| 1. alcsalád: Nagymacska-formák (Pantherinae) | TARTALOM | 2. Hópárducok (Uncia Gray) |
1. Főmacskák (Leo Oken)
A főmacskák nemzetségébe a család legpompásabb tagjai tartoznak. Ma csak két élő faját ismerjük, számos – részben önálló fajként is felfogható – alfajjal Ázsiából és Afrikából. A geológiai multban Európában is mindenütt el volt terjedve a jégkorszaki hatalmas, sörénytelen barlangi oroszlán (Leo spelaeus Goldfuss), melynek számtalan maradványát ismerjük hazánkból is. A nemzetség két élő faja az oroszlán és a tigris.
Egyetlen pillantás az oroszlán testére és arckifejezésére elégséges arra, hogy szívünk mélyéből csatlakozzunk az őt ismerő népek ősrégi felfogásához. Az oroszlán a négylábú ragadozók királya, az emlősök birodalmának fejedelme. Az összbenyomás, amit ez a csodálatos szépségű állat kelt, egyaránt lenyügöz.
Más macskafélékkel összehasonlítva, először is rövidnek fogjuk találni az oroszlán törzsét. Hasa behúzott, ezért egész teste erőteljes, de mégsem esetlen. Legfőbb ismertető jele izmos törzse, melyet rövid, síma, egyszínű szőrruha fed, széles arca, apró szemekkel és hosszú, végén bojtot viselő farka. Farka végén, a bojtban elrejtve, szarunemű tövist hord, amelyet már Aristoteles észrevett. Szembogara kerek, bajuszsertéi 6–8 sorba rendeződtek. Mindenekelőtt a sörény az, ami hímoroszlánnak királyi megjelenést kölcsönőz. A sörény, ha teljesen kifejlett, a nyakat és a mell elülső részét borítja, de oly változatos megjelenésű, hogy a búvárok, főképp erre támaszkodva, a fajt számos alfajra bontották fel.
A törzsalak, a berber-oroszlán (L. Ieo leo L.), mint minden rokona, erőteljes testalkatú; testének elülső része a széles mell és behúzott lágyék miatt sokkal erőteljesebb, mint a hátulsó. Erőteljes, szinte négyszögű feje előrefelé széles és tompa orrban végződik; a fül lekerekített; szeme közepes, de élénk és tüzes. Végtagjai rendkívül izmosak, mancsai – talán viszonylag is – a legnagyobbak az egész családban. Arcát, hátát, oldalát, végtagjait és farkát élénk vörösessárga, vagy fakóbarna, síma, rövid szőrözet fedi; itt-ott a szőrök egészen, vagy csak a hegyükön feketék. Fejét és nyakát erős és sűrű sörény övezi. A sörényt hosszú, szálkás, tincsekben lelógó, elől a csuklóig, hátul majdnem a hát és oldalak közepéig nyúló szőrök alkotják. A hasoldal is egész hosszában sűrűn, szálkás szőrözettől borított; ezt még a könyökön és a comb elülső részén is megtaláljuk, legalább is szőrpamat formájában. A fej és nyak fakóbarna sörényébe rozsdásbarna szőrök vegyülnek, melyek különösen a nyak két oldalán keverednek gazdagabban a fakósárga szőrökkel; de feltalálhatók a fekete hassörényben és a fekete könyök- és combtincsekben, sőt a fekete farkbojtban is. Ilyen a felnőtt hímoroszlán, melynek magassága a marján 80–100 cm, testének hossza 160–190 cm és a farka 75 cm hosszú. Az újszülött oroszlán hossza 33 cm körül ingadozik, de sem sörénye, sem farkbojtja nincsen, hanem gyapjas, szürkés szőrözet fedi és fején, lábán, oldalán, hátán és farkán kétségtelen párducmustrázatot fedez fel az avatottszemű búvár. Ez a mustrázat a nőstényeken több évig megmarad, különösen a lábakon és a test alsó részén. A fiatal oroszlán hároméves korában válik ivaréretté. A nőstény mindig a fiatal állatra emlékeztet; a hímmel szemben különösek egyenletesen hosszú, vagy legfeljebb a test elülső részén hosszabb szőrözete által üt el. A berber-oroszlán csakis az Atlasz vidékén honos.
A szenegáli oroszlán (L. leo senegalensis Meyer) a berber-oroszlántól kisebb méretei, elülső részén jól fejlett, alul azonban hiányzó, egyszínű világos-sárga sörénye által különbözik. A fokföldi oroszlán, (L. leo melanochaitus H. Smith) és úgy látszik, az abesszíniai oroszlán is, melyet Heller 1913-ban írt le (L. leo roosewelti Heller), hatalmas méretei és fekete hassörénye által üt el a törzsalaktól. Selous 305 cm hosszú délafrikai oroszlánról tesz említést egy erős, de sovány hímet 170.5 kg súlyúnak talált. Gyér sörény jellemzi a szomáli oroszlánt (L. leo somaliensis Noack). Lönnberg szerint ez a bokorlakó alak a legkisebb afrikai oroszlánfajta. Igen jellegzetes, magas, karcsú alak a másszai oroszlán, (L. leo massaicus Neumann), keleti Közép-Afrika pusztáit lakja, míg egy másik alfaj, a keletkongói oroszlán (L. leo azandicus Allen) belga kongó keleti szavannás részén honos. Két alfaj Hollister oroszlánja, (L. Ieo hollisteri Allen) és a nyanza-oroszlán, (L. leo nyanzae Heller) a Viktoria-Nyanza partvidékéről ismeretes. A kameruni oroszlánt (L. Ieo kamptzi Matschie) Kamerunból, Bleyenberg oroszlánját (L. leo bleyenberghi Lönnberg) pedig Belga-Kongóból írták le.
Az ázsiai oroszlánok közt legjobban ismert a perzsa-oroszlán (L. leo persicus Fischer), mely a legkisebb eddig ismert oroszlánfajta. Szőrruhája világos izabellaszínű, feketével kevert sötétbarna színű, hatalmas sörénye – akárcsak a berber –oroszlánnál – az egész hasoldalt fedi, de a háton nem nyúlik a váll mögé.
Még tisztázatlan az indiai oroszlán kérdése. Annakidején Smee Gudzseratból írt le egy sörénytelen oroszlánt, ma azonban tudjuk, hogy a gudzseráti oroszlán (L. leo goojratensis Smee) előfordulási helyén úgy sörénytelen, mint közepes, vagy éppenséggel dús sörényű hímpéldányok élnek egymás mellett. Blanford szerint Indiában, Kathiavarban, Radsputánban, különösen pedig déli Dzsodpur és Udepur vidékén, illetve az Abu-hegyen él az oroszlán. Az indiai oroszlán különben igen tetemes nagyságúvá növekszik. Blanford szerint egy hím példány 263, egy nőstény pedig farkbojt nélkül 243 cm hosszúnak bizonyult. Egy másik, 268 cm hosszú hímpéldány pedig a marján 106 cm-es – igen jelentékeny – magasságot ér el. A múlt század közepetáján az oroszlán az Indus vidékétől középső Indián át egész a Ganges-vidékig terjedt el, sőt még a 60-as években is lőttek két példányt Allahabadtól nyugatra. Smee idejében Gudzseratban a folyómenti sűrűben oly gyakori volt, hogy egy hónap leforgása alatt 11 példányt tudott terítékre hozni. Ma már csaknem teljesen kipusztították és csak a legfélreesőbb vadonokban, mint Radspután egyes részein, él még elszórtan. Egy állítólag mezopotámiai nőstény oroszlán élt 1916-ban a berlini állatkertben. A hatalmas állat alapszíne piszkos sárgásszürke volt, hátának hátsó részén halvány keresztcsíkokkal. Fülei feltűnően nagyok, belső felükön, különösen a perem felé sűrű, hosszú szőrrel fedettek voltak.
Az oroszlán elterjedési határai, mint bármely más nagy ragadozóé, erősen összeszűkültek. Még Herodotos és Aristoteles a Balkán-félsziget északi részéből is említi, a Biblia pedig Palesztínából, tehát olyan területről, ahonnan sok száz évvel ezelőtt szorulhatott ki. Legrohamosabban azonban a 13. század kultúrája szorította vissza. Afrika északi részén ma már csak Algir és Marokkó alig hozzáférhető vadonjaiban él még, Egyiptomból ellenben teljesen kiszorult. Ugyanezt mondhatjuk a délafrikai kultúrcentrumról is, ahol az Orange-folyótól délre sehol sem fordul már elő. Az az idő, amikor a Fokföldtől egész Afrikán és Kis-Ázsián át Indiáig volt elterjedve, már régen a multé.
Az oroszlánok, úgy látszik, nemcsak alakjukban, de életmódjukban sem egyeznek meg egymással. Észak-Afrika vadban szegény vidékein magányosan él és csak párzás idején jár a nősténnyel. Ettől az időtől eltekintve, minden oroszlánnak megvan a maga vadászterülete, anélkül, hogy a táplálék miatt civódásba keverednék a szomszédjával. Ezzel szemben Kelet- és Dél-Afrika vadban gazdag pusztáin nagyobb portyázásokra kisebb csapatokba verődnek. Livingstone szerint 6–8-as csoportokban vadászgatnak. Kivételesen még nagyobb csapatok is verődhetnek össze. „Ha beköszönt a száraz évszak, – írja E. Mohr – tehát májustól szeptemberig, a számtalan antilop- és kvagga-csorda elhagyja a Kalahari-puszta kopár sivatagját, vagy Transzval fennsíkjait és a Lucia-öböl körüli füves pusztákat keresik fel, mialatt még útközben nagy számban verődnek össze (1870). Az ilyen csordákat az oroszlán kimondottan falkákban követi.” Kénytelen is erre, mert mivel éljen, ha a vad egy időre elhagyja a területet? Selous, kinek közlései újabb időből származnak, ugyancsak így nyilatkozik: „Dél-Afrika belsejében gyakrabban lát az ember 4–5 oroszlánt együtt, mint magános állatokat. 10–12 főnyi csoportok sem ritkák. Egy 12 főnyi csoportban valószínűleg 2 kifejlett hím, 3–4 felnőtt nőstény és vagy egy fél tucat csaknem felnőtt oroszlán lehet.” Volt Német-Kelet-Afrikából Böhm kettesével-hármasával vadászgató oroszlánokat említ. Schillings 17-et is látott egy csoportba verődve, angol megfigyelők meg éppenséggel 27-et. „Két-három fiait vezető nőstény oroszlán egybeverődik – írja ugyanő „Mit Blitzlicht und Büchse” című munkájában – közös vadászatokra. Éppígy láthatunk több hím oroszlánt együtt, vagy egy hím oroszlánt 2 nőstény társaságában, csak vén nőstények, és – rendszerint sérült fogazatú – vén hímek járnak egyedül vadászni. Mindez, úgy látszik, függ az évszaktól és párzási időtől.”
Az oroszlán nem a nagykiterjedésű őserdő lakója, hanem a nyilt terepet kedveli: a füves, gazos, helyenként csalitos, bokros vidékeket, cserjékkel gyengén benőtt, vagy sivatagos területeket, akár hegyvidék, akár síkság az. Valami védett helyen, Szudánban rendszerint a bozótosban, Dél-Afrikában viszont az időszakos folyók partját szegélyező magas nádasban, ennek híján tüskésbozótosban kiválaszt magának egy kis mélyedést és itt rendezi be vackát. Itt nyugszik egy vagy több napig, a szerint, hogy a vidék vadban gazdag, vagy szegény, illetve csöndes, vagy zajos. Vándorlásai közben ott pihen le, ahol a reggel éri.
Általában azok a szokásai, mint a többi macskának, de sok tekintetben nem kis fokban tér el tőlük. Lustább, mint bármely más macska és a hosszabb portyázásokat egyáltalában nem szereti, hanem, amennyire csak lehet, keresi a kényelmet. Selous tapasztalatai szerint a délafrikai oroszlán szívesebben ellakmározik olyan vadon, melyet vadász ejtett el, semmint ő maga zsákmányolja azt. Dél-Szudánban rendesen a nomádok nyomába szegődik, bármerre mennek is azok. Velük megy ki a pusztába és velük tér vissza az erdőségbe; adófizető-alanyainak tekinti őket, és a súlyos adókat be is vasalja rajtuk. Általában éjjeli életet él. Nappal ritkán kerül az ember szeme elé, inkább csak akkor, ha az ember felkutatja és kutyákkal kiűzi a vackából. Megtörténik, hogy fényes nappal bukkan rá az ember a sűrűben, amint a bozótban tovasompolyog, vagy valami kiemelkedő ponton ül és talán olyan pontot keres ahonnan vadászterülete állatait tekinthetné át. Ezt a szemlét, amit már Levaillant említ, utána pedig számos utazó megerősít, általában nem hiszik, Brehm is megerősíti. Mellesleg ugyanezt teszi a párduc is. Lönnberg szerint Nairobi vidékének oroszlánja, míg az európaiak üldözésének nem volt kitéve, inkább nappali állat volt.
Falvak közelében az éjszaka harmadik órája előtt ritkán mutatkozik. „Valahányszor az oroszlán bömbölését hallottam, mindannyiszor azt tapasztaltam, hogy nesztelenül a faluhoz lopódzott és valami állatot hurcolt el.” Más utazók is említik, hogy az oroszlán igen gyakran „mint az éjszakai tolvaj” nesztelenül lopakodik a közelbe. Dél-Afrikában pedig az ordító oroszlán támadásától nem tartanak, mert csak akkor szokta félelmetes hangját hallatni, ha már jóllakott, vagy elriasztották. Vadászat közben vagy teljesen csöndben marad, vagy csak időnként hallatja bömbölő morgását, ami közvetlen közelből is távolinak tetszik. Hogy morgásával a vadat akarja-e felverni, egyelőre még bizonytalan. Domckelmann déli Bengáliában csak akkor hallotta bömbölésüket, mikor az igavonó barmok ellen intézett támadásuk meghiusult. Azt azonban nyugodtan elfogadhatjuk, hogy északon a baromcsordák közelében azért bömböl, hogy a bezárt állatokat megrémítse és fejvesztett kitörésre bírja azokat.
Napnyugtával a pásztor a biztos szeribába tereli a nyájat, amely 3 m magas és hozzávetőleg 1 m vastag, igen sűrű, a mimózák legtüskésebb ágaiból összetákolt sövénykerítéssel van körülvéve, amelynél biztosabbat nem építhet állatainak. A juhok bégetve hívják bárányaikat, a már megfejt tehenek leheverednek. Egész falka éber kutya őrködik a szeriba fölött. Lassanként minden elcsöndesedik; minden zaj elül és az éj békéje terjeszti ki szárnyait a tanya fölött. A gazda felesége és gyermekei az egyetlen sátorban nyugovóra tértek. A férfiak is elrendeztek mindent, ők is nyugalomra akarnak térni. A szomszédos fákon a fokosfarkú lappanytúk kezdenek éjjeli dalukba, vagy tovasuhanó, sötét árnyakként repülnek el a szeriba fölött. Különben minden csendes és nyugodt. Még a kutyák csaholása is alábbhagyott, éberségük azonban egy cseppet sem lankad.
Egyszerre csak, mintha megrázkodna a föld: közvetlen közelben elbődült egy oroszlán! Most tényleg beigazolja nevének – esszed, azaz csöndriasztó – teljes jogosultságát; leírhatatlan riadalom és fejetlenség támad egyszerre a szeribában. A juhok eszüket vesztve rohannak neki a tüskesövénynek, a kecskék ijedten mekegnek, az ökrök rémült bőgéssel verődnek össze, a teve kötőfékjét igyekszik széttépni, hogy menekülhessen, a bátor kutyák pedig, melyek a hiénával és leopárddal szembeszállnak, panaszosan szűkölve és nyöszörögve keresnek gazdájuknál menedéket. Félelmetes ugrással lendül át az oroszlán a hatalmas sövényen, hogy kiválassza áldozatát. Iszonyú talpának egyetlen ütésével leüt egy fiatal ökröt; erőteljes harapása szétzúzza az ellenállásra képtelen állat nyakcsigolyáit. Tompa morgással fekszik a rabló zsákmányán, élénk szemei diadalittasan villognak, farkával a levegőbe csapkod. Egy szempillantásra elereszti a még rángatódzó állatot és borzalmas állkapcsait újra belemélyeszti, míg az végkép elcsöndesedik. Erre aztán visszavonul. Újra át kell ugrania a magas sövényen, de áldozatát sem akarja itt hagyni. Egész iszonyatos erejét össze kell szednie, hogy a zsákmánnyal a szájában átugorja a sövényt. De megteszi: magam láttam, hogy egy embernél magasabb szeribán egy kétéves ökörrel a szájában ugrott át; láttam a nehéz teher nyomait a kerítés ormán és a külső oldalon a mélyedést, amit a lezuhanó ökör a puha homokban vájt, mielőtt az oroszlán tovább hurcolta volna. Természetesen az ottani ökrök nem oly nehezek, mint a mieink. Jól kivehető a homokban a tovahurcolt állat által szántott barázda, melyet néha addig a helyig követhetünk, ahol az oroszlán széttépte.
Érthető, hogy minden állatot, mely ismeri, rettegés fog el, ha csak bömbölni hallja. De ne gondoljuk, hogy az oroszlán mindig bömböl. Szokott hangja egy óriási macska elnyujtott nyávogásához hasonlít, vagy mélyhangú morgás, ha pedig megijed, köhögésszerű „huff”, vagy „vau” hangot hallat. Tulajdonképpeni bömbölését ritkán hallatja, sőt akadnak olyanok, akik annak ellenére, hogy oroszlánlakta vidéken élnek, sohasem hallották bömbölni. Ez a bömbölés kizárólag az oroszlánt jellemzi. Talán azt mondhatnánk, hogy erejének a kifejezője és az állatvilágban egyetlen a maga nemében. Leírni jóformán lehetetlen. Az araboknak van rá igen találó szavuk: „raad”, mennydörög. Mintha az állat melle mélyéből jönne és szét akarná azt repeszteni. Igen nehéz megítélni, honnan ered a hang mert az oroszlán a föld felé bömböl és a hang itt terjed tova, akár a mennydörgés. Maga a bőgés igen erőteljes, o és u közti hangokból tevődik össze. Rendszerint három-négy, hosszan elnyujtott, nyögéshez hasonló hanggal kezdődik, majd a hangok mind gyorsabban következnek, míg végül újra lassúakká válnak és el is halkulnak, úgyhogy a befejező hangok már inkább bőgésre emlékeztetnek.
Leírhatatlan az a hatás, amit a király hangja alattvalóira tesz. A vonító hiéna, hacsak egy pillanatra is, de elnémul; a leopárd abbahagyja morgását; a majmok hangos rikoltozásba kezdenek és rémülten menekülnek a legmagasabb ágakra; az antilopok eszeveszett futással vágnak neki a bozótosnak; a bégető nyájban halotti csönd támad; a teherhordó teve remegni kezd, többé nem engedelmeskedik a parancsnak, terhét, utasát leveti és vad futásban keres menekülést; a ló ágaskodik, horkol és ijedtében hátraesik; a vadászathoz nem szokott kutya vinnyogva keres gazdájánál oltalmat. Sőt maga az ember is – ha először hallja ezt a hangot – gondolkodóba esik, vajjon volna-e bátorsága a hang létrehozójával farkasszemet nézni. Ugyanilyen nagyfokú izgalmat kelt az állatok közt az is, ha az oroszlánt más érzékszervükkel veszik észre, ha nem is látták, hanem csak szimatolták.
Az északafrikai oroszlán, ahol teheti, a falvak közelében telepszik meg és ezeket dézsmálja. Kellemetlen vendég és igen nehezen űzhető el, annál is inkább, mert támadásait nem csekély ravaszsággal viszi véghez. „Ha az oroszlán nagyon öreg lesz – írja Livingstone – és már képtelen a vadat elejteni, akkor kecskéket rabol a falvakból, és ha ilyenkor nő, vagy gyermek téved az útjába, azt is elhurcolja. Azok az oroszlánok, melyek az embert is megtámadják, mindig öreg példányok és a bennszülöttek mikor a rettegett rabló először tör be a faluba, hogy kecskét raboljon, azt mondják: már lekoptak a fogai, nemsokára már embert is öl.” Brehm azt hiszi, hogy csak vén, tapasztalt oroszlánok törnek be a falvakba, de azt tartja, hogy fogaik ilyenkor még egészen jó állapotban vannak. Az ember elég gyakran az oroszlán egyedüli tápláléka, ha egyszer legyőzte az emberi tanyáktól való veleszületett félelmet, és látta, mily könnyű itt rabolni, mind vakmerőbbé válik. Ilyenkor lehetőleg a falu közelében telepszik meg és innen vadászik addig, amíg csak az ember tűri. Egyesek, mint azt szavahihető szemtanuk állítják, oly vakmerőkké válnak, hogy fényes nappal is mutatkoznak; sőt, mint azt ismételten állítják, bizonyos körülmények közt néha még a tábortűz sem riasztja őket vissza.
Egészen másként viselkedik az oroszlán a vadállatokkal szemben, mint a háziállatokra rendezett vadászatain, mert a vad elég gyorslábú arra, hogy a nagy távolságból megszimatolt oroszlán elől kellő időben menekülhessen. Az oroszlán lesbeáll, vagy gyakran társaságba verődve fajbelieivel, szél ellen cserkészi be a vadát, mégpedig nemcsak éjjel, hanem napközben is. Mindazonáltal ezek a nappali portyázások ritkák, a Másszai-pusztán például, Schillings szerint, a hűvösebb évszakra esnek. Az oroszlán rendszerint legalább szürkületig vár, mielőtt vadászatra indul. [Nemeskéri Kiss Géza tapasztalatai szerint a Felső-Nílus mentén borús napokon egész nap vadászik az oroszlán.] Akárcsak a szelíd baromnak, a vad csordáknak is a nyomába szegődik, és mint a többi macskák, ő is leghasználtabb vadváltókon áll lesbe. A pusztai ivóhelyeket, ahova a vadon állatai eljárnak szomjukat oltani, az oroszlán is felkeresi zsákmányért.
Ha a perzselő trópusi nap lehanyatlott, és lassanként leszáll a hűvös éjjel, kecses gazellák, szelídszemű zsiráfok, csíkos zebrák, vagy hatalmas bivalyok csapatai sietnek a vízhez, hogy szomjukat oltsák. Óvatosan közelednek a forrás, vágy tócsa felé; éppen azok a helyek, melyektől a felfrissülést remélhetik, rejtegetik számukra a legnagyobb veszélyt. Szünet nélkül szimatolva és fülelve, szemét az éj sötétjébe meresztve, közeledik az antilopcsorda vezére. Egyetlen lépést sem tesz, mielőtt meg nem győződött róla, hogy köröskörül minden csendes és biztos. Az antilopok óvatosságból szél ellenében közelítették meg a vizet és így a vezér még idejekorán szimatot kap. Megtorpan, felfigyel, szimatol, – még egy szempillantás – aztán megfordul és vad rohanással menekül. A csorda követi, patáik messzire kinyúlnak, magasra pattannak rugalmas lábaikon a csinos állatok. Árkon-bokron keresztül vágtatnak el a veszedelmes helyről és meg vannak mentve. Így közeledik a zebra, így a zsiráf. De jaj neki, ha elmulasztja ezt az óvatosságot. Jaj a zsiráfnak, ha történetesen széllel jön a bokroktól övezett tóparthoz, jaj neki, ha egy szempillantásra is megfeledkezik a rá leselkedő veszélyekről, mialatt forró nyelvét hűsíti a forrás vizében! Akkor élő valósággá válik Freiligrath magasszárnyalású leírása.
Schillings a Masszai-pusztán látott két, oroszlánoktól megtépázott zsiráfbikát, melyek egyikét terítékre hozta; ezen határozottan megvoltak az oroszlán karmainak a friss nyomai és farkbojtja is le volt szakítva. Ennek ellenére is nem hiszi, hogy az oroszlán egyedül meg merje a zsiráfot támadni, hanem inkább csak, ha kettesével, vagy csapatosan vadásznak. „Lábuk borzalmas ütése, különösen a bikáé, egy oroszlánt is sakkban tud tartani.”
Livingstone szerint az oroszlán nyakán ragadja meg áldozatát, vagy esetleg a lágyékán, ahol a legtöbbször kezdi a lakmározást. „Néha olyan jávorantilopra bukkanhatunk, melynek teljesen kiszedte a belső részeit.” Selous, aki megerősíti, hogy az oroszlán mindig áldozata hátsó részén kezdi a falatozást és először a beleket és nemesebb szerveket eszi meg, azt is megfigyelte, hogy ezeket a részeket néha egy halomba hordja és földdel befedi, minden bizonnyal azért, hogy a következő éjszakáig a napközben rácsapó keselyük elől megóvja. Lönnberg is azt állítja, hogy rögtön az állat megölése után, kitépi annak gyomrát és beleit, majd ezeket homokkal befödi. Vadászatának módjáról Selous ezt írja: Tapasztalásom szerint az oroszlán az egyes állatokat igen különböző módon támadja meg. Láttam egy lovat, egy fiatal elefántot és egy lóantilopot, melyeket úgy ölt meg, hogy torkukat harapta át, viszont láttam egy másik lovat és több zebrát, melyeket tarkójukon harapott halálra. A bivalyokat, úgy hiszem, gyakran úgy öli meg, hogy nyakcsigolyájukat töri ki. Ezt úgy éri el, hogy az áldozat vállára ugrik, mancsával megragadja annak orrát, majd egy erélyes rántással kitekeri a nyakát. Egy egész sereg, az oroszlán karmai közül még idejekorán megmenekült bivalyt láttam, illetve lőttem, azonban valamennyinek rettenetesen szét volt a válla és a nyaka marcangolva.” Arra vonatkozólag, hogy az indiai oroszlán is így öli-e meg áldozatát, nem találunk Blanfordnál feljegyzést. Azt azonban látta, hogy egy nőstény oroszlán percekig tartott egy tevét torkánál fogva, a nélkül, hogy a nyakát kitörte volna.
Általában az oroszlán jobban kedveli a nagy állatokat, mint a kicsinyeket, de azért, ha szerét teheti, ezt sem veti meg. Biztos adataink vannak arra, hogy néha még a sáskaevésre is ráfanyalodik és jobb híján egereket és más apró rágcsálót is vadászik. Ez természetesen csak ritka kivétel, mert hisz az oroszlán egész testalkata kizárja azt, hogy sikerrel vadásszék ily apró állatokra. Általában a nagy vad vadászatára van berendezkedve, amit az is bizonyít, hogy ott a leggyakoribb, ahol még sok a vad, vagy sok nagy háziállatot tartanak. Főtápláléka az ember által legeltetett állatok, zebrák, antilopok és vaddisznók soraiból kerül ki. Rendszerint csak magazsákmányolta, vagy különösen a vadásztól otthagyott friss állatot eszi, de bizonyos körülmények közt a dögöt is megeszi. Selous szerint „a délafrikai oroszlán gyakran igen undorító táplálékkal él. Ha elejtett elefánt hullájára akad, igen gyakran a trópusi nap hevétől feloszló és kukacoktól nyüzsgő, bűzös tetemen lakmározik, minden éjjel visszatér ide, még csak minden puha részt fel nem falt”.
Az embert felette ritkán támadja meg az oroszlán. Ebben a tekintetben határozottan veszélytelenebb a tigrisnél. Ha valami éhes oroszlán meg is támadja az embert, különösen álmában, azért általában mégis kitér az útjából. Természetesen a megsebesített és különösen sarokba szorított oroszlán igen veszedelmes és egyáltalában nem megvetendő ellenfél. így Vosseler 1907-ből említ két esetet, mikor az oroszlán magától támadta meg és ölte meg az embert, de rögtön hozzá is teszi, hogy tudomása szerint az oroszlán Német-Kelet-Afrikában nem szokta az embert megtámadni. Fiait féltő nőstény azonban nem ritkán minden ok nélkül rátámad az emberre, mint ez Böhmmel is megesett.
A délafrikai oroszlánt még senki sem jellemezte egyszerűbben és találóbban, mint Selous, aki ezt írja róla: „Én mindig úgy láttam, hogy a „méltóságteljes” jelző sehogyan sem illik a vad oroszlánra, mert nappal állandóan gyanakvó, félénk benyomást kelt, ami egyáltalában nem egyeztethető össze a méltóság fogalmával. Ehhez legalább is fennen kellene a fejét hordania. Ezt pedig sohasem teszi. ha megy, mélyen, a hátvonal alatt hordja, csak ha az ember közelségét érzi, emeli fel fejét egy pillanatra, egy pillantást vet zavarójára és rövid morgással elinal. Ha sarokba szorítják, hatalmas száját kitátja, szikrázó szemekkel fejét mélyen vállai közé húzza és hosszan elnyujtott, mély morgást hallat, miközben farkával oldalát verdesi, nincs nálánál félelmetesebb kinézésű állat; de méltóságteljesnek még ekkor sem mondható. Ha farkát gyors egymásutánban kétszer-háromszor a magasba felemeli, ajánlatos az óvatosság, mert ez a rögtöni támadás jele. Ha nappal találkozik velük az ember, mindig kitérnek előle, még akkor is, ha zsákmányuktól zavarjuk el, pedig bizonyára éhesek. De ha izgatjuk, vagy megsebesítjük őket, el lehetünk a támadásra készülve. Tapasztalásom szerint valamennyi délafrikai állatfaj közt még az oroszlán a leghajlamosabb a támadásra. Amennyiben pedig az elrejtőzésben való ügyessége, s támadásban való gyorsasága és rátermettsége nagyobb, mint az elefánté, bivalyé, vagy orrszarvúé, veszedelmesebbnek is tartom ezeknél.
„Akárcsak az ember, vagy más állatok, az oroszlán is oly sokféleképpen viselkedhetik, hogy azt, amit az egyik tesz, nem szabad a másikra is vonatkoztatnunk; ezért azt hiszem, nincs annak igaza, aki gyávának mondja az oroszlánt, az a 2–3 példány, amit ő lőtt, történetesen nem mutatott harci kedvet. Hogy a bivalyvadászatokon több baleset történt mint az oroszlánvadászaton, nem azt igazolja, hogy előbbi veszedelmesebb, hanem azt, hogy – legalább is a 70-es években – a vadászatokon 1 oroszlánra 50 bivaly esett.
„Kutyával vadászva jóformán alig veszélyes, mert rendszerint minden figyelmét a hangos falka köti le a közeledő sokkalta veszedelmesebb ellenség helyett; de ritkán az is megesik, hogy a kutyákon keresztültörve, a vadásznak esik. A lovas vadászt sokszor lovának gyorsasága menti meg; nem tudom elképzelni, hogy az oroszlán egy közepes lovat utólérjen, hacsak nem bozótos vidéken, vagy süppedő homokon. A gyalogos vadászt az első összecsapásnál kevés veszély fenyegeti, a megsebzett vad felkutatásánál azonban annál nagyobb, mert nincs még egy állat, mely, hatalmas méretei ellenére is, oly tökéletes fedezéket találna a legkisebb arra alkalmas helyen, ahonnan villámgyorsan veti magát ellenségére. Ilyenkor sohasem láttam, hogy az oroszlán ugrott volna; mindig úgy láttam, hogy kutyamódra, nehézkesen ügetve, de mégis bámulatos gyorsasággal tör előre. Azt sem láttam soha, hogy az oroszlán a zsákmányát elvitte volna; megfigyeléseim szerint kivétel nélkül a földön vonszolja végig a nyakánál megragadott prédát. Még a kis antilopokkal is így tesz, így nem hiszem, hogy a délafrikai oroszlán oly nehéz terhet mint egy ökör – amit pedig az északafrikai oroszlánról állítanak – el tudjon hurcolni, nem is beszélve arról, hogy a teherrel a szájában a kerítést is átugorja.” Ez a számos más, tapasztalt vadásztól is megerősített feltevés annál érdekesebb, mert a délafrikai oroszlán nagyobb, mint az északafrikai.
A továbbiak folyamán azt is mondja Selous, hogy az oroszlánhús, saját tapasztalatai szerint, ízletes, fehér, mint a borjúhús és nincsen semmi kellemetlen szaga. Életszívóssága, legalább is a délafrikai fajtáé, tehát valamennyi közt a legtermetesebbé, csekély, alapjában véve kisebb, mint akármelyik antilopé. Sokkal gyorsabban szenved ki, mint ezek, ha a 0.450-es expressz-golyó – ezt tartják a tapasztalt indiai vadászok a leghatásosabb fegyvernek a tigrisre – a szívét, vagy tüdejét átüti.
Az oroszlán párzási ideje igen különböző és vidékek szerint változik, mert a kölykezés ideje a tavasszal áll összefüggésben. Párosodás idején rendesen 10–12 hím oroszlán követ egy nőstényt, melyért sok harc és civódás van köztük. De ha már egyszer a nőstény kiválasztotta élete párját, a többi elvonul, míg ők ketten együtt maradnak. Az üzekedés ugyan nem oly heves, mint a többi macskafélénél; a párosodás azonban egymásután többször megtörténik. Schöpf szerint a drezdai állatkert egy oroszlánpárja 8 nap leforgása alatt nem kevesebb, mint 360-szor párzott. A hím a párzás idején sokat veszít méltóságából, izgatott és nagyon féltékeny. A fogságban őrzött példányok ilyenkor még ápolójukra is rátámadnak, akit pedig különben szeretnek és ketrecük rácsát verve, dühös bömböléssel fogadják. A nőstény sokkal mohóbb, mint a hím. Ő jár kedveskedve és hízelegve komoly élete párja után, a hím rendesen nyugodtan fekszik vele szemben, szemeit merően rámeresztve, és csak akkor emelkedik fel, ha hölgye közeledik feléje. 102–112 napos terhesség után a nőstény 1–6, rendesen azonban 2–3 fiatalt hoz a világra. Ezek nyitott szemmel, vagy vakon születnek, nagyságuk a félig felnőtt macskáéval egyezik. Ez a ragadozóknál mindenütt észlelhető nagy méretbeli eltérés az újszülött és felnőtt állat közt, a patásoknál, hosszú terhességük miatt, nem fordul elő. Szülés idejére az anya valami vízmenti sűrűben üt tanyát, hogy ne kelljen a zsákmányért messzire mennie. Állítólag az apa segít számukra táplálékot előteremteni, és veszélyben párját fiaival együtt még élete árán is megvédelmezi. Az anya nagy gonddal és gyöngédséggel ápolja csemetéit, igazán megragadóan kedves látvány a nőstény oroszlán kölykeivel. Az aranyos kis jószágok kis cicák módjára vigan hancúroznak egymással, anyjuk pedig komolyan, de végtelen gyöngédséggel szemléli ezek gyerekes bohóságait. Jól felszerelt állatkertekben manapság már éppoly biztonsággal tenyészthetők az oroszlánok, mint akár a kutyák; sőt még állatseregletekben is, ahol pedig tudvalevőleg igen kevés mozgási lehetőséget nyujtanak nekik, nemcsak születnek, de fel is nőnek az oroszlánok. Ahol a nőstényre nem merik a fiatalokat bízni, egyszerűen kutya-dajkát tesznek melléjük, szükség esetén legfeljebb ettől néhány kölykét eltávolítják.
A fiatal oroszlánok kezdetben elég gyámoltalanok. Csak életük második hónapjában kezdenek járni tanulni, játékaikat pedig csak ezután kezdik meg. Kezdetben úgy nyávognak, mint a macska, később azonban mélyebb és teltebb lesz a hangjuk. Játékaikban bambák és esetlenek, de idővel megjön az ügyességük. Körülbelül hathónapos korukban elválasztják őket, de már előbb is elkísérik anyjukat, vagy mindkét szülőjüket hacsak kis távolságokra – a vadászkirándulásokra. Egyéves korukra már vetekszenek nagyságra egy erős kutyával. Kezdetben mindkét nembeliek teljesen azonos kinézésűek, de rövidesen kiütköznek a hím és nőstény közti különbségek előbbi erőteljesebb testalkotásában. A harmadik évben már a sörény nyomai is észrevehetők, teljes kifejlettségüket és végleges színüket azonban csak 7 éves korukra érik el. Életkoruk 20–25 évre tehető. Fogságban tartott példányoknál észlelt korhatár, Kramer szerint, 15–16 év. A dublini állatkertből említ egy 16 éves tenyésznőstényt (ez állatkertjének közel 40.000 P hasznot hajtott), a schönbrunni állatkertből pedig két 15 éven felüli szenegáli oroszlánról tesz ugyanő említést. Fogságban általában hamar elvénhednek és sokat vesztenek eredeti szépségükből.
Fiatalon befogott oroszlánok avatott ápoló kezében hamar megszelidülnek. Az emberben felismerik gondozójukat és annál ragaszkodóbbakká válnak, minél többet törődik velük. Alig lehet kedvesebb teremtést elképzelni, mint egy megszelidített, oroszlán voltából kivetkőzött oroszlánt. Egy ilyen, két évig ápolt oroszlánjáról írja Brehm a következőket: „Bachida – Így hívták az állatot – először Latif basáé, Kelet-Szudán egyiptomi helytartójáé volt, aki odaajándékozta egyik barátomnak. Rövid idő alatt udvarunkhoz szokott, ahol szabadjára eresztettük. Nemsokára kutyamódra követett engem, amint tehette, hízelgett nekem és csak azáltal vált terhessé, hogy néha éjnek idején jött arra a gondolatra, hogy fekhelyemen felkeressen és hízelgésével felébresszen.
Rövid néhány hét leforgása alatt az egész udvar urává lett, de inkább csak játszott az állatokkal, mint bántotta őket. Csak két alkalommal ölt és evett meg állatot: egyszer egy majmot, más alkalommal pedig egy kost, mellyel ezelőtt játszott. A legtöbb állattal nagyon is zsarnokul bánt, minden lehető módon bosszantotta és ijesztgette őket. Csak egy állat tudta őt megzabolázni. Ez pedig egy marabu volt. Megismerkedésük alkalmával hegyes csőrével úgy helyben hagyta, hogy az, ha hosszú küzdelem után is, de legyőzöttként távozott. Néha azzal szórakozott, hogy macskamódra lelapult a földre és valamelyikünket célba véve, villámgyorsan ráugrott, mint a macska az egérre, de csak azért, hogy incselkedjék velünk. Irányunkban mindig szeretetreméltó és becsületes volt. A ravaszságot nem ismerte, sőt, mikor egyszer kikapott, néhány perc mulva hozzám jött és éppoly bizalommal símult hozzám, mint azelőtt. Haragja rögtön lelohadt, egy kis becézgetés rögtön kibékítette.”
Jó táplálás mellett az oroszlán sokáig elél fogságban is. Egy kifejlett oroszlánnak naponta 4–6 kg húsra van szüksége.
Bizonyosan senki sem lepődik meg azon, hogy az afrikaiak minden tőlük telhető eszközzel pusztítják az oroszlánt. De azért távolról sem félnek tőle úgy, mint azt nálunk általában elképzelik. Még tartózkodási helyén sem találkoznak vele mindennap. Nemcsak a karámokba tör be, hanem sokkal inkább jár ki a vadonba táplálék után, sőt vadászataival egyes népeknek határozottan hasznot hajt. A bushmanek nem egy ízletes lakomájukat köszönhetik neki. Ahol az éjjel vadászott, reggel átkutatják a vidéket és így az oroszlántól elejtett vad jelentékeny részére ráakadnak. Sőt még azt is megteszik, hogy a rablót elkergetik zsákmányáról, csakhogy nekik minél több maradjon belőle. Volt Német-Kelet-Afrikában a négerek, Vosseler szerint, határozottan hasznosnak tartják az oroszlánt, mert a kártékony vaddisznókat irtja.
De az északafrikaiak se sokat panaszkodnak az oroszlán okozta károk miatt. Beszélnek ugyan a rablásairól, de nem esnek kétségbe az állatállományukat ért veszteség, vagy az azt fenyegető veszély miatt, ezt inkább valami végzetszerűnek, elháríthatatlannak tekintik. Az európai gyarmatos azonban már másként vélekedik, mint az egyszerű bennszülött. Gérard J. számításai alapján 1855-ben Constantine tartományban 30 oroszlán csupán háziállatokban 188.000 pengőnyi kárt okozott, tehát egy oroszlán 6300 P árú háziállatot evett meg. 1856–1857-ben pedig ugyancsak szerinte csupán Bonában 60 oroszlán nem kevesebb, mint 10.000 barmot rabolt el. A kontinens belsőbb részein jóval csekélyebb a kár, mert itt az állattenyésztést – a lakosság egyetlen keresetforrása – egész más méretekben űzik, mint ott, ahol a nép főleg földmívelő.
Egyfelől a legújabb időből származó megfigyelések közlése, másfelől pedig egy magyar Afrika-utazó élményeinek ismertetése szemszögéből is szükségesnek látjuk, hogy az állatok királyáról Kittenberger Kálmán hazánkfiát is megszólaltassuk, aki 5 ízben tartózkodott huzamosabb ideig a legsötétebb világrészben.
„Kelet-Afrika területének, – írja Kittenberger „Vadász- és gyüjtőúton Kelet-Afrikában” című könyvében – mely gyüjtőfogalom alatt a mostani Kenya-t (Angol-Kelet-Afrika), Tanganyika-t (a volt Német-Kelet-Afrika), Szomáliföldet és Portugál-Kelet-Afrikát értem, – vadászsteppéin és szavannáin még mindig gyakori az oroszlán. Sőt, az is mindennapos jelenség, hogy a kikötővárosok közelében ejtenek el oroszlánt. Kelet-Afrikában tehát még jó ideig nem kell félteni az oroszlánt a kipusztulástól és azért még mindenütt korlátlan számban is lőhető, bár egy-két év előtt már az Angol-Kelet-Afrikában az oroszlán-lelövés rendeletileg évenkénti négy darabra volt korlátozva, mit azonban időközben visszavontak.
„A sörényképződést illetőleg sokféle teória járja; például sokan azt tartják, hogy a nagyon bozótos helyek oroszlánjai mind gyönge sörényűek, mert a sok tüske – Kelet-Afrika szavannáinak majdnem minden fája, bokra tüskés vagy tövises – állandóan tépi, míg a teljesen nyilt steppék oroszlánjainál a sörény hosszú és dús, ami még fokozódik, ha az állat a magas, hideg fennsíkok lakója.
„Ez a feltevés nagyon észszerűnek látszik, de nem helytálló, mert én lőttem nagyon bozótos helyeken is dússörényű oroszlánt, viszont teljesen nyilt steppéken is zsákmányoltam majdnem sörénytelen hím oroszlánt. Sőt tovább megyek: egy és ugyanazon csoportban láttam és lőttem erősen fekete és dússörényű és nagyon világos és gyönge sörényes hímet. Azt azonban tapasztaltam, hogy az alacsonyabb, zömök, nehéztestű egyedek mindig nagyobb sörényt hordtak, mint a magos, nyúlánk állatok. Az előbbieknél láttam különben a fekete sörényt is. Egy azonban föltétlenül bizonyos, hogy a nagy sörénnyel ékes példányok, mind idős állatok.
„Az igazi oroszlános helyek a vadcsapatoktól hemzsegő steppék és ritka, bozótos szavanna-erdők. Ha egész nyilt, vadban dús steppén itt-ott nagyobb kiterjedésű nádas terül el, az egészen biztosan tanyázó helye az oroszlánnak és ily helyeken a legkönnyebben jut lövéshez az ember. Azon területek közül, melyeket én jártam be, a legjobb oroszlános helyek voltak a Viktória-Nyanzától a Keletafrikai-Nagyszakadékig terjedő, úgyszólván lakatlan területek, melyek közül a már említett Ruvána-steppe és attól délkeletre eső Serengeti voltak a legdúsabbak.
„Ruvána-steppén láttam a legnagyobb csapat oroszlánt; 26 darabot számoltam meg akkor. Megjegyzem, hogy előzőleg már egy kisebb – öt-hat darabból álló – csapatot is láttam. A nagy csapatban természetesen sok volt a félig fejlett állat, melyek nagysága alig volt nagyobb egy jókora komondorénál. Még azt is érdemesnek tartom megemlíteni, hogy egyet sem sikerült elejtenem ebből a szokatlan nagy oroszlán-áldásból. Mind a két csapat hamar észrevett és azonnal tovaloholt. Ehhez hasonló oroszláncsoportosulásokat tapasztal az ember a száraz időszakban a vízszegény steppék gyérszámú vizesgödreinél, hova szükségszerűleg a messze környék minden vadja ivóra jár. Természetesen ily nagyszámú oroszlán csak oly vidéken élhet, hol az antilopok, zebrák ezreit találjuk.
„Az oroszlán, kivéve a fejlett elefántot, orrszarvút és talán vízilovat a kelet-afrikai vadon minden vadját megtámadja... Azt azonban bizonyosra veszem, hogy az oroszlánok csak akkor támadnak meg bivalyt vagy zsiráfot, ha más, könnyebb zsákmányhoz nem jutnak.”
„A régi természetrajzi könyvek azt állították az oroszlánról, hogy az csak az általa megölt zsákmány húsát eszi, dögre nem megy soha. Ez természetesen mese; az oroszlán, éppúgy, mint minden ragadozó, szívesen jár a dögre, kivált az inséges időkben... Kelet-Afrika történetében a leghírhedtebbé vált emberevő oroszlánok az ugandai vasút építésénél tűntek fel és oly alaposan belejöttek az embervadászatba, hogy már majdhogy meg nem akadályozták a vasútépítési munkálatokat... Hogy a vasútépítés ideje alatt annyira elszaporodtak az emberevő oroszlánok, annak valószínűleg az volt az oka, hogy az építésnél alkalmazott nagy embertömeg a környék minden vadját elzavarta és így kényszerültek embervadászatra fanyalodni. Különben is alkalmuk volt hozzászokni az emberhús-evéshez mert járványok és betegségek gyakran tizedelték a kulik táborát és a halottakat sokszor temetetlenül hagyták a bozótban heverni... Nekem sohasem volt emberevő oroszlánnal dolgom és soha nem is hallottam ilyenek garázdálkodásáról azon vidékeken, ahol én jártam, ami könnyen érthető, mert én legtöbbször a majdnem lakatlan és így a vadban legdúsabb vadonokban ütöttem föl gyüjtővadásztanyámat, hol az oroszlán csak a legkivételesebb esetben válik emberevővé.”
„...Sokszor, sok százszor hallottam esténként, éjjelenként az oroszlánok ordítását és mégis minden esetben szinte megbűvölten – vagy talán helyesebben szólva áhítattal – hallgattam a hatalmas hanghullámokat, az afrikai pusztaságok legfenségesebb muzsikáját! Színes leírásokat olvastam a nagyon régi vagy azok nyomán írt újabb könyvekben az oroszlánordítás hatásáról, hogy a háziállatok félelmükben mint reszketnek és rettegésüknek – mindenik a maga módja szerint – miként adnak hangot. A vadállatok nemkülönben! Én ilyen jeleneteket nem tapasztaltam és amit láttam, az elegendő volt arra, hogy ezeket a régi hiedelmeket a fantázia színesen megírt költeményének tartsam. A kora hajnali vagy késő délutáni időben gyakran tapasztaltam, hogy a legelésző vad fel sem üti a fejét a nem nagy távolban „mennydörgő” oroszlánokra. Meglehet azonban az is, hogy a vad tudja jól, hogy mikor félelmes az oroszlán hangja és mikor nem. Mert például a leütött zsákmány felett kórusban bömbölő oroszlánok bizonyára nem veszedelmesek. Tovább megyek, a steppék vadjára magának az oroszlánnak a megpillantása sem tesz különösebb hatást, ezt több ízben volt alkalmam megfigyelni. Egyszer például egy előző este lőtt és az oroszlánoknak kint hagyott zebrát vonszolt egy hatalmas sörényes egy nagyobb tisztáson át a közeli bozótos felé. A zebrát vonszoló oroszlánt folyton követve, prüszkölve bámulta alig harminc lépésről öt topi (lantszarvú tehénantilop, Damaliscus jimela) és azoktól vagy hetven lépésre meg egy kisebb zebra-csapat legelészett és csak a vezérmén fordította fejét az örök ellenség felé.
„A megtámadott bivaly vagy zsiráf gyakran végzetes lehet az oroszlánra és már nagyon gyakran akadtak rá az ilyen élet-halálharcban elpusztult oroszlán maradványaira.”
„Az oroszlánok – legalább én úgy tapasztaltam – többnejűségben élnek. Legalább is nagyon gyakran láttam egy-egy erős hím mellett több, teljesen fejlett nőstényt. A nagyon öreg állatok az oroszlánnál is magányos életet folytatnak. A párzási idő ugyanazon a vidéken sem esik egy időre, mert én például az első ilyen párzási gyülekezetet 1910 augusztus 10-én láttam, a másikat meg 1911 november 2-án. Mind a két esetben a vezérhímet sikerült ellőnöm a csapatból.”
„Azt hiszem, nem tévedek, mikor azt mondom, hogy a fejlett, jó húsban levő hím oroszlán súlya 220–250 kg között van. A nőstény természetesen sokkal kisebb és 120–150 kg-ra tehető a súlya.”
Az egyiptomiak, hinduk és kisázsiai népek természetesen már ősidők óta ismerik az oroszlánt. Tőlük és a kisázsiai görögöktől terjedt át az oroszlán ismerete Görögországba, mégpedig igen korán (Homeros már jól ismeri), az viszont, hogy még Krisztus előtt a IV. században északi Görögországban, Thesszáliában és Macedóniában élt az oroszlán, Herodotos, Aristoteles és Pausanias egybehangzó adatai alapján kétségtelen. Herodotos idejében még gyakoribb volt, Aristoteles idejében már nagyon megcsappant a számuk, mígnem a IV. században teljesen kipusztultak. (Lásd Keller O.: Die Tiere des klassischen Altertums.)
Az oroszlánszelídítéshez már igen régen értettek. Egyes egyiptomi királyok, mint III. Amenophis, vagy II. Ramses szelíd oroszlánjaiktól kísérve vonultak csatára. Később a római császároknak, így Domitianusnak, Caracallának is voltak szabadon eresztett szelíd oroszlánjaik.
Az első oroszlánok Kr. e. 186-ban jutottak el Rómába, hol az aetoliai háborúban győztes M. Fulvius Nobilior által adott cirkuszi játékokban szerepeltek. Néha óriási mennyiségben kerültek a cirkusz arénájára. Így Pompeius 600, Julius Caesar pedig 400 oroszlánt is szerepeltetett az állatviadalokon. Hadrianus néha 100 oroszlánt öletett meg a cirkuszban egyszerre; Marcus Aurelius pedig ugyancsak 100-at nyilaztatott le. Ezáltal az oroszlánok száma úgy megcsappant, hogy Afrikában betiltották a vadászatukat, csakhogy valamiképpen elég állatot szedhessenek össze az állatviadalokra. Halálharangjuk azonban csak a lőfegyver bölcsője mellett kondult meg.
A tigris az oroszlán legközelebbi rokona és Ázsia nagy részén a helyettesítője is. Csak Perzsiában és északnyugati Elő-Indiában érintkezik elterjedési területük.
Elterjedésének legnyugatibb pontja a Lenkorani kerület, a Káspi-tó délnyugati partvidékén, ahonnan a nyugati tigrist (L. tigris septentrionalis Satunin) ismerjük. Elterjedésének nyugat-déli határa innen Perzsián és Elő-Indián át húzódik kelet, illetve dél felé, míg észak felé Transzkaspia, Turkesztán, az Altai-hegység és a szibériai határ mentén az Amur-vidékig terjed. Ezen a területen belül a tengerig mindenütt él a tigris. Igaz ugyan, hogy Tibetben például nem él és még a Himalája déli lejtőjén sem hatol 2000 m fölé. Ezenkívül Elő-India egyes részein is hiányzik, így Alsó-Szindben, Kacsban, a Koromandel-partvidék déli csúcsán és Ceylon-szigetén. Az ázsiai szigetek közül csak Szumatrát, Jávát és Balit lakja. Itt él a szigeti-, vagy szunda-tigris (L. tigris sondaicus Fitzinger), fő jellemvonásai: kicsiny termet, síma, fényes, világos szürkéssárga alapszínű bunda, igen sűrű fekete sávozással. Ehhez hasonló alakok egész Hátsó-Indiában találhatók, míg az óriási kiterjedésű tigrislakta területen még számos, méreteiben és színben többé-kevésbbé eltérő helyi változat fordul elő. Ezek egyike, a keletszibériai, vagy mandzsú-tigris (L. t. mongolicus Lesson) szolgáltatja a legszebb prémet, melyet a többiével ellentétben finom alsó piheszőrözet jellemez. Hátán a nemezszőrök 5 cm hosszúságot is elérnek, mellén és hasán pedig sörényszerűen meghosszabbodtak. Brass nyomán – farkával együtt – 4 m hosszúra tehetjük.
Kelet-Ázsiában, ahonnan még számos alfaja ismeretes (L. t. amurenzis L. t Dode,. amoyensis Hilzheimer, L. t. coreensis Brass), a tigrisprém igen fontos exportáru. Brass szerint (Naturgeschichte der Pelze) évente átlag 300–500 prém kerül forgalomba. Az egyes fajták közti különbséget talán mindennél jobban bizonyítja a forgalmi árúk közti nagy különbség. Brass szerint: „Az északi tigris bőre a nagykereskedelemben 200–800 márkába kerül szépség és nagyság szerint, míg az Amoy-tigrisé 50–100, a Hankon-tigrisé 100–300 márkát ér. A koreai tigris igen szép, de kicsi bundája 150–300 márkába kerül.”
A legjobban és már régóta ismert alak a bengáliai, vagy királytigris (L. tigris tigris L.). Bőre a prémkereskedelemben nem játszik szerepet. Egyike a legnagyobb alakoknak, nagysága vetekszik a szibériai tigrissel. Az alábbiakban adott – kissé általánosított – leírás nagyjában ezen az alfajon alapszik.
A fejlett hím teljes hossza 260–300 cm közt ingadozik, a nőstény 30–40 cm-rel kisebb. Farka 80–95 cm-t tesz ki, magassága marján 90–106 cm. Súlya két nősténynél 108.8 és 158.7 kg-nak bizonyult, míg két hím 163.3, illetve 174.2 kg-ot nyomott. Törzse valamivel hosszabb és megnyúltabb, koponyája pedig kerekebb, mint az oroszláné, farka bojtnélküli, szőre rövid és síma, csak a pofákon szakállszerűen meghosszabbodott. A nőstény gyengébb alkotású, pofaszakálla kevésbbé fejlett. Az északi alakok bundája, legalább is a hideg évszakban, tömöttebb és hosszabb szőrű, mint az India trópusi alföldein élő alaké. A mustrázat a színek gyönyörű elrendeződését tünteti fel, a rozsdássárga alapszín és sötét csíkozás igen hatásos ellentétet adnak. A hát alapszíne – mint minden macskánál – itt is sötétebb, míg az oldalaké világosabb; hasalja, a végtagok belső felülete, a test hátsó része és az ajak pedig fehér. A hátról a különböző fajták szerint egymástól más és más távolságra fekvő, szabálytalan fekete csíkok futnak le kissé rézsútosan, hátrafelé hajolva a mellre és hasoldalra. Egyik-másik csík kettéoszlik, de a legtöbb egyszerű és ilyenkor sötétebb színű. A farok világosabb, mint a test felső része, amellett sötéten gyűrűzött. Bajuszsertéi fehérek. Szeme nagy, kerek szembogárral, szivárványhártyája sárgásbarna. A fiatalok színezete egyezik az öregekével, csak alapszínűk kissé világosabb. Igen ritkán fekete, vagy fehér példányok is előfordulnak.
A folyók náddal benőtt partjai, az áthatolhatatlan bambusz-erdők és más csalitok a tigris legkedveltebb tanyája, de meghúzódik a romok közt is, ahol gyakran látni a falakon és templomokon, néha, mint Sherwill állítja, hármasával-négyesével is. Különösen feltűnő, hogy minden állatnál jobban ragaszkodik megszokott tanyahelyéhez és bizonyos búvóhelyeihez, mint azt számos észlelő megerősíti, pedig a közvetlen közelben akárhány, éppoly kedvező búvóhelyet találna. „A folyópart, vagy mocsárszegély, egy nádas, vagy magas fűvel borított része, – írja Blanford – Eugenia- vagy Tamarix-bozót, mely semmiben sem különbözik egy tucat hasonlótól, vagy egy sziklacsoport, melyhez hasonló a közvetlen közelben száz is akad, éveken át állandó tanyája a tigrisnek és ha a vadász áldozata lesz a tanya lakója, rövidesen más tigris foglalja el az elárvult szállást.” Elő-Indiában a legforróbb és legszárazabb időszakban, márciustól júniusig, mikor sok patak, folyó és tócsa kiszárad és a mezőégések beláthatatlan területeket tarolnak le, a tigrisek kénytelenek a még ki nem apadt vizek partján összegyűlni, ahol az örökzöld növények árnyas lombsátra alatt keresnek és találnak menedéket. Ilyenkor néhol úgy megszaporodnak, hogy aránylag igen kis területű bozótosból már 4–5, sőt 6, vagy 7 példányt is fölhajtottak. Természetesen ez a legjobb alkalom a vadászatukra. Délkeleti Szibéria pusztáin, Radde tanusága szerint, e kiugró sziklák tövében pihen le, vagy a sáscsomók mellől elkaparja a havat és ebben a nyomorúságos fészekben tölti a nap jó részét.
Megvan benne a macskák minden szokása és hajlama, csakhogy nagyságával arányos mértékben. Mozdulatai kellemesek, mint a kisebb macskákéi, a mellett gyors, ügyes és kitartó. Nesztelenül suhan tova, vadászatain órajárásnyi távolságokat gyorsan megjár, igen jól vágtat és ügyesen úszik. Ugrási képességét azonban általában túlbecsülik. Sanderson szerint Indiában 6 m-nél szélesebb vizeket nem ugrik át és a vadat üldöző állat lábnyomaiból sem lehet 5 m-nél nagyobb ugrásokra következtetni. Fára nem mászik, vagy csak kivételesen, ha rézsútosan megdőlt, vagy csomós a törzse; símahéjú, egyenes fatörzsön nem tud felkapaszkodni. Ellenben gyönyörűségét leli abban, hogy puhakérgű fákra macskamódra felugrál és összekarmolja. Legalább is gyakoriak az ilyen hasogatott kérgű fák, melyeken a talaj fölött még két embermagasságban is megvannak a karmolás nyomai, különösképpen egy lakfa (Butea frondosa) puha kérgében, melyből a sérülés helyén rubinvörös nedv szivárog ki. A bennszülöttek szerint azért karmolja össze a fatörzseket hogy evvel karmait egyrészt tisztítsa, másrészt pedig hegyezze.
A tigrist kizárólagosan éjjeli állatnak nem mondhatjuk. Mint bármely más macskafajt, a nap bármely szakában láthatjuk csatangolni, habár a nap lemente előtti és utáni órákat szereti a legjobban. Legszívesebben a vad ivóhelyein, ott, ahol az állatok sót nyalnak, továbbá országutak, erdei ösvények mentén áll lesbe. Délkeleti Szibériában, Radde szerint, nyáron azokat a helyeket keresi fel, ahol sót talál, mert éppoly jól tudja, mint a vadászok, hogy a szarvasok ide járnak sót nyalni, ilyenkor gyakran összetalálkozik a vadásszal, aki ugyanabból a célból kereste fel azt a helyet, mint ő. A legerősebb állatok, úgymint elefánt, orrszarvú vadbivaly és talán más ragadozók kivételével, egyetlen más emlősállat sincs tőle biztonságban. Sőt gyakran magát a vadbivalyt is megtámadja, mikor is, különösen, ha bikával akaszkodott össze, gyakran alul marad sőt néha szelíd bikákkal sem boldogul, a házi bivalyok egyesített támadása elől pedig ugyancsak igyekszik az irháját elvinni. Sőt állítólag még a vén és erős vadkan is alaposan helybenhagyhatja. Néha ugyan rátámad a medvére is, de általában a vaddisznót, szarvast, antilopot tizedeli. Ezek pusztításával határozottan hasznot hajt, míg a háziállatok elrablásával rögtön ellensúlyozza az okozott hasznot. A sündisznót is megeszi, és ha szerét teheti, elcsíp egy-egy majmot, vagy pávát is. Szükség esetén bármivel megelégszik, mindent megeszik, ami él és mozog: áradásokkor Bengáliában halakkal, teknősökkel, gyíkokkal, krokodilusokkal él; sőt Simpson egy elejtett példányt említ, melynek gyomra tele volt sáskával. Sőt még a békát sem veti meg, elterjedésének északi részén pedig télen, ha elfogyott a nagyobb vad, egérfogásra fanyalodik. Radde számtalanszor bukkant ilyen tigrishez nem méltó vadászat félreismerhetetlen nyomaira. Az indiai bennszülöttek beszélik, hogy az anyatigris fiait a felette óvatos és okos majmok és pávák vadászatán képezi ki a rablás művészetében.
Láthatjuk, hogy minden állatnak megvan rá az oka, hogy a tigristől óvakodjék. A szarvasok, pávák és más madarak, különösen pedig a majmok intő viselkedése a tapasztalt vadász számára igen fontos útmutatás, mert nem egy sikeres tigrisvadászatot köszönhet ez állatok figyelmeztetésének. Forsyth és mások beszélik, mily hasznát vették vadászataikon a majmoknak. Egy rég nyomozott öreg emberevő nőstény tigris elmenekült volna Forsyth elől egy sziklás hasadékban, ha egy vén hulmán lármájával és taglejtéssel a sziklapárkányról el nem árulja a vad rejtekhelyét.
A tigris hangja rendszerint hosszú, panaszos bőgés, melyet többször egymás után rövidebben és gyorsabban megismétel és három-négy lökésszerű hanggal fejez be. Ezenkívül hallat egy mély „a-o-ung” hangot is, amit egyébként minden fogvatartott nagymacskánál tapasztalhatunk; végül egy hangos „hnab” vagy „vau” kiáltást, ha meglepik, vagy megijed; illetve haragos morgást, ha ingerlik; vagy többször megismételt köhögésszerű, rövid dühkiáltást, ha támadásba kezd.
A tigris általában nem bátor állat. Nemcsak óvatos és félénk, de határozottan gyáva is. Ha először találkozik emberrel, kivétel nélkül megfutamodik; másokat viszont csak lármával és taglejtésekkel lehet elűzni, az elszánt ellenféllel azonban egyik sem mer szembeszállni. Egyik-másik azonban alkalmilag megtanulja, hogy az ember a legkönnyebben legyőzhető ellenfél. Ilyenkor igen veszedelmessé válhat, mert ráles a mit sem sejtő, védtelen emberre és váratlanul tör rá. Egyes vidékek valósággal hirhedtté váltak a tigris vérengzései révén: azt állítják, ha a tigris történetesen nem félne úgy a tűztől, vagy egy nagyobb csapat elszánt embertől, minden közeledés lehetetlenné válna egyes zaklatott falvak felé. Megesett, hogy a falvak közeléből, sőt éppenséggel a kunyhók mellől raboltak el embereket, és néha odáig mentek, hogy a lakosságot valósággal kiüldözték a faluból. A legtöbb veszély természetesen azokat fenyegeti, akik többé-kevésbbé egyedül élnek a szabadban, mint a pásztorok, favágók, földmívesek; előbbieknek még hozzá nyájuk miatt is állandóan kell remegniök. Ilyen veszedelmes a postaküldöncök helyzete is.
Forsyth a hatvanas évek elején a középső tartományokat szabadította meg néhány veszedelmes emberevőtől. Ezek egyike néhány utat teljesen elzárt, több falu lakosságát elűzte, másokat pedig arra kényszerített, hogy lakásaikat torlaszolják el. Már csak nagy csoportokba verődve, felfegyverkezve, dobolva és lármázva mert a lakosság a szabadba kimenni. Akkoriban (1862) jutottak el a bombay-allahabadi vasútvonal építésében eddig a vidékig, a Narbada völgyéig. De a munkálatokat abba kellett hagyni, mert a favágók nem merték a talpfákhoz szükséges fát az erdőben kivágni. Ez a tigris 50–60 km átmérőjű területen garázdálkodott és több, mint 100 embert ölt meg, míg Forsyth golyója nem végzett vele.
Abból azonban, hogy ilyen dolgok történhettek, illetve még ma is történnek, nem lehet azt mondani, hogy ezek itt mindennaposak. „A vadon veszedelmeit – írja Pechuel-Loesche – egyes leírások alapján általában túlbecsülik. Lakatlan vidékeken, ahol az idegenszerű képzelet örökké izgalomban tartja a fantáziát, az ujonc és nem vadászember könnyen hajlandó a közszájon forgó mesékben hinni és mindenben kalandos történeteket felfedezni. És erre annál is inkább hajlandó, minél kevésbbé élesek az érzékei és minél kevesebbet élt a szabad természetben, mert aki ifjúságában nem barátkozott meg hazája erdejének, mezejének életével az sohasem barátkozhat meg a vadonéval sem. Azokat az utazókat, akik arra szorítkoznak, hogy a vidéken szállongó és az idegennek mindig az rendkívüli és borzalmas csábításképpen előadott történeteket megörökítsék, magától érthetődőleg sem vehetjük valami komolyan. A hiba minden bizonnyal éppoly nagy volna, ha ezeket a hagyományokat semmibe sem vennők, mintha azokat teljes terjedelmükben tovább adnók, mert az egyfajú állatok a körülményekhez alkalmazkodva, igen különbözőképpen viselkednek, a szerint, amint az ember új és új körülmények közt kerül velük szembe. A sok izgató és csak hallomáson alapuló, legtöbbször igen bizonytalan közléseket mindenesetre gondos kritika tárgyává kellene tenni és csak fönntartással közreadni.”
A Brit-Indiában vadállatoktól okozott halálesetek –1886-ban 24.841 haláleset – statisztikája nem nyújt megbízható képet. 1886-ból eredő adatok alapján kitűnik, hogy átlagban 1 millió lakos közül 8 válik évente a tigrisek martalékává, tehát jóval kevesebben, mint ahány halálosvégű baleset bármely kultúrállamban is előfordul. Teysmann botanikus, aki 40 év alatt össze-vissza járta Holland-India őserdőit, a tigrissel egyszer sem találkozott. Rosenberg pedig, aki 30 évet élt az őserdőben, csak egyetlen egy balesetről tud és csak egyetlen találkozásról tesz tigris és ember közt említést, mikor is úgy az ember, mint az állat óvatosan kitért a másik elől.
Úgy látszik, a tigris is úgy viselkedik, mint bármely más ragadozó. Ahol az ember bátran szembenéz vele, gyáva, ahol pedig az ember ijed meg tőle, vakmerővé válik. Így minden koreai tigris, bár igen kistermetű alfajhoz tartozik, emberevő, mert a koreaiak végtelen gyávasága mellett, ahol még a legendás hírű gildek sem mernek vele szembeszállni, itt nem akad méltó ellenfélre. India egyes részein határozottan istenségként tisztelik és a bennszülöttek a legkülönbözőbb néven tesznek róla említést, csak a saját nevén nem nevezik. Ugyanilyen a felfogásuk, Radde szerint, a keletszibériai népeknek is.
India némelyik uralkodója bizonyos vidékeken még ma is tiltja a tigris vadászatát, mert ezt maguknak foglalják le királyi szórakozásul. Ott azonban, ahol sok az angol gyarmatos, akik komolyan veszik az állat kiirtására irányuló törekvéseket, bizony szinte kipusztultak. A hindu fejedelmek régebben; még nagyobb udvari vadászatokat rendeztek a tigrisre, mint ma, ezeknél azonban a pompa és a vadásztársaság lármája volt a legfontosabb. A vadban viszont annál kevesebb kárt tettek. Möckern ír le egy ilyen vadászatot, melyet az audhi nábob rendezett. A fejedelem egész hadosztály gyalogos és lovaskatonával, ágyúkkal,1000-nél több elefánttal és megszámlálhatatlan sok kocsival, tevével, lóval és igásbarommal vonult ki. Feleségei fedett kocsikban foglaltak helyet. Nem hiányoztak a tarka kíséretből a bajadérok, énekesek, bohócok és csepűrágók, vadászgepárdok, sólymok, viaskodó kakasok, fülemülék és galambok sem. Már mindenféle állatot hoztak terítékre, míg végül egy tigris rejtekhelyére bukkantak. Rögtön körülzárták 200 elefánttal. Erre a nábob oda tereltette, ahol ő fegyvereseitől körülvéve elefántján lovagolt. Hajtás közben a tigrist megsebesítették, majd a fejedelem elé szorították, ahol végre leterítették.
Ezeknél a nagy hajtóvadászatoknál sokkal eredményesebbek a kisebb pompával járó magányos vadászatok, az egyedül, vagy kis kísérettel járó bátor vadászok vállalkozásai. Mint Afrikának megvannak a maga oroszlánölői, úgy Kelet-Indiának is vannak tigrisvadászai. A magas fűvel benőtt vidékeken természetesen ők is rászorulnak az elefántra, mert ezek nélkül aligha akadnának rá a vadra. Az elefánt azonban – és különösen a jó vadászelefánt – igen drága portéka; ezért a vadászok ott, ahol egy kis kilátás nyílik számukra, ahol a sűrű erdő tisztásokkal váltakozik, a vadászatnak egy jóval egyszerűbb módjához folyamodnak. Estefelé elrejtőznek egy fán a frissen leölt állat hullája mellett és itt várják be a rabló hazatértét, vagy pedig valami kikötözött állattal csalogatják azt oda. Vagy pedig nappal felkutatják a rejtekhelyét és hajtókkal hozzák puskavégre. Mert a tigris, ahelyett, hogy a járhatatlan sűrűn törjön át, ösvényeken, kiszáradt patakmedrekben és más nyitottabb helyen jár, mint minden más állat, könnyen felhajtható, sőt kis hozzáértéssel a kívánt irányba terelhető is. Zajjal közeledő embercsoportot a tigris szinte sohasem mer megtámadni. Amilyen merész akkor, ha a gyanútlan áldozat megtámadásáról van szó, éppoly gyáva, ha veszély fenyegeti. A tigrisre rálőni jóformán veszélytelen. Az emberrel való összeütközést óvatosan kerüli és ha látja, hogy üldözik, gyáván megfutamodik. Veszedelmessé csak akkor lesz – akárcsak az oroszlán – ha megsebesülve elrejtőzik és ide is követik; ilyenkor kétségbeesett dühhel veti magát üldözőire.
Sterndale beszéli, hogy – legalább is a 60-as években – alig akadt falu, melynek ne lett volna egy elkerülhetetlen hozzátartozónak tekintett tigrise. Ha véletlenül túl közel talált a lakóházakhoz tanyát ütni, a gyerekhad egyszerűen kivonult és köveket hajigált rá, míg ez máshova nem vonult el a „tüzérségi roham” elől. Ugyancsak Sterndale látta, amint egy pásztor hangos szitkozódással rontott rá az egyik fiatal ökrét marcangoló tigrisre és botjával addig verte, míg az a még élő prédát ott nem hagyta. A pásztor ebben semmi különöset nem látott, sőt csodálkozott, hogy hiszen ha ezt nem teszi, mások meggyanúsítják, hogy önként engedett át a rablónak egy állatot a csordából. Talán természetes, hogy nem minden tigrissel mer a nép így bánni, hanem csak azokkal, melyeknek már jól ismerik a természetét.
Az egyes tigrisek életmódja és hajlamai igen különbözők; életmódjuk szerint a legjobb tigrisismerők három csoportra szokták őket felosztani, úgymint vadölőkre, baromrablókra és emberevőkre.
A vadölő kerüli az emberlakta helyeket, az ősvadon tulajdonképpeni hazája, ahol a nap minden órájában láthatjuk az őserdőben, a bozótosban, vagy az embermagasságú gaz közt bújkálni. A kényszerűség a többivel szemben vándorló életmódra szorítja, mert kénytelen az évszakról-évszakra költöző vadat követni úgy a dombokra és hegyek közé, mint az alföldre. Az év legforróbb és legszárazabb szakában a ki nem száradt helyeken gyülekeznek a vadölők.
A baromrabló a falvak közelében üt tanyát és előszeretettel rabolja a legelőre kihajtott, vagy éjjel a faluban szabadon kóborló háziállatokat. Tekintettel arra, hogy a gazda a sötétség beálltával biztonságba helyezi állatait, még nappal, rendszerint késő délután szerzi meg zsákmányát. Ha nem üldözik, akkor vadászterülete csak néhány falura terjed ki, ha igen, akkor nagy területen kóborol. Így Maiszurban 40 km hosszú és 20 km széles vidéken 8 jól ismert magányos tigris élt. A baromrabló természetesen megelégszik kecskékkel, juhokkal, szamarakkal is, ha pedig szerét teheti, szarvast, vaddisznót, vagy más vadat is elejt. Kizárólagos baromrablóvá csak a vén, kövér és kényelmessé vált tigris lesz. A kárt, amit okoznak, természetesen nem szabad a mi barmaink alapján felbecsülni. Tekintettel arra, hogy a hindu semmiféle marhát nem öl meg, minden faluban egész csomó fölösleges satnya állat van, melyek mint a marhavész terjesztői több kárt okoznak, mint hasznot hajtanak, igazán semmi másra nem jók, mint tigristápláléknak. Jó tejelő- és igásbarmát úgyis gondosan őrzi a gazda, bár néha ezek közül is elcsíp egyet-egyet a tigris. Ezeket a károkat régen túlmagasra becsülték. Sanderson szerint, ha egy tigris évente 70 marhát pusztít is el, tekintve a barmok legnagyobb részének csekély értékét, egy-egy ökör árát 28 pengőben állapítva meg, évi számlája nem tesz ki többet 2000 pengőnél. Ezzel szemben áll azonban az a haszon, amit a tigris azáltal hajt, hogy az ültetvényeket veszélyeztető növényevőket pusztítja és elriasztja. Egyes vidékeken a tigrisek és párducok védelme nélkül a szarvasok és vaddisznók kártevései miatt egyáltalában nem volna érdemes földművelést űzni. Ezért a földművesnép egyáltalában nem örül annak, ha a szántóföldjeiket őrző vadölő és részben baromrabló tigriseiket túlságosan irtják. Egy óriástermetű, igen ravasz baromrablót, melyet Sanderson golyója terített le, sajnálkozva állta körül a környék lakossága. „Kár érte – mondogatták sohasem okozott nekünk semmi bajt!”
Az emberevő a legtöbb esetben az emberekkel való sűrű érintkezés, részben pedig a pásztorokkal támadt összeütközések révén az emberrel szemben félelmet elvesztett baromrablóból lesz emberevővé. Gyakrabban nőstény, mint vén hím, mert fiai számára kell táplálékról gondoskodnia; nemritkán pedig megsérült, vagy nyomorékká vált állatok, melyek képtelenek táplálékukat a szokott módon megszerezni. Az embert annyival könnyebb megközelíteni és leteperni, mint valami szelíd, vagy vad állatot, hogy a tigris, ha már elmúlt az ember iránti félelme, mindig rátör, hacsak veszély nélkül teheti. Ez vezetett arra a tévhitre, hogy az emberhúst mindennél jobban szereti; ezt a feltevést azonban alapos ellenbizonyítékokkal cáfolható, akárcsak az a hiedelem is, hogy az emberevő tigris rendszerint elsatnyul és lesoványodik.
Valamennyi közt az emberevő tigris vadászata a legnehezebb, mert életmódja miatt ez ismerte ki legjobban az ember szokásait. „A félénk és fegyvertelen hindu legnagyobb réme – írja Sanderson – szerencsére mind ritkábbá válik; igazán veszedelmes emberevőről már alig hallani, ha pedig mutatkozik egy, az is hamarosan mesterére akad. Míg az európai vadászok kisebb számban tartózkodtak az országban, megtörtént, hogy egy-egy ilyen állat miatt egész vidékek lakatlanná váltak; még ma is vannak helyek a vadonban, ahol valaha falvak virágzottak, ezeket azonban lakosságuk félelmében odahagyta. Maiszurban és távolabbi vidékén emberevő tigris már alig fordul elő. Az utóbbi 15 év alatt (1864–1879) csak egy említésreméltóról tudnak, ez a benkipuri tigris.”
Sanderson egyébként a tigris némi kíméletét ajánlja. Itt természetesen nem az okszerű kiválasztással folyó korrekt vadászat ellen emel kifogást, hanem a vadásziatlan, csapóvassal és méreggel dolgozó oktalan irtóhadjárat ellen. Azt tartja, hogy a fennálló körülmények közt sok helyen mélyen a mostani alá szállna a terméshozam, ha nem volnának ott ezek a ragadozók, melyek nélkül a földműves nem tudna a más vadak által okozott túlnagy kár ellen védekezni.
Ezek figyelembevételével egész másképp kell a tigrist megítélnünk, mint azt eddig tették. A tigris olyan ragadozó, mely sok vidéken (legalább is Indiában) több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz és csak a legritkább esetekben lesz olyan rettenetessé, mint amilyennek eddig kivétel nélkül az egész fajt tartották.
Akár csak az oroszlán, a tigris sem úgy ejti zsákmányul az állatot, mint azt általában leírják, hogy t. i. mintegy kiméri a távolságot, lelapul és egy irtózatos ugrással prédájára veti magát. Támadásának főerőssége az áldozat meglepése. A meglesett, vagy becserkészett, tehát a közvetlen közelében levő állatot egyszerűen megragadja, a távolabb állót gyors ugrásokkal igyekszik elérni, ha menekül, üldözi. Ilyenkor a nagyobb vadnak a combján igyekszik az izmokat és inakat dühös csapásokkal széttépni; néha pedig a menekülő és félelmében megzavarodott állatnak ha kellő fedezéke van hozzá – oldalról elébe kerül és újra rátámad. Az egyszer balul sikerült támadást tehát nem adja fel macskamódra. Mancsának ütései ritkán oly erejűek, hogy erősebb csontokat törjenek el. Nagyobb állatoknak a tigris, akár csak az oroszlán, a nyakát tekeri ki. Forsyth és Baldwin szerint e mellett a nyakába harap az áldozatnak, míg Sanderson, Sterndale, Blanford és mások szerint torkon ragadja és mancsai segítségével kificamítja a vad nyakát. Többszáz prédaállat közt csak kettőnek volt a nyakán a sebe, a többi összes a torkán volt halálosan megsebesítve; túl nehéz is lehet a tigrisnek hatalmas szarvú áldozatát fölülről megtámadni.
Leütött zsákmányát rögtön, vagy az éj beálltával hurcolja be a sűrűbe, néha egész tekintélyes távolságra. Sanderson, mint szemtanu állítja, hogy egy igen erős hím egy 180 kg nehéz ökröt a bozótosban 300 lépésnyire vitt el. Ha nem zavarják, annyit eszik, amennyit csak elbír, szavahihető adatok szerint kb. 30 kg húst. A lakmározást rendesen hátul kezdi, csak ritkán az állat oldalán. Míg eszik, többször lemegy a közeli patakhoz vizet inni, miközben állítólag a fejét egész a szeméig bemártja, lefetyelve, szürcsölve, mintha a torkát öblögetné. Bőséges lakoma után elalszik; csak azért kel föl, hogy igyék, és bizonyos kéjes érzéssel adja át magát az emésztésnek. Rendesen este, vagy legalább 4–9 óra közt visszatér a prédára, hogy újra jóllakjék, ha még egyáltalában talál ott valamit a csontokon kívűl; mert az ő asztalán is ott élősködik a dögevők kiterjedt koldusfajzatja, de rögtön eltakarodik, amint ő közeledik.
Ínyencnek éppen nem mondhatjuk; a bűzös húst éppoly kevéssé veti meg, mint az oroszlán. Elliot látott egy anyatigrist, amint kölykeivel jóízűen lakmározott egy marhavészben elhullott ökör tetemén. Sőt olyan esetet is említenek, hogy a tigris a vadonban elhullott fajbeliét elhurcolta és felfalta. Éhséget és szomjúságot igen jól bírja. Így két tigrist az áthatolhatatlan sűrűben egy 100 m átmérőjű területre szorítottak és hálóval körülfogtak; az ötödik napon megsebesítették őket, de csak a tizedik napon kerültek terítékre, annak ellenére, hogy az őrtüzektől körülvéve, minden ételtől és italtól teljesen el voltak zárva és a rendkívül meleg időben elszenvedett sebeik is gyötörték őket; az utolsó pillanatig frisseknek és életerőseknek látszottak.
A tigris jellemét talán legjobban a hálóba került állat viselkedéséből ítélhetjük meg. A nagykiterjedésű, megszakítás nélküli sűrűségben a vadászatnak más módját el sem képzelhetjük, mert különben soha sem kerülne a vad az ember szeme elé. Ha kiszemelték a tigrist, tanyája közelében széles, görbe pásztát vágnak ki az erdőből azon a részen, ahova az állatot akarják hajtani. Itt állítják fel a 12–15 m hosszú és 4 m széles darabokból összetett erős, öregszemű hálót, melyet kétoldalt megtámasztva úgy állítanak fel, hogy alsó részét behajlítva és a földre fektetve 3 m magas hajlékony falat képez. Ez félkörben, vagy még nagyobb terjedelemben fogja át a tigris tartózkodási helyét. Mögötte helyezkednek el a lándzsások. Oldalt, a vad tanyája irányában őröket és nem ritkán bábokat állítanak fel, hogy ezek a hajtók által felzavart tigris kitörését oldalt megakadályozzák. Míg a véletlenül szintén bekerített párduc ilyenkor egyenesen nekiront a hálónak, ahol a lándzsások leszúrják, vagy sikerül neki áttörni, addig a tigris óvatos körültekintéssel közeledik feléje. Nem kísérletezik a háló átugrásával, vagy áttörésével, ellenben annál inkább igyekszik az őt követő hajtók és őrök közt hátul vagy oldalt kisurranni. Mindenütt pokoli lárma fogadja; visszakergetve a legsűrűbb bozótba rejtőzik el, mire a tartalékhálóval teljesen bekerítik rendesen nem több, mint 100 m kerületű helyen. Köröskörül lobogó tábortűz mellett tanyáznak üldözői, 100–150 bennszülött, a hálónál pedig lándzsás őrök vigyáznak, hogy amint a hálónál megjelenik, leszúrják. De a tigris nem szokott ilyenkor mutatkozni. Erre 15–20 lándzsás férfi behatol a belső részbe, ahol védelmük alatt néhány munkás késsel körülbelül 5 m széles utat vág a bozótba. Ilyenkor szorosan egymás mellett maradnak, mert tudják, hogy a tigris, legyen az vadölő, baromrabló, vagy emberevő, vagy éppenséggel kölykes anyaállat, még ilyen veszélyben sem mer egy csomó elszánt férfinek nekitámadni. Csak a megsebzett állattól fél a bennszülött. Ha a belső út elkészült és a vadászok fegyvereikkel elhelyezkedtek, a hajtók addig kergetik a tigrist ide-oda az irtáson, még csak egy golyó el nem találja. Ha viszont csak megsebesült, akkor – feltéve, hogy nincs elefántjuk – végét vetik a hajtásnak, a vadászok egy sereg lándzsástól kísérve behatolnak a bozótba és ott lövik le. Ez már veszélyesebb vállalkozás, mert a végsőkig felizgatott állat elkeseredetten veti magát kínzóira, különösen ha látja, hogy az üldözőhad a kritikus pillanatban kezdi a fejét elveszteni; de ha nem tágítanak, a zárt csatasor láttára maga a tigris veszti el a bátorságát, megtorpan, oldalt fordul és annál biztosabban kapja a halálthozó golyót. Sanderson is azt állítja – mégpedig személyes tapasztalatai alapján, hogy a tigris ilyen körülmények közt igen fenyegető magatartást tanusít bátor üldözőivel szemben, de soha sem támadja meg őket.
Egészen más eset, ha a megsebzett, de nem körülzárt tigrist nyitott sorban követik, vagy éppenséggel egymagában követi a vadász. Nem kevesebb járatlanság, mint vakmerőség kell ahhoz, hogy a vadász a megsebzett állatot a magas fűben, vagy sűrű bozótosban üldözze, ahol minden előnye megvan a vadászt megrohanni, mielőtt az fegyverét felemelhette volna. Akkor kétségbeesetten, életre-halálra küzd, mégpedig nem messziről, hanem csak akkor ugrik fel villámgyorsan, ha már az ember úgyszólván belébotlott. Éles, köhögésszerű ordítása, melyet ilyen támadásoknál hallat, a legbátrabb ember idegeit is ugyancsak igénybe veszik. Ilyen esetekben az elefánt kitünő szolgálatokat teljesíthet, de igen hasznossá teheti magát egy falka derék kutya is; ezek, akárcsak az oroszlánvadászaton, úgyszólván veszélytelenné teszik a vállalkozást. Egy vén, már sok tigrist látott szelindek egy alkalommal valósággal belemarta magát a rémülten menekülő királyi vadba.
Az előbb vázolt módokon kívül még sokféleképpen üldözik a tigrist, néha igen különös módon. A legkülönbözőbb csapdákat állítják neki; igen jó szolgálatot teljesítenek a vermek. Az európaiak és a bennszülöttek is, ha van lőfegyverük, önműködő puskákat állítanak fel, mégpedig vagy az állattól legtöbbet használt csapásokon, vagy csalétek fölé. Igen elterjedt a sztrichnin használata is, mert evvel fáradság és veszedelem nélkül pusztíthatják. Hátránya többek közt, hogy állítólag elveszti a hatását ha a sztrichninnel mérgezett hús oszlásnak kezd indulni.
Nem megvetendő az a haszon, amit egy gyakorlott tigrisvadász veszedelmes mesterségéből húzhat. Eltekintve a szerencsés vadásznak kijáró jutalomtól, a tigrisnek szinte minden része értékesíthető, különösen pedig a 4–6 liternyi zsírja, amit a hinduk jó ellenszernek tekintenek csúz és az ökrök betegségei ellen. Helyenként a húsát is megeszik. Jagor tanusága szerint egyáltalában nem rosszízű. Egy tigrisvadászat alkalmával Jáván a kormányzó ajándékul felajánlotta kutatónknak a vadat. „Tekintettel arra, – írja Jagor – hogy a bőrök össze voltak szabdalva, megelégedtem avval, hogy bélférgeit gyűjteményem számára megmentsem és pecsenyét süttessek magamnak a húsából. A hús várakozáson fölül jó volt, majdnem olyan, mint a marhahús, amit a többi vendég, akik undorodva fordultak el tőle, nem akart elhinni.” Délkeleti Szibériában, Radde szerint, csak tigrist már lőtt vadászoknak, vagy öreg, tapasztalt férfiaknak szabad a tigris húsából enniök; a nők – legalább is a birar-tunguzok – az ilyen lakomákból teljesen ki vannak zárva. Szent meggyőződésük, hogy e hús élvezete erőt és bátorságot kölcsönöz a vadásznak; ez a sziámiak felfogása is. Más országokban viszont a tigris fogait, karmait, zsírját és máját sokkal többre értékelik, mint a húsát, vagy csontjait. Ázsiai és európai hölgyek a tigriskarmokat aranyba, ezüstbe foglalva ékszer gyanánt viselik. Kicserzett és megszárított bőre rendszerint az európai vagy kínai kezére jut, csak a kirgizek tartják nagy becsben és tegezeiket díszítik vele.
A tigrisnek az állatvilágban, úgy látszik, nincsen komoly ellensége, az egyetlen indiai vadkutya (Cuon dukhunensis) kivételével. Ezek az éppoly gyors, mint erős, falkában vadászó állatok a bennszülöttek állítása szerint megtámadják a nappali vadászataikon néha útjukba kerülő tigrist is. Izgatják, körülveszik, a legbátrabbak hátulról veszélyes sebeket marnak a lágyékába, míg az megzavarodik és a vadkutyák utolsó, általános rohama alatt összerogy.
Hogy a szabadban mekkora kort ér el a tigris, nehéz volna megállapítani. Csak Sanderson egyik adata szolgáltat némi alapot az ezirányú következtetésre. Egy erős hímen, melyet Maiszurban lőtt, a környék lakossága már 20 év óta jól ismert, egyáltalában nem mutatkoztak a vénülés jelei: ereje teljében volt, ép fogakkal és csak a bundája kezdett fakulni.
A tigris párzási ideje lakóhelyének éghajlata szerint más és más északi országokban általában negyedévvel a tavasz beállta előtti időre esik. Délen, az Indiában tett megfigyelések alapján, nincs időhöz kötve; minden időben kölykezhetnek a nőstények, mégpedig a berlini állatkertben tapasztaltakat alapul véve, valószínűleg évente. Ha elveszik a kölykeit, a nőstény – mint más nagymacskák is – háromszor is ellik egy évben. A párzás idején a rendesnél jóval gyakrabban hallatja a tigris a hangját. Nem ritkán több hímet is látni egy nőstény mellett. 98–110 nappal párzás után 2–3, néha 4, állítólag igen ritkán 5, sőt 6 kölyket hoz a világra valami teljesen hozzáférhetetlen helyen az erdő sűrűjében. Az apróságok születésükkor feleakkorák, mint egy házi macska és mint minden fiatal macska, végtelenül kedves teremtések. Az első hetekben az anyát csak a leggyötrőbb éhség tudja kicsinyeitől rövid időre elcsalni; de ha már nagyobbak lettek és hústáplálékra van szükségük, anyjuk messzire elkalandozik táplálékért.
Az indiai tigrisről írja Sanderson: „Hathetes korukban már anyjukkal búvóhelyről búvóhelyre vándorolnak a fiatal tigrisek. Vadászatra ugyan még nem mennek, de lakmározni kivonulnak az elejtett prédához, ha csak nincs túl messze a családi tanyától. Már ilyen fiatal korukban is igen talpraesettek és tudnak magukon segíteni, ha véletlenül anyjuk távollétében lepik meg őket. Egy 1875 novemberében született párocska, állomásom, Morlay (Maiszur) közelében a következő év júniusában kezdett magányosan vadászni; ennek ellenére azonban anyjuk mellett maradtak. Fiatal koruk mellett nagy nehézségeket okozott nekik az ökröt leütni, mégha az vén és gyenge is volt, csak siralmasan összekarmolták. Szabadon járó állatot nem támadtak meg, csak azoknak estek neki, melyeket mi kötöttünk ki a számukra. Egy esetben félremagyarázhatatlan jelek mutatták, hogy anyjuk a közelben ülve nézte végig, hogyan birkózik meg egyik fia a kikötött ökörrel. Mind a két kölyköt a leütött préda melletti állásból lőttem le, mikor lakmározásra visszatértek. Az egyiket, a nőstényt 1876 július 29-én. Ez 190.5 cm hosszúság mellett 53.5 kg-ot nyomott, a másikat, a hímet ugyanazon év november 25-én. Ez 211 cm hosszúnak bizonyult; súlyát, sajnos, nem volt alkalmam lemérni.”
„A fiatal tigrisek – folytatja Sanderson – igen kedvesek és fölötte jóindulatúak; ellenben föltétlenül szükséges, hogy egyhónapos koruk előtt kerüljenek el az anyjuktól, mielőtt a vadonban való életet megismerték volna és amíg még az embertől nem félnek, mert különben sohasem szelídíthetjük meg őket teljesen. Urukhoz igen ragaszkodók, mindenhova követik, széke alá fekszenek és sajátságos, örvendező horkantást hallatnak, ha becézik őket. Amint egyszer húst kaptak, már csak ez kell nekik, bármily fiatalok és orrfintorgatva fordulnak el a tejesbögrétől. Mint magam is meggyőződtem róla, téves az a hiedelem, hogy a nyershústápláléktól elvadulnak. Tény az, hogy csakis hústáplálék mellett fejlődnek szépen és ha bőségesen el vannak látva, nagyon jól meg lehet velük férni. Négyhónapos korukban igen szépek és erősek, azonban nyugodtan hagyhatjuk őket még jó sokáig szabadon járni-kelni. Így neveltem fel egy párt 8 hónapos koráig; igen kedvesen játszadoztak egymással, sőt az emberekkel és egy szelíd medvével is. Tapasztalásom szerint az ilyen szelídített tigris sem nem alattomos, sem nem vérszomjas, mégcsak nem is hajlamosak a vadságra, ha jól vannak táplálva. Volt egyszer egy igen nagy tigrisem, ez a hálószobámban töltötte az éjjelt. Amint elaludtam, felugrott az ágyamra, de soha sem vette rossz néven, hogy ezért megöklöztem és ledobtam.”
A párzás előjátéka nyugodtabb, mint más nagy macskánál, a párzás is a szokásos pofozkodás nélkül megy végbe, ha nem is minden morgás nélkül. Az anya fiaival szemben, ha csak elég teje van, rendkívül gyöngéd, bámulatos gonddal bánik velük, emlőjére helyezi és a ketrec legbiztonságosabbnak látszó részére viszi őket. Némelyik tigrisanya a kölykek születésétől kezdve a legnagyobb bizalmatlansággal tekinti az ápolót, akit pedig addig igen szeretett és rosszindulatát értésére is adja; viszont mások éppoly ragaszkodók maradnak ápolóikkal szemben, mint azelőtt voltak. A vakon, vagy már hunyorgó szemekkel született fiatalok gyorsan nőnek, csakhamar macskamódra elkezdenek anyjukkal játszani, kedélyesen hemperegnek, sziszegnek és fújnak gyerekes pajzánsággal az ápolójukra, értelmesek, a jó bánásmód iránt fogékonyak, végül szépen megszelídülnek. Rokonaikhoz is hozzászoknak, sőt kutyákkal is szoros barátságot kötnek és más nagymacskával, mint például az oroszlánnal oly bensőséges viszonyba lépnek, hogy párosulnak vele és korcsokat hoznak létre.
A berlini állatkert egyik nőstény tigrise, mely két kölyköt szült és ezeket szerencsésen fel is nevelte, vad dühhel rontott párjára, mikor azt újra hozzáeresztették és ordítva pofozta és gyors visszavonulásra kényszerítette: valószínűleg egyesegyedül a kölykei miatti aggodalomból, mert előbb a legnagyobb egyetértésben élt párjával.
Újabban a tigrist is szelídítik. Az állatszelídítők igen gyakran mennek be ketrecükbe és végeznek velük mutatványokat. Ez azonban mindig veszedelmes játék. Mint minden macska, a tigris is ragaszkodó és engedelmes azokkal szemben, akik neki kedveskednek, viszonozza is a kedveskedéseket, vagy legalább is tűri azokat; barátsága azonban mindig kétes értékű és csak addig tart, míg az ember felsőbbségét elismeri. Addig sok oly dolgot tűr el tőle, ami természetével ellenkezik. Teljesen soha sem szabad bennük megbízni, nem mintha alattomosságától kellene félnünk, hanem azért, mert sohasem tudhatjuk, mikor ébred önereje tudatára. Éppoly kevéssé alattomos és ravasz, mint a mi házimacskánk, de éppoly kevéssé tűri a rossz bánásmódot, mint ez és védekezik, ha a bánásmód; melyet az ember vele szemben alkalmaz, nincs ínyére. De viszont egy hozzá hasonló ragadozótól sem várhatunk csodákat. Rablási kedvét éppoly nehéz elnyomni és kiirtani, mint a legszelídebb oroszlánét, vagy akár a már évezredek óta az ember szelídítő befolyása alatt álló házi macskáét: énjéhez, egész valójához tartozik ez a természet, tőle elválasztani nem lehet. Erre vezethetők vissza azok a hamis ítéletek, melyeket mindenfelé hallunk. Teljesen meg tudom érteni, hogy egy fiatalon megszelídített tigris, ha szabadjára eresztik, ráront a háziállatokra és szét is marcangolja azokat; mert nem képes a veleszületett, testalkatának és szervi felépítésének megfelelő életmódot megtagadni; ezt éppoly rendjénvalónak találom, mint azt, hogy az emberrel, ha az valami okból haragszik rá és fenyegeti, alkalomadtán érezteti testi felsőbbségét. De őt ezért ravasznak, hűtlennek, alattomosnak és bosszúállónak mondani éppoly igazságtalanság, mint ahogy nem szabad elfelednünk, hogy egy szabad élethez szokott állat szűk ketrecbe zárva sokkal ingerlékenyebb és néha bizony rossz kedvében ki is törhet. A fogságban mindenesetre a tigris sem rosszindulatúbb, vérszomjasabb, vagy nehezebben szelídíthető, mint az oroszlán. Az állatszelídítővel szemben teljesen úgy viselkedik, mint az állatok királya.
Az ázsiai fejedelmek, úgy látszik, néhány évszázaddal ezelőtt még értették a módját, hogyan kell a tigrist teljesen megszelídíteni, sőt vadászatra idomítani. „A tatárok kánjának – mondja Marco Polo – a meghódított Kambula városban sok párduca és hiuza van, melyekkel vadászik, továbbá oroszlánjai, melyek nagyobbak a babyloniaknál, szép szőrük és színük van, tudniillik fehér, fekete és vörös sávok vannak rajtuk és arra használhatók, hogy elfogják a vaddisznót, ökröt, vadszamarat, medvét, szarvast, őzet és még sok más állatot. Csodálatos, hogyha az oroszlán efféle állatot elfog, mily dühvel és gyorsasággal végzi a dolgát. A kán szekereken, ketrecekben viteti őket maga után. A ketrecben van egy kis kutya is, melyhez az oroszlán hozzászokott. Azért kell őket ketrecekbe zárni, mert különben oly dühösen rontanának neki a vadnak, hogy lehetetlen volna őket visszatartani. Szél ellen kell őket egyébként vinni, mert különben a vad szimatot kapna és elszaladna.”
Az indiai fejedelmek még manapság is rendeznek állatviadalokat tigrisek és más erős állatok, így elefántok és bivalyok közt. A hosszú fogság alatt nyomorúságos ketrecekben elgyengült tigriseket rendesen csak külön kínzóeszközök alkalmazása, mint lándzsaszúrások, forróvízzel való leöntés, stb. tudják csak arra rábírni, hogy ellenfeleiket megtámadják. Természetesen így a tigris kimúlásával szokott a csata végződni. Az ilyen küzdelmekből azonban a természetben lefolyókra következtetnünk nem szabad, mert ezek egész természetellenes körülmények közt játszódnak le. Martens említi, hogy ezeknél a viadaloknál két csak késsel felfegyverzett férfi nyitja fel a tigrist magába rejtő kalitka ajtaját. „Szent szokás, hogy ünnepélyes, lassú lépéssel távoznak el, a nélkül, hogy körültekintenének, ennek ellenére állítólag soha sem esett meg, hogy egyet is megsebesített volna a tigris”. Így játszódott ez le Meyer Hans szerint is. Ez egész természetes; a fogságtól megtört ragadozó tudniillik a nagy embertömeg láttára semmi hajlandóságot sem mutat arra, hogy támadjon, de meg a két férfi biztos fellépése is megfélemlítette.
A régiek elég későn ismerték meg a tigrist. A bibliában, úgy látszik, nem szerepel, a görögök is csak Nagy Sándor hadjáratai révén szereztek róla tudomást. Athénbe a Kr. e. 4. században jutott el az első élő tigris Seleukos király ajándékaképpen, Rómába pedig csak Kr. e. 11-ben Augustus császársága alatt. Claudiusnak 4 tigrise volt. Később gyakrabban jutott élő tigris Rómába, Heliogabalus pedig Bachust akarván ábrázolni, már kocsija elé fogta őket, egy cirkuszi játék alkalmával pedig 51 tigrist öletett meg.
| 1. alcsalád: Nagymacska-formák (Pantherinae) | TARTALOM | 2. Hópárducok (Uncia Gray) |