányzanak. Másrészt hosszú, a hátoldalán elhelyezett csöves szíve páros oldalnyílásaival viszont teljesen az ízeltlábúak szívéhez hasonló alkotású, úgyszintén a testüreg szerkezetében is megegyezik velük. Nagy feltűnést keltett a tudományos világban, amikor Moseleynek sikerült 1834-ben a Fokföldön élő Peripatopsis capensis Grube nevű fajon az Onychophorák lélekzőszervét fölfedezni. Megállapította, hogy ezek a szervek nagyon fínom légcsövekből vagy tracheákból állanak, melyek kicsi, egymással össze nem függő nyalábokká rendezve, számos parányi, a test felületén meglehetősen szabálytalanul elszórt nyílással kezdődnek. Ennek a levegőn való lélekzésre alkalmas trachearendszernek a fölfedezése nagy érdeklődést váltott ki és mindenekelőtt annak a véleménynek a kialakulására vezetett, hogy a Peripatidák, mint Protracheaták vagy „őslégcsövesek”, a levegőn lélekző százlábúaknak és még tovább a rovaroknak és pókoknak közvetlen elődei. A legújabb fölfogások szerint természetesen nem egészen így áll a dolog, mert a Peripatus tracheái és az ízeltlábúak tracheái között semmi összefüggés nincsen és egymástól teljesen függetlenül fejlődtek.

A középponti idegrendszer a fejben elhelyezett egy pár garatfeletti dúcból, a két garatharántágból, és az ehhez csatlakozó két hasidegfonatból tevődik össze; az idegrendszer jobboldali és baloldali felét több harántág köti össze egymással és az egész testen végighúzódik. Váltivarúak. Az Ausztráliában otthonos Peripatoides oviparus Dendy nevű faj nőstényei feltűnően nagy, szíkben gazdag petéiket a talajra rakják. De ez csak kivételes eset. A legtöbb Peripatus-faj inkább elevenszülő, szíkben igen szegény petéik az anya testében érnek meg, hol az embrió részben a méhfal mirigyeinek váladékával, részben a fiatal állat nyakán található hólyag segítségével, vagy amint ez több amerikai faj esetében megfigyelhető, az emlősállatok méhlepényére emlékeztető méhlepényszerű (placenta) képződmény útján táplálkozik.

Két családot különböztetünk meg. Egyik a Peripatidae-család, ez számos fajjal Dél- és Közép-Amerika trópikus vidékein él. Mint különösen egyszerű alakok említendők itten az Oroperipatus-fajok, melyek Mexikótól Brazíliáig, de az Andok-hegyláncolatának majdnem mindig csak a nyugati oldalán fordulnak elő és főleg a hegyvidéket kedvelik, míg a nagykiterjedésű keleti területeket, bezárólag a nyugatindiai szigetekig, a szűkebb értelemben vett Peripatus-genus sok különféle faja népesíti be. A Mesoperipatus-genus előfordulása az afrikai Kongó-vidéken és az Eoperipatus-genus jelenléte az ázsiai Malakka-félszigeten és Szumatrában talán arra utal, hogy valamikor – természetesen a nagyon ősrégi időkben – Hátsó-India, Közép-Afrika és Közép-Amerika között összefüggés volt. Mindezek a Peripatidák vörösesbarna, majd világosabb, majd sötétebb színükkel tűnnek ki. Ivarnyílásuk utolsóelőtti lábpáruk között lelhető fel.

A második a Peripatopsidae-család. E család tagjain az ivarnyílás a hátulsó lábpár között vagy mögött van, az uralkodó szín náluk a zöldeskék. A Peripatopsidae-család földrajzi elterjedése is nagyon figyelemreméltó. Több genusban találjuk meg őket ugyanis részben Dél-Afrikában, részben Ausztráliában, Ceramban és Új-Guineában, azonkívül még Dél-Amerikában is, hol azonban csak a délnyugati részekre, Chilére szorítkoznak. Miután különféle indokok a mellett szólnak, hogy ezek a távoli déli földterületek is valamikor egymással mind összefüggésben voltak, érthető, hogy a Peripatopsidae-család a délisark körül elterülő minden kontinensen megtalálható.