ELSŐ REND: Felemás záróizmúak (Anisomyaria)

A felemás záróizmúak legfeltűnőbb sajátsága az, hogy elülső záróizmuk kisebb a hátulsónál, sőt egészen hiányozhatik is. De meg kell jegyeznünk, hogy ez a sajátság magában véve nem elegendő a rend éles jellemzésére, mert ilyen lehet a záróizma néhány nem idetartozó nemzetségnek is, másrészt pedig vannak egyes, a feketekagylók csoportjába tartozó fajok, melyeken a két záróizom különbözősége még nagyon kevéssé határozott. Egy részüknek a kopoltyúit még különálló fonalak alkotják, de másokéi már többé-kevésbbé összeolvadtak egymással. Zárókészülékük fogai különbözően fejlettek, de többé-kevésbbé határozottan felismerhető, hogy belső bordák végei alakulnak át ilyenekké, számuk rendesen kicsiny, sőt esetleg egészen vissza is fejlődhetnek.

A rend ismertetését az osztriga-félékkel (Ostreidae) kezdjük meg. Freytag Gusztáv, mellékesen szólva a csigáknak és kagylóknak kiváló ismerője „Soll und haben” című regényében Fink szájába jókedvű ismertetést ad az osztrigáról: „Nézze ezt az osztrigát. Fogadok, hogy van sok hal és más földlakó lény, amely ezt a szende lényt valami egészen közönséges dolognak tartja; én azonban úgy látom, hogy ő egyike a világ legelőkelőbb találmányainak. Mit várunk el az előkelőségtől? Amit elvárhatunk, az osztrigában mindaz megvan: nyugodt, csendes, szilárdan áll a lábán és a fenéken. A világtól úgy elzárkózik, mint egyetlen más lény sem. Ha bezárja a teknőit, a leghatározottabban jelzi: nem vagyok itthon senki számára sem; ha pedig kinyitja gyöngyházpalotáját, akkor nyájasan megmutatja a vele egyenlőrangúaknak gyengéd, érzelmes lényét. Ha az embernek oka van, hogy irígyeljen valami teremtett lényt, akkor bizonyára az osztriga az.” Ismeretes, hogy ez az irígység, mint annyi más esetben is, gyilkos bosszúra vezetett.

A tengeri gyöngykagylón kívül egyetlen más kagyló sem oly fontos közgazdasági szempontból, egyetlenegy sem foglalkoztat annyi munkás kezet és hoz forgalomba akkora összeget, mint az osztriga (Ostrea L.). Osztrigák valamennyi tengerben élnek, de amit a következőkben elmondunk, az mind a közönséges osztrigára (Ostrea edulis L.) vonatkozik. Aki csak egyszer is jobban megnézte az osztrigát, bizonyára több jellemző sajátságot vett észre a házán. Teknői szabálytalan alakúak és nem is egyformák, mert az egyik vastagabb és vájtabb, mint a másik, mely utóbbi olyannak látszik, mintha csak fedele volna az előbbinek. Sok más, külsőleg szép síma kagylóhoz hasonlítva szabálytalan, lemezes szerkezetükkel és érdes felületükkel ellentétei ezeknek, és a belsejük is nagyon szabálytalan, mert vízzel telt üregek vannak benne, s általában az egész kagyló anyaga likacsosabb, nem olyan tömör, mint a legtöbb kagylóé. Természetesen ezzel függ össze az osztrigának az a tulajdonsága is, hogy a vastagabb héjával könnyen odanő a legkülönbözőbb tárgyakhoz. Mivel nem a teknője szélével, hanem annak a közepével nő oda, ez csak úgy magyarázható meg, hogy ragasztóanyagul valami mészben nagyon gazdag és az állatból kiváló anyag ragasztja oda, amely anyag a héjon valamiképpen átszivárog. Amilyen mértékben nő a kagyló, abban a mértékben választ ki új ragasztóanyagot a már odanőtt kagylóhéj kerületén. A kagyló zárának a tájékán is több figyelemreméltó sajátságot látunk. A kezdetben egyenlő búbok idővel nagyon egyenetlenekké válnak, mert a felső teknő visszamarad fejlődésében. Foga egyáltalában nincsen, a sarokpántja pedig, mint sok más kagylóé is, a ház belsejébe tolódott, tehát a kagyló szélétől beljebb fekszik a teknő két bemélyedésében. Mint ismeretes, a megevésre szánt osztrigát úgy nyitják fel, hogy a teknők közé dugják a kés pengéjét, amelyet a belső síma fedélfelület mentén egészen a záróizomig előretolnak, hogy ezt elvágják. Mihelyt az izom szét van vágva, széttárul a teknő és ekkor egyáltalában nem nehéz letépni a sarokpántot.

Most már önalkotta tányérjában fekszik az osztriga, ám ha nem vagyunk járatosak a kagylók ismeretében, csak nehezen tudunk eligazodni rajta. De mivel a köpeny lemezei egészen elváltak egymástól, illetőleg csak a háton függenek össze, ez a felismerés lehet kiinduló pontunk az alsó és felső, hátulsó és elülső rész felismerésében és egy kiálló csücsök félrehajtása után ráakadhatunk a szájnyílásra is. Az érzékeny és összehúzékony köpeny rendesen annyira visszahúzódik, hogy a kopoltyúlemezek kinyúlnak alóla. Igen jelentékenyen eltér az osztriga a többi kagylótól abban, hogy lába teljesen elsatnyul, s ez az elsatnyulás megkezdődik mindjárt azután, mihelyest a fiatal állat megtelepszik valami idegen tárgyon. Összefügg ezzel az a jelenség is, hogy a lábhoz felül csatlakozó testrész, amelyet törzsnek nevezhetnénk, nem úgy fejlődik ki, mint a kagylókban általában ki szokott fejlődni. Áll ez különösen az ivarmirigyekre. Az osztriga a himnős kagylók sorába tartozik, és pedig himnőssége olyan, hogy az ivarmirigyet alkotó, petéket és hím csirasejteket termelő csövecskék összevissza helyezkednek el, sőt ugyanaz a csövecske félig hím, és félig női lehet. Úgy látszik azonban, hogy egyes példányokban egyik vagy a másik nem majdnem teljesen el van nyomva. Azonban az európai osztriga himnőssége, legalább Möbius megfigyelései szerint, sohasem olyan, hogy ugyanaz az egyén ugyanabban az időben petéket és hím csirasejteket termelne, így tehát önmegtermékenyítés nem is lehetséges, hanem hím csirasejtek csak azután fejlődnek benne, miután megelőzően peték jöttek benne létre. De megállapította Möbius azt is, hogy más példányokban tavasszal hím csirasejtek fejlődnek, a nélkül, hogy előzőleg peték keletkeztek volna bennük. Az előbbi esetben tehát az osztriga előbb nőstény és azután hím (proterogyn himnősség, a tudományos megjelölés szerint), az utóbbiban ellenben először hím (proterandrikus himnősség).

Az egyetlen osztriga által egy évben termelt peték száma rendkívül nagy, még ha a legalacsonyabban számítjuk is. Leeuwenhoek úgy vélte, hogy a vén osztrigában 10 millió fiatal van; egy másik búvár, a híres nápolyi Poli, csak 1,200.000-re teszi a számukat, de ennyi is elégséges volna arra, ha mind megnövekedne, hogy 12.000 hordót megtöltsön. Azonban még ezzel nem járunk közel a valósághoz; föntebb egy sokkal nagyobb becslés eredményét közöltük. Abból a jelentésből, amelyet Möbius tanár az 1870-iki osztrigatermelés és tenyésztés állapotáról a porosz földmívelésügyi miniszter elé terjesztett, azt látjuk, hogy az idősebb osztrigák egy milliónál több fiatalt hoznak ugyan létre, azonban a fiatal háromévesek ennél sokkal kevesebbet. Még fontosabb azonban az a körülmény, hogy a petét rakó osztrigák száma az osztrigapadokon, legalább is az angol és a schleswigi partokon, az összes állománynak legfeljebb 30, gyakran azonban csak 10 százalékát teszi ki.

„Feltéve – mondja Möbius – hogy valamely telep osztrigáinak csak a fele rak petéket egyik nyáron át, ha a telepen 100.000 osztriga él s minden petéző csak 1000 ivadékot hoz létre: az anyaosztrigáknak már ez a 10%-a is 10 millió ivadéknak ad életet. Ha mindezek az anyatelepen, vagy annak közelében telepednének meg, attól kezdve 10 millió osztrigának kellene osztozkodnia ugyanazon az eleségmennyiségen, amely addig 100.000 osztrigáé volt. A kicsinyek mindegyike sokkal kevesebb eleséget fogyasztana ugyan, mint a nagyok, de nagy számuk miatt egymással is, meg a felnőttekkel is igen erős versenyre kelnének, versenyt jelentene még a nagy tengerben is.” E fejtegetések további során megtudjuk, hogy valamely adott tengerrészen a táplálkozási viszonyok meglehetősen szűk határok közé szorítják az osztrigák szaporodását, s hogy az egyének tömegének szaporodása miatt az egyesek szenvednek és értékükből veszítenek.

A fiatalok az öregek köpenyének a belsejében fejlődnek ki s azok a köpenyt csak akkor hagyják el, mikor már annyira fejlett a házuk, hogy az alzathoz tudnak tapadni. Állítólag már néhány hónap mulva szaporodásra alkalmasak lesznek maguk is, amiben azonban mindenesetre erősen kételkednünk kell, mert csak pár év mulva érik el tartózkodási helyük és fajtájuk szerint nagyon különböző nagyságukat. Mert bizonyára nem tévedünk, ha az európai partok mentén élő valamennyi osztrigát, amely a kereskedelemben valamelyes szerepet játszik, egyetlenegy fajhoz tartozónak vesszük, tekintet nélkül arra, hogy sziklákon vagy laza homokzátonyokon telepedtek-e meg, nagyok-e vagy kicsinyek, vastag- vagy vékonyhéjúak s többé vagy kevésbbé leveles-e a teknőjük? Bonctani szerkezetükben valóban nem találunk egyetlen jelentősebb eltérést sem, és ami eltérés mégis megállapítható köztük, az tisztán a tenger mész- és sótartalmának a fokától, s egyáltalában a helyi viszonyoktól függő, nem állandó eltérés.

Vizsgáljuk meg most közelebbről az osztrigának az európai partok mentén való előfordulását és földrajzi elterjedését. E közben nem mehetünk el egészen szó nélkül a mesterséges osztrigapadok és tenyésztőhelyek mellett sem, noha csak később szándékozunk tüzetesebben foglalkozni az egykor oly nagy feltűnést keltett osztrigatenyésztéssel. Kezdjük az Adriai-tengerrel, ahol az osztriga, legalább egyesével mindenütt, sok helyen pedig telepesen úgynevezett padokon (osztrigapadok), azaz nagy tömegekben él. Kétségtelen, hogy az utóbbi állapot a természetesebb, ámbár az egyesével megtelepedett osztrigáról sem mondhatjuk az ellenkezőt. A Trieszt melletti muggiai öböl legszélső, nagyon sekélyvizű szögletében az osztriga az iszapba vert cölöpökön telepszik meg, míg a zoológusok által olyan sokra becsült öböl nagyon lágy iszapjában nem található meg. Évszázadok óta tenyésztik a velencei arzenál csatornáiban és medencéiben. Látjuk tehát, hogy a nagy velencei öböl keleti és nyugati oldalán nagyon különböző feltételek mellett tenyészik az állat, Muggia mellett semmiféle, vagy legalább említésre nem érdemes édes vízzel kevert sós vízben, Velence mellett pedig lagunákban. Azonban nem szabad azt hinnünk, hogy az arzenál vize, ahol az osztrigák minden különösebb ápolás nélkül töltik el egész életüket, nagyon sok édesvízzel kevert; a Lidó nagy torkolatai útján olyan közeli összeköttetésben van a nyilt tengerrel, hogy a szabályszerűen behatoló dagály miatt nem nagyon csökkenhet a sótartalma. Nagyon szép osztrigákat hozott fel Schmidt Oszkár kotróhálóval a Sebenicói-öbölben körülbelül 15 fonálnyi mélységből, sziklás fenékről, de nem olyan közel a Kerka torkolatához, hogy a víz észrevehetően megédesedhetett volna. Ennek a kicsi padnak a fekvése, amelyet az ottani halászok csak alkalmilag termelnek ki, annyiban tanulságos, amennyiben szintén bizonyítja, hogy vagy folyóáramlásokra, vagy mint itt is, tengeralatti áramlásokra van szükség, amelyek a gyámoltalan állatoknak eleséget hordanak. A trieszti és sebenicói telep összehasonlításából is kiderül már, hogy az osztriga nagyon különböző mélységekben, és pedig a tengerjárás középmagasságától számítva 15 fonálnyi, máskor 20 fonálnyi vagy még nagyobb mélységig is élhet, s az állat természetének ez a sajátsága a legnagyobb fontosságú osztrigatenyésztés szempontjából.

Tovább délebbre, az olasz partok mentén, Brindisiben, a rómaiak Brundusiumában és a tarentumi (torontói) öbölben vannak olyan telepek, melyek már az ókorban is nagy hírnévnek örvendtek. Innen az osztriga előfordulási területei végignyúlnak a Földközi-tenger egész keleti és nyugati részén, a nélkül azonban, hogy az állat valahol tömegesebben jelentkeznék; behatolt a Fekete-tengerbe is és ott egyenként megtelepedett Krim déli partjain, ami mindenesetre nagy alkalmazkodóképességre vall.

Természetes dolog, hogy a Földközi-tenger nyugati partjain is mindenütt van osztriga, ahol megtelepedését az áramlási és talajviszonyok megengedik, de azért sehol sem alkot jelentékeny telepeket. S amint már az ókorban is megtelepítették a tarentumi osztrigát a Monte Nuovo kiemelkedése (1538) óta elnéptelenedett Lukrini-tóban, ugyanúgy cselekedtek újabban a Lago di Fusaroval, mint ahogy a délfrancia partokra is az Atlanti-óceánból kellett hozatni osztrigákat a tenyésztési kísérletekhez. Az Atlanti-óceánnak és az Északi-tengernek mind a francia, mind pedig az angol partjain számos természetes osztrigatelep van. De miként ismeretes, Angliában az osztrigaevés csak a rómaiak korával kezdődik, akik nagy kedvelői lévén ennek a csemegének, miként amfiteátrumaikat, akként az osztrigát is elvitték magukkal az újonnan meghódított területre. És nemsokára híressé is vált a britanniai osztriga, amint Juvenalis is bizonyítja, aki nagyon dícséri a Rutupiaeból (ma Richborough Kentben) való osztrigát. Az állat a norvég partok mentén egészen a 65 fokig felnyomul észak felé. Dél-Norvégia némely részein olyan tömegesen fordul elő, hogy kenyérrel és vajjal mint magától értetődő és az étkezésnél elengedhetetlen csemegét tálalják fel. „Ezt a kellemes gasztronómiai fölfedezést, írja Schmidt Oszkár, akkor tettem, mikor egy tengeri utamból a Faröer-szigetekről hazatértemben Norvégia déli partján, a kis Kragerö város egyik fogadójában megszálltam.”

Sok félreértésnek az oka a „holsteini” vagy „flensburgi” osztrigaelnevezés. Így hívják azt az osztrigát, amelyet legkivált Észak-Németországban egészen Lipcséig, Magdeburgig és Berlinig, továbbá az egész keleti-tengeri part mentén Szent-Pétervárig küldenek és fogyasztanak el, s amelyet rendesen a holsteini kelet-tengeri partokról valónak vélnek. A Keleti-tengerben ma nem él osztriga. Az úgynevezett flensburgi osztriga mind a nyugati partokról származik, a Husumtól Tondernig terjedő tengerrészről Sylt, Föhr, stb. szigetekkel szemben, ahol mély vízerek hálózzák be a sekély tengerfeneket. Apály idején mérföldnyi területek maradnak szárazon a tenger fenekéből, míg dagálykor csak a szigetek állanak ki a vízből. Ezt a vidéket wattoknak nevezik (Watten). „Az osztrigatelepek, írja Möbius, a watt-tenger mély barázdavölgyeinek a partjain fekszenek, amelyekben a dagály- és apályvíz főáramlásai másodpercenként 4–6 láb gyorsasággal folynak tova, tehát körülbelül olyan gyorsan, mint a Rajna Bonn előtt. A tengerfenék meglehetősen szilárd, és homokból, apróbb, ritkán nagyobb kövekből és kagylóhéjakból áll. Apály alkalmával, mikor a körülfekvő wattok szárazon maradnak, a legtöbb osztrigatelepet még 5–6 láb magas víz borítja. A watt-tengerben 20–30 lábnál mélyebben fekvő osztrigatelepek nincsenek is. A víz sótartalma valamivel több 3%-nál. A legjobb telepeken még más állatok is élnek az osztrigákon kívül, amelyek közül, mint jellemzőket csak az Alcyonium digitatumot, a háromélű csövesférget (Serpula triquetra) és a zöld tengeri sűnt (Parechinus miliaris) említem meg. Ahol sok a feketekagyló (Mytilus edulis), tengeri makk (Balanus) és homokféreg (Sabellaria anglica), ott nem tenyészik olyan jól az osztriga, sőt teljesen ki is pusztul, ha ezek az állatok föléje kerekednek.” Még ártalmasabb a telepek elhomokosodása és eliszaposodása, így például az egyik telepet Amurum-sziget mellett évről-évre jobban eltemeti a föléje torlódó homok.

Tengeri makk (

Tengeri makk (Balanus).

Az a sótartalom, amely az osztriga megélhetéséhez okvetlenül szükséges, körülbelül 17 ezrelék. Legkövérebb és legízletesebb 20–30 ezrelékes sótartalmú vízben, s ezért nem számítva a Földközi-tengert, az Atlanti-óceán és az Északi-tenger partjain is azokon a helyeken található, ahol a tenger sótartalmát vagy a nyilt tengerbe ömlő nagyobb folyam, vagy a zárt öbölbe szakadó apróbb folyócskák enyhítik. Azért oly kitünő a havrei, cancale-öböli, ré-szigeti, rochellei, kent-grófsági, themse-vidéki, colchesteri, ostendei stb. osztriga. Ezzel azonban nem állítjuk még, hogy a kevesebb sótartalmú vízben maga az osztriga is jobban érzi magát. Norvégia nyugati partjai, ahol pedig olyan csekélyfokú az édesvíznek a tengervízhez való keveredése, különösen nagyok – állítólag – az osztrigák, ott tehát igen jól tenyésznek, de úgy látszik, ezeknek nincs valami különösen jó hírük az ínyencek között, mert a nagykereskedésekben nem szerepelnek. A rómaiak, akik annyira hódoltak a gasztronómiának, hogy elhanyagolását az „urbanitas” (műveltség) hiányának tekintették, a legkülönbözőbb világtájakról hozatták az osztrigákat s beraktározták őket a Lucriniumi-öbölbe, amely akkoriban sokkal kevésbbé lehetett feltöltve, mint ma, vagy más, mesterségesen felásott medencékbe, aminő a későbbi időben nagyon sok volt. Általában véve nagyon jó híre volt a britanniai osztrigának, Plinius szerint azonban a circaei volt a legjobb. Mások, úgy látszik, a más vidékekről valókat kedvelték jobban és Juvenalis azt állítja, hogy az igazi ínyenc már az első falatnál meg tudta mondani, honnan való az osztriga. Ha nem is sokat adunk a római osztrigafogyasztóknak az írók által feljegyzett mindenféle nyilatkozataira, mégis figyelemreméltó és érdekes, hogy Plinius, aki pedig értett az efféle dolgokhoz, a nyilt tengerből való osztrigáról azt mondja, hogy apró és rossz, és szükségesnek tartotta az édesvíznek az odafolyását ahhoz, hogy valahol jó osztriga teremhessen.

S ezzel az osztriga természetrajzától eljutottunk az osztrigaevés és ápolás, meg az osztrigatenyésztés fejezetéhez, amiről éppen az utolsó évtizedekben oly sokat írtak, mind tudományos, mind pedig népszerű munkákban és folyóiratokban. Jakab angol király, amikor osztrigát evett, állítólag gyakran mondta, hogy bátor embernek kellett lennie, aki először megette ezt a kagylót. Az osztrigára és más, szintén nem étvágygerjesztő külsejű tengeri termékekre már akkor ráfanyalodott az ember, mikor ezt a nevet jóformán még meg sem érdemelte s az ehető anyag külsejével egyáltalában nem törődött. Bizonyságot arra nézve, hogy az osztriga már évezredekkel ezelőtt fontos tápláléka volt Európa őslakói ama részének, amely a tengerpartokon tanyázott, az úgynevezett konyhahulladékok (kjökkenmödding) szolgáltatnak. Ezek roppant halmokban találhatók Jütland keleti partjai mentén és a dán szigeteken, egészen a Keleti-tengeri bejárókig, s a dán tudósok nagy éleselméjűséggel vizsgálták meg őket. Közbevetőleg megjegyezve, ezek a hulladékok egyúttal a legjobb bizonyítékok arra nézve, hogy a Kattegatnak legalább is a déli részén, ahol az osztriga ma már nem él a víz alacsony sótartalma miatt, akkoriban, mint az osztriga tenyésztésére kiválóan alkalmas hely, sokkal sósabb lehetett, mely körülmény, másokkal egyetemben, igen érdekes következtetésekre vezet Svéd- s talán Finnország akkori alakját illetőleg. Aligha van jobb ismertetése az egykori osztrigafogyasztásnak és osztrigatenyésztésnek annál, mint az, amelyet Baer ad egy hivatalos jelentésében, és mivel nagyon nehezen hozzáférhető folyóiratban jelent meg, bizonyára érdemes lesz egyes részeit idézni. „Azok a kísérletek – írja – melyeket nemrégiben végeztek Franciaországban, hogy a kimerült osztrigatelepeket megtisztítsák vagy más vidékeken jobb települő helyeket készítsenek az osztrigának, sokakban azt a hitet keltették, mint hogyha az osztrigaápolás (általában így óhajtjuk nevezni az osztrigatenyésztésnek előmozdítására fordított gondoskodást) új mesterség volna s a halakon először alkalmazott mesterséges megtermékenyítésnek módszerét fejlesztené csak tovább. Nem fölösleges tehát néhány szóval megjegyezni, hogy a közönséges osztrigatenyésztés vagy osztrigaápolás rendkívül régi, már kétezer éves foglalkozás. Plinius határozottan állítja, hogy Sergius Orata, aki egy teljes évszázaddal élt Krisztus előtt, állította fel az első osztrigamedencéket, és pedig igen nagy méretűeket, hogy meggazdagodjon belőlük. Ez a tenyésztési mód csakhamar egészen általánossá vált, mert a rómaiak, kivált a későbbi időkben, nagyon hódoltak az asztal örömeinek, s a tengeri osztriga Itália partjain, mint már megemlítettük, nem olyan ízletes, mint az, amely kevésbbé sós vizekből származik. De lehetséges, hogy az osztrigatenyésztés még ennél is régibb, mert már Aristoteles munkái emlegetik az osztriga áttelepítését, mint ismeretes műveletet, de az író nem tulajdonít ennek fontosságot és csak mellékesen szól róla. Ellenben a római császárság korában az osztrigatenyésztés a közgazdaságnak fontos és sokat vitatott tárgya volt.

„Valószínű, hogy a rómaiak e kísérletei óta sohasem ment teljesen feledésbe az osztrigatenyésztés, ámbár a középkorból kevés adatunk van róla. Ez pedig azért van így, mert ekkor, mint ismeretes, a természettudományokat elhanyagolták s legföljebb csak a nagy vadakról beszéltek hellyel-közzel. Az írók legnagyobbrészt papok voltak, akik az egyház történetén kívül legföljebb még csak a fejedelmek és a betörő ellenség viselt dolgait írták meg. De a barátok e mellett szorgalmas tenyésztői voltak az olyan állatoknak, melyek böjt idején feltálalhatók voltak. Be van bizonyítva, hogy ezért tenyésztették a nagyobb szárazföldi csigákat és számos halat, például a pontyot is. Az úgynevezett osztrigavetés vagyis a fiatal ivadék elhintése olyan helyeken, ahol az osztriga előbb hiányzott, szintén aligha szünetelhetett, mert Pontoppidan azt írja, hogy Dániában a monda szerint 1040-ben mesterségesen népesítették be az osztrigatelepeket Schleswig nyugati partján. Ámbár úgy látszik, hogy ennek a hagyománynak nem igen van alapja, mert az osztriga természetes úton is elszaporodhatott ottan, hiszen egészen bizonyosan tudjuk, hogy a dán partokon sokkal régebben is élt az osztriga, de annyit mégis megtanulhatunk a mondából, hogy a nép előtt éppen nem volt új dolog az osztrigatenyésztés fogalma. A Hellespontusban és Konstantinápoly környékén a XVIII. században több utazó tudósításai szerint szintén „vetették” az osztrigát. Bizonyos, hogy ezt a szokást nem a törökök kezdték, valószínű tehát, hogy az még a régi bizánci korból maradt meg. Petrus Gyllius XVI. századbeli író, aki tüzetes leírást adott ki a Bosporus thracicusról, szintén azt mondja, hogy ott már emberemlékezet óta tenyésztik az osztrigát. Hogy az osztrigatenyésztés a nyugaton sem szünetelt sohasem teljesen, kitűnik abból a törvényből, melyet 1375-ben hoztak III. Edvárd alatt s amely megtiltja, hogy az osztrigaivadékot máskor gyüjtsék és helyezzék át, mint májusban. Az év többi hónapjában csakis oly osztrigát volt szabad szedni, amely elég nagy volt arra, hogy egy shilling csöröghetett a teknőiben.

„Mikor a természettudományi irodalom ismét fellendült, s kiváltképpen mikor elérkezett az ideje annak, hogy már nemcsak a régi, tiszteletreméltó írókat másolták, hanem leírták környezetük eseményeit is, azt találták, hogy majdnem mindenütt, ahol osztrigát tenyésztenek és gyüjtésük valóságos iparág, többé-kevésbbé gondot fordítanak a szaporításukra, ápolásukra és gyüjtésükre is. Ezt, úgylátszik, leginkább Angliában tették, vagy legalább Angliában gyüjtöttek erre vonatkozó adatokat. A rohamosan növekvő főváros, ahova a világ minden részéből folyt a pénz, csakhamar olyan osztrigafogyasztóközönséget nevelt, melynek ellátásáról állandóan kellett gondoskodni. Ezért messze földről hordták az osztrigát s a Themze torkolata környékén mesterséges telepeket állítottak fel. Mikor rájöttek, hogy a tengervíz és az édesvíz keverésével olyan telepeket kapnak, melyeknek az osztrigáit az ínyencek még jobban kedvelik, igen nagy mértékben kezdték űzni az osztrigatenyésztésnek ezt a félig-meddig mesterséges módját, melynek eredetét nem tudják egészen bizonyosan, de Kent és Sussex osztrigahalászai azt állítják, hogy ezeket a telepeket ősapáik állították 1700 körül. A Themze és a Medway torkolatainak a közelében az osztrigát délről és északról hozták, hogy mesterséges telepekben egy ideig hízlalják őket. Csupán abból a tengeröbölből, amely mellett Edinburgh fekszik, a Firth of Forthból, ma már, mint Johnston írja, 30 rakományt, mindegyikben 320 hordót, minden hordóban 1200 eladható osztrigát, összesen tehát 11,500.000 darabot szállítanak ezekbe a mesterséges hízlalótelepekbe. Hát még mennyi jöhet Guernsey és Jersey szigetekről, ahol a legjövedelmezőbb a fogása! Forbes úgy véli, hogy London szükségletének a legnagyobb része a mesterséges telepekről kerül ki. Hogy megtudjam, mekkora a Londonba évente szállított mennyiség, tudakozódni kezdtem; a becslés egybehangzóan körülbelül 130.000 bushel (több mint 80.000 berlini mérő) volt, melynek körülbelül negyedrészét szállítják el máshova, Angliába és a szárazföldre, háromnegyedrészét pedig London lakosai fogyasztják el.”

Azonban nem lehet kétséges, hogy az osztrigatenyésztés módja Franciaországban sokkal tökéletesebb és eredményesebb, és itt magasabb fokra fejlődött mind tudományos megalapozottság, mind gazdaságosság és szolíd üzleti vezetés tekintetében. Pedig 70–80 esztendővel ezelőtt a francia telepek végtelenül ki voltak zsarolva és azért nem is jövedelmeztek, szóval a hanyatlás minden jele nyilvánvalóan látszott rajtuk. A Rochelle melletti Ile de Ré telepei 1858-ban keletkeztek. Megalapítójuk egy Boeuf nevű, éleseszű kőműves volt. Ő megkísérelte, teljesen a saját költségére, hogy vajjon nem lehetne-e osztrigát tenyészteni azon az iszapos tengerpart darabon, amely az apály alkalmával szárazra kerül? Azért sajátkezűleg alacsony fallal bekerített medencéket készített, azok alján a partról felszedett köveket helyezett el és „parkját” benépesítette néhány bushel egészséges ivadékkal. A kísérlet mindenképpen sikerült, a szomszédok minden gúnyolódása ellenére is, és Boeuf jövedelme, amely csakhamar meglepő összegre emelkedett, másokat is arra buzdított, hogy hasonló, de még hatalmasabb telepeket rendezzenek be. A mozgalom gyorsan terjedt és néhány év mulva több mérföld hosszú, addig teljesen értéktelen parton virágzó ipar fejlődött ki.

Abban az időben, amikor Boeuf első telepeit berendezte az Ile de Ré partjain, Coste egy emlékiratban szorgalmazta a francia kormánynál az olyan rendszerű osztrigatelepek berendezését, amilyenekben az olaszok űzték ezt az iparágat a régi klasszikus időkből ismert Avernus- és Lucrinus-tavakban. Az ottani osztrigatenyésztés alapelve volt megakadályozni, amennyire lehetséges, a fiatal ivadék elszéledését akkor, amikor az anyaállatok kibocsátják azokat magukból. Karókat és fanyalábokat helyeztek el olyanképpen, hogy azok elfogják az ivadékot s egyszersmind alkalmat nyujtsanak nekik a szilárd megtelepedésre, mielőtt elillantak volna, vagy az ár elsodorta volna őket a nyilt tengerre. Ennek a módszernek az alkalmazásával sikerült is Franciaországban egészen kivételes méretű osztrigatelepeket létesíteni és ezzel egy hatalmas iparágat felvirágoztatni, a berendezéseket és a tenyésztési eljárásokat állandóan javítva. Az osztrigaparkok egyrészt hízlalóistállók, másrészt pedig raktárak. Évek óta világhírűek az arcachoni, aurayi, cancalei, la testei, marennesi és ostendei telepek. Azok az osztrigák, melyek az ostendei „penziókban” kapják felsőbb kiképzésüket, mind az angol partokról kerülnek oda. A falazott vagy ácsolt, a fenéken deszkázott helyek, ahol gondosan ügyelnek rájuk, zsilipekkel függenek össze a tengerrel s minden 24 órában tisztogatják őket.

A Normandiában fekvő Marennes parkjai, melyeket „claires” néven neveznek, nevezetesen zöld osztrigáikról, s csak a szökőár (a legmagasabb dagály) alkalmával, azaz új- és teleholdkor kapnak friss vizet. A tenger hullámai ellen magas töltés védi őket, amelynek zsilipje van a vízmagasság szabályozására. Először hosszabb ideig hagyják a vizet az egyes medencékben, hogy a talajt kellőképpen telítse sóval. Azután, amikor a víz lefolyt, s minden odatapadt moszatot eltávolítottak, keményre döngölik a talajt, mint a szérűt. Ebbe kerülnek bele az osztrigák, melyeket a szomszédos telepeken gyüjtöttek össze, ami szeptember elejével kezdődik. De nem teszik őket azonnal a „claires”-be, hanem először valami gyüjtőhelyiségbe, amely abban tér el az előbbitől, hogy naponta járja az árapály. Innen a legszebb és legnagyobb osztrigákat azonnal a piacra viszik, míg a fiatalabbakat és nem eléggé kövéreket hízlalásra a „claires”-be küldik, amelyekben, mint már mondottuk, havonként csak kétszer változtatják a vizet. Ápolásuk napról-napra a legnagyobb gondot követeli meg. Azok az osztrigatenyésztők, akiknek több ilyen „claires”-ük van, osztrigáikat az egyikből a másikba hordják, hogy a kiürítetteket tisztogathassák. Ahol ez nem történhetik meg, ott egyenként szedik ki az osztrigákat a tartóból és tisztogatják meg az iszaptól. A 12–14 hónapos korukban a tenyésztőkbe került osztrigák két év mulva válnak érettekké arra, hogy a csemegekereskedők s ezek vendégei elé kerüljenek. Ez alatt az idő alatt Marennesben zöldszínűekké is válnak, ami a gourmandok szemében különösen kedveltté és jóhírűvé teszi őket. A zöld szín felvett egysejtű moszatokból ered.

Az osztrigafogyasztás, bár magában véve igen nagy – hiszen pl. Párizsban 1868 táján évi 75 millió darabra rúgott – azért magában véve aligha csökkenthetné észrevehetően a telepek állományát. Ha mégis azt figyelték meg mind a francia partokon, mind egyebütt, pl. Holstein nyugati partján, hogy az osztrigatelepek kisebbednek s az ivadék mennyisége szembetűnően csökken, ennek számos, de egészen más természetű oka van. Az osztrigának ugyanis sok a természetes ellensége. Nem csupán az embernek ízlik, hanem majdnem minden állatcsoportból számos ínyenc leselkedik rája. Tömérdek hal falja mindenesetre még sokkal nagyobb számú ivadékát; rákok lesik a pillanatot, amikor a szegény osztriga kinyitja a teknőit, hogy édes húsából lakmározzanak; a tengeri csillagok is értik a módját, hogyan kell kiszívni őket; több csiga, nevezetesen a Murex tarentinus, Murex erinaceus, Purpura lapillus és Nassa reticulata ormányával nagyon ügyesen lyukakat fúr be a héjába s így férkőzik hozzá áldozata testéhez. Más helyeken a feketekagyló (Mytilus) oly tömegesen telepszik meg az osztrigatelepeken, hogy szinte megfojtja ez utóbbiakat. De mindezek az ellenségek bizonyára éppoly régóta élősködnek az osztriga rovására, mint amilyen régen osztriga van. Ha az ellenségnek nem tették volna meg a magukét az osztriga ellen folytatott háborúban, ha milliárd és milliárd fiatal, éppen kibujt osztrigát a hullámverés el nem ragad és azok el nem pusztulnak, a homok és iszap el nem temet, a tenger már régen egészen csupa osztriga által ellepett medence volna. A legnagyobb, valóban érzékeny kárt az osztrigatelepekben nyilván az emberi kéz okozza, amely a célszerűtlen, nagy rombolással járó gyüjtés következménye. Ahol a telepek mélyebben fekszenek, semhogy az osztriga kézzel szedhető lenne az apály idején, ott nehéz, vaskeretű hálót használnak, melynek egyik, a fenéken húzódó éle fogas, mint a borona. A kicsiny, de mégis 5–6 embert hordozó csónak vitorláját és evezőjét úgy állítják, hogy a csónak csak egészen lassan halad előre, s a háló, melyet középen vontatnak utána, kényelmesen és jól belemélyedhet a fenékbe. Ilymódon valóságos mély gödröket és barázdákat szánt a háló a fenéken és a nagy kár onnan származik, hogy ezek a mélyedések rövid időn belül betömődnek iszappal, ami nemcsak a további megtelepedést akadályozza meg ezeken a helyeken, hanem a körülfekvő s a hálótól megkímélt állatokat is megöli.

Azért itt is megkísérelték, hogy miként a haltenyésztésben, a mesterséges osztrigatenyésztésben is ellensúlyozzák, illetőleg kiküszöböljék a halászat módja által okozott károkat. Ezt pedig olyanképpen iparkodnak elérni, hogy szilárd tárgyakat, fanyalábokat süllyesztenek a vízbe az osztriga szaporodásának az idején és azután a rátelepedett ivadékot védett helyre viszik át, ahol a francia módszer szerint faládákban, a norvég módszer szerint pedig drótszövetből készült kosarakban nevelik őket tovább. Az eredmény nagyon különböző volt és a tenyésztés rendesen különböző kellemetlen tapasztalatokra vezetett, amelyek ellen védekezni kell.

Az amerikaiak is sokat foglalkoznak az osztrigatenyésztéssel, mert az osztrigafogyasztás az óceánon túl még sokkal nagyobb, mint Európában. A fiatal osztriga hízlalóhelyeiül ott is ugyanolyan helyek bizonyultak alkalmasaknak: folyók torkolatai, kikötők, félsósvízű tavak. A hízlalóhelyeken az osztrigát követve, természetesen nemsokára számos alsóbbrendű állat is megtelepszik. Az Egyesület Államok bizottsága, amely ezeket a viszonyokat a leggondosabban tanulmányozta, 90 ilyen vendéget sorol fel. Közöttük akad az osztrigának néhány nagyon veszedelmes ellensége is, s azok közül is külön ki kell emelnünk egy csigát, egy Urosalpinx-fajt, melyet az osztrigatenyésztők a „fúró”-nak (the drill) neveznek, és egy zöld tengeri csillagot (Asterias arenicola). Különösen ez utóbbi által okozott pusztítás meglepően nagy. Connecticut partján egyetlen tenyésztőnek 200 bushel osztrigáját pusztította el ez a tengeri csillag néhány hét alatt. Egyébként pedig az amerikai osztriga, az Ostrea virginica L., hímnős és sokkal termékenyebb a mi Ostrea edulisunknál, mert mintegy tízszer annyi ivadékot hoz létre, tehát bőségesen 10 milliót. Ez nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy ez a faj nem tartozik az ivadékgondozó fajok közé, vagyis a peték nem maradnak egy ideig benne a köpenyüregben.

A mi osztrigánk növekedésére vonatkozó adatok tetemesen ingadozók, és pedig különböző okokból. Találunk ugyan valami évgyűrűfélét a héjon, különösen a fiatalabbakon, azonban kiderült, hogy a növekedési periódusokat az állat nem tartja be pontosan: 18 hónapos osztrigákon, melyek mögött tehát már két nyár van, legalább két, de esetleg öt ilyen gyűrű is számolható meg. Ehhez járulnak még a növekedés nagy ingadozásai, nevezetesen egyes példányok erősen elmaradnak az átlag mögött.

Az európai előforduláshoz kiegészítésképpen még meg kell emlékeznünk a félsósvizekből származó úgynevezett édesvízi osztrigáról is, amilyen például a Tejóban él Lisszabon mellett. Ez nagy, hosszúkás alakú állat, amelyet csak főtt állapotban esznek, mérsékelt becsben tartanak és olcsón adnak; ez az alak hajók által elhurcolva alkalmilag a Garonneban is megtelepszik.

A nyeregkagylónak (Anomia ephippium L.) mind a kagylóján, mind pedig a lágy részein néhány figyelemreméltó sajátságot látunk. Az általában korongszerű héjról szinte nem is adhatunk határozott leírást, mert az alsó, nagyon vékony héj alakja egészen ahhoz az idegen tárgyhoz igazodik, amelyre rátapadt, a nélkül azonban, hogy vele összenőne. Ezért egészen lapos, zeg-zúgosan hajlott vagy ívalakú is lehet. A felső héj vastagabb és domborúbb, de szintén ismétli annak a testnek minden egyenlőtlenségét, melyre az állat rátapadt. Az odatapadásra rövid bisszus szolgál, de az elmeszesedik, azért úgy látszik, mintha egyes oszlopocskákból volna összetéve. Amint a fiatal állat megtelepszik, azonnal a jobboldalára fekszik és azután olyan módon növekszik tovább, hogy az elcsontosodott bisszust körülveszi, úgyhogy végül is ez egy lyukból kinőttnek látszik. A laposra nyomott héjnak megfelelően az állat is nagyon lapos. Ábránk

4. Nyeregkagyló, Anomia ephippium L., állata a jobboldalról;

4. Nyeregkagyló, Anomia ephippium L., állata a jobboldalról; a = nyílás a zár számára, m = záróizom, n = nyílás a bisszus számára .

az állatot jobb alsó oldaláról ábrázolja, ahogyan a héj eltávolítása után a köpenyfelületet láthatjuk. Különösen a szélei nagyon vékonyak és egy sor finom tapintófonal ül rajta. Lába annyira megkisebbedett, hogy csak a bisszussal kapcsolatos izmaira zsugorodott. Ha az állatot megzavarják, összehúzza ezt az izmot, héját bezárja és szorosan hozzászorítja az alzathoz, amelynek felületéhez a héj, mint említettük, úgyis teljesen alkalmazkodott. A nyeregkagyló az európai tengerekből sehol sem hiányzik, ahol azoknak a sótartalma a rendesnek megfelelő; termőhelyei azonosak az osztrigáéval, csakhogy állítólag az apályvonalon felül is előfordul.

A vele nagyon közelről rokon és a Csendes-óceánban honos lepénykagyló (Placuna placenta L.) héja egészen lapos, kerek és annyira átlátszó, hogy alkalomadtán ablaklemeznek is felhasználják. Megszárítva fehér, fényes lemezalakú részecskékből álló porrá lehet feldarabolni, amelyet a kínaiak festéknek használnak fel, ha halak ezüstfényű hasának a színét akarják visszaadni.

A fésűkagylók családja (Pectinidae). „Amidőn 1850 májusában és júniusában kotróhálóval gyüjtöttem a Bergen-fjordban, beszéli el Schmidt Oszkár e mű második kiadásában, még nem tudtam, hogy vannak fészekrakó kagylók is. Egy napon körülbelül 12 cm átmérőjű s külsőleg darabos, durva tömeget húztam fel, mely kövecskékből és kagylódarabokból állott; a tömeget, mint azonnal látni lehetett, sárgás és barnás fonalak kuszált szövevénye tartotta össze. „Kagylófészek!” – mondták csónakosaim, – s valóban, amint a tömeget megfordítottam, meglehetősen szűk nyíláson át felém ragyogott a reszelőkagyló (Lima hians Gmel.) fehér teknője. Kiszedtem fészkéből az állatot, s miután tágas edénybe tettem, sokáig gyönyörködtem köpenyének színpompájában és mozdulatainak élénkségében. A hosszúkás, egyforma teknőjű kagyló tiszta fehér, mind a két vége tátong, de legkivált az elülső, s a köpeny szegélyének egész csomó narancsszínű rojtja lóg ki belőle, amelyek, ha a tulajdonosuk különben nyugodt is, féregszerűen mozognak, ha azonban az állat nagyon sajátságos módon úszik, mögötte kanyarognak, mint valami tüzes farok. Ugyanis alig tesszük be a kagylót a vízbe, hevesen kinyitja és becsukja teknőit és lökésekkel úszni kezd a legkülönbözőbb irányokba. E közben a gyönyörű rojtokból egyesek leszakadoznak, de mintha csak akkor elevenednének meg igazán: az edény fenekén mozognak, mint holmi giliszták. Ha a vizet tisztán tartjuk, e mozgás egy pár óráig is eltarthat. Ha az állat a fészekben marad, akkor a tömött rojtbokrétát, amely a majdnem teljesen hasított köpenynek a belső oldalán ered, kinyujtja a fészek nyílásán át, úgyhogy a héjból majdnem semmi sem látszik. Mivel felületüket élénken működő csillók fedik, azért nyilvánvalóan az apró, mikroszkópikus lényekből álló táplálék és a lélekzésre való víz elsodrására valók. Hogy az élénk kagyló fészekben lakik, melyet nyilvánvalóan ritkán hagy el, az olyan tény, melynek jelentését egyelőre nem tudjuk megmagyarázni.

Úszó reszelőkagyló (

Úszó reszelőkagyló (Lima hians Gmel.).

„Nézzük meg már most a fészket kissé közelebbről. Az állat egy csomó, éppen közvetlen közelében lévő tárgyat kötöz össze durvább fajta bisszusfonalakkal. Mint mondottam, az általam Norvégiában látott fészkek majdnem csupa kisebb és könnyebb kavicsból és kagylóhéjból voltak összefűzve; ellenben a mellékelt ábrán bemutatott fészek

Reszelőkagyló (

Reszelőkagyló (Lima hians Gmel.).

melyet Lacaze-Duthiers a mahoni kikötő egy sekély helyén talált, a legtarkább összevisszaságban van felépítve fából, kövekből, korallokból, csigaházakból stb., azért sokkal esetlenebb külsejű, mint amilyeneket én láttam. Ámbár a Limát fészeképítés közben még senki sem figyelte meg, a feketekagyló esetében könnyű meggyőződni róla, hogy az állat tetszése szerint szakíthatja el bisszusfonalait, s így feltehetjük, hogy ugyanez a képessége megvan a reszelőkagylónak is. Először nyilvánvalóan fészkének a külső falait építi meg olyan módon, hogy száz meg száz fonállal egymáshoz fűz különböző idegen testeket, s azután belülről az egészet finomabb szövettel béleli ki, úgyhogy ebben a tekintetben is hasonlít a legfinomabb és legkényelmesebb, bár kívülről kevésbbé bizalomgerjesztő madárfészekhez. Ilyenképpen a teljesen nem zárt háza által kevéssé védett kagylónak kiváló erősségül szolgál, amely a legfalánkabb halat is visszatartja attól, hogy megkísérelje lenyelni. Abból a módból, ahogyan Norvégiában a Lima fészkei még nagyobb, 20–30 fonálnyi mélységből is a hálómba kerültek, azt kell következtetnem, hogy még nagyobb mélységekben sem a kövek alját keresi ki fészkei elhelyezése céljából, pedig ott a hullámok és az áramlások nem zavarják az állatot. Azok a példányok, melyeket az említett francia zoológus a mahoni kikötőben gyüjtött, valamennyien sekély vízből kerültek ki, ahol nagy kövek védték őket. Ha megszáradnak ezek a fészkek, az őket összekötő fonalak anyaga nagyon törékennyé válik, azért, bár egyáltalában nem ritkák, nem alkalmasak a gyüjteményekben való megőrzésre.”

A fésűkagylók családjának a magvát a fésűkagylók nemzetsége (Pecten Müll.) alkotja. Ezeknek a kagylóknak valamelyike talán már ismerős is lesz az olvasó előtt, mert a nagyobb fajok teknőjét tányérnak használják a finom ragouthoz (ragout fin en coquilles), s hogy egy jámbor szokásról is megemlékezzünk, felemlítjük, hogy a keletről hazatérő zarándokok, akik egyszerű ivóedényként is használják, ruhájukat és kalapjukat szokták díszíteni vele, s azért az olaszok „cappa santa” vagy „cappa di san Giacomo” néven is szokták nevezni. A kagyló szabad és szabályos alkotású, sok faj egyenlőtlen teknőjű, mert az egyik vájtabb, tányérszerű, a másik pedig mint lapos fedő illik rája. Szembetűnő a búb két oldala mellett a teknő két fülszerű kiszélesedése; a búbtól rendesen bordák futnak a héj széle felé. Az állat köpenylebenyei teljesen szabadok, szélük megvastagodott, rajta több sorban tapogatók ülnek, s ezek között számos szem foglal helyet. Ez esetben van alkalmunk először kagylók olyan szemeiről beszélni, amelyek ezt a nevet valóban meg is érdemlik. Egyes más kagylóknak is vannak látószerveik, de a fésűkagylóéi a legfeltűnőbbek, mivel feltűnővé teszi őket gyémánt- vagy smaragdszerű ragyogásuk, de feltűnőek sajátságos, aránylag bonyolult szerkezetük miatt is, amelyet még a legutóbbi idők nagyon pontos vizsgálatai sem tudtak minden részletében felderíteni. Ezeknek a szemeknek a száma és elhelyezkedése nemcsak fajok és egyedek szerint változik, hanem változik még a köpeny két fele szerint is. A legsűrűbben állanak a zár közelében, sőt a mögött, s kisebb a számuk a domború, vagyis az alsó köpenyen, mint a felsőn, a laposon. A nagyobb fajok szemeinek az átmérője eléri az 1 mm-t, azonban az ilyenek között kisebb, alig félakkora szemek foglalnak helyet; de valamennyi csodálatosan ragyog, a ragyogást a szivárványhártya sajátságos alkotása okozza, amelyről a sugarak visszaverődnek. E szemeknek a tökéletessége valóban csodálatot keltő, mert a legnagyobb fokban különös elhelyezkedésük ellenére is olyan az optikai berendezésük, hogy az állatot körülvevő tárgyakról jó képet tudnak nyujtani és a képet idegberendezésük segítségével tudtára is adják a kagyló derengő öntudatának. De az bizonyos, hogy a kagyló ezek segítségével azért nem tud messze látni, hanem azt a szolgálatot teszik neki, amelyet nekünk a finom, kicsiny kis lencsék: a legközelebbi környezet meglátására való szervek. Jelentőségüket Uexküll derítette ki. A kagylót, éppen úgy, mint a többi úszó rokonait is, úgy lehet egészen biztosan úszásra bírni, hogy az ember közelébe viszi legádázabb ellenségét, a tengeri csillagot. A kagyló hosszan kinyujtott tapogatóival nyugodtan bevárja, míg a csillag azok közvetlen közelébe nem jut. Mert szemei csak ekkor ismerik fel az ellenséget, s csak ekkor kezdődik a gyors menekülés. Teknőinek gyors összehúzása által, tehát záróizmai működésének az eredményeképpen nagy erővel löki ki kagylói közül a vizet és így hátrafelé lendül el, miközben a mozgás irányát egy, a teknők közül kiálló köpenyrész szabja meg. Egy angol megfigyelő azt állítja, hogy az apály alkalmával visszamaradt víztócsában vígan látta ugrándozni a Pecten opercularis L. nevű faj fiataljait. A mozgásuk heves, gyors, zegzugos irányú volt, nagyon hasonló a kacsákéhoz, melyek eső előtt a tűző napon játszadoznak egymással. Teknőik hirtelen kinyitásával és bezárásával a nyíl gyorsaságával tudnak a vizen át repülni. Egy-egy ugrás méternyi távolságra is elröpítheti őket, s egy másik éppen olyan gyors mozdulat egészen más irányba viheti őket.

Az utóbbi időkben Buddenbrock tanulmányozta pontosabban a Pecten mozgását és nevezetes összefüggést állapított meg a mozgás és az egyensúlyozó szervek vagy statocysták szerkezete közt. A baloldali jobban fejlett a jobboldalinál. Ennek megfelel az a körülmény, hogy kicsiny, bisszusos lábának az izomzata is részaránytalan. Hogy az állat milyen érzékeny egyensúlybeli helyzetének a megzavarása iránt, akkor válik nyilvánvalóvá, ha az állat egy úszómozdulat után megfordítva, vagyis lapos teknőjével kerül a fenékre. Akkor mindig megfordul pontosan 180 fokkal.

A Pecten nemzetség nagyon sok fajt foglal magában. Egyeseknek a teknői egyformák, azonban elülső és hátulsó részük eltér egymástól, másoknak a teknői különbözők, mint erről már föntebb is volt szó, de viszont ezeknek az elülső és hátulsó része egyforma. E két szélsőség között az összes átmeneteket megtaláljuk. Az előbbiek sorába főképpen olyan fajok tartoznak, melyek bisszusukat hosszabb ideig megőrzik és annak segítségével inkább függőlegesen felfüggesztik magukat, az utóbbiba ellenben olyanok, amelyek bisszusukat nagyon korán elveszítik és többnyire egyik teknőjükön, rendesen a jobboldalin fekszenek. Mindkét teknője egyforma pl. az európai tengerekben gyakori Pecten varius L.-nek, valamint az északi tengerekben honos izlandi kagylónak (Pecten islandicus Müll.); mindkettőnek a héja sűrűn bordázott; a Földközi-tengerben gyakori Pecten glaber L. egyike a legváltozatosabb fajoknak; ennek széles, lapos bordái vannak, melyeknek a száma 5 és 9 között változik, szinezete pedig az egyszerű szürke vagy sötétbarna és a kénsárga, sőt skarlátpiros között. A nem egyenlő héjú fésűkagylók között a legismertebb a zarándokkagyló (Pecten jacobaeus L. vagy Vola jacobaea); ez az a kagyló, melyről föntebb már volt szó, hazája a Földközi-tenger, míg a vele nagyon közelről rokon P. maximus L. az Északi-tengerben él.

A Spondylus Lam. nemzetség fajainak szintén vannak szemeik a köpenyük szélén. Teknőik nem egyenlők, a jobboldali hozzánőtt az alzathoz, bisszusuk van. Héjuk bordás s bordáikon rendesen hosszú tüskék ülnek. Minthogy a tüskék különösen alkalmasak arra, hogy közöttük moszatok és iszap halmozódjék fel, azért ezeket a kagylókat rendesen a felismerhetetlenségig beborítja a piszok, melyekből csak hosszabb tisztogatás után tűnik elő a kagyló szép külseje és lesz láthatóvá nem ritkán bámulatosan szép színezete. A Földközi-tengerben gyakori, de rendesen csak mélyebb vizekben található a lázárkagyló (Spondylus gaederopus L.); ennek felső teknője bíborszínű. A nemzetség egyik faja, a S. americanus Lam., arról nevezetes, hogy kénhidrogén szagot áraszt s élvezhetetlen, mert mérges. A mérge, Fürth szerint, olyan hatásos, hogy annak egyetlen milligrammja megöli a tengeri malacot.

A tengeri gyöngy- vagy fecskefarkú kagyló-félék (Aviculidae) nevezetesek arról, hogy héjukat belülről szép gyöngyházréteg fedi, de nem valamennyi egyformán hajlamos gyöngyök létrehozására. Két teknőjük néha kissé eltér egymástól, az a részük, amelyen a zár foglal helyet, egyenes és gyakran hosszabb vagy rövidebb nyúlványban nyúlt meg. Egy vagy két foguk rendesen gyengén fejlett, vagy teljesen hiányozhatik is, elülső záróizmuk teljesen visszafejlődött, bisszusuk van.

A család legnevezetesebb képviselői a valódi gyöngykagylók közé, a Meleagrina Lam. nemzetségbe tartoznak. Valamennyinek a zároldala megnyúlik előre, gyakran hátrafelé is. A zár teljesen fogatlan, vagy pedig mindegyik teknőn egy-egy tompa fog ül. Mintegy 30 fajuk ismeretes, melyek egy földközitengeri faj kivételével, valamennyien a forróövi tengerekben élnek. „Az, amit életmódjukról tudunk – irja Hessling nem annyira pontos kutatások, mint inkább esetleges megfigyelések eredménye, gyakran eléggé felületesek is, hiszen jórészt mint tudatlan halászok és tengerészek régi elbeszélései szállnak szájról-szájra. Az ugyanazon a helyen élők rendesen ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, azonban azért gyakran különbözőképpen nevezik el őket, mert egyrészt módosulhatnak a szerint a talaj szerint, amelyen élnek, és idegenszerű külsőt nyerhetnek a rájuk telepedett állatoktól és növényektől is.”

A mindennapi beszéd közönséges tengeri gyöngykagylót szokott emlegetni, de tudnunk kell, hogy ez tulajdonképpen gyüjtő fogalom, melyben a tudomány által egymástól élesen megkülönböztetett több faj van összefoglalva. Ezek a fajok a forróövi tengerekben széltében el vannak terjedve, sőt egy közülük még a Földközi-tengerbe is behatolt. De azt is meg kell jegyeznünk mindjárt, hogy azok mindegyike nem termel gyöngyöt, mint például nem termel az említett földközitengeri faj sem. A legnevezetesebb gyöngytermő fajok a következők: M. margaritifera L., a legtöbbet emlegetett faj, ezt főként a Perzsa-öbölben, azután Ausztráliában és a Csendes-óceán szigetei körül halásszák; a M. muricata Rv. a Vörös-tengerben él, a M. martensi Dkr. Japán körül honos, a M. mazatlantica Hanl.-nak Közép-Amerika nyugati partjai a hazája, a M. squamulosa Lam. viszont Közép-Amerika keleti partjai táján, a Karibi-tengerben otthonos. Mindezek a fajok egyébként nagyon hasonlítanak egymáshoz s csak kevésbbé fontos sajátságaik tekintetében térnek el egymástól, így például nagyságukra nézve, mert míg a M. margaritifera átmérője 30 centiméter is lehet, addig van csak 6–8 cm átmérőjű alak is.

Ezek után foglalkozzunk azzal, ami a gyöngykagylót annyira híressé, és egyszersmind annyira értékessé teszi, t. i. az igazgyönggyel. Ismertetésünk alapjául Soós egy régebbi összefoglaló dolgozata szolgál, melynek adatai azonban még ma is helyesek.

A gyöngy vegyileg 90%-nyi szénsavas mészből, 2%-nyi szerves anyagból és 8%-nyi vízből áll, s ettől a héj csak annyiban tér el, hogy víztartalma rendesen nagyobb. A savak nagyon gyorsan megtámadják a gyöngyöt, azonban csak napok mulva oldják fel teljesen, ellenben még a legerősebb ecet is csak nagyon lassan oldja; az izzadság, a test savas váladékai és a gyümölcsnedvek a fényét támadják meg.

Láttuk már föntebb, hogy a kagyló héja miként épült fel. A gyöngy felépítésében ugyanazok a rétegek vesznek részt, de nem úgy kell érteni a dolgot, mintha az említett rétegek az említett sorrendben mind megtalálhatók volnának a gyöngyben is, mert ebben a tekintetben nagyon eltérők lehetnek a viszonyok. A gyöngy középpontjában egy apró testet találunk, az ú. n. magvat; ennek eredete, mint látni fogjuk, nagyon különböző lehet. A mag köré rakodnak le a gyöngyöt alkotó többi rétegek, és pedig vagy koncentrikusan, amikor a gyöngy tökéletes gömbalakú lesz, vagy többé-kevésbbé szabálytalanul, amikor a gyöngy is a gömbtől eltérő szabálytalan alakot ölt.

A gyöngy színe, alakja és nagysága végtelenül változó. Néha majdnem színtelen, rendesen nagyon lágy fehérszínű, de van sárgásbarna, sárga, kékes, rózsaszínű és fekete gyöngy is. Alakja legtöbbször gömbded; szabályos gömbbé csak akkor lesz, ha teljesen szabadon fekszik az állat testében, vagyis ha nyomás egyetlen oldalról sem éri; a gömbalak néha kis mértékben változik s így jönnek létre a tojásdad vagy vízcseppalakú gyöngyök. Gyakran megesik, hogy több gyöngy összenő s ezeket utólag még közös gyöngyházrétegek veszik körül, de megesik az is, hogy több gyöngy szabályos gömbalakúvá fejlődik és csak utólag forrad össze egymással. Az ily módon összeforrt gyöngyök közül világhírre tett szert a délikereszt nevű gyöngy, melyet 1883-ban találtak Nyugat-Ausztráliában, s amely keresztalakban összeforrt 9 gyöngyből áll. Nevét a hasonló nevű csillagképről kapta. Egy másik világhírű gyöngy az 1851-i londoni kiállításon tűnt fel s egy Hope nevű bankár állította ki. Ez a gyöngy szabálytalan körtealakú, s nevezetes arról, hogy a világ ismert legnagyobb gyöngye s 450 karátot nyom. A gömb- vagy tojásdadalakú gyöngyök közt ilyen nagy nincsen. A legnagyobb, amelyről biztos tudomásunk van, 1887-ig a francia koronaékszerek közt volt, amikor eladták. Panamában 1906-ban egy 54 karát súlyú, tökéletesen gömbalakú gyöngyöt halásztak. A legkisebb gyöngyök homokszem nagyságúak, azonban ezeknek már nincsen kereskedelmi értékük.

A legszebb és legértékesebb gyöngyök az állat testében szabadon fordulnak elő, és pedig annak a legkülönbözőbb részeiben, így a köpeny izmai közt, a héj zárópántja közelében, azonkívül a májban, a vesében, az ivarmirigyekben, a szívben, a véredények mentén, nagyon gyakran a héj záróizmaiban és más izmokban, például azokban, melyek a zárópánt közelében tapadnak és arra szolgálnak, hogy segítségükkel az állat vissza tudja húzni kinyujtott lábát. Megtörténik az is, hogy a gyöngy a héj gyöngyházrétegei közé nő be.

A gyöngynek több fajtáját különböztetjük meg. Mindenekelőtt különbséget kell tennünk valódi és álgyöngy között. Az utóbbi voltaképpen nem is gyöngy, hanem csak a héjnak gyöngyszerű kinövése s bár anyaga szerint megegyezik a valódi gyönggyel, mégis értéktelen, mert alakja teljesen szabálytalan.

A valódi gyöngyök között megkülönböztetünk tüszőgyöngyöt, izomgyöngyöt és benőtt gyöngyöt. A tüszőgyöngy az állat testében keletkező teljesen zárt hólyagban jön létre; az izomgyöngy, mint a neve is mutatja, az izomzatba van beágyazva, a benőtt gyöngy pedig, mint az imént említettük, a héj rétegei közé van beékelve. A gyöngy eme fajtái közül a legértékesebbek a tüszőgyöngyök közül valók.

Hogyan keletkezik a gyöngy? Erre a nehéz kérdésre évezredek óta iparkodik választ adni a tudomány és a fantázia. Mi sem természetesebb, mint hogy a tengernek ez az önként adott kincse már az ősidők óta lekötötte az érdeklődést s különösen keletkezésének a módja izgatta a fantáziát. S a fantázia meg is adta a magyarázatot, természetesen a maga módja szerint. A régi hindu monda szerint minden gyöngy egy-egy megkövesedett rózsaolajcsepp, mely a kagyló belsejébe hullott, midőn ez a víz felszínére emelkedett és szétnyitotta teknőit. Ez a képzet a vezérmotívuma a többi keleti népek mondájának is, amely szerint a kagylók magukba rejtik a lehulló harmatcseppeket és gyönggyé alakítják át. Ez a monda eljutott a rómaiakhoz is és megtaláljuk legkiválóbb természetrajzi írójuknak, Pliniusnak a művében, sőt eljutott a magyar irodalomba is, mint Apácai Cseri János 1665-ben megjelent Magyar Encyklopédiájában olvasható. A görögöknél a monda annyiban változott, hogy a szerint a gyöngy azokból a vízcseppekből keletkezett, amelyek a tenger habjaiból születő Aphrodite hajáról leperegtek. Egy másik római író, Aelianus szerint a gyöngy szülőanyja a villámlás.

Ámde a tudomány kimutatta, hogy a gyöngy sokkal kevésbbé poétikus körülmények között születik, sőt inkább nagyon is prózaiaknak kell azokat neveznünk. Hogy a gyöngy keletkezését megérthessük, emlékeztetnem kell arra, amit föntebb a gyöngy keletkezéséről mondottunk. Láttuk ott, hogy a gyöngynek körülbelül a középpontjában foglal helyet annak a magva. Mármost ami biztosat tudunk a gyöngy keletkezéséről, az abban foglalható össze, hogy a kagyló szervezetébe kívülről idegen testek jutnak be, amelyek egy-egy gyöngy magvát alkotják s ezek köré koncentrikusan rakódik le a gyöngy anyaga. A maga anyaga és eredete szerint nagyon különböző lehet, és soknak az eredete teljesen bizonytalan. Annyi kétségtelen, hogy igen sok gyöngy magvát egyszerű homokszem alkotja, máskor olyan anyag, amely rendkívül hasonlít a héj külső rétegét alkotó periostracum, vagy a legbelső rétegét alkotó hypostracum anyagához, ismét máskor bizonytalan eredetű szerves részecskék és ritka esetben élősködő férgek fiataljai, lárvái alkotják a gyöngy magvát.

Ennél az utolsó pontnál kissé meg kell állanunk. A gyöngy keletkezése nagyon érdekes tudományos és rendkívül fontos gyakorlati probléma, s így érthető, hogy a gyakorlat és a tudomány emberei nagyon sokat foglalkoztak vele s iparkodtak a titok nyitjára jönni. A nagy igyekezet mögött természetesen ott lappangott a gyöngy mesterséges tenyésztésének a vágya. Arra már nagyon korán rájöttek, hogy a gyöngy keletkezésében igen nagy szerepe van a magnak s azért annak eredetével és természetével iparkodtak tisztába jönni. Sokáig hiába. A mult század ötvenes éveiben csillant fel az első reménysugár, hogy a titok meg van oldva. Ugyanis 1852-ben tette közzé Filippi turini tanár híres elméletét, amely szerint a gyöngyök magvát élősködő állatok, és pedig mételyfélék és galandférgek lárvái alkotják. Ez a föltevés nagy népszerűségre tett szert, annál is inkább, mert Filippi adatait később számos búvár adatai megerősítették, vagy legalább megerősíteni látszottak, így legutóbb Herdman és Hornelléi, akik az angol kormány megbízásából a ceyloni telepeken tanulmányozták a gyöngy keletkezését. Ez utóbbi szerzők szerint a gyöngy magvát, tehát fejlődésének megindító rugóját egy galandféreg lárvája alkotja, amelyet ők Tetrarhynchus unionifactornak neveztek el. De azért ők is azt mondják, hogy néha más tényezők, például az állatba került homokszemek vagy más állatok lárvái is szerepet játszhatnak a gyöngy keletkezésében. Azonban a két búvárra rácáfoltak a későbbi adatok. Rubbell kimutatta, hogy az édesvízi gyöngykagyló gyöngyeinek magvát a periostracumhoz hasonló, sárga- vagy barnaszínű anyag alkotja, ellenben ő sohasem talált a gyöngyök belsejében élősködőlárvákat, mint ahogy a gyöngyöt létrehozó köpenyben sem fordulnak elő. Ez pedig azért fontos, mert Filippi éppen az édesvízi gyöngykagyló tanulmányozása alapján állította fel elméletét. Ha a későbbi vizsgálatok nem döntik meg Rubbell adatait, azt kell hinnünk, hogy Filippi nagy tévedés áldozata lett, amiben egyébként része van az akkori idők tökéletlen vizsgálati módszereinek is. Azonban Rubbell gondos vizsgálatai annál nagyobb hitelre tarthatnak számot, mert vele egyidejűleg és tőle független hasonló eredményre jutott az angol Jameson is, aki viszont a tengeri gyöngykagyló gyöngyeinek keletkezési módját tanulmányozta. Jameson szerint Herdman említett föltevését, hogy tudniillik a ceyloni gyöngy keletkezésében egy galandféreg lárvája játssza a főszerepet, rendkívül kevés bizonyíték támogatja és még az is bizonyításra szorul, hogy kivételesen alkotja-e az ottani gyöngy magvát? Mert igaz, hogy a ceyloni gyöngykagyló telisdedtele van élősködőkkel, azonban a gyöngyökben magukban sohasem fordulnak elő, illetőleg egy-két esetben lehetne élősködőkre gondolni, azonban Herdman ama preparátumai, amelyeknek alapján a föltevésnek legalább a valószínűségét lehetne koncedálni, oly tökéletlenek, hogy még a valószínűség kifejezést is meg kell kérdőjelezni. Jameson, aki vizsgálatait más helyekről való gyöngyökre is kiterjesztette, arra az eredményre jutott, hogy a gyöngy magvát homokszemek vagy más idegen szemecskék, kétes eredetű szerves részecskék vagy a héjával azonos anyag alkotja. Az, hogy a gyöngy magvát élősködő féreg alkotja, csak egy esetben van tökéletesen bebizonyítva, tudniillik a feketekagyló gyöngyeinek a magvát valóban azok alkotják. Mert, közbevetőleg megjegyezve, tudnunk kell, hogy a nemcsak a valódi gyöngykagylóban, hanem több más kagylóban, sőt csigában is terem kivételesen gyöngy (a kagylók közül például ezekben: Modiola modiolus, Venus, Malleus, Mytilus és az alább még bővebben ismertetendő édesvízi gyöngykagyló, a csigák közül: Strombus gigas, Murex-, Voluta- és Fissurella-fajok).

Az elmondottak alapján tehát a gyöngy magvát idegen testek alkotják. A kérdés mármost az, hogy ezek a testek miképpen játszanak közre a gyöngy létrejöttében? Azt már tudjuk, hogy a kagyló testében állandó vízáram kering, melynek segítségével mindenféle apró, idegen tárgy is kerülhet annak a belsejébe, becsúszhatik a héj és a köpeny közé is. Az idegen tárgy, különösen ha éles, pl. valami homokszem, természetesen izgatja a köpeny falát, akár az ujjunkba fúródott szálka a vele érintkező részeket, azért az állat védekezni igyekszik ellene. A védekezés módja az, hogy először is nyálkát választ ki az inger helyén, amely megvédi az idegen tárgy nyomása ellen, azután a köpeny felületét azon a helyen bemélyeszti. Azonban ezzel a homokszem is mélyebbre süllyed, s amint a bemélyedés egyre mélyebb lesz, az illető test is mindig mélyebbre és mélyebbre fúródik be a köpeny belsejébe; a bemélyedésnek a héj felé korábban szabadon tátongó nyílása végül bezárul, vagyis a bemélyedés, ahogyan mondani szokták, lefűződik a köpeny felületéről. Ilyen módon a köpeny külső felülete alatt teljesen zárt tüsző jön létre, melynek a közepén foglal helyet az idegen test. A legfontosabb a dologban az, hogy a leírt módon a köpeny belsejében olyan üreg jön létre, melyet belül hámsejtek rétege borít be, olyan hámsejteké, amilyenek a köpeny külső rétegét alkotják és a létrehozói a héjnak. A tüsző a gyöngy bölcsője, ebben keletkeznek a legszebb, legértékesebb gyöngyök. A kagyló ugyanis tovább is védekezni igyekszik az idegen test nyomása ellen, s mivel mostan már az említett módon nem tud, úgy jár el, hogy koncentrikus rétegek alakjában burkot választ ki az idegen tárgy körül. Ez röviden és nagyon prózai módon a gyöngy keletkezése. Az elmondottak alapján az is természetes, hogy a gyöngy anyagának azonosnak kell lennie a héj anyagával. A gyöngy teljesen gömbölyű lesz, ha rétegeinek a kialakulását semmi körülmény sem zavarja, ha ellenben valamely oldalról nyomás éri, akkor a gyöngynek a gömbtől eltérő valamely más alakot kell felvennie. Az állat testének más részeiben, pl. a vesében, májban stb., ilyen módon természetesen nem keletkezhetik gyöngy, mert hiszen oda a köpenyről lefűződött hámsejtek nem juthatnak be. Azoknak az eredetét tehát másutt kell keresnünk, erről azonban még vajmi keveset tudunk, de föltehetőleg olyanféleképpen keletkeznek, mint az említett izomgyöngyök. Ezeknek a magvát, Herdman szerint, az izmok közt lévő apró mésztestecskék alkotják. E testecskék anyaga, Jameson szerint, azonos a héj anyagával. A testecskék a kagyló betegsége, anyagforgalmának a zavarai következtében nem a héjat elválasztó köpenysejtekbe jutottak, hanem megakadtak az izmok közt s körülöttük úgy, mint a tüszőgyöngyök esetében láttuk, lerakódtak a gyöngyöt alkotó rétegek.

Lehetséges az is, hogy a betolakodó idegen tárgy valamely élősködő lárvája s akkor a körül rakódnak le a gyöngy rétegei, mint pl. a Mytilus föntebb említett esetében.

Szó volt már az ú. n. benőtt gyöngyökről, melyek a héj rétegei közé vannak beékelve. A benőtt gyöngy eredetileg szintén tüszőgyöngy vagy izomgyöngy volt, azonban valamiképpen kiszabadult az állat testéből s a köpeny és a héj közé került, amire a köpeny mirigyei átboltozták gyöngyházréteggel s ezekkel a héjhoz tapasztották. Az álgyöngy, amely, mint láttuk, a héj gyöngyszerű kinövése, másképpen keletkezik, de szintén nem más, mint az állat védekező eljárásának a terméke. A kagylónak ugyanis sok az ellensége: különböző spongyák, férgek, csigák stb., melyek héját megfúrják, részben egészen ártatlan szándékkal, de részben azért, hogy hozzájuthassanak a héjon belül lévő csemegéhez. A kagyló a betolakodó ellen úgy védekezik, hogy a betörés helyét gyöngyházréteggel torlaszolja el, s ugyancsak erős sáncot épít ellensége elé. Ez az álgyöngy, angol, illetőleg nemzetközi nevén blister.

A gyöngy nagy értékére való tekintettel nem lephet meg bennünket, hogy mesterséges tenyésztését már az ókorban megkísérelték, a mesterséges tenyésztést úgy értve, hogy a kagylót emberi beavatkozással iparkodtak gyöngy termelésére bírni. Ebben a tekintetben a kínaiak némi sikereket is értek el.

Linné, a rendszertani zoológia atyja, szintén sokat foglalkozott ezzel a kérdéssel és állítólag rá is jött a titok nyomára. Titkát felajánlotta a svéd kormánynak, amely tárgyalásokba is bocsátkozott vele s Linné a svéd titkos tanács előtt fel is fedte titkát. Hogy történt, hogy sem, ma már nem lehet tudni, de annyi bizonyos, hogy a svéd kormány nem vette meg a titkot, mire Linné egy ékszerésznek adta el. A titok titok maradt azután is, mert az ékszerész nem árulta el, s amennyire meg lehet állapítani, a gyöngy termelését senki sem kísérelte meg a Linné-féle módszer szerint. Azt a kéziratot, mely a módszer leírását tartalmazza, fia örökölte, majd az unokája s ennek révén a mult század 70-es éveiben a londoni Linnean Society birtokába került s ebből a titokhoz méltó titokzatossággal megszerkesztett írásból a föntebb említett Herdmannak sikerült megállapítania, miben is állott tulajdonképpen Linné módszere. És pedig abban, hogy Linné a kagyló héjába nagyon kicsiny lyukat fúrt s azon át vékony ezüstszál segítségével apró, gömbalakú mészkődarabkát csúsztatott a köpeny és a héj közé, amely köré azután lerakódtak a gyöngy rétegei. A gyöngyképződés folyamán – adja utasításul Linné – előbb a betett idegen testecskét, későbben pedig a növekvő gyöngyöt távol kell tartani a héjától – az ezüstszál segítségével – nehogy hozzánőjjön ahhoz.

Linné után is többen kísérleteztek a mesterséges gyöngy termelésével, így a közelmultban Alverdes és Hornell, azonban a nélkül, hogy jelentősebb eredményeket értek volna el. De amit ők nem tudtak megoldani, azt a problémát tökéletesen megoldotta egy egyszerű japán ember, Mikimoto Kokichi. Az ő módszerét és eredményeit Vondra Antal cikke alapján fogjuk ismertetni, mely a Természettudományi Közlöny 1928. évi 853. füzetében jelent meg. Ha visszagondolunk arra, amit föntebb elmondtunk a gyöngy keletkezéséről, arról, hogy miképpen alakul ki a köpeny faláról lefűződött és belül a köpeny felületéről származó hámsejtekkel bélelt tüsző belsejében, nem lesz nehéz megértenünk a japán gyöngytenyésztő módszerét, mert az lényegileg csak ezt a tudományos megismerést alkalmazta a gyakorlatban, és alkalmazta a tudomány egy másik vívmányát, az aszeptikus sebkezelést. Mikimoto módszerét Vondra a következőképpen ismerteti: „A gyöngykagylót felnyitva, annak külső kemény héját óvatosan eltávolítja, majd köpenyének hámját vigyázva lefejti és abba szabályos gyöngyházgömböcskét göngyöl. Ilyenformán egy kis zsákban foglal helyet a gyöngyházgömböcske, amely a leendő gyöngynek a magva lesz. A zsákot ideiglenesen átköti, hogy a gyöngyházmag ki ne essék belőle. Ezt a kis zsákot azután szabályos sebészeti műtéttel, az aszepsis minden szabályainak szemelőtt tartásával bejuttatja egy másik gyöngykagyló hámalatti szöveteibe. Az így átültetett zsákról azután eltávolítja a köteléket, az összeforr a kagyló testével és a benne lévő szabályos gyöngyházmag körül kezd képződni a gyöngy, amely természetesen szintén szabályos lesz. Körülbelül hét évbe kerül, míg jelentékeny nagyságú gyöngy képződik.

„Az eljárás természetesen nagy kézügyességet és tapasztalatot követel meg. A leggyakorlottabb „kagylósebész” sem tud naponta 40–50 darabnál több ilyen átültetést végezni. Egy-egy gyöngykagyló köpenytájából mintegy 4–5 átültetésre telik.”

„Az így „beoltott” kagylókat azután acéldrótból készült kalitkákba helyezik és leeresztik a tengerbe a kísérletileg megállapított legalkalmasabb helyeken és a legmegfelelőbb mélységig. Ezek a kalitkák kockaalakúak, körülbelül 75 cm oldalhosszal. Oldalai sűrű dróthálóból vannak, amelyen keresztül a kagylók el nem távozhatnak, és amely a ragadozó halaktól is védelmül szolgál. Viszont a tengervíz szabadon áramlik azon keresztül és így a kagylók a legmegfelelőbb életkörülmények közt védve vannak minden ellenségtől. Egy-egy ilyen kalitkába 100–140 kagylót tesznek a kagylók nagysága szerint. A tengerbe süllyesztett kalitkák megerősített tutajokhoz vannak kötve, számozva és így mindenkor könnyen ellenőrizhetők. Mikimoto tenyészetében évente mintegy 10.000 kalitkát készítenek, amelyekben mintegy másfél millió gyöngykagyló számára van férőhely. S minthogy a gyöngyök kifejlődéséhez mintegy 7 év szükséges, egy ilyen 7 évi periódus alatt körülbelül 70 ezer kalitkát helyeznek el a tengerben, melynek értéke – darabonként 10 yent számítva egy kalitkára – több mint 4 millió pengő. És egy ilyen periódus alatt „beoltanak” mintegy tíz és félmillió gyöngykagylót.”

„Ezek a számadatok élénken megvilágítják, hogy mily óriási kiterjedésű iparág ez Japánban és hány ezer embert foglalkoztat. Hisz ezek a számok csak Mikimoto farmjára vonatkoznak, azonban az ő sikerén felbuzdulva számosan berendezkedtek a gyöngytenyésztésre és az ezzel foglalkozókat a japán kormány is támogatja. Mikimoto ügyesen megoldotta módszerével a gyöngykagylók védelmét a számos ellenséggel szemben, melyek a vaskalitkákba zárt kagylókhoz nem férhetnek, viszont a kagylók sem kallódnak el úgy, mint a szabad tengerfenéken. Az átültetés pedig bizonyosan gyöngyképződésre vezet, és ebben rejlik a vállalkozás jövedelmezősége. Kereskedésbe csak tökéletes gyöngyök kerülnek, mert a silányakat megsemmisítik, hogy Mikimoto gyöngyeinek hírnevét ne rontsák.”

„Sajnos, egy ellenséggel mégsem tudott Mikimoto megküzdeni, és ez: a hideg tengeráramlat. Már évekkel ezelőtt is nagy kárt okozott a japán kagylótelepeken, de az elmúlt őszön szinte katasztrofális mértékben pusztultak el a kagylók sok-sok ezrei. Ez ellen a vaskalitkák sem nyujtanak menedéket, hiszen éppen az a feladatuk, hogy a tenger szabad áramlását biztosítsák. Érthető az érdekeltek és a japán kormány aggodalma, melynek a sajtóban is kifejezést adtak. Mint a japáni lapok írják, több évi termelés sem lesz képes pótolni a veszteséget, s a hölgyvilág el lehet rá készülve, hogy az annyira kedvelt ékszere, a gyöngy, legalább is átmenetileg még jobban megdrágul.”

A tengeri gyöngykagyló közeli rokona, vele egy családba tartozik a fecskekagyló (Avicula Klein, vagy Pteria Scop.). Héja általában megközelítőleg kerek vagy tojásdad, leszámítva a többé-kevésbbé megnyúlt zárperemet. Ha ennek a hátulsó fele erősen megnyúlik, a héj többi része pedig a záróperemhez rézsutosan álló tojásdad alakot formál, akkor az egész héj valóban a repülő madárhoz hasonlít. Innen ered a neve. Az Avicula tarentina Lam. a Földközi-tengerben és a Biscaya-öbölben fordul elő.

A tengeri gyöngykagyló kissé távolabbi atyafiságába (Pernidae család) tartozik a pörölykagyló (Malleus Lam.). Ez az állat héjának sajátságos alakjáról kapta a nevét. Teknői egyenlőtlenek, lemezesek, belül fényes gyöngyházréteggel borítottak; zárpereme egyenes vonalú, elül és rendszerint hátul is fülszerűen megnyúlt; hosszában, vagyis elül-hátul irányban megrövidült, ellenben hát-hasi irányban erősen megnyúlt, s azért valóban találóan lehet pörölyhöz hasonlítani. Az Indiai-óceánban él.

A tengeri gyöngykagyló tágabb atyafiságának az ismertetését a tőle alak tekintetében mindenesetre nagyon eltérő sonkakagyló (Pinna L.) ismertetésével fejezzük be. Nevét alakjának köszöni, amelyet egy kis fantáziával a sonkához, ill. a sertés teljes combjához lehet hasonlítani. Alakja ugyanis hosszant megnyúlt háromszögletű, tehát az egyik irányban kihegyesedő; ez, a legkisebb szög tájéka az állat elülső végét jelzi, ott található tehát az egyenes, kicsiny búb is. Héjának az összetételére jellemző, hogy azt, ellentétben a gyöngykagylóéval, majdnem kizárólag az oszlopréteg alkotja, viszont a gyöngyházrétege egészen jelentéktelen. A héj vékony felületét gyakran pikkelyek fedik, hátul tátong, mivel ott a két teknő nem záródik egészen. A zárópánt annyira belül fekszik, hogy a teknőnek csak igen mérsékelt kinyitását teszi lehetővé, azért ha az ember erőlteti azok erősebb kinyitását, széttörnek. Két záróizma nem egyenlő, hanem az elülső sokkal gyengébben fejlett a hátulsónál. A kagyló teste elülső végénél fogva erősíti meg magát a fenéken (azért rendesen már az élő állat házának a búbja is erősen meg van koptatva), a hátulsó vége ellenben felfelé fordult; odaerősítésre a finom, igen erősen fejlett, selyemfényű bisszus fonalai szolgálnak.

A Pinna nemzetség fajai a forró- és mérsékeltövi tengerekben élnek és egy részük igen tekintélyes nagyságúra megnövekszik, mint például a Földközi-tengerben honos Pinna nobilis L., mely eléri az 54, sőt ritkábban a 70 cm-nyi hosszúságot is, s mivel a színe pirosas, a sonkakagyló elnevezést különösképpen megérdemli. Kivált az iszapos fenekű, csendesvizű öblöket szeretik, ahol rendesen csak pár lábnyi vízben, sokadmagukkal szoktak együtt élni. Részben nem valami ízletes húsukért, részben azonban bisszusfonalaik kedvéért keresik, amelyből Dél-Olaszországban mindenféle szőttes dolgokat készítenek, legtöbbnyire kesztyűket, de inkább csak kuriózum kedvéért, mert valódi iparcikk előállítására nem alkalmas. A Quarnerolóban például Lussin szigete körül is honos s a halászok astora vagy palastrega de porto néven ismerik.

Már az ókoriak megfigyelték, hogy a sonkakagyló köpenyüregében nagyon gyakran (ők azt hitték, hogy mindig) egy gömbölyű rák tanyázik, amelyet ők Pinnotheresnek vagy Pinnophylaxnak, kagylóőrnek neveztek el. „Ezeknek az őröknek az a tiszte, írja Plinius nyomán még Rumph is, hogy megcsípjék a kagylót, ha a belsejébe valami táplálék jutott, vagy ha azt valami veszély fenyegeti, hogy teknőit azonnal bezárhassa.” Plinius még hozzáteszi, hogy az őr e szolgálatáért a zsákmány egy részét kapja. Ma már tudjuk, hogy a ráknak és a kagylónak a barátsága egészen más alapon nyugszik; t. i. azon, hogy a kagyló testébe vízáram hatol be, mely mind a kettő számára visz be táplálékot; így tehát a barátság meglehetősen egyoldalú, mert csak a ráknak van belőle haszna, de valóság, hogy több kagyló és rák él egymással hasonló viszonyban. De viszont az is igaz, hogy a kagyló nem mindig látja szívesen ezt a barátságot. Bizonyítja az, hogy iparkodik szabadulni kéretlen barátjától, ha másképpen nem, hát akként, hogy elfalazza gyöngyházréteggel, egészen úgy, mintha valami élősködőnek a lárvája jutott volna a köpenye és a héja közé. A Nemzeti Múzeum gyüjteményében van egy gyöngykagyló, amely ilyen módon tette ártalmatlanná hozzá annyira ragaszkodó rákbarátját.

A feketekagylók családjába (Mytilidae) olyan nemzetségek tartoznak, melyek mind sajátságos alkotásuk és életmódjuk, mind pedig hasznuk miatt is megérdemlik különös figyelmünket. Házukat kívülről erős felbőr (periostracum) fedi, a két teknő egyenlő, zárja fogatlan vagy alig észrevehető fogak vannak csak rajta. Izmaik egyenlőtlenek, az elülső záróizom benyomata kicsiny. Hátul a köpeny szegélyei összenőttek egymással és külön kivezetőnyílást alkotnak a végbél mögött (analis sipho), s ez alatt egy rövid cső alakul ki az általános részben már ismertetett módon a lélekzésre szolgáló víz bevezetésére; ez utóbbinak a szélei rojtosak. A szájvitorlák keskenyek és redőzöttek. Ezekhez a már úgyis nagyon jellemző bélyegekhez járul még a lábnak nagyon feltűnő alkata és az a sajátsága, hogy különösen jól fejlett bisszusmirígye van, ami szorosan összefügg az állatok ülő életmódjával. Ezeket a berendezéseket, az ujjalakú lábat és a bisszust az európai tengerekben élő ehető feketekagyló (Mytilus edulis L.) példáján fogjuk ismertetni.

Ami a nemet magát illeti, a házát arról lehet nagyon könnyen megismerni, hogy a búbja hegyes és hogy az egészen elül, a majdnem háromszögletű ház elülső, hegyes szögletében helyezkedik el. A teknő hosszú oldala a hasoldalnak felel meg. Idevonatkozó képünkön

1. Feketekagyló (

1. Feketekagyló (Mytilus edulis L.) felnyitva; a = a köpeny szegélye, b = láb, c = bisszus, d és e = a lábat visszahúzó izmok, f = szájnyílás, g = ajakvitorla, i = belső és j = külső kopoltyú.

felnyitott ehető feketekagyló látható, melynek baloldali teknője el van távolítva, baloldali köpenye pedig félre van hajtva; a a köpeny szegélyét jelzi; a száj (f) két oldalán láthatók a megnyúlt, redőzött, vékony ajakvitorlák (g), j jelzi a külső, és i a belső kopoltyúlemezt, e és d a láb visszahúzására való izmok; a láb (b) ujjalakú s már a kicsinysége is elárulja, hogy a mozgás szervenként nem igen használható; h az ivarmirígyeknek beléje való tolódása következtében megvastagodott köpenynek a belső oldalát jelzi. Az ujjalakú lábnyujtvány vagy „szövő” alapja alatt és mögött található a bisszusmirígy; a láb hátulsó oldalának a középvonalában egy hosszanti barázda fut végig, amely a mirígy üregéből ered s a láb hegye közelében egy rövid és mély harántbarázdában végződik. Ez utóbbiban egy félholdalakú lemez található, homorú élén hét nyílással. Mikor az állat fonni kezd, mindenekelőtt ezt a szövőlemezt ráhelyezi a bisszusmirígyre, s amikor onnan visszahúzza, annak ragadós anyagát fonallá húzza ki, amely a nyujtvány nyitott barázdáján fekszik végig. Az állat azután a szövőlemeze segítségével a még lágy fonalat odaerősíti valami tárgyhoz; a fonál az odaerősítés helyén kicsi korong alakjában kiszélesedik, nyilvánvalóan a tapadófelület nagyobbítása céljából.

Akinek alkalma volt, hogy maga szakítson le az alzatról feketekagylót, nagyot csodálkozhatott a fonalak szilárdságán. Fittyet hány az a legerősebb áramlásnak vagy a hullámverésnek is. Nagyon jellemző példa erre az, amire a devonshirei Bidefordban, Angliában használják az ehető feketekagylót. E város mellett egy 24 íves híd vezet át a Torridge-folyón éppen ott, ahol a Tawba torkollik. A dagály alkalmával ide betóduló víz sodra olyan erős, hogy annak semmiféle malter sem tud ellenállani. A község azért csónakosokat tart, hogy feketekagylókat hordjanak oda s ezekkel töltik ki a faragott kövek hézagait. A kagyló erős fonalakkal hozzátapad a kövekhez s így biztosítja magát az ellen, hogy az áramlás el ne ragadhassa az ár és az apály idején; ez okból ha azokat valaki máskor, mint hatósági megbízott jelenlétében és engedelmével leszedi, a hatóság ezt a cselekedetet bűnténynek nyilvánítja. A fonalak azonban nemcsak arra szolgálnak, hogy a kagyló azokkal odaerősítse magát, hanem arra is, hogy segítségükkel mint valami köteleken tovahúzza magát. Ha a hely, ahol megtelepedett, nem felel meg többé neki, akkor olyan közel húzza magát a bisszus tapadóhelyéhez, amennyire csak lehet. Ezután néhány új fonalat bocsát ki abba az irányba, amerre haladni akar, s ha ezek odatapadtak, lábát a régi fonalak közé dugja és hirtelen rántással letépi egyiket a másik után. Most csak az épen frissiben kibocsátott fonalakon függ, de ezeket is eltépi, miután már gondoskodott a fölvett irányban való újabb odatapadásról. Miként az elmondottakból kiderül, a Mytilus edulis olyan helyeken telepszik meg, ahol erős az árapály, s a part ama részein, amelyek időnként szárazon maradnak. A szaggatott norvég partok sok helyén láthatunk dagály alkalmával 1–2 láb vastag, széles szalagot a víz színe felett; ez a töméntelen mennyiségű feketekagyló öve, amely felett, sőt részben már rajta is a tengeri makkok (Balanus) fehér rétege következik. Ezek az élő falak nagyon megkönnyítik a csónakból való kiugrást akkor, mikor a tenger háborgása miatt a partrajutás nehezebb. Ahol azonban az apály és a dagály között nem nagy a szintkülönbség, vagy más helyi okok játszanak közre, ott a feketekagyló kissé mélyebben telepszik meg, ily helyeken tehát a víz állandóan elfedi.

Az ehető feketekagyló a legjobban tenyészik az Északi-tengerben és az északeurópai tengerekben. Azok közé a nem gyakori tengeri kagylók és általában tengeri állatok közé tartozik, amelyek a normális sótartalmú tengerekből, aminő például az Északi-tenger, benyomulhatnak a többé-kevésbbé édesvizű, sótartalmuktól megfosztott tengerekbe vagy beltengerekbe, mint amilyen például a Keleti-tenger.

A Káspi-tóban is előfordul néhány más elcsenevészedett fajjal együtt, de nem tud teljesen meghonosodni és erősen fejlődni ebben az olyan lassan kiédesedő vízben. Azonban az adatok úgy szólnak, hogy egy szívkagylóval egyetemben messze felhatol a tóba ömlő folyókba s ott már természetesen teljesen édesvízben él. Szaporodása kedvező körülmények között egyenesen bámulatos. Meyer és Möbius beszéli, hogy egy uszodai tutajnak, amely június 8-tól október 14-ig feküdt a Kieli-öbölben, valamennyi vízalatti részét oly sűrűn ellepte ez a kagyló, hogy 30.000 darab esett egy-egy négyzetméterre. Azonban ez a becslés kisebb a valóságnál, mert számlálás közben sok nagyon apró kagyló, amely a nagyobbak bisszusfonalai közt rejtőzött, bizonyára elkerülte a figyelmet. Az állat a Kieli-öbölben 4–5 év alatt éri el teljes nagyságát; leggyorsabban nő az első két esztendőben.

Az ehető feketekagylót, ahol csak előfordul, mindenütt felhasználják részint csalinak, részint pedig eledelnek, s ebből az utóbbi célból sok helyen külön kagylófarmokat és tenyészeteket rendeztek be. Meyer és Möbius pontosabb adatokat szolgáltattak az így berendezett kagylótenyésztésről a Kieli-öböl faunájáról írt szép munkájukban, de természetesen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mióta ők az alább idézendő sorokat írták, a telepek a tengerészeti művek kiterjedése következtében erősen megkisebbedtek s így az adatok egy része csak történeti értékű már.

„A kikötőcölöpök, a fürdőbeli csónakok, bárkák és kikötőhidak felületére, írják, már amennyire víz borítja őket, ehető feketekagyló tömegei rakódtak le, s azok fiatal ivadéka gyakran mint buja gyep, oly sűrűn tenyészik rajtuk. Mesterséges lakóhelyük a kagylócölöpök, azok a fák, amelyeket a halászok Ellerbeck körül, a Kiellel szemben fekvő, régi, festői halászfalu mellett, a házukhoz tartozó helyeken állítanak fel a víz alatt. Kagylócölöpöknek rendesen égerfát használnak, mert olcsóbb, mint a tölgy, meg a bükk, amelyek szintén alkalmasak erre a célra. E fákról a halász letisztogatja a legvékonyabb ágakat, bemetszi az évszámot a törzsbe, alul meghegyezi, s egy kötél, meg egy favilla segítségével két-három lábnyira szilárdan beékeli a fenékbe az élő vagy már elhalt tengerifű területén. Kagylócölöpöket minden évszakban „ültetnek”, azonban csak télen húzzák ki őket, leggyakrabban a jég alól, minthogy a kagyló akkor a legízletesebb és élvezete veszélytelen. E kagylófák az öböl két oldalán húzódnak a düsternbrooki és ellerbecki part mentén, mint tengeralatti kertek, melyeket csak csendes időben lehet látni a tiszta víz alatt. Ha a tartós nyugati szelek sok vizet szorítanak ki az öbölből, akkor itt-ott kiáll ugyan egy-egy fa csúcsa az alacsony vízből, de különben mindig az alatt vannak és azért láthatatlanok. Gyakran húzattunk föl ilyen kagylócölöpöket, hogy a rajta lakókat összegyüjtsük, s e közben jókat mulattunk az ellerbecki halászok munkáján és megjegyzésein. Csónakjuk ősrégi formájú, lapos a feneke és meredek az oldalfala, az evezőjük meg ásóalakú lapát. Kagylócölöpjeik helyét a parton lévő ismertetőjegyekről találják meg, melyeket messziről rögzítenek szemmérték után. S ha ráakadtak egy-egy fára, akkor először is rudat szúrnak a fenékbe, hogy hozzákössék a csónakot; azután kötelet kötnek egy kampóra, azt a víz alatt rácsavarják a cölöpre, végül pedig felhúzzák a víz színére. Mihelyest a fenékből kihúzták, kiemelni már sokkal könnyebb s azért csakhamar a víz színére is jut. Ide juttatva, olyan magasra emelik, hogy a kagylókat le lehessen szedni róla. Rendesen nagyon sok rajtuk a megtelepedett kagyló. Csomókban, fürtökben lóg a fekete tömeg, melynek tagjai bisszusukat vagy egyenesen a fán, vagy a szomszédjuk kagylóján erősítették meg, s köztük és a héjukon csak úgy hemzseg a sok különféle állat.

„A Kieli-öbölben évente körülbelül 100 kagylócölöpöt ültetnek s ugyanannyit húznak fel, miután azok 3–5 évig voltak a vízben, mert ennyi időre van szüksége a kagylónak, hogy kedvelt eledel váljon belőle. A kieli piacon évente körülbelül 800 tonna kagylót adnak el, s minden tonnában átlag 42.000 darab van. Egy télen tehát összesen 3,360.000 darabot termelnek. Vannak jó és rossz esztendők, és pedig nem csupán a mennyiség, hanem a minőség dolgában is.”

Azonban az ehető feketekagyló megél a Földközi-tenger összes partjain is, ahol megfelelő alapot talál a megtelepedésre. Kobelt, aki meglátogatta az osztriga- és feketekagylótenyésztéséről már az ókortól fogva híres Otrantót (Tarentum), ezt írja: „A mai Taranto 30.000 lakosa közül legalább kétharmadrész a tengerből és annak termékeiből él. A főszerep a két ehető feketekagylóé, a közönségesé, amelynek neve cozze, és a valódi szakállasé, a Modiola barbatáé (erről alább lesz szó), melynek viszont cozze pelose a neve. A cozze di Taranto s az ostriche di Taranto Dél-Olaszország összes piacain megtalálható egészen Rómáig. A mar pic (mare piccolo) elülső medencéjében, ahogyan tarantói, vagy inkább abban a négy dialektusban hívják, melyet az én csónakosom beszélt, 8–10 lábnyi mély, de széles öv fogja körül a partot. Itt mindenütt sorokban álló cölöpök vannak leverve 18–20 lábnyira egymástól. Minden irányban kötelek kötik össze őket egymással, amelyekre tömérdek apró rőzse van erősítve, s a kagylók ezekre, nem pedig a cölöpökre telepszenek. A köteleket növényi rostból fonják, amelyről azt mondták nekem, hogy Nápoly mellett tenyésző mocsári növény; pontosabb adatokat nem tudtam szerezni róla, de azt hiszem, aligha tévedek, ha kételkedem ennek az állításnak a helyességében s az anyagot a spanyol esparto fűnek (Macrochloa tenacisimma) tartom. Nagyon sokáig ellenáll a rothadásnak és igen tartós; a halászok szalmakötélnek, fune di paglia hívják.

„Mikor novemberben Tarantóban tartózkodtam, a legtöbb tenyésztelep üres volt, de a halászok mind azon fáradoztak, hogy elkészítsék azokat az új vendégek számára. Ezért kételkedném Salis amaz állításának a helyességében, hogy a kagylókat 1 és fél évig hagyják a köteleken. A telepítésre szükséges példányokat vagy a nyilt tengerből halásszák, vagy pedig e célból fiatalokat szednek ki azokból a telepekből, ahol elkülönítve tartják őket. A kötelek többnyire úgy vannak megerősítve, hogy apály idején két lábnyira szárazon maradnak. Egyes telepeken időnként egészen kihúzzák a vízből és szárazon hagyják őket.

„A Mare piccolóban körülbelül 30 cölöpcsoportot számláltam meg, átlag 200 cölöppel, de lehetetlen volt pontos adatokat szereznem a kihalászott kagyló mennyiségéről és értékéről; ezzel még soha senki sem törődött. Az összeg különben, amely a kagylók révén forgalomba jut, eléggé tekintélyes lehet, mert kocsirakományszámra viszik, részint friss, részint konzervált állapotban az olaszországi piacokra. Kiváltképpen karácsony táján ölt kolosszális méreteket ez a szállítás, mert akkor minden olasz család nagyban lakmározik s e lakomákon a különböző halakon kívül a chioggiai angolnáé (capitone) és a tarantói cozzekagylóké a főszerep.”

Egyébként pedig nem mindenki élvezheti ezt a kagylót, mert sok emberen éppen úgy, mint a rák, csalánkiütést okoz, sőt élvezete mérgező hatású is lehet, mint arról az irodalom számos tragikus kimenetelű esetet sorol fel. Amennyire a kérdésnek ez a része ki van derítve, a mérgesség (mytilotoxin?) a kagyló termőhelyével kapcsolatos. Méreg rendesen azokban a kagylókban keletkezik, melyek a városok szennyvizeit a tengerbe vezető csatornák zsilipjeinél élnek. De lehetséges az is, hogy a mérget a tengervízbe került fémanyagok okozzák. Mióta a hatóságok ügyelnek arra, mint pl. Németországban, hogy veszedelmes helyekről ne juthassanak kagylók a kereskedésbe, azóta nem is vált ismeretessé halálos kimenetelű mérgezés. Meg kell még említenünk, hogy az ehető feketekagylóban nem ritkán gyöngy is keletkezik, pl. Grimpe gyakran talál ilyeneket Amrum és Sylt mellett, s különösen gyakran eltorzult kagylókban.

A Modiola Lam. nemzetség csak kevéssé tér el a Mytilustól. Csak a búbja nem helyezkedik el a ház elülső csúcsán, hanem oldalt hajlott a rövidebb oldal felé. Ennek is meglehetősen sok faja van s azok is előfordulnak az összes tengerekben. Érdekesek azok, amelyek bisszusukból alkotott szövedékkel vagy hálóval veszik körül magukat. „A csodálatos burok, mondja Filippi az egyik fajról, zacskó módjára rejti magában az állatot; a zacskó belül szürke fonalak szövedékéből, kívülről pedig kövecskékből, kagylótöredékekből és más effélékből áll; az állat hátulsó részével függ össze, s amint látszik, részben annak a fonalaiból jött létre.” Ilyen életmódot folytat például a Gascognei-öbölből ismert Modiola lutea Fischer, amelynek a részére a Modiella Hall nemet állították fel. Amint látszik, más, apró Modiolák – szintén külön nemzetségnek szokták őket tekinteni és Modiolaria Beck vagy Musculus Bolten névvel jelölni – szintén csak fiatal korukban viselnek bisszust, mert elveszítik azt, amint megtelepszenek végleges lakóhelyükön, az Ascidia nemzetségbe tartozó zsákállatok belsejében.

Ezekhez, a bisszusukat felnőtt korban elveszítő nemzetségekhez tartozik a Lithodomus Cuv. nemzetség is. Megközelítően hengeralakú házuk két vége legömbölyített s nagyon erős felhám (periostracum) borítja. Valamennyi faja önmaga fúrta lyukakban él, melyet kövekbe, korallokba vagy vastag kagylóhéjakba vés. Legismertebb közülük a Földközi-tengerben gyakori kövi datolya (Lithodomus lithophagus L.). Igen kedvelt eledel, de azért, bár a sziklás partokon majdnem mindenütt előfordul, sohasem kerül nagyobb tömegben a piacra, mert üregeiből kiszedni nagyon sok időbe és fáradságba kerül. Tehát az úgynevezett fúrókagylók közé tartozik, noha ez a név, amennyiben azt a tevékenységet igyekszik jellemezni, ahogy az állat a sziklába mélyeszti magát, nagyon kevéssé megfelelő. Későbben majd látni fogjuk, hogy csakugyan vannak olyan kagylók, amelyek fában és kőben lévő üregeiket legalább részben valóban úgy ráspolyozzák és fúrják. Azonban a kövi datolyának, hogy ilyen munkát végezhessen, semmiféle szerszáma sincs. Héjának egész felülete és különösen annak elülső része és elülső éle síma, azon fogaknak, melyeket ráspolyként lehetne használni, még csak a nyoma sincs. Azonkívül a legtöbb példányt teljesen ép héjjal találják, holott a felbőrnek le kellene kopnia a dörzsöléstől a nyomásnak jobban kitett helyeken. Mivel a kövi datolyának semmi olyan mechanikai eszköze sincs, mellyel fúrni tudna, azért nem marad más hátra, mint valami kémiai eszközre gondolni, és mivel mindig mészanyagokba, korallokba, más puhatestűek héjaiba, mészsziklákba hatol be, az embernek a bőr által kiválasztott szénsavra kell gondolnia, amely a nehezen oldható szénsavas meszet könnyen oldódó kettedszénsavas mésszé változtatja át, s amely a ható tényező mindazon csigák esetében is, melyek kagylóhéjakat fúrnak meg.

Kövi datolya (

Kövi datolya (Lithodomus lithophagus L.).

A kövi datolya egy társasága világhírre tett szert, mert a legszembetűnőbb példák egyikét szolgáltatta arra nézve, hogy egész partvidékek emelkedhetnek és süllyedhetnek. Nem messze Nápolytól, Pozzuoli (Puteoli) klasszikus partjain, egy templom romjaiból három oszlop mered az égnek. Ezeken az oszlopokon tíz lábnyira a tenger színe felett, egy 6 lábnyi övben a kövi datolyák által vájt lyukak sora látható. Ennek az a magyarázata, hogy a partvidék a Serapis-templommal együtt, melyből azok az oszlopok maradtak, valamikor mélyen a víz alá süllyedt, későbben azonban, mikor ez állatok már elkészítették ott lakásuk eltörölhetetlen nyomait, mai magasságára emelkedett fel, most azonban lassan ismét süllyed a terület.