III. OSZTÁLY: GALANDFÉRGEK (CESTODARIA RUD.)

Magyarra átültette és kibővítette: Dr. Kotlán Sándor.


Általánosan elfogadott nézet szerint a galandférgek a mételyektől származtak le, amit egyebeken kívül az a körülmény is igazolni látszik, hogy a galandférgek egy kis csoportja (Cestodaria) különleges bélyegei alapján valóban mételyek és galandférgek közt átmeneti, összekötő kapocsnak tekinthető. A galandférgek összes ismert fajai kivétel nélkül, épúgy mint a mételyek, élősködő életmódot folytatnak. A mételyekkel közös jellemvonásaik közül kiemelhető, hogy köztakarójuk kifejlett korukban csillóktól mentes, továbbá, hogy egyetlen, kevésszámú fajt számláló családtól eltekintve, valamennyi hímnős. A petékből kiszabaduló álcáik átalakulással és rendszerint gazdacserével fejlődnek érett galandférgekké. Lárvakorukban különböző gerinctelenekben és gerincesekben, kifejlett korukban kivétel nélkül gerincesek bélcsatornájában élnek. Itt a félig-meddig megemésztett táplálék korlátlan mennyiségben rendelkezésükre áll s ezzel magyarázható, hogy úgy szájnyílásuk, mint emésztőcsatornájuk, mint felesleges szerv, a hanyatló átalakulás folytán teljesen eltűnt s a táplálékfelvétel a külbőrön át osmotikusan történik.

Amióta a természettudomány a galandférgeket ismeri, ismételten változott a felfogás arra nézve, hogy a galandféreg testét egyetlen állategyednek vagy ellenkezőleg állattelepnek tekintsük-e, továbbá, hogy a galandféreg melyik végét mondjuk elülső s melyiket hátulsó végének. Napjainkban azonban egységesen azt valljuk, hogy mind a számos, mind pedig a csak néhány ízből álló galandféreg-láncolat egyetlen állategyed, melynek ízelt voltát s a szaporítószerveknek ízenként való megismétlődését a fajfenntartás utáni törekvéssel kell és kielégítően lehet is magyaráznunk.

Nézzük azt, hogy milyen általános felépítésű valamely galandféreg és kövessük egyúttal a képeken feltüntetett állatok bonctani adatait. Ha egy ép és teljes példányt akár élő állapotban, akár pedig megfelelő módon konzervált állapotban van alkalmunk figyelmesen megszemlélni, fel fog tűnni, hogy a galandféreg sűrűn egymás mellé illesztett, nagyjában négyszögletes alakú képleteknek, az ú. n. ízeknek (proglottis) rövidebb-hosszabb láncolata, az ízek a láncolat egyik vége felé fokozatosan nagyobbodnak, míg ellenkezőleg a másik vége irányában fokozatosan és annyira kisebbedik, hogy a láncolat elején lévők már fel sem ismerhetők, hanem azok sokasága inkább vékony szalagnak benyomását kelti. Ennek elülső végén kisebb-nagyobb jobbára gömbölyded képlet, a galandféregnek ú. n. feje, scolexe található.

Az ember símafejű galandférge Taenia saginata goete.

Az ember símafejű galandférge Taenia saginata goete.

Három galandféreg-fajnak feji vége és érett ízei: a) Taenia solium L., b) Taenia saginata goeze, c) Diphyllobothrum latum L.

Három galandféreg-fajnak feji vége és érett ízei: a) Taenia solium L., b) Taenia saginata goeze, c) Diphyllobothrum latum L.

A scolexet tehát a galandféreg elülső végének mondjuk, amelyből az összes többi íz a fejlődés folyamán kisarjadzik. A scolexen nem egyébre, mint pusztán a bél nyálkahártyáján való megkapaszkodás céljára szolgáló berendezések tűnnek fel rendszerint csak megfelelő nagyítóeszközök igénybevétele során. Ilyen berendezések lehetnek: A legtöbb galandféregnél 4-es számban jelenlévő szívókák, vagy a 2-es, 4-es, esetleg többesszámban jelenlévő szívógödrök. Ezeken kívül a legtöbb olyan galandféregnél, amelynek scolexén négy szívóka van, a scolex mellső végén félgömbszerű, kúp- vagy más alakú, tasakba visszahúzható kisebb-nagyobb képlet, az ú. n. rostellum s ezen a fajok nagy részében egy-két vagy több sorban elhelyezkedő horgok láthatók. Ilyen horgok kivételesen (pl. a Davainea-nem fajainál) a szívókák peremén is rendszerint több sorban ülnek. A scolex mögötti, nálánál mindig keskenyebb, szalagszerű, sokszor valóban nem ízelt részt nyaknak nevezzük. Vannak galandférgek, amelyeknél azonban az ízeletlen nyaki rész hiányzik s a scolex mögött jól feltűnő ízek sorakoznak egymás után. Az ízek fokozatosan nagyobbodnak s ezzel arányosan belsejükben is az ivarszervek mind tökéletesebb fejlettségben jelennek meg. Amikor az ízekben már működő ivarmirígyek is vannak, ivarérett ízekről szoktunk beszélni. Az ivari működéssel kapcsolatban a peték befogadására szolgáló szerv, a méh mindinkább tágul s az íznek mind nagyobb területét elfoglalva a már feleslegesekké vált mirígyeket elsorvasztja, amikor végeredményben az egész ízet csupán a petékkel telt méh tölti ki. Ezeknek az ú. n. érett, petékkel telt ízeknek a sorsa az, hogy a láncolatról akár egyenként, akár többed magukkal leválva a külvilágra jussanak s ilyen módon alkalom adassék arra, hogy a belőlük kiszabaduló álcák megfelelő köztigazdák által felvétessenek. A scolex szakadatlanul termeli az ízeket, ezek, mint lassan tovahaladó láncszemek, a fejlődésben fokozatosan előrejutva, ivarérettekké, majd teljesen érettekké válnak s ennek megfelelően szülőanyjuktól, a scolextől mindinkább távolodnak, mígnem ők is leválnak a közös láncolatról és külvilágra jutnak. Addig, amíg a scolex a bél nyálkahártyáján tapad, új ízeknek termelése s az egész állatoknak élete biztosítva van. Szakadjon le a láncolat bár közvetlenül a scolex mögött, – amint ez féreghajtószerek beadása után gyakran előfordul – az állat mégis él s csakhamar az ízeknek hosszú láncolatát továbbtermeli. Éppen azért azt látjuk, hogy pl. az emberek galandférgessége esetén eszközölt féreghajtókezelés esetén gondos vizsgálatot igényel az, vajjon az eltávolodott láncolat a fejjel, scolexszel együtt ürült-e ki, mert ellenkező esetben rövidebb-hosszabb idő mulva a galandféreg ismét eredeti nagyságát éri el s az illető egyén egészségi állapotában végleges javulás nem áll be.

Ama régebbi felfogásnak, hogy a galandféreg láncolat nem egyéb, mint önálló egyedeknek tekinthető ízek alkotta állattelep, legfőbb támasza az volt, hogy a levált ízek egy ideig nemcsak életben maradnak, hanem önálló mozgást is végeznek. Ha azonban a galandférgeknek anatómiai felépítését tanulmányozzuk, csakhamar olyan viszonyokat ismerhetünk fel, amelyek kétségtelenné teszik azt, hogy az egész láncolatot csupán egyetlen állategyednek kell tartanunk. Ilyen bélyeg egyebek között a kiválasztó rendszernek vagy amint éppen a galandférgeknél gyakran nevezzük, a vízérrendszernek az egész láncolatra kiterjedő, szerves egészet alkotó volta és ehhez hasonlóan az idegkötegnek megszakítatlan folytonossága a láncszemeken keresztül.

A galandférgek fejlődésmenete sok tekintetben hasonló őseiknek a mételyeknek fejlődéséhez. A hátulsó, ú. n. érett, petékkel telt ízekben a peteburkoktól körülvett, már kifejlett magzatokat, az ú. n. hathorgas oncosphaerákat rendszerint óriási számban találjuk. Ezeknek, hogy tovább fejlődhessenek, a külvilágra kerülve megfelelő köztigazdákba kell jutniok. Ez utóbbiakban lárvákká, borsókákká, hólyagférgekké (cystici) fejlődnek ki. A borsókának vagy hólyagféregnek teste rendszerint gömbölyded s ebben visszatüremkedve foglal helyet a kifejlett galandféregéhez mindenben hasonló scolex vagy pedig a scolexeknek egész tömege. Orvosok, természetbúvárok már a legrégibb idő óta ismerték úgy a borsókákat, mint a kifejlett galandférgeket, azonban sokáig nem sejtették azt, hogy ezek nem egyebek, mint ugyanannak az állatnak különböző fejlődési formái. Küchenmeister volt az első, aki meggyőző állatkísérletek révén beigazolta azt, hogy a hirhedt „hólyagférgek” s a galandférgek közt mily szoros rokonsági viszony van s hogy a változatos formában, nagyságban, kialakulásban ismert borsókák tulajdonképpen különböző galandféreg-fajoknak fiatal fejlődési alakjai, lárvái. Igen nagy horderejű volt ez a felfedezés, mely egyben a kísérletes vizsgálatoknak, kutatásoknak új útját, irányát jelölte meg. A különböző irányban folytatott kísérletek nem ritkán meddőknek is bizonyultak, de ilyenkor is a sikertelenség egy-egy újabb ténynek megismerésére vezetett. Említésre méltó pl. Küchenmeisternek mulatságos mozzanatokban is bővelkedő az az esete, mikor a természetvizsgálók góthai gyűlésén, 1851-ben felfedezéséről beszámolt s ama előzőleg már több ízben sikeresen végrehajtott kísérletét, hogy a nyúlak hasüregében élő borsókából ennek megetetése után a kutya belében az ivarérett galandférget, a Taenia pisiformist kitenyéssze, kutya híján macskával akarta megismételni. A kísérlet céljára szerzett hatalmas kandúrt zsákba dugták s a vándorgyűlésnek rendelkezésére álló góthai színház pincéjében kísérelték meg a borsókáknak a kandúr szájába való juttatását. A kandúr, mintha tudta volna, hogy a kísérlet úgy sem fog eredménnyel járni, tőle telhetőleg védekezett, nagyokat fújt, karmolt, harapott, amíg végre a beadás mégis sikerült. Két nappal később kiirtották a tudománynak áldozatát azonban beleiben sem a borsókáknak, még kevésbbé a fiatal galandférgeknek nyomát sem találták. A sikertelen kísérlet végeredményben mégis annak a megismerésével járt, hogy a különböző borsókák csak bizonyos, megfelelő állatokban fejlődnek ki ivarérett galandférgekké.

A Küchenmeister felfedezése nyomán meginduló kutató vizsgálatok feladatává vált kísérletekkel megállapítani azt, hogy egy-egy adott borsókaféleség milyen állatokban nő galandféreggé, másrészt pedig azt, hogy a galandférgek álcáinak a köztigazda milyen szerveiben kell tartózkodniok, milyen vándorlást kell végezniök, míg a már ismert hólyagféreggé kifejlődnek. Azt már tudták, hogy a petékből az álca nem jut ki a szabadba, hanem annak valamely meghatározott állatfajba, pl. a macskában élő Taenia crassicollis tojásainak egyenest az egérbe, a kutyában élő T. pisiformis tojásainak pedig a házi- vagy vadnyúlba kell jutnia, hogy továbbfejlődhessenek. A kísérletek során kiderült, hogy az említett állatoknak emésztőnedvei a peték burkát megemésztik, az álca kiszabadul burkaiból s a bélcsatorna falába furakodva a vér- és nyirokáram útján vándorlásnak indul. Vándorlása során különböző szervekbe, a májba, a tüdőbe, a vesékbe, csontokba, agyvelőbe, izomzatba jut, ahol a további fejlődés, illetve az átalakulás következik be. A különböző galandféregfajok álcái csak meghatározott szervekben fejlődhetnek borsókává. Amikor az álca vándorlása során e szervbe jut, leveti magzati horgait s burokkal körülzárt apró hólyagcsává alakul, melyben mind több és több folyadék gyülemlik fel. A kis hólyag belsejében csakhamar a scolex kezdeménye tűnik fel. Ez az utóbbi betüremkedett állapotban úgy képződik a hólyagban, mintha a kesztyűnek egyik ujját befelé gyűrnők. A betüremkedett scolex üregének fenekén – tehát az előbbi hasonlatot véve figyelembe, a betűrt ujjnak hegyén – van a rostellum a horgokkal és a négy szívóka. Ha a scolexet kitüremkedett helyzetben – úgy amint ez a galandféregnél szokott lenni – képzeljük el, akkor az említett részek a borsókának elülső végén helyeződnek, mögöttük a rendszerint ráncokba szedett nyaki rész van, holott a borsóka hátulsó végét maga a hólyag alkotja. Az ilyen szerkezetet mutató borsóka az ú. n. cysticercus. Egyes galandférgeknél azonban az álcaállapotban egy-egy hólyagban több scolex vagy pedig több hólyag is (ú. n. leányhólyagok) s ezek mindegyikében sok scolex képződik. Ezeket a lárvaformákat az első esetben coenurusnak, a másik esetben echinococcusnak nevezzük. A borsókák keletkezési helyükön változatlanul maradnak meg addig, amíg gazdájuk élete zavartalan. Ha azonban véletlenül az történik, hogy a borsókák gazdájukkal vagy gazdájuk egyes részeivel olyan másik gazdának emésztőcsatornájába jutnak, mely alkalmas továbbfejlődésükre, – pl. a sertésborsóka a nyers sertéshússal az embernek gyomrába, a nyúlban élő borsóka a kutyának, az egér esetleges borsókájával együtt macskának gyomrába jut – akkor megvan a lehetőség arra, hogy a borsókák galandférgekké alakuljanak át. Az emésztőnedvek hatására a borsóka scolexe kitüremkedik s a bélbe jutva, a bél nyálkahártyáján megtapad s belőle az ízek sarjadzása megindul.

A galandférgek teljes fejlődési köre tehát a következő szakokból tevődik össze: 1. a hathorgas magzat a petében a külvilágra jut, 2. a pete a magzat kikelése nélkül fertőzi a köztigazda belet, 3. a petéből a bélben kikel a horgasálca, átfúrja a belét és a véráram útján a szövetekben megtelepedvén, 4. hólyagféreggé fejlődik, innen pedig 5. a végleges gazdába jut, ahol hólyagféreg scolexéből a galandféregláncolat nő ki. A galandféreg fejlődése tehát annyiban egyszerűbb, mint a mételyeké, hogy a petéből kikelt álca egy gazdacserével maga galandféreggé lesz, nincs tehát nemzedékváltás, annyiban azonban bonyolultabb a fejlődésmenetük, hogy az átalakulás, metamorphosis, melyen a gazdacserével kapcsolatban átmennek, bonyolódottabb, mint a mételyeké.

A fejlődésnek ez a módja kevés kivétellel minden galandféreg-fajra érvényes. A kivételek közé tartozik pl. az ember ú. n. széles galandférgének (Diphyllobothrium latum, L.) és közeli rokonainak a fejlődése annyiban, hogy a petéből kijutó körülcsillós álca előbb egy alacsonyabbrendű, majd egy magasabbrendű állatban tartózkodik, míg végre a végleges gazdát fertőzni képes lárvává alakul. Viszont a Hymenolepis nana nevű galandféregben a fejlődés annyira megrövidül, hogy az álca ugyanabban a gazdában, melyben a borsóka-stádium a bélben kialakul, egyben folytatólagosan galandféreggé is nő.

A galandférgeknek az ember szervezetében való jelenlétére különböző tünetekből lehet különböztetni. Ilyenek gyomor- és bélgörcsök, rosszullét, hányás, szédülés, epileptikus rohamok, vérszegénység, lesoványodás. Ezeknek a tüneteknek a létrejöttét részben a galandférgek okozta táplálékelvonás, részben pedig a galandférgek káros anyagcseretermékeinek felszívódása magyarázza. Az esetek nagy részében azonban jelenlétükről az ember csak akkor értesül, ha már érett ízeik eltávolodnak.

A ma ismert galandféreg-fajok száma már megközelíti az ezret. Élettartamuk a fajok szerint változó. Egyes fajok néhány hónapig, rendszerint tavasztól őszig, mások viszont megtelepedésük után esetleg évekig tartózkodhatnak gazdájuk emésztőcsatornájában, önként érthető azonban, hogy csak a scolex az, mely valóban ilyen hosszú életkort ér el, mert hiszen az ízek megérésük után ellökődnek a láncolattól, helyüket állandó utánpótlás folytán fiatalabb ízek foglalják el, amelyeknek ismét csak az a sorsuk, hogy előbb-utóbb a külvilágra jussanak. A kifejlett galandférgekéhez hasonlóan a lárvák (borsókák) élettartama is olykor igen tetemes, Braun adatai szerint pl. Taenia soliumnak a szemben ülő borsókája 20 évig is életben marad.

A galandférgek szerveződésére és biológiájára vonatkozó fenti általános adatok után, vessünk egy futó pillantást e csoportnak változatos képviselőire, s főleg azokra, amelyek akár tisztán tudományos nézőpontból, különleges felépítésük vagy életviszonyaik, akár pedig gyakorlati nézőpontból, emberben és egyes háziállatainkban való élősködésük folytán bennünket közelebbről érdekelnek.

A galandférgeknek legősibb képviselői a Cestodaria néven ismert csoportnak tagjai, amelyek a métely-ősökre emlékeztető bélyegeiket a legszembetünőbben őrizték meg. Ezeknek lapos, levélszerű testén sem ízeltséget, sem különálló feji részt (scolexet) nem látunk. Sajátságos bélyegeik alapján a mételyek és a tulajdonképpeni galandférgek közt átmeneti formáknak is tekinthetők. Egyik nálunk is előforduló fajuk az Amphilina foliacea Rud. a csuka hasüregéből.

Mindenképpen a mételyekre emlékeztető bonctani sajátságokat árulnak el az egyes szerzők által az előbbi csoporthoz sorolt, mások szerint a már a tulajdonképpeni galandférgekhez tartozó Caryophyllaeidae-családnak tagjai. Ezeknek egyik gyakori faja a már mintegy 130 esztendő óta ismert Caryorhyllaeus mutabilis Rud. A kb. 2. cm hosszú lapos, megnyúlt féregnek teste a hátulsó végén szélesebb, előrefelé fokozatosan megkeskenyedik, feji végén pedig legyezőszerűen kiszélesedik. E különös alakú lény feji végén sem szívókák, sem horgok nincsenek, rajta ellenben sajátszerű redők keletkeznek, amelyek segítségével akár csak valódi szívógödrökkel, a bél nyálkahártyáján megtapad. Főleg pontyfélék bélcsatornájában található. Teste nem ízelt, azaz az egész test egy ivarérett íznek értékével bír. Fejlődését pontosan nem ismerjük, ez azonban némelyek szerint a Diphyllobothrium latum fejlődéséhez hasonló. Ezidőszerint csak első köztigazdáját, a Tubifex tubifex nevű gyűrűsférget ismerjük mint olyant, melyben a procercoid lárvaforma kifejlődik. Valószerű, hogy a végleges lárvastádium valamely másik gazdában fordul elő.

Másik idesorolható ősi faj az Archigetes appendiculatus Rátz., melynek sajátságos felépítése sok tekintetben a mételyek farkos lárváira, a cercáriákra, vagy pedig még inkább egyes galandférgek ú. n. procercoid stádiumára emlékeztet. Mindazonáltal ivarérett féregről van szó, melynek szívógödrei és működő udvarmirígyei is vannak. Legfeltünőbb bélyege a test végéhez illesztett farokszerű nyúlvány. Egyes szerzők az Archigetes-fajokat ivaréretté vált procercoidoknak tekintik, főleg azért is, mert fejlődésük közvetlen, köztigazdára szükségük nincsen. Apró gyűrűsférgekben (Tubifex, Limnodrilus-fajok) szoktak élősködni.

Nem csupán természettudományi, hanem orvosi, állatorvosi nézőpontból fontos fajokat foglal magába s Diphyllobotriidae-család, melynek egyik legismertebb képviselője az embernek az ú. n. széles galandférge, a Diphyllobothrium latum L. E galandféreg nem ritkán 3–9 méternyi hosszúságot is elér, 1 mm hosszú, 1/2 mm széles feji vége, scolexe mandulaalakú, rajta két hosszú szívógödör, ízei száma mintegy 3000–4000. Az ízek laposak, szélesek, s az egész féreg az ízek közepén helyeződő barnásszínű, boglárszerű méh vagy petetartó által sajátságosan tarkázott. Figyelemreméltó bélyege a féregnek még az is, hogy az ivarnyílás az ízek lapközepén, nem pedig miként a galandférge nagy többségében, az ízek szélén található.

A széles galandféreg elterjedési köre igen nagy. Mégis úgylátszik, hogy ősi fészkei egyrészt a Balti-tenger környéke, másrészt a svájci tavak vidéke. A Balti-tenger környékéről keleti és délkeleti irányban mindjobban elterjedt, úgyhogy Oroszországban, Romániában, Turkesztánban és Kelet-Ázsiában napjainkban is gyakori. A svájci tavak környékén igen gyakori volt hajdan, nem ritka ma sem, de elterjedési köre itt már jóval szűkebbre szorult, mint a XVIII. század elején. Újabb időben Amerikában is honossá lett, minden valószínűség szerint a Balti-tenger környékéről, Finnországból, a Skandináv félszigetről származó bevándorlók révén. Nálunk nem fordul elő.

A széles galandféreg elterjedését sajátságos fejlődési menete és egyes vidékek lakosságának ama szokása magyarázza, hogy a halakat, illetve azoknak egyes részeit nyersen fogyasztják el. Elterjedését azonban az a körülmény is elősegíti, hogy az emberen kívül gazdája lehet a kutya, a macska, a róka és a medve is. Fejlődése eltér a galandférgek leggyakoribb fejlődésmenetétől annyiban, hogy két köztigazdára van szükség, amíg a fertőzőképes lárvaforma kifejlődik. Erre vonatkozó ismereteink újkeletűek. 1916-ban Janicki és Rosen fedezte fel azt, hogy a petékből kijutó körülcsillós álcának a Diaptomus gracilis és Cyclops strenuus nevű apró rákokba kell jutniok, hogy továbbfejlődhessenek. Ezekben az álca egy kezdetleges formává, az ú. n. procercoiddá nő. Ha ez a lárva gazdájával együtt bizonyos halfajokba jut, akkor belőle a plerocercoidnak nevezett második lárva fejlődik ki. A második köztigazda szerepét leggyakrabban a csuka, a tarka menyhal, a csapósügér, különböző pisztrángfélék játsszák. Ezeknek izomzatában, hasüregében és különböző szerveiben a procercoid-stádium a hólyagférgektől feltünően eltérő alakú és felépítésű végleges lárvastádiummá, azaz plerocercoiddá szokott átalakulni. A plerocercoidnak feji vége hasonló az ivarérett galandféreg scolexéhez, teste azonban nem üreges, nem hólyagszerű, mint a cysticercus, coenurus vagy akár echinococcus esetében, hanem féregszerű, azaz ugyanolyan szövetelemekből épült, mint a kifejlett galandféreg teste.

Régebben a széles galandféreg plerocercoidjéhez sok tekintetben hasonló lárvaformákat Sparganum néven is említették az irodalomban, főleg azért, mert nem tudták azt, hogy a lárvaformáknak milyen féreg a kifejlett alakja. Ilyen Sparganum-fajt (Sparganum raillieti) írt le Rátz tanár (1913) hazai és szerbiai sertésekből is. Kotlán (1923) kísérleti vizsgálatokkal beigazolta azt, hogy ez a Sparganum-faj nem egyéb, mint a kutyában fejlődő Diphyllobothrium raillieti plerocercoidja. A Diphyllobothrium-nemnek nálunk is előforduló további faja a D. ranarum Gastaldi, melynek lárvaformája (plerocercoidja) békákban, kígyókban, ivarérett alakja pedig ragadozó húsevőkben, főleg macskákban fejlődik ki.

A széles galandféreggel fertőzött egyénekben eléggé gyakran súlyos vérszegénység, a vörös vérsejtek számának tetemes megfogyatkozása mutatható ki. E feltünő kóros hatást a széles galandféreg testében rejlő mérgező anyagcseretermékeknek kell tulajdonítani.

E családnak egyik további közismert, gyakori faja a Ligula intestinalis Goeze. E faj kifejlett, ivarérett alakja halevőmadarakban, sajátságosan épült II. lárvája pedig különböző pontyfélékben gyakori. Az első köztigazda szerepét ugyancsak apró rákok (Crustacea, pl. a Diaptomus gracilis) játsszák, holott az ezekkel együtt a pontyfélékbe jutott elsőrendű lárva, a procercoid, a halak testében, azoknak hasüregében hatalmas, nem ritkán 25–30 cm hosszúra, 1–1 ½ cm szélesre, fehéres színű, húsos tapintatú II. lárvává nő. Ezt a féreglárvát a halászok haldobókának nevezik, tudományos neve Ligula simplicissima. Egyik-másik halnak hasüregében 10–15 ilyen féreglárva is előfordulhat; ezektől a halnak a hasa felpuffad, olykor annyira, hogy a hasfal megreped s a férgek a hasüregből kilógnak, vagy pedig a vízbe is jutnak. A Ligulákkal fertőzött halak könnyű szerrel prédáivá válnak a különböző vízimadaraknak, főleg a sirály- és búvárféléknek, az utóbbiak azonban a halak hasüregéből kijutott s a víz felszínén úszó féreglárvákat sem vetik meg. A madarak emésztőcsatornájába került Ligulák-ból rövid idő alatt kifejlődnek a galandférgek. Ez az átalakulása annyival is gyorsabban következik be, mert a Ligula-lárvák nem ízelt, szalagszerű testében már ivarszerveket is találunk, amelyek a férgeknek a végleges gazdába való jutása után tüstént megkezdik működésüket. Olaszország egyes vidékein a szegényebb sorsú halásznép a pontyfélékben, kárászokban előforduló féreglárvákat sült állapotban szívesen elfogyasztják.

Az emberben, különböző házi- és vadon élő emlősökben és madarakban igen gyakoriak a jobbára a Cyclophyllidea-rend különböző családjaiba tartozó galandférgek. Amíg vadonélő állatokban olykor tömegesen találjuk őket a nélkül, hogy gazdájuknak a legcsekélyebb kárára volnának, addig úgy az emberben, mint a háziállatokban jelenlétük bizony nem ritkán súlyos beszámítás alá esik, illetve komolyabb következményekkel is jár, sőt fiatal állatoknak halálát is okozhatja.

Sok tekintetben érdekesek az Anoplocephalidae család tagjai, melyek iránt a szakemberek újabban főleg azért is fokozott érdeklődést tanúsítanak, mert fejlődésmenetüket mindezideig nem sikerült felderíteni. Ezek jobbára kérődzőkben, egypatásokban és apró emlősökben élősködnek. Közülük a juhokban, szarvasmarhákban, vadonélő kérődzőkben élő Moniezia-fajok tetemes hosszúságuk (4–10 méter hosszú példányok nem ritkák) révén tűnnek ki. A hatalmas, fegyvertelen scolexű Anoplocephala-fajok lovakban találhatók.

A Dilepididae család tagjai közül említést érdemel a Dipylidium caninum L., a kutyának, macskának egyik leggyakoribb, de a kutyákkal, macskákkal való szoros érintkezés folytán az emberben, különösen a gyermekekben is előforduló faja. Sajátságos, megnyúlt ízei az uborkamagra emlékeztetnek s erre vezethető vissza e fajnak egyik régebbi neve „Taenia cucumerina”, uborkamagképű galandféreg. Kikelő lárvái a bolhában, a kutya tetűjében apró formákká (Cryptocystis trichodectis) nőnek. Bolházkodás alkalmával a szétharapott bolha testéből a lárvák a kutya, macska szájába alkalomadtán az embernek kezére és szájába, végeredményben tehát az emésztőcsatornájába juthatnak és csakhamar galandféreggé nőnek. A 10–30 cm hosszú féreg fején 4 szívóka, továbbá rövidebb-hosszabb kúpformájú rostellum van, amelyen 4–5 sorban apró, rózsatövishez hasonló horgok ülnek. Minden ízben az ivarszervek kettősek s ennek folytán az ízek mind a két szélén egy-egy ivarnyílás található. A hátulsó, érett ízekben sajátságos petetokokban 5–20 pete foglal helyet. Az eltávolodott ízek tisztátalanul tartott kutyák szőrzetében olykor tömegesen találhatók. A Dipylidium nemnek mind nálunk, mind pedig a melegebb éghajlatok alatt főleg Húsevőkben élő számos más faja is van. Ezeknek scolexén változó számú (4–16) sorban 30–100 horog is található. Ezek sorából megemlíthető a kutyában, macskában élő D. örleyi Rátz, D. sexcoronatum Rátz, D. chyzeri Rátz, továbbá a D. pasqualei Diamare.

Több, mint 200-ra tehető a Hymenolepidiae család tagjainak a száma. Bár bonctani felépítésük tekintetében meglehetősen egységes típusúak, mégis scolexük leggyakrabban olyan bélyegeket visel, amelyek alapján a fajok könnyen elkülöníthetők egymástól. Igen gyakoriak ezek a madarakban, különösen a kacsa- és lúd-félékben, de nem hiányzanak az ember s különböző emlősállatok élősködő-faunájában sem.

Főleg az utóbbi esztendőkben ellentétes vélemények hangzottak el arra nézve, vajjon az emberben élő törpe galandféreg (Hymenolepis nana v. Sieb.) azonos-e vagy sem a patkányokban élő Hymenolepis fraternaval. E két fajnak bélyegei, sőt fejlődésmenetük is teljesen azonos, úgyhogy sem formailag, sem pedig bonctanilag egymástól meg nem különböztethetők. Egyes kutatók mégis azt állítják, hogy két ú. n. biológiai fajról van szó, amelyek közül az egyik csak az emberben, a másik csak patkányokban találja meg a fejlődésre alkalmas életviszonyokat. Úgy látszik azonban, hogy ez az utóbbi állítás nem állja meg teljesen helyét, mert több szerzőnek sikerült az emberből származó féregpetékkel patkányokat is fertőzni. Hasonló kísérleteket nálunk Lőrinc (1928) végzett s ezek valóban megerősítették azt, hogy az emberi H. nana nemcsak felépítés, hanem biológiai sajátságai tekintetében is azonos a patkányokban élő H. fraternaval. Ez a féreg 2–5 cm hosszú láncokká nő, scolexen az apró rostellumon 24–30 apró horog foglal helyet. Ízei aprók, rövidek, számuk mintegy 200. Igen sajátságos a fejlődése. Eltérőleg az eddig említett fejlődési módozatoktól, e galandféreg külön köztigazda nélkül, tehát látszólag egyszerű, közvetlen úton éri el teljes fejlettségét, azaz az embernek, a patkányoknak csak a petéket, illetve az azokban lévő magzatokat kell felvenniök, hogy bizonyos idő multán bélcsatornájukban a galandférgek kifejlődjenek. A valóságban azonban a helyzet az, hogy csak sajátszerűen megrövidített fejlődési ciklusról van szó. Az emésztőcsatornába jutott ébrényekből ez esetben is, de ugyanabban a gazdákban, mint amelyekben a kifejlett galandféreg tartózkodni szokott a bélben előbb a lárvaalak képződik, melyből azután közvetlenül kinő a galandféreg-láncolat is. A fejlődésnek ez a megrövidült módja még csak néhány más galandféregnél (Hymeolepis erinacei Gm., Cylindrotaenie americana) észlelhető. A H. nana jobbára a melegebb éghajlatok alatt fordul elő, gyakori Amerikában, Kelet-Ázsiában, Dél-Európában, de előfordul hazánkban is, és pedig, amint ezt Lőrinc kimutatta, elég gyakran a szegényebb néposztályok gyermekeiben. Az emésztőcsatornában való jelenléte sokszor észrevétlen maradhat, azonban nem ritkán kifejezetten káros hatásúnak is bizonyult.

Patkányokban igen gyakori, de emberben is kifejlődik egy másik idetartozó faj, a Hymenolepis diminuta Rud. Ez már jóval hosszabb (20–60 cm.), mint az előző faj, scolexén azonban nincsenek horgok. Lárvája különböző bogarakban (Tenebrio molitor, Akis, Scaurus) és különböző rovarokban (bolhák) fejlődik ki. Az embernek fertőzése alkalomadtán valószerűleg a nem megfelelő módon sütött kenyér útján történhet.

Házimadarainkban, főleg fiatal kacsákban, libákban, több mint 12 különböző Hymenolepis-faj él. Ezeknek lárvái (cysticercoidjai) kivétel nélkül apró rákfélékben, vízibolhákban (Copepoda) fordulnak elő. Nevezetesebb fajok: Hymenolepis lanceolata Bloch, mely tetemes szélességével tünik ki, továbbá H. gracilis H. setigera, H. coronula, H. fasciata, H. anatina stb.

Házi és vadonélő madarainkban igen gyakoriak a Davaineidae család tagjai. Legszembetűnőbb bélyegük az, hogy nemcsak a rostellumon, hanem mind a négy szívókán is több sorban ezernyi apró horog foglal helyet s biztosítja a scolex-nek a bél nyálkahártyáján való megtapadását. Egyik érdekes képviselőjük a Davainea (Raillietina) echinobothria Mégn. E fajnak fiatal példányai 8–10 hetes csirkékben a vékonybél kezdeti szakaszában megtapadva, borzas, tüskés scolexükkel mélyen a nyálkahártyába furakodnak, annyira, hogy a fél falán, a savós hártya felől is feltűnő, apró gümős gócokhoz hasonló elváltozások keletkeznek. Érdekes dolog, hogy ezek a fiatal férgek később megváltoztatják helyüket. Leválnak eredeti megtapadási helyükről s a bélnek hátulsó szakaszaiba jutva ismét, ezúttal azonban csak felületesen tapadnak meg s ivarérett teljes féreggé nőnek ki. Az idetartozó fajok sorában említést érdemel még az igen apró, alig 4–6 ízből álló Davainea proglottina a tyúkból, melynek lárvája kerti csigákban (Limax-fajok) és, továbbá a Houttuynia struthionis nevű faj az afrikai struccmadárban, a D. casuarii Kotlán nevű faj az újguineai causárból, a D. madagascariensis Dav. az emberből. Néhány fajuk egér-félékben is élősködik.

Közegészségügyi, állategészségügyi nézőpontból legfontosabb a Taeniidae család közismert tagjai. Ezek kevés kivételtől eltekintve tetemes hosszúságúk, két sorban elhelyezkedő hatalmas horgaik által tűnnek ki. A kifejlett férgek csakis húsevőkben (ember, ragadozó húsevő emlősök) fordulnak elő, addig a már említett borsókáknak, hólyagférgeknek nevezett lárváik kérődzőkben, sertésben és kisebb emlősökben (egérfélék) gyakoriak. Egyik legismertebb fajuk az ember horgasfejű galandférge, Taenia solium L. Mintegy gombostűfej nagyságú scolexén négy szívóka s a mellső végén kiemelkedő rostellumon két sorban átlagban 28 horog foglal helyet, melyek a bél nyálkahártyájába befúródva, a galandféregnek helyzetét biztosítják. A scolex mögött 5–10 cm, olykor hosszabb, nem ízelt nyaki rész, majd a mindinkább nagyobbodó ízeknek sokasága következik. Egy-egy galandféreg láncolat 800–900 ízből áll. Az ízek a láncolat elülső harmadában aprók, igen rövidek, később szélességi méreteik lassan, hosszúságuk gyorsabban növekszik, úgyhogy a láncolat közepe táján, az ú. n. ivarérett ízek négyszögletesek, hátrafelé pedig mindinkább hosszabbakká válnak. A hátulsó, érett ízek rendszerint két-háromszor oly hosszúak, mint szélesek. Ezekben az érett ízekben már csupán a petékkel telt méh (uterus) a fajra nézve jellemző kialakulásban található. A scolexen kívül, minthogy ez nem áll mindig rendelkezésünkre, éppen ezeknek az ízeknek bélyegei alapján tudjuk egy-egy adott esetben megmondani azt, hogy ez a faj vagy a hozzá igen hasonló, ú. n. símafejű galandféreg fordul-e elő. A horgasfejű galandféreg érett ízeiben ugyanis a méh hosszanti, főtörzséből két oldalt 7–10 mellékág indul ki, holott a símafejű galandféregnél az oldalágak száma jóval több.

A horgasfejű galandféreg lárvája (Cysticercus cellulosae) leggyakrabban a sertés izomzatában fordul elő s ezért közönségesen sertésborsókának is nevezzük. Igaz ugyan, hogy ez a lárvaforma más állatokban (kutya, majom), sőt nem ritkán az emberben is kifejlődhet akkor, ha e galandféregnek petéi vagy petéket tartalmazó ízei a gyomorba jutnak. Emberben ugyancsak az izomzatban, gyakran a szívben, sőt ami komoly veszedelmet jelent, az agyvelőben vagy a szemben is megtelepedhetnek. A kikelő magzatnak lárvává, borsókává való kifejlődése, amint ez számtalan kísérleti fertőzésből kiderült, csak lassan, rendszerint 2 ½–4 hónap alatt következik be. A kifejlett borsóka 6–20 mm hosszú és 5–10 mm széles, nagyjában tojásdad hólyag, melynek átlátszó falán a sötétebb árnyalatú scolexnek körvonalai áttűnnek. A borsókából kizárólag csak az ember belében fejlődik ki a galandféreg. Kísérleti vizsgálatok azt igazolták, hogy ez a faj semmiféle más állatban megtelepedni vagy ivarérettségre szert tenni nem tud. Teljes érettségét átlagban három hónap alatt éri el.

A horgasfejű galandféreg a földkerekségén mindenütt ott fordul elő, ahol sertéshúst fogyasztanak, helyesebben, ahol az a rossz szokás dívik, hogy a sertéshúst és az abból készült kolbász- és egyéb árut nyersen vagy nem kellő mértékben sütött vagy főtt állapotban fogyasztják. Nem vagy csak elvétve fordul elő mohamedánok-lakta vidékeken, ritkán Észak-Amerikában, egyébként azonban Európában mindenütt kisebb-nagyobb százalékban volt elterjedve, főleg a régebbi időkben, amikor közegészségügyi óvóintézkedések, a vágósertések kötelező állatorvosi vizsgálata elterjedésének még gátat nem vetett. Különösen a Balkán-félszigeten, Oroszországban, továbbá Németország egyes vidékein, pl. Thüringiában, Braunschweigben, Szászországban, Hessenben, Westfáliában gyakori volt e féreg a multban, de nem éppen ritka most sem. Hazánkban a sertések borsókakórja még mindig imitt-amott megállapítható, ami azt bizonyítja, hogy galandféreg-hordozók, ha nem is nagyszámban, de mégis akadnak nálunk is.

Az előbb említett fajhoz sok tekintetben hasonló s egyszerű rátekintéssel ettől meg sem különböztethető az embernek egy másik galandférge, az ú. n. símafejű galandféreg, Taenia saginata Goeze

Símafejű galandféreg,

Símafejű galandféreg, Taenia saginata Goeze

E faj hossza azonban rendszerint tetemesebb szokott lenni, mint az előbbié: 4–10 m hosszú példányok sem éppen túlritkák, bár vannak adatok, melyek szerint e faj ennél jóval hosszabbra is nőhet. Minden más Taenia-fajtól s így az előbb említett horgasfejű galandféregtől a scolexnek, valamint az érett ízeknek bélyegei alapján könnyen és biztosan megkülönböztethető. Scolexe hasonlóképpen gömbölyded, rajta négy szívóka van, mely nem ritkán feketén színezett szokott lenni; a scolex mellső végén azonban úgy a rostellum, mint a kettős horogkoszorú hiányzik. A rostellum helyén sekély bemélyedés látható, amely olykor ugyancsak festékes lehet. A nyaki rész, az ízek méretei, alaki és bonctani felépítése tekintetében nagy a hasonlóság. Az érett ízekben a méhnek szerkezeti sajátságai azonban olyanok, hogy e faj meghatározása egyetlen íz alapján könnyűszerrel lehetséges: a méh hosszanti törzséből jobbra és balra 20–35 oldalág indul ki. A méhben felhalmozott peték sok tekintetben hasonlók az előbbi faj petéihez.

E fajnak elterjedési köre ugyancsak elég nagy, sőt előfordulása egyes országokban (Németország, Amerika, Afrika) gyakoribb, mint az előző fajé. A fertőzés szarvasmarhahúsnak nyers állapotban való elfogyasztása után következik be. E féreg lárvája, hólyagférge ugyanis az ú. n. szarvasmarha-borsóka, vagy Cysticercus bovis. Ez a borsóka tartózkodási helyét, alakját és nagyságát tekintve, feltűnően hasonlít a sertésborsókához. Rendszerint azonban csak kisebb számban szokott a szarvasmarhák izomzatában előfordulni.

Az emberek két leggyakoribb galandférgéhez hasonló fajok egyes házi- és vadonélő állatokban is igen gyakoriak. Elsősorban a kutya az, melyben a Taenia-nembe tartozó galandférgek alkalomadtán esetleg nagyobbszámban is élnek. Ezek sorából megemlíthető a Taenia hydatigena Pallas, melynek mintegy diónyi borsókája, a Cysticercus taenuicollis, kérődzők, sertések, alkalomadtán más állatok hashártyáján, csepleszén, máján és kivételesen az emberben is előfordul. Igen gyakori a kutyában, továbbá a Taenia pisiformis Bloch, melynek lárvája házi- és vadnyulak hasüregében olykor nagyszámban található. Rendszerint több borsóka, kötőszöveti fonalak által összetartva, szőllőfürthöz hasonló csoportokban a csepleszen található. A kutyának e két galandférge igen hasonlít egymáshoz. Megkülönböztetésük egyrészt a scolex horgainak nagysága és alakja, másrészt az érett ízek uterusának szerkezete alapján lehetséges. Igen közönséges előfordulású a macskában az ú. n. vastagnyakú galandféreg (Taenia crassiocllis Rud.), melynek sajátságos szerkezetű, hosszú nyaki résszel, sőt olykor már kissé ízelt, szalagszerű testtel rendelkező borsókája, a Cysticercus fasciolaris, egerek májában található. Nem ritka nálunk sem a rókában a Taenia crassiceps Zeder, melynek lárvája a hörcsögben, ürgében, mezei pocokban stb. fordul elő.

Amíg az éppen felsorolt Taenia-fajok lárvái gazdájuknak egészségét rendszerint alig befolyásolják, addig a kifejlett korában ugyancsak a kutyában élő Taenia coenurus Sieb. lárvája, mely felépítés tekintetében az élőzőktől feltűnően eltér, gazdájának, a juhnak igen komoly megbetegedését, az ú. n. kergekórt (coenorosis) okozza. Magát a betegséget s annak okozóját az állattartó gazdák és a szakemberek is már jóval előbb ismerték, mint a hozzátartozó kifejlett galandférget. Csak miután Küchenmeister felfedezése nyomán a juhok agyvelőhólyagférgével is történtek kísérletek, ismertük meg a kifejlett férget, illetve annak teljes fejlődésmenetét. A galandféregpetékkel megetetett juhok már 17 nap mulva mutatják a kergeség vagy kergekór első jeleit. Már ekkor a hathorgas álcát, melyek az emésztőcsatornából a véráram útján az agyvelőbe jutottak, apró, gombostűfejnyi hólyagokká alakultak. Ezek fokozatosan növekedve 2–3 hónap alatt kisdiónyi hólyagokká válnak, amelyek falából igen sok scolex sarjadzik ki. Ez utóbbiak mindegyike egy-egy új galandféregnek adhat életet. A mindinkább növekvő hólyagok az agyvelőre erős nyomást gyakorolnak, aminek folytán az agy állománya sorvad s a hólyag maga, nagyságának megfelelő üregben foglal helyet. A hólyag növekedésével, az agy állományára gyakorolt nyomással és izgatással, illetve az agyvelő sorvadásával kapcsolatosan mind szembetűnőbbekké válnak azok a sajátságos tünetek, melyek a kergeségnek kórképét adják. Mindaddig, amíg e galandféreg teljes fejlődésmenetét nem ismerték, a juhászok a levágott kerge juhoknak fejét a kutyák prédájául dobták oda, nem sejtvén azt, hogy ilyen módon a juhállománynak fertőződését, illetve a kergeségnek mind gyakoribb jelentkezését szertelenül elősegítették. Mert hisz a betegség terjedésének egyetlen akadálya az, hogy gondosan ügyeljünk arra, hogy a juhnyájjal állandóan járó kutyák ezekhez a hólyagférgekhez hozzá ne juthassanak, a hólyagférgeket tartalmazó agyvelőket meg ne ehessék. Ha pedig a kutyák galandférgekkel fertőzötteknek bizonyulnának, akkor haladéktalanul féregűző kezelésnek kell azokat alávetni. Minden elfogyasztott hólyagféregből, a benne levő scolexek számaránya szerint számos galandféreg nő ki. Ezek kifejlődésük után olyan nagyszámú petét termelnek, hogy rövidesen a juhnyájak legeltetésére szolgáló területek nagyrésze fertőzötté válhat. A juhok agyvelőjében élő borsókához hasonlít a Coenurus serialis néven ismert, főleg nyúlfélék gerincvelejében élősködő hólyagféreg, mely a kutyában, farkasban stb. válik ivaréretté.

Közegészségügyi tekintetben különös fontosságot kell végül tulajdonítanunk a kifejlett állapotban ugyancsak a kutyában élő, alig néhány mm-nyi hosszúságú ú. n. háromtagú galandféregnek (Taenia echinococcus Sib.) ismertető jele e galandféregnek, hogy csak három ízből épült. Az első ízben az ivarmirígyeknek csak kezdeményeit ismerhetjük fel, a második íz ivarérett, míg a harmadik íz, mely akkora, mint a két első íz együttvéve, petékkel van kitöltve. Lárvája az ú. n. echinococcus-hólyag (Echinococcus polymorphus és E. multilocularis). Ennek a lárvának szerkezete még a coenurus-hólyagok szerkezeténél is különb és bonyolultabb. A kikelő álcából ugyanis megfelelő gazdában, annak legkülönbözőbb szerveiben kezdetben apró, de fokozatosan tetemes nagyságra növő hólyag fejlődik ki, melynek belső faláról kisarjadzó, szabad szemmel alig észrevehető képletekben, az ú. n. ivadéktokokban számos (12–15, ritkán több is) scolex foglal helyet, melyek mindegyike egy-egy galandféregnek ad majd életet. Az echinococcus-hólyagok nagysága és szerkezete tekintetében esetenként más és más viszonyokkal találkozunk. Leuckart már 1 mm átmérőjű hólyagokban is talált ivadéktokokat, viszont jóval nagyobbak, alkalomadtán tyúktojás nagyságúak is, ilyeneket nem tartalmaztak. Minden hólyag tiszta vízszerű folyadékot tartalmaz. Azokat a hólyagokat, amelyekben ivadéktokok nincsenek, steril hólyagoknak (acephalocysta) nevezzük. Kórtani nézőpontból különös figyelemre tarthatnak igény azok a rendszerint tetemes nagyságú hólyagok, melyek ú. n. fiókhólyagokat, ezeken belül esetleg unokahólyagokat termelnek. A fiókhólyagok az elsődleges hólyag falából befelé (Echinococcus hydatidosus endogenes) vagy pedig annak falát áttörve kifelé (E. h. exogenes) sarjadzhatnak ki. Egy-egy hólyag ilyen módon számos utóhólyagot hozhat létre. Különös és inkább bizonyos vidékeken gyakrabban előforduló alakja e hólyagféregnek a sokrekeszű echinococcus (E. multilocularis sive alveolaris), mely számos külön egymás mellett ülő, egymással szorosan egybenőtt apró (0.5–5 mm átmérőjű) hólyagból álló növedéknek tűnik fel. Egyes szerzők állítása szerint ez a hólyagféreg a Taenia echinococcushoz közelrokon, de önálló fajú galandféregnek volna a lárvája. Ez a kérdés azonban még bővebb vizsgálatra szorul. Ha megfontoljuk azt, hogy e hólyagféreg miként a különböző háziállatokban, úgy az emberben is sokszor igen tetemes nagyságban s esetleges sarjadzása révén nagy számban kifejlődhet és ennek folytán az ember egészségét komolyan veszélyezteti, valóban azt kell mondanunk, hogy az embernek oly ragaszkodó hű társa, a kutya, egészségi szempontból bizony nem ritkán komoly veszedelmet is jelenthet gazdájának. Az echinococcus az emberben és a madarakat kivéve úgyszólván minden háziállatban előfordul. Kedvenc helye különösen a máj, tüdő, vese, de megtalálható minden más szervben vagy szövetben, pl. a csontban is, míg kivételes esetekben macska, kutya hasüregében esetleg százszámra is megtalálhatók e hólyagok. Földrajzi elterjedését tekintve azt mondhatjuk, hogy az egész földkerekségen mindenütt előfordul, igaz ugyan, hogy egyes országokban a különleges helyi szokások, a köz- és állategészségügyi viszonyok kezdetleges volta folytán feltűnően nagy százalékban. Az embernek fertőződése jobbára csak ott szokott nagyobb arányban bekövetkezni, ahol az ember kultúrigénye, műveltsége alacsony fokon áll, vagy ahol sajátszerű oekologiai viszonyok, szokások úgy a kutyák, mint általuk az ember fertőződésének lehetőségeit elősegítik. Európában Island szigete az, hol az emberi echinococcosis igen gyakori. Feltűnő jelenség továbbá az, hogy itt főleg a nők közt, leginkább a 20–40 éves korban, sokkal nagyobb százalékban fordul elő az echinococcus, mint a férfiak közt. Amíg az utóbbiak 11–21%-a, addig a nőknek 22–82%-a fertőzött. Egy islandi orvosnak, Einarssonnak vizsgálatai szerint ennek oka az ottani népnek sajátszerű viszonyaiban rejlik. Az islandi tanyákon ugyanis mindenütt juhokat is tartanak; ezeknek ellátása, az anyajuhoknak fejése, az asszonyok dolga. Minthogy a kutyák úgyszólván kivétel nélkül hordozói a Taenia echinococcusnak, a juhok aránylag kis terjedelmű legelői e galandféreg petéivel erősen fertőzöttek. A juhok egyrészt a legelés közben felvehetik a petéket s ezáltal bennük az echinococcus-hólyagok felette gyakran kifejlődnek, másrést azonban a legelőn való pihenésük közben bő alkalom adódik arra, hogy a peték igen nagy számban a juhok gyapjára is tapadjanak, innen pedig jobbára a fejés alkalmával a nők ruházatára s a hygienikus viszonyok fogyatékossága miatt előbb- vagy utóbb emésztőcsatornájukba is jussanak. Gyakori az echinococcosis még Ausztráliában, Afrikában, Szibériában a nomád népesség között. De a mi kultúrviszonyainkhoz mérten éppenséggel nem mondható ritkának nálunk sem, főleg a háziállatokban, amit a vágóhídi statisztikák eléggé bizonyítanak.

A kutya Háromtagú galandférge (Echinococcus granulosus Rud.) 1 = ivadéktok, 2 = kifejlett galandféreg.

A kutya Háromtagú galandférge (Echinococcus granulosus Rud.) 1 = ivadéktok, 2 = kifejlett galandféreg.