MÁSODIK REND: Mászólábúak (Actinopoda)

A tengeri ugorkák e második rendjébe tartozó fajoknak jól fejlett sugaras vízedényrendszerük van, amelyből nemcsak szájtapogatók indulnak ki, hanem rendesen ambulakrális tapogatók és ambulakrális lábak is. Azonban nincsen nekik teljes körkörös izomzatuk.

Az Actinopodákhoz tartozik a legismertebb tengeri ugorkákon kívül hosszú sora a legkülönösebb alakoknak is, melyeknek ismeretét az utolsó évtizedek mélytengeri expedícióinak köszönhetjük. Egyesek kétoldali szimmetriájának a kialakulása nagyon messzire haladt előre, különösen az Elpidiidáké. Az Atlanti-óceánban csak a nagyobb mélységekben, a Kariai-tengerben azonban a partok közelében is előforduló Elpidia glacialis Théel triviumának két oldalsó sugarán mindkét oldalon csak négy-négy ambulakrális lábacskát találunk, és pedig pontosan párosával, úgyhogy azok fölötte hasonlatosak valami gyűrűsféreg lábcsonkpárjához (parapodiumához). A bivium ambulakrális edényein, vagyis a domború hátoldalon, csak néhány meglehetősen nagy szemölcsöt, valószínűleg tapintó- és lélekzőszerveket találunk. A száj egészen a lapos hasoldalra tolódott el és tíz rövid, vastag tapogató veszi körül. Közeli rokona ennek a fajnak a Scotoplanes globosa Théel, mely fajt a „Challenger” az Indiai-óceán déli részének és a Csendes-óceánnak, a „Scotia” pedig az Atlanti-óceán déli részének nagy mélységeiben talált. Ez az állat szürkésfehér színű, 12 cm-ig megnövő, tojásdadalakú zacskó lapos hasoldallal s mindkét oldalon hat vagy hét, szívókorongnélküli ambulakrális lábbal. A hátoldal három szemölcspárja közül egy nagyon nagy pár a test elülső részén foglal helyet, egy másik, ennél alig kisebb az ellentétes testfélen, és e mögött még egy kicsiny pár is látható.

Határozott mélytengeri állatok a Psychropotidák is. Ezeknek még a hasoldali három rádiuszán sincsenek lábak. A Psychropotes longicauda Théel teste lapos, száj- és végbélnyílása teljesen a hasoldalra tolódott; a szájat 18 rövid, pajzsalakú tapogató veszi körül. Jellemző erre a fajra a hátoldalán lévő hosszú és vastag farkszerű nyujtvány, amely két, a külső bőrön keletkező szemölcsből alakul ki és valószínűleg lélekzőszervként értelmezendő. A háton azon kívül még négy vagy öt pár alacsony kiemelkedés ül. A P. longicauda, mint annyi mélytengeri faj, ibolyaszínű, az Atlanti- és Csendes-óceán déli részét lakja, egészen az antarktikus területekig.

A Psychropotidák családjába tartozó némely faj úszni is tud. De ez a tehetség a legjobban kifejlett a hozzájuk nagyon közelálló Pelagothuriidae családban. Ezek planktonállatok lettek, amilyen pl. a Pelagothuria natatrix Ludw. Egyik szabadon lebegő mélytengeri fajról (P. ludwigi Chun) Chun a következőket írja: „Már az Atlanti-óceánban figyelmesek lettünk e tengeri ugorka fiatal alakjára, azonban csak az Indiai-óceánban sikerült ivarérett példányt fognunk belőle. Állíthatom, hogy aligha van a mélytenger pelágikus állatvilágában finomabb és a mellett ragyogóbb jelenség ennél az első pillanatra medúzára vagy tengerirózsára emlékeztető állatnál. Lágy, kocsonyaszerű teste, amelyből hiányzanak a tüskésbőrűekre annyira jellemző mésztestek, halovány rózsaszínű és csak a testének a hátulsó vége sötétebb ibolyás árnyalatú. Hogy valóban mélytengeri állat, de amely azért természetesen a felszín közelébe is fel tud emelkedni, azt az a tény bizonyítja, hogy záróhálóval 1000 és 800 méter között is fogtuk. A legfeltűnőbb bélyege ennek a tengeri ugorkának, hogy hatalmasan fejlett úszókorongja van, amelyet tizenkét tapogató szel keresztül, ill. ágazik ki belőle. Bele mindig sárgásbarna anyaggal volt tele; ez az anyag mikroszkópi vizsgálattal Radioláriákból (Phaeodaria), Globigerinákból és Diatomeákból állónak bizonyult. Az állat száját nyugodt úszás közben mindig fölfelé fordítja, úszókorongját pedig vagy vízszintesen kiterjesztve, vagy pedig féregszerű testére hátracsapva hordja.” Azt a körülményt, hogy a Pelagothuriák testében a mésztesteknek még a nyoma sincsen meg, a nyiltvízi életmódhoz való alkalmazkodás eredményének tekinthetjük, mert hiszen ilyen életmód mellett az állatnak arra kell törekednie, hogy fajsúlyát a lehetőségig csökkentse.

Sokkal kevésbbé vonzóak és gyengéd testűek ezeknél a nyilt- és mélytengeri fajoknál azok a tulajdonképpeni tengeri ugorkák, melyek a melegebb tengerek partjai mentén élnek. A Holothuria L. nemzetség és annak rokonai mintegy 100 fajjal az egész földön el vannak terjedve. A Földközi-tenger parti régióinak a fenekén a holothuriák a leggyakoribb jelenségek közé tartoznak, s iszapos, homokos és sziklás fenéken egyaránt megtalálhatók. Minden hálóhúzás után találunk a felhozott állatok között néhányat ezekből a kevésbbé étvágygerjesztő, hurkaalakú, sötétbarna és szemölcsös teremtésekből, amelyeket a délvidékiek egy nagyon drasztikus és egyáltalában nem szalonképes, de jellemző névvel jelölnek. Az akváriumban hosszan elnyúlnak, és sajátságos csúszással lassan mászkálnak ide-oda. Itt a legközönségesebb faj a 35 cm hosszúra is megnövő csöves holothuria (Holothuria tubulosa Gmel.). A teste elülső végén lévő szájnyílást 20 rövid, széles végén elágazó tapogató veszi körül. Az állat nem tudja visszahúzni őket, azonban ha tartalmuk visszaáramlik a nagy Poli-féle hólyagokba, tetemesen összezsugorodnak. Feladatuk az, hogy a szájba homokot és iszapot lapátoljanak, mert az állat táplálékául az abban lévő szerves anyagok szolgálnak. A mellett, úgy látszik, mintha meg volna az a tehetsége, hogy ki tudja válogatni az ilyen anyagokban különösen gazdag iszapot. A kikötők piszkos, mindenféle szerves hulladékban gazdag fenekén csapatosan lehet találni.

A Holothuria-fajok oxigénszükséglete igen nagy s ennek megfelelően tüdőfáik is nagyon jól fejlettek. A csöves holothuria a rendes körülmények között kétszer-háromszor lélekzik a végbelén keresztül, s csak azután lélekzik ki, amit a nagy erővel kilökött vízsugár jelez. Ha a víz oxigéntartalma észrevehetően megcsökken, az állat nyugtalanul kezd mászkálni, és végül is fejvégét a víz színére emeli és a tapogatóit kinyujtja a levegőre. Ha levegőszükségletét így sem tudja kielégíteni, akkor még testének a hátulsó végét is a víz színe fölé emeli, végbélnyílását kitágítja és levegőt vesz fel. Ez a „szükséglélekzés” természetesen nem olyan levegőből való lélekzés, mint pl. a magasabbrendű gerinceseké, mert a levegő csak a tüdőfákban már bent lévő víz oxigéntartalmát újítja meg. A különösen feltűnő ebben a jelenségben az, hogy egy alsórendű állat olyan cselekvést hajt végre, amely a tengervíz egyenletes oxigéntartalma mellett az állat normális életkörülményei közt nem fordulhat elő.

Ha az ember a csöves holothuriát kiveszi a vízből, az rendkívül erősen összehúzódik és teljesen merevvé válik, miközben végbélnyílásán keresztül nagy ívben finom vízsugarat fecskendez ki. És ha az inger még tovább tart, következik a legsúlyosabb cselekedet, amit védekezésként elkövethet: a vízsugárral együtt kisajtolja a beleit is a végbélnyílásán keresztül. A Holothuria így kiadja magából az egész bélcsatornáját és a jobboldali tüdőfáját. De a bélcsatorna nemcsak egyszerűen kifordul, hanem a végbélnél és a garatnál el is szakad és hátulsó végével előre mindenestől eltávozik a testből. Más fajok még a másik tüdőfájukat, az ivarszerveiket, a mészgyűrűt a vízedényrendszerrel, sőt még magukat a tapogatókat is kivethetik. Azonban az öncsonkításnak ez az egészen hihetetlen foka egyáltalában nem árt az állatnak semmit sem. A Holothuria scabra Jäg. kivetett bélcsatornáját már kilenc napon belül regenerálja. Viszont más fajok nem hányják ki ilyen könnyen és ilyen nagy fokban a zsigereiket. A Földközi-tengerben nagyon közönséges Holothuria forskali Chiaje rendesen csak Cuvier-féle szerveinek egy részét hányja ki. Ez a faj, melynek majdnem egészen fekete hátáról fehér szemölcsei nagyon élesen kiemelkednek, csőalakú fészket épít magának a homokba, az építéshez a bőrmirigyek nyálkája szolgál ragasztóanyagul.

Szebb színű ezeknél a fajoknál a királyholothuria (Stichopus regalis Cuv.) Domború hátoldalának gyengéd okkerbarna színe az oldalakon halovány rózsába megy át. Hasoldala világosvöröses vagy barnás s a hátoldaltól nagy, fehér foltokkal díszített s csipkézett él választja el. Nagyon sajátságos az a mód, ahogyan ez a mintegy 25 cm hosszú és 7 1/2 cm széles állat védekezik a kellemetlen ingerek ellen, bőre ugyanis ilyenkor meglehetősen gyorsan alaktalan, utálatos nyálkává bomlik fel. A királyholothuria Dél-Európa partjain él és a többek között közönséges a Quarneróban is.

A király- és a csöves holothuria a testében egy sajátságos vendéget rejteget. Ha az ember több példányukat elhelyezi az akváriumban, gyakran a legnagyobb meglepetésére egy szalagszerű, gyengén vörösesszínű hal is megjelenik abban. Hogy honnan jött, azt rendesen ő maga árulja el. Mert ha tengeri ugorkát talál, azt a fejével körültapogatja mindaddig, míg meg nem találta a végbélnyílását. Ekkor megvárja a legközelebbi levegővételt s a fejét hirtelenül bedugja a tág nyílásba, sőt a fej mellett a farkát is bedugja abba. Azután testét ismét kiegyenesíti és a következő lélekzetvételnél ismét mélyebbre csúszik be, farokkal előre. A hal – a 19 cm hosszúra megnövő Fierasfer acus Kaup – kisebb példányai már egyetlen lélekzetvétel alkalmával eltűnnek a tengeri ugorka belsejében. Ez a nyilvánvalóan védelmet kereső „térbitorló” a tüdőfák üregében üti fel a sátorfáját. De előfordulhat az is, hogy nagyobb példányok áttörik e szerv nagyon vékony falát és bejutnak a testüregbe. A Holothuria szervezete semmiben sem alkalmazkodott ehhez a vendéghez, amely egyébként csupán az ő közelében található. Bár ha besurran a belsejébe a hal, iparkodik eltávolítani onnan teste hátulsó végének az összeszorításával, azonban csak ritkán fordul elő, hogy a betolakodó miatt kiveti a zsigereit.

A Stichopus- és Holothuria-fajokat eszik is. Európában csak déli Olaszország és Szardínia szegény halásznépe számítja őket az ehető „frutti di mare” közé. Ellenben a délkeletázsiai és a csendes-tengeri szigetek, valamint legújabban Észak-Amerika déli részének is egyik fontos kiviteli cikke mindenféle tengeri ugorka Kína felé, ahol azt trepang néven sokrabecsült csemegeként fogyasztják. Koningsberger 1904-ben nem kevesebb, mint 22 ehető tengeri ugorka-fajt sorolt fel Holland-Indiából. Manapság pedig Japán már óvórendszabályokat léptetett életbe, hogy a trepangholothuriákat megvédje a rablógazdálkodás ellen. (Mitsukuri, 1903).

Sok tengeri ugorka-faj különösen szeret a korallzátonyokon tanyázni és fontos szerepet játszik a finom korallhomoknak szilárd tömbökké való alakításában. Mint e vízalatti kertek valódi lakói ezek a néha 1 m hosszúságú „szirti-holothuriák” a legtarkább színekben pompáznak.

A Holothuria-félék családjához csatlakozik a Molpadiidák sajátságos családja. Ezeknek, mint ambulakrális függelékeik utolsó maradványai csak mintegy 15 pajzsalakú tapogatójuk és egy pár szemölcsük van a végbélnyílásuk táján. Lélekzőszerveikül tüdőfák szolgálnak; jóllehet az állatok az iszapban élnek, azért a lélekzőszerveknek tiszta vízzel való ellátása mégis lehetséges, mert testük hátulsó vége farokszerű függelékben nyúlt meg, melyet tulajdonosuk kitolhat a tiszta vízbe. Csinos mésztestecskéik nagyon különböző alakúak. Legismertebb, legmesszebb elterjedt fajuk a Molpadia musculus Risso, egy szürke vagy vörösbarna, ibolyás árnyalatú, 16 cm-re is megnövő állat. A legtöbb Molpadia a mélytenger lakója.

A homok- és iszapevőktől egészen eltérő életmódot folytatnak az ásó- vagy lapáttapogatókkal bíró Cucumaria-félék. A „tengeri ugorka” elnevezés elsősorban ezekre illik rá. Miként a Synaptidák, ezek is széttárt tapogatókkal várakoznak a „táplálékesőre”. Azonban visszahúzható tapogatóik nem egyszerűen cimpásak, hanem faszerűen, erősen elágazók, melyek ha minden irányban szét vannak terjesztve, terjedelmes, sűrű fogóhálózatot alkotnak. Hogy ez a szerv miként szerzi meg a táplálékot, azt Dohrn a következőképpen írja le: „A Cucumaria valami követ, valami Gorgonia-törzset vagy más kiálló pontot választ ki magának, amelyen megkapaszkodik és akár hónapszámra is ülve marad rajta. Egyidejűleg tapogatóit is kitolja olyan magasra, amilyenre csak ki tudja. Majdnem ütemes egymásutánban húzza be nagy óvatosan és lassan egyik tapogatóját a másik után, befelé hajtja és a szájnyílásba viszi. Amint teljesen beléjutott, az utóbbi megszűkül, és azután az állat lassan ismét kihúzza a tapogatóját.” Két kisebb, a hasoldalon egymás mellett lévő tapogató a szájnyílást nemcsak hogy elzárhatja, hanem azok Schmidt Oszkár szerint mint „eldörzsölők” is szerepelnek, mert mindent, ami még rajta marad a tapogatókon, ledörzsölnek róluk, miközben az állat kihúzza őket a szájából. A legismertebb, a Földközi-tengertől Anglia partjaiig elterjedt fajnak, a Cucumaria planci Brdt.-nek tápláléka, Noll szerint, főként élő állatokból áll. Az akváriumhoz ez a faj nagyon gyorsan hozzászokik, kitárja a tapogatóit és még a gyengédtelen érintéssel sem engedi magát zavartatni.

A Cucumariák rendkívül renyhe állatok, amelyek kiterjesztett tapogatóikkal vagy a fenéken hevernek, vagy pedig algákra, korallokra és kövekre telepszenek rá. Noll 3 1/2 évig is tartott életben fogságban egyeseket és megfigyelte, hogy egyikük két teljes esztendeig ugyanazon a ponton maradt ülve. Chadwick egyik megfigyelése szerint a Cucumariák kettéoszlás és azt követő regenerálódás útján is tudnak szaporodni; ő ilyen módon két hónap leforgása alatt három példányból hetet kapott. A Cucumaria planci petéit főképpen márciusban és áprilisban rakja le; ez a faj még fogságban is szaporodik. A nemzetség nagyon messze elterjedt. A legtöbb faj a parti tájak lakója, de egyesek lehatolnak a mélységekbe is. A C. plancit az Északi-tengerben a C. pentactes Mont. helyettesíti.

A vele nagyon közeli rokonságban álló Thyone Ok. nemzetség egyik faja, a Th. briareus Les., amely Észak-Amerika atlanti partjainak a melegebb részein honos, az északamerikai állatpszichológusok valóságos „kísérleti nyula”. „Homokra téve, azonnal elkezdi beásni magát, olyanformán, hogy az izmok összehúzódása következtében ékalakúan megkeskenyedett testét előretolja a homokban, azután ismét kiszélesedik, hogy a homokot kétoldalt félretolja, és ezt a két műveletet felváltva mindaddig folytatja, míg részben vagy egészen el nem tűnik a homok alatt. Ámbár a Thyone érzékenysége olyan nagy, hogy azonnali összehúzódásra bírható az akváriumba behullatott egyetlen csepp víz által, ha a tapogatóit ismételten izgatjuk mechanikai ingerekkel, azokra már egy félóra mulva nem összehúzódással, hanem csak teste elülső részének az elfordításával felel” (Pearse szerint). A fény iránt nagyon érzékeny és iparkodik távozni tőle.

A Thyone rubra Clark és a Phyllophorus urna Grube nevű fajok ivadékgondozók. Ezeknek a fiataljai, éppen úgy, mint a Lapidoplax digitataéi is, a testüregben fejlődnek ki és úgy szabadulnak ki, hogy a test falán repedés támad. A Cucumaria laevigata Vll. és C. glacialis Ljung. hasoldalának két interrádiuszán keletkező bőrbetüremlések szolgálnak költőüregül. A Cucumaria crocea Less. fiataljai a nőstény „hátoldali” ambulakrumain fejlődnek ki.

A Cucumaria-félék családjába számítunk még egy sereg kevésbbé szabályos alkotású tengeri ugorkát is. A Psolus-fajok hasa vékonybőrű mászótalppá alakult át, míg a boltozott „hát”-ba nagy mészpikkelyek rakódtak le. A tíz rövid, sokszorosan nyeles tapogatóval körülvett száj, éppen úgy, mint a végbélnyílás is, a hátoldalra tolódott. A legtöbb faj csekély mélységben, köves fenéken él. Miként a puhatestűek közül a Chiton vagy a Patella, oly erősen az alzathoz tudják szívni magukat, hogy onnan a legerősebb hullámverés sem tudja leszakítani őket. Közben tapogatóikat zsákmányszerzés céljából kitárják. Az Északi-tengerben és Észak-Amerika atlanti partjain a mintegy 6 cm nagyságú Psolus squamatus D. K. helyenként a leggyakoribb tengeri ugorka. Különös érdeklődésünkre tarthat számot egy antarktikus faj, a Ps. ephippifer Wyv.-Th., amelyet közepes mélységű vizekben fedeztek fel. E faj nőstényének költőtáskája van a hátán, a megtermékenyített peték több nagyobb mészlemez között fejlődnek ki; ha a fiatalok érettek a kibúvásra, akkor kinyílnak a mészlemezek szélei. Egy másik antarktikus fajnak, a Ps. antarcticus Phil.-nak a fiataljai az anya hasoldalán nőnek fel; lábacskáikkal annak a lábai szabad szélein kapaszkodnak meg (Ludwig).

Emlékezzünk meg röviden még két különös alkotású tengeri ugorkáról is. Ha elképzeli az ember, hogy valamelyik Psolus megközelítőleg gömbbé rövidül meg, köröskörül szilárdan összefüggő, tüskés mészlemezek fedik, a száj- és végbélnyílása pedig egymás közelébe tolódik és csőszerűen megnyúlik, akkor maga előtt látja, legalább a külseje szerint a Sphaeothuria bitentaculata Ludw.-ot. Az állat szájcsövéből két nagy, csőalakú tapogatót nyujthat ki. Ezt az állatot a Csendes-óceán keleti részében 200 és 2000 m mélységek között találták, átmérője 2 cm. A Rhopalodina heurteli Perr. palackalakú, s ez az alak úgy jön létre, hogy a száj- és végbélcső egy egységes, kéményalakú csővé forrad össze. Ez a faj Kongo és Gabun partjainak az iszapos helyeiről, csekély mélységből került elő.