4. rend: Fodros szájúak (Semaeostomeae)

Az Atlanti-óceán meleg tájékainak, ami Földközi-tengerünknek jellemző állatvilágához tartozik a világító meduza: Pelagia noctiluca Pér. Lsr.

Pelagia noctiluca Pér. Lar

Pelagia noctiluca Pér. Lar

Ennek 5–6 cm-es átmérőjű félgömbszerű harangja van. Hasonlóan a Gelyoniához, mely a hydromedúzák polyptalan képviselője, ez a faj is teljesen függetlenítette magát a helyhez kötött életmódtól. A tojásból egyenest megint medúzák fejlődnek. A faj nevét attól a tündöklő fénytől szerezte, melyet a háborgatott állatok éjszaka sugárzanak ki; már kicsiny vízsugár elegendő arra, hogy ezek az éjszakai lények, mint valami tüzeslabda, hirtelen fényt gerjesszenek. A fény forrása a külbőr narancssárga csalánszemölcseinek hámsejtjeiben, és pedig valamelyes zsírnemű tartalomban keresendő. Különben a meduza halvány bíborszínt ölt föl, melyből a fogókarok és a csíraszervek sötétvörös színe igézőleg rí ki. A harangból négy vékony és igen nyúlánk szájkar csüng alá. Ezek a karok belül nyitott csatornácskák, melyek a vízben játszadozva zsákmányolnak; e végett külső körületükön és díszesen fodrozott hártyás szegélyükön töméntelen csalánszervvel vannak fölszerelve. Rokona a szélrózsás medúza (kompass-medúza), Chrysaora hyoscella L., amely szeptemberben az Északi-tenger partjait nagy seregekben lepi el. A korong tetejéről rendszerint 16 sötétbarna csík sugárzik szét, a csíkok a korong szélén szétágaznak; a korong tetején pedig kerekded barna folt alakul ki: ez a rajzolat utánozza az iránytű táblájának rajzolatát.

A szélrózsás meduza azon ritka tömlősök közé tartozik, melyek kettős ivarúak: hím-nősök. Az állat fiatalon hím, öreg korában nőstény, élete delén pedig petesejtet és hímcsírasejtet egyszerre termel. Különösképpen egyszerre elevenszülő is; az anya testében megtermékenyített petesejtből csillóruhás álca bújik ki. Az álca scyphopolypocskává változik s azután ephyrákat választ le. Maguk a polypocskák sarjadzással is szaporodnak. Ezenkívül arra a nevezetes jelenségre is képesek, hogy talpi korongjukon tartós cystát: podocysta, képeznek, mely chitintokba burkoltan Hérouard megállapítása szerint hároméves nyugalomra is képes.

Az Északi-tenger fürdőiben a nyár derekán igen gyakoriak az úgynevezett kékmedúzák: Cyanea Bér. Lsr. A kifejlett, meg nem sértett kékmedúzák nagyon pompás teremtmények. Hartlaub szerint ha a tenger fölületi színtjében napolnak, „oly szép tündéri látványosságot varázsolnak szemünk elé, amelyet a szerves élet semmi más alkotása fölül nem múl. A pompásan alakult korong egy-két méter átmérőjű s így az állatok a medúzák világában valóságos mammut-óriások. A korong gyönyörűen színezett, díszes rajzolatú, alatta a gyönge és redőkben gazdag karfüggönyök táncoló tömege csüng alá, összekeverve az ivari szalagok labirintusával, s mindezeket túlszárnyalja a 20–30 méter hosszúságú fogókarok nagy sokasága. Ezek a gyönyörű medúza-óriások az északi tengereket oly tömegekben lepik el, hogy a tenger fölülete mérföldekre nyüzsög tőlük, miként azt én szép nyári estéken a norvég partokon megfigyelhettem.”

Nevezetes az idetartozó állatok között a szőrösmedúza, a Cianea papillata L., a Keleti-tengerben honos. A medúza alsó felén középen a pazarul redőzött hártyás szájfodrok láthatók, melyek az állat nagy száját elrejtik. E fodrokhoz csatlakoznak az ide-oda csavarodó ivari fürtök, a külső oldalukon fejlesztett csíraszervekkel. A fogókarok nem a korong szélén helyezkednek el, hanem a harang alsó szélére tolódtak és ott 8 patkóalakú kötegbe rendeződtek. Képünk a körizom egy részét is jól szemléleti, mely a korong szüntelen ritmikus lüktetését biztosítja.

A fülesmedúza Aurelia aurita L., melynek fejlődését a képen szemlélhettük, nyáron át az európai tengerpartokon nagy tömegekben jelenik meg. Nevét a patkóalakú csíraszerveitől kapta, melyek a korong alsó szélén mint ormók emelkednek ki. A csíraszervek halványvörösek, s így ezek a teljesen átlátszó harangon – noha ez gyöngén fehéresen, sárgásan, rózsásan vagy ibolyásan árnyalt – könnyen szembeötlenek. Ugyanezek a színek élénkülnek meg a négy keskeny és gyöngéden bodros szájkaron s a számtalan fogókaron is. Köztük 8 szegélyszervet találunk. A korongon áttetszik a központi gyomor és a belőle kiágazó bélcsőrendszer, melyet a szegélyen körcsatorna egyesít. A medúzák tápláléka Rauschplat szerint Ceratiumok-ból és más kicsiny lebegő szervezetekből kerül ki. Az Auréliák 5–10 cm, néha 40 cm nagyságot érnek el. Mőbius víztartalmukat 98%-osnak találta; nem csoda, hogyha a medúzák végtelen sokaságából, melyet egy-egy viharkorbácsolta hullámtörés a partra vet, pár óra mulva semmi sem marad meg. A beszáradó Aureliákról a tenger partján hányódó papirosszeleteken gyönyörű lenyomatok maradnak vissza.

Aurelia aurita L. fejlődésmenete. 1 = csillós álca, mely megtelepszik (2) és fogókarok fejlesztése közben (3, 4, 5) scyphopolypocskává lesz (6), 7 = strobilatio, 8 = a korongos medúzák leválása, 9 = ephyra. Minden nagyítva

Aurelia aurita L. fejlődésmenete. 1 = csillós álca, mely megtelepszik (2) és fogókarok fejlesztése közben (3, 4, 5) scyphopolypocskává lesz (6), 7 = strobilatio, 8 = a korongos medúzák leválása, 9 = ephyra. Minden nagyítva

A fülesmedúzák életfolyamatát Kerr egyik skóciai fjordban tanulmányozta behatóan. A medúzák már kora tavasszal megjelennek; júniusban már álcákat hordoznak a szájkarok csatornáiban. A belőlük kikelő scyphopolypocskák nagy seregekben szállják meg a cukormoszat (Laminaria saccharina) lemezeit és apály alkalmával nagy tömegben gyüjthetők. Akváriumokban 3–4 esztendeig eltarthatók s még mindig fejlesztenek medúzákat. Künn a szabadban a tél folyamán fűzik le ephyráikat. Husvét táján a fiatal medúzák már 7 cm nagyok s a nyár derekán elérik teljes kifejlettségüket.