5. rend: Sugárállatkák (Radiolaria)

A vizek két nagy birodalmán: az édesvizen és a tengeren a véglények két sugaras alkatú csoportja, a napállatkák (Heliozoa) és a sugárállatkák (Radiolaria) osztozkodnak; előbbiek az édesvíz, utóbbiak pedig kizárólag a tengervíz lakói. Mind a két csoport megegyezik abban, hogy belső tengelyvázzal támasztott, sugaras állású állábaik: axopodiumaik képződnek. Megegyeznek abban is, hogy a testet támasztó váz anyaga kova és végül abban is, hogy a test szintén külső kéreg és belső velőállományra különödik szét. Lényeges különbséget találunk abban, hogy a sugárállatkák két plazmaréteget egymástól a chitinállományból álló központi tok, centrális capsula különíti el, holott a napállatkák két plazmarétege nem különödik el élesen. Ha már ez a tok is belváznak tekinthető, akkor ennek megfelelőleg a kéregplazmában szintén belső fekvésben képződik ki a kovaváz. A testfelületet szívós pellikula védi, melyet az aránylag csekély számban képződő állábak áttörnek. Az állábak elágazók, ritkán hálózatosan össze is olvadnak és rajtuk a protoplazma áramlást éppúgy meg lehet figyelni, mint a napállatkák pseudopodimain.

A sugárállatkákat annyira jellemző kovaváz, illetőleg az Acanthariák kénsavas stronciumból (baryt) álló váza főkét sugárirányban, illetőleg koncentrikusan rendezendő elemekből van összetéve. A váz zöme főként a központi tok szomszédságában és pediglen mind az ecto-, mint pediglen az entoplazmában egyformán képződik. A központi tok központjában rendszerint sugárirányban nyomuló tüskék találkoznak, holott a tok felületével párhuzamosan egymásután áttört gömbszerű rácsozat képződik. Gyakori a rácsnak sisak-, kalitka-, urna-, vagy harangszerű kiképzése; a váz a testnek sokszor kétoldalasan részarányos alakot kölcsönöz.

Az állatok teste a művészi formában összerendeződő kovaváztól állandóan csillog. A csillogást fokozza a vázképletek irizálása, melyhez a protoplazmában, különösen az ektoplazmában felhalmozódó olajcseppeknek, kristálykáknak, vízzel megtöltött hólyagoknak finom vörösben, zöldben, vagy barnában tündöklő színjátéka csatlakozik. A kéregplazmának színgazdagságát igen gyakran symbiontikus algák is fokozzák.

A sejtmag mindig a centrális tokon belül, az endoplazmában található. Az állatoknak igen nagyra, néha több milliméterre menő testével kapcsolatosan igen nagy magjuk van, néha pediglen éppen sok magvuk képződik. Ifjú korában azonban minden sugárállatka egymagvú. A rajzó utján bekövetkező szaporodást megelőzőleg mindenik többmagúvá válik. Szaporodásuk vagy szabályos kettéoszlás útján történik, amidőn a szervezet minden vázképződményével, így a központi tokkal együtt kettéoszlik és a két új egyed a hiányzó alkatrészeket újra képzi, vagy pediglen a kettéoszthatatlan tömött rács esetében az egyik egyén a rács valamely szájszerű nagy nyílásán hagyja el az anyatestet és a maga számára teljesen új vázat képez. Spóraképzés esetén száz és száz mag képződik a centrális tokon belül s az endoplazma végül ugyanannyi piciny tojásdad, vagy vesealakú, és midig két ostort viselő rajzóra esik szét, ahány mag eredendőleg képződött. A centrális tok a piciny rajzók törtető mozgása közben felreped s az anya testéből ilyenképpen szabadba kerülnek a piciny lények. A rajzók fele nagy, a másik fele pediglen piciny s ennek megfelelőleg, mint mikro- és makrospórákat különböztetjük meg, melyek mint hím és női szaporító egyedek előbb párosával összeolvadnak s ostoruk levetésével csak azután fejlődnek sugárállatkává. A sugárállatkák között a telepképződés is ismeretes; ez akkor következik be, hogyha a kéregplazma nem követi a centrális tokokon lezajlott osztódást, hanem számos központi tok egy óriási, néha több centiméterre rugó kocsonyás telepet alkot.

A sugárállatkák vázképződményének szépségéről, Marshal szavait idézve, még meg kell emlékeznünk pár sorban: „Majd egyes lazán álló tűképződmények rendeződnek érintőlegesen, majd pediglen rendkívül díszes vázgömböcskék képződnek, amelyek tűkkel szabályosan vannak megrakva. Ilyen golyók gyakorta egymásba vannak dugva, koncentrikus elhelyezéssel és egymással kovahídak útján kapcsolódnak össze. Más alkalommal, mintegy az egész élőlény központjában rendszerint huszas számban radiális sugarak találkoznak össze, áttörvén a központi tokot és az egész kéregplazmát, melynek külső felületén szabályos kovaszövedékkel kapcsolódnak egybe. A szövedék azonban mindennémű, fantasztikus alakot ölthet: egyik fajban sisak, a másikban kosár, majd laternák, bogáncsvirág- vagy varsaszerű alakok képződnek, vagy pediglen egy csíkban kiképződő, lapszerű alakok jelennek meg, amelyek áttört három, vagy négykarú keresztet, korongokat, héjakat, csattokat, vagy sarkantyúkat utánoznak, vagy sok egyéb alakot hoznak létre, melyeket hasonlítani semmihez nem tudunk, mivel csak éppen a sugárállatkákban képződnek ki. Mindezeken a formákon oly csinos és bájos szépség ömlik el, oly változatos, gyönyörű és nagyszámú azoknak az ismeretlen formajelenségeknek a sokasága, hogy azt emberi fantázia soha ki nem tudta volna találni.” Haeckel, a nagy német természetbúvár híres művében: „Kunstformen der Natur” csak a sugárállatkákból 8 színes táblát közöl, melynek egyetlen művelt ember asztaláról sem volna szabad hiányoznia, akinek érzéke van a szépséghez és aki szereti ápolni azt a művészetet, amely a természet kimeríthetetlen szépségeire támaszkodik.

A természetnek erről a formagazdagságáról csak szerény képet nyujt a kép. Az első kép a Rhisosphaera leptomita H. gyönyörű tüskés, rácsos vázát látjuk; a másodikon a Sphaerozoum ovidimare H. érintőlegesen elhelyezkedő tűkből képződő, laza vázat tár elénk s egyúttal a telepképző sugárállatkát is szemlélteti. A harmadik képünkön látható Hexacontium drymodes H. a három egymásba dugott gömbhéj rendszerével kínai elefántcsontmunkára emlékeztet. Negyedik képünkön látható Lithomespilus flammabundus H. és az ötödiken jelzett Ommatocampe nereis H. vázát kitünően fel lehetne használni minta gyanánt kendőtű készítéséhez. Díszes harangokra, illetőleg kosarakra emlékeztetnek a Carpocanium diadema H. (6. kép), a Clathrocyclas ionis H. (9. kép) és a Dictyophimus tripus H. (10. kép). A mélytengerlakó sugárállatkák itt is rendkívül gyöngéd, fínom vázképződményekből összeállított alakokat hoznak létre, amint azt a Challengeron willemoesii H. (7. kép) és a Cenosphaera inermis H. (8. kép) esete is mutatja.

1. Rhizosphaera leptomita H. - 2. Sphaerozoum ovodimare H. - 3. Hexacontium drymodes H. - 4. Lithomespilus flammabundus H. - 5. Ommatocampe nereis H. - 6. Carpocanium diadema H. - 7. Challengeron willemoesii H. - 8. Cenosphaera inermis H. - 9. Clathrocyclas ionis H. - 10. Dictyophimus tripus H.

1. Rhizosphaera leptomita H. - 2. Sphaerozoum ovodimare H. - 3. Hexacontium drymodes H. - 4. Lithomespilus flammabundus H. - 5. Ommatocampe nereis H. - 6. Carpocanium diadema H. - 7. Challengeron willemoesii H. - 8. Cenosphaera inermis H. - 9. Clathrocyclas ionis H. - 10. Dictyophimus tripus H.

Mindezek a vázak, ami figyelmünket és képzeletünket nemcsak szépségükkel, hanem sajátlagos fejlődésükkel és szerkezetük nagy célszerűségével is nagy mértékben lebilincselik. Egykoron azt mondták a búvárok, hogy ezek a vázak a természet élettelen kristályainak képződésében uralkodó törvények szerint jönnek létre s így bennük nincsen semmi különleges dolog. Így a vázrendszer négysugaras állapotát azzal akarták egyszerűen megmagyarázni, hogy ezek négy egymásra préselődő hólyagnak érintkező sarkán képződő nyomás következtében megint csak egyszerű fizikai törvények alapján jönnek létre. Haecker Bálint azonban, aki a vázrendszer fejlődését a fiatal állatokban megfigyelte, sokkal bonyolódottabb képződési jelenségre jött rá; azt tapasztalta, hogy a kovatűk alapjaként a protoplazmában egyelőre rendkívül vékony, primitív tűk képződnek. Azután a plazma és a tű között kocsonyás odvacska fejlődik, amely külső felületén burkolóhártyát kap s a tüskék ezen, a még teljesen puha állapotukban sarjadzás útján ágaznak el, vagy képzik ki bonyolódott alakjukat, amelynek befejeződése után vagy csak az előbb említett burkolóhártya, vagy pediglen annak belsejében az egész töltelék elkovásodik. Haecker a vázképződményben a mérnöki munkának leggyönyörűbb törvényszerűségeire jött rá. A karos gyertyatartószerű vázsugarak a kéregplazmából sohse nyúlnak ki a szabadba, hanem mint a sátorlapokat viselő botok, mindig be vannak vonva hártyás protoplazmaképződménnyel s egyúttal a tűknek katonafegyverszerű gúlarendszere úgy támogatja a vázsugarakat, hogy a tűknek egymásra támaszkodó rendszere az állat testének külső támadásokkal szemben nagy szívósságot és ellenálló képességet kölcsönöz. Mindezek a képződmények, s a kéthéjú Radiolariusok összeillő páncélfeleinek sarkán fellépő kapocs- és zárképződmények mindenképpen megmagyarázzák a gondolkozó búvárnak, hogy itt nem lehet a váz kiképződésében egyszerű fizika-kémiai törvények érvényesülését keresni.

A sugárállatkáknak eddig több, mint 4000 faját ismertették, melyek között egyes kezdetleges alakok a centrális tok kivételével minden váz nélkül valók. A sugárállatkák a tenger vízében szabadon lebegő, ú. n. planctontikus lények. Ebben is élesen különböznek a fenéken mászkáló Foraminiferáktól. Eddig csupán egyetlen ülő: sessilis lény, a Prodactinelius sessilis Schrőder vált ismeretessé. A Keleti- és Északi-tengerből nem ismeretesek sugárállatkák; a Földközi-tengerben is kevés él belőlük. A legtöbb a mélytengerekben található, ott helyenként oly nagy tömegekben lépnek fel, hogy a lerakódásokban túlnyomórészt az ők kovavázaik szerepelnek, így a Csendes-óceán 3000–8000 m mélységű fenékrészein az üledék 80%-a, némely helyen pedig 100%-a Radiolaria-vázból áll. Az őstengerek üledékképződményének vizsgálatából kiderült, hogy a tengerek világában ez a Radiolaria-eső, amióta csak élet van a Földön, örök idők óta tart.