3. rend: Csillókoszorúsak (Peritricha)

A csillókoszorúsak alakjuk és a környezethez való viszonyuk szerint meglehetősen hasonlítanak a Stentor-félékhez. Mellső testvégük ezeknek is harántul le van metszve s a bezáró korongot itt is, mint peristomális mezőt különböztetjük meg, melyet a szájkörüli csillóöv környékez. A csillókoszorú kettős osztatú. A külsőben egyetlen csillósor helyezkedik el és alkot összefüggő, körbenfutó membranellát. Ez a hártya többé-kevésbbé oldalt s az állat hossztengelyére csaknem merőlegesen helyezkedik el. A belső koszorú háromsoros, a csillók benne lazán függnek össze s inkább előre, az állat hossztengelyével párhuzamosan vannak irányítva, vagy azzal hegyesszöget képeznek. A csillókoszorúsok az örvényszervesektől a következő lényeges pontokban különböznek: az örvényszerv, mint fönnebb említettük, jobbra kanyarodva az óramutató forgásával egyirányban fut le. A csillóöv azonban fordítva, balra kanyarodik s így az óramutató forgásával ellentétes irányú a futama. Az örvényszerv harántul álló lemezkékből van felépítve és a lemezkék egyetlen sort formálva következnek egymásután, a csillókoszorú azonban, mint említők, kétsoros s haránt membranellákat benne nem tudunk megkülönböztetni, hanem az egész csigavonal mentén a csillók tömötten állanak egymás mellett. E szerint tehát legfeljebb két egy külső vékony egycsillósoros és egy belső vastag, háromsoros, hosszában futó membranelláról beszélhetnénk. Az örvényszervesek teste hosszában csíkolt, hosszában csillós és bőrkealji myonemákkal van ellátva. Ezzel szemben a csillózsinórosok harántgyűrűzetet mutatnak, így hiányzanak hosszanti csillósoraik, subpelliculáris izomszálacskáik, s ehelyett izomszálak az ecto és entoplasma határán képződnek. Az örvényszervesek hátulsó testfelében körbenfutó csillózsinór sohse képződik, holott a csillókoszorúsok szabadonúszó alakjai és szabadúszó rajzói hátulsó testvégük közelében teljesen zárt csillóövvel vannak ellátva. Igen lényeges különbség az is, hogy az örvényszervesek alnyílása és lüktetőhólyagjának szájadéka mindig az örvényszerven kívül helyezkedik el (l. a bevezetést), ellenben a csillókoszorúsok szájkloákások, amennyiben – szokatlanul a véglények világában – a szájgödri tölcsérben nemcsak a táplálékot nyelik le, hanem ugyanide szájadzik a kiválasztócső is, meg az alnyílás is ide esik a garat bejáratához. Mindezek annyira különleges elválasztóbélyegek, hogy ezen az alapon nyugton állíthatjuk, hogy a csillókoszorúsok: Peritricha és az örvényszervesek: Spirtoricha rendje között semmi közeli származásbeli rokonság nincsen.

További különbségként említhetjük meg még azt is, hogy az idetartozó lények elsődlegesen nyélen ülő, helyhezkötött állatok s amennyiben köztük szabadonúszók is jelennek meg, mint aminők a Gerdák, vagy pediglen a hydratetűk (Trichodina pediculus Ehrbg.), azok talán másodlagosan váltak szabadmozgó lényekké.

A hydratetűt némelyek ártalmatlan lénynek tartják s azt mondják róla, hogy ez a lény gazdáiról, mint az édesvízi hydráról, Planáriákról, meg a halkopoltyúkról, továbbá békaporontyokról inkább csak a rájuktelepedő ártalmas penésznémű szervezeteket távolítja el, semhogy szívna belőlük. Ellenben egyik rokona, a Cyclochaeta domergui Vllgr. ezrével telepszik meg a halak bőrén s azok bőrhámsejtjeiből táplálkozik. Ez a betegség különlegesen akvárium-halak között pusztít. Ha a halakat egynegyed vagy félóra hosszáig 13%-os sóoldatban fürösztjük, akkor kigyógyulnak ebből a betegségből.

A Stentorokhoz teljesen hasonló gyönyörűséget szerez a természetbarátnak a harangállatkák (Vorticellidák) családja. Ezek közül a Vorticellák nem képeznek telepet, hanem magánosan, hosszú, csavarmenetben összehúzódó nyélen ülnek. Latin nevük örvényt jelent. Ezek az állatok ugyanis áltelepeket hoznak létre olyanképpen, hogy nagy seregben telepszenek egymás közelében növényi levelekre, vagy szálakra s azokat mintegy fehér penésszel vonják be. Minden egyes harangállatocska csillókoszorújának csapásával örvényt kelt, úgy, hogy latin elnevezésük egészen jogszerű. Ha valami a harangállatocska útjába kerül és beleütődik a csillókoszorúkba, az abban a pillanatban összecsukódik és az állat hosszú nyelén villámgyorsan spirális menetben húzódik össze. Az összehúzódott dugóhúzószerű nyélen ül maga a harangocska, amely maga se oly hosszúkás, mint volt korábban, kibontakozott állapotában, hanem gömbszerűleg összehúzódik és a harang szájadékára egy körredőt húz fel, amely a csillókoszorút teljesen elfedi. Ezekből látjuk tehát, hogy nemcsak a nyél húzódik össze, melyben mint valami üres rugalmas csőben csavarmenetes izomszálacska fut le, hanem maga az állatka is s az állatban is ennek az összehúzódásnak céljára egyrészt hosszanti, másrészt körkörös izomszálacskák képződnek. A hosszanti szálacskák a harang megrövidülését, a körkörösök pediglen a harang nyílásának körredőszerű, vagy szivárványhártyaszerű becsukódását teszik lehetővé.

A számtalan Vorticella közül megemlítjük a ködharangállatocskát, Vorticella nebulifera Ehrbg., mely állóvizeink tárgyain, vízi növényein tömeges fellépésével ködös, felhőszerű bevonatot hoz létre, mintha mindent penész lepett volna el. A harangvirágocska, V. campanula Ehrbg., továbbá a rothadó vizekben élő gyöngyvirágállat: V. convallaria Ehrbg. és a kisszájúharangocska: V. microstoma Ehrbg., a zöldharangocska: V. chlorostigma Ehrbg. mind igen gyakori állatok; s az utóbbi mint egyetlen, Chlorellákkal symbiontikus életet folytató csillókoszorús ázalékállat nádszálakon néha egészen zöld bevonatokat hoz létre.

Csillóöv a Vorticella campanula Ehrbg.-ben

Csillóöv a Vorticella campanula Ehrbg.-ben

Néha a harangállatok rákpáncélokra is rátelepszenek, azok lábát is meglepik s nagy gyönyörűség nézni, amint egy-egy ilyen állaton rángatózik, nyüzsög, kinyújtózik s örvényt keltve ide-oda imbolyog az állatoknak nagy serege. Ha az ilyen rákocskát lupe alatt szabadon mozgó állapotában figyeljük meg, azt vesszük észre, hogy harangállatocskáink meglehetősen nyugton viselik magukat; mihelyt azonban fedőlemez alá kerül a rák s ott nem tud mozogni, a harangállatocskák a változott helyzetet mindjárt megérzik, azonnal nyughatatlanság vesz erőt rajtuk és nagy izgatottan elkezdnek rángatózni nyelükön.

Ha kívülről, a szabad természetből nagymennyiségben növényzetet szedünk össze, mely meg volt rakva harangállatokkal s hazajövet gyüjteményünket a nagyító alatt vizsgálni kezdjük, azt vesszük észre, hogy rendkívül sok állatocska leszállott a nyeléről s tölcsérformája helyett többé-kevésbbé hengerded alakot öltve s hátulsó testfelén is csillókoszorút képezve, úszik, száguld a vízben, rendszerint hátrafelé haladva. Ezek rajzók, melyek úgy képződnek, hogy az edényben összezsúfolt s alul került állatok környezetéből elfogy az oxigénium, azok ilyenkor leszállanak nyelükről s mint rajzók jobb helyet keresnek életük megmentésére. Ha az ilyen állatokat is óraüvegbe, vagy embryum-csészébe helyezzük el, könnyen megfigyelhetjük a nyél képződésének folyamatát. Ugyanebben a gyüjteményben azt is tapasztalhatjuk, hogy igen sok állat nyelestől vált le az alzatról. Ha ilyeneket teszünk a nagyítónk alá s azokat összehúzódott állapotukban úgy figyeljük, hogy a nyél talpa is beleakad a készítmény valamely szilárd pontjába, akkor a nyél rugalmasságára vonatkozólag tehetünk érdekes tapasztalatokat. Azt fogjuk látni ugyanis, hogy amint a nyélcsőben az izom elernyed, a cső nem tudván hosszában nyúlni, görbült ívben feszül ki s ilyen állapotban olyan rugalmasságot mutat, hogy vagy végének támaszpontját tolja el, vagy pediglen ha az mozdulatlan, akkor a fedőlemez alatt ellapult harangállatkát húzza magával és juttatja vissza rendes helyzetébe.

Vannak a csillókoszorúsok között olyan családok is, amelyek valóságos telepet képeznek. Ilyen példának okáért a harangosbokor, Carchesium polypinum Ehrbg. Itt egy közös kiinduló száron, melyet törzsnek nevezhetnénk, oldalágak képződnek s minden ág hegyén egy-egy harangocska helyezkedik el. Az ilyen telepben soha nincs nyugalom; most ez, majd az az állatocska húzódik össze hosszú nyelén, s ha valamelyik erősen rándul, mintha elektromos áram találta volna az egész telepet, mindnyájan összehúzódnak s mintegy gyöngyökkel megrakott halmot formálnak, hogy nemsokára kényelmes nyugalommal az egész harangosbokor kibontakozzék. A mi állatunk rendszerint tiszta vízben, a C. Lachmanmi Ct. pedig szennyvizekben tartózkodik.

Ismerünk olyan telepes harangállatkát is, melynek ágas-bogas fateste teljesen merev és amelyen csak maguk az állatocskák képesek összehúzódni. Ilyen az oszlopharangocska (Epistylis) és az ernyőharangocska (Opercularia). Az Opercularia nutans Ehrbg., melyet a kép mutat be, arról nevezetes, hogy az állatocskák a nyél végén ide-oda imbolyogni tudnak.

Az Epistylis-bokor képződésére vonatkozólag Klein a következőket jegyzi fel: „A falalakú telep állatocskái s így azzal együtt az ágak a meglévő állatok hosszanti oszlásával kapcsolatban képződnek. Már azelőtt, hogy a hosszanti befűződés révén a két új egyén tökéletessé kettéválna, észrevehető, hogy az új egyének kettévágott alapi végei egészen rövid, külön nyelecskéken helyezkednek el, amelyek tehát már az oszlási folyamat megindulása előtt szabaddá váló testalapokból képződni és növekedni kezdenek. Ha a hosszanti osztódás már befejeződött, az új egyénecskékhez tartozó nyelek még mindig igen rövidek. A nyelek meghosszabbodása következtében tapasztaljuk, hogy az egyik nyél – természetesen az állattal érintkező végén – sokkal gyorsabban nő, mint a másik; a hosszabb nyelet nevelő egyén a következő oszláson hamarább esik át, mint a növekvésben visszamaradt testvére, s ennek az a következése, hogy a faszerű telepnek az egyedei nem ülnek mindnyájan egy a talptól egyenlő távolságra eső fakoronának a körzetén. Az ilyen telepeken is megtudjuk figyelni azt, hogy egyes ágak csonkán merednek, nincs rajtuk állat. Itt ez esetben a levállott állatocskák hátulsó testvégükön nem képeznek csillózsinórt. A nyélről leszállott állatocskák hosszúra megnyúltak és homlokállású csillókoszorújukkal úsznak a vízben. Végül valahol megtelepszenek s mint a telep kezdő egyedei új fát nevelnek. Igen könnyen lehet olyan magányos egyéneket találni, amelyek a nyélnek még csak egészen rövid szakaszát képezték ki. Éppúgy láthatunk olyan törzseket is, amelyek még csak két ágból állanak.”