1. Gepárdok (Acinonyx Brookes et Leach)

A gepárdok nemét néhány Ázsia és Afrika forróégövi pusztaságait benépesítő faj alkotja. Legjobban ismert az Ázsiában vadászati célokra szelidített és ilyen minőségben jól bevált vadászgepárd, melyet a következőkben ismertetünk.

A vadászgepárd (Acinonyx guttatus Herm.)

Vadászgepárd (

Vadászgepárd (Acinonyx guttatus Herm.).

Vadászgepárd (

Vadászgepárd (Acinonyx guttatus Herm.).

A macskafélék ismertetését a többi macskától legnagyobb mértékben elütő alakkal, a vadászgepárddal (Acinonyx Brookes) zárjuk, amely a macskák és kutyák jellemző bélyegeit sajátos módon egyesíti magában. [Más neve: Cynailurus.] Más szóval: ez az állat a gyors futáshoz alkalmazkodott, amit hosszú lábai is elárulnak, amelyek birtokában bizonyos fokig a kutyához vált hasonlóvá. Ezzel egyetemben az az izom is elcsenevészedett, amely a többi macskákon az utolsó ujjpercet, valamint a karmokat is fölhúzott helyzetben tartja. Majdnem éppúgy, mint a kutyának, neki is mindig kilátszanak a karmai. A fogazatban is találunk bizonyos eltérést. Felső tépőfogán hiányzik a belső bütyök. S mint még egy-két macskafajnál tapasztalható, a gepárdnak sincs meg a felső előzápfoga (P2). Termete feltűnően karcsú, feje kicsiny, füle rövid, kerekded, szembogara kerek. Bundája sok egyszerű ponttal tarkázott.

Legújabban kissé világosabb lett a gepárdok rendszertani helyzete. Hilzheimer („Sitzber. d. Ges. Naturf. Freunde”, Berlin 1913) az afrikai gepárdok közt három fajt különböztet meg, ezzel azonban nem állítva azt, hogy esetleg még több is van. A fajok a következők: 1. Acinonyx guttatus Herm, nagytermetű, izmos állat; gereznájának fakósárga alapszínén, amely sokféle árnyalatot ölthet, igen sok fekete folt látható. A szájszögletet a szemmel fekete sáv köti össze; jellemző végül a talp és ujjhegyek fekete szőrözete is. Ez a faj Afrika füves térségeit lakja, Abesszíniától kb. Német-Délkelet-Afrikáig. Ezen a területen azonban több alfajt is meg lehet különböztetnünk; ezeket az alapszín bizonyos árnyalatán kívül a háton esetleg meglevő vagy hiányzó sörény, valamint a foltok nagysága alapján különíthetjük el a törzsalaktól. Az idetartozó alfajok egyikét mutatja be képünk is: ez az A. guttatus obergi Hilzh. Német-Délkelet-Afrikából. 2. A. hecki Hilzh., az előbbi fajtól kisebb termete, kevésbé sűrűn tarkázott gereznája, valamint világosszőrű talpa és ujjhegyei révén különbözik. Ez a faj Nyugat-Afrikában él, kb. a Senegal és Marokkó déli határai közt levő területen. 3. A. laneus Scl. fajt barnásvörös foltjai, valamint a szájszögletet a szemmel összekötő fekete sáv hiánya teszi felismerhetővé. Eddig csupán a délafrikai Beaufort-Westből ismeretes. Ezekhez negyedikül az A. jubatus Schreb. nevű ázsiai gepárd, az indusok csitája sorakozhatnék, ha ugyan Ázsiában csakugyan csak egyetlen gepárdfaj él, amint ezt Szatunin hangoztatja. („Mitt. d. Kaukas. Mus.”, Bd. IV.). Ebben az esetben állatunk egész Délnyugat-Ázsiában elterjedt, egészen a Transkaspi területekig. Úgy látszik, itt is különböző alfajok fordulnak elő; ezek az alapszín variálásán kívül testnagyság tekintetében is eltérők. Jerdon az indiai gepárdra nézve a következő méreteket jegyzi föl: testhossza 137 cm, farok hossza 76 cm, vállmagasság 76–84 cm. Ezzel szemben Szatunin a Hilzheimertől A. raddei fajnak meghatározott Kaspi-tó környéki példányt csak 104 cm hosszúnak mérte, s vállmagassága is csak 65 cm volt.

A vadászgepárd igazi pusztai állat, amely tápláléka megszerzését inkább gyorsaságának, mint erejének köszönheti. A kutya és macska között álló korcs alakjának megfelelően, mozdulatai lényegesen különböznek a macskáétól. Ahhoz ugyan még ő is ért, hogy teljesen a földhöz lapulva és lábait egészen behajlítva csússzék, ez a mód azonban inkább a rókát vagy a farkast juttatja eszünkbe, nem pedig a macskát. Ez utóbbihoz képest esetlenül és nagyokat lép; ha pedig gyorsítja haladását, azt agár módjára teszi, s ugyancsak erre emlékeztet, amikor nagyobb távolságot fut be, mert nem tesz úgy, mint a hiúz, amelyik csak néhány nagy ugrást kockáztat meg, hanem óriási ugrásokat téve, igen nagy távolságokat is beszáguld. A legtöbb macskát jellemző tulajdonságok egyikét teljesen nélkülözi: ugyanis nem tud kúszni, s ennek folytán, ha magasabban fekvő tárgyhoz akar hozzájutni, csak megfelelő nagy ugrással tud magán segíteni. Megjegyzendő, hogy aránylag nagy magasságban levő prédákhoz is hozzá tud ilyenformán férni. Egyetlen forrás sem említi vajjon tud-e úszni a gepárd. Hangja nagyon sajátszerű. A mi házimacskánk módjára dorombol, mégpedig nagyon kitartóan, de valamivel durvább és mélyebb hangon; hogyha ingerlik, ugyancsak rokonainak módjára, fúj és tüsszög, fogait is haragosan vicsorgatja, ezt tompa, nem egészen kifejezett morgással kíséri. Ezenkívül azonban valami egészen sajátos, panaszos hangja is van, amelyet Blyth bégetéshez mond hasonlónak.

A gepárd főleg kisebb vagy középnagyságú kérődzőkkel táplálkozik, s vadászterületén ezeket nagy ügyességgel szokta hatalmába keríteni. Leginkább az antilop-pecsenye van ínyére, s leggyakrabban valóban ott mutatkozik, ahol ezek a kérődzők bőven láthatók. Legtöbbnyire alacsony dombok sziklái közt tanyázik. Szakértők egybehangzó véleménye szerint nem túlságosan nagy távolságra az összes emlősök közt a gepárd a leggyorsabb futó. De, hogy prédáját megszerezze, ösztönösen ő is fortélyhoz folyamodik. Mihelyt legelésző antilopnyájat vagy szarvascsordát vesz észre, azonnal a földre hasal, s kígyó módjára, csendesen, de gyorsan siklik tova, hogy a kiszemelt préda éberségét kijátssza. E mellett számba veszi a vad minden szokását, így pl. sohasem közeledik feléje, a széllel egyirányból, és nyomban lelapul és mozdulatlanul fekve marad, mihelyt a nyáj vezére fölveti a fejét és szimatolni kezd. Ilyenformán férkőzik oly közel, amennyire csak lehet, kiszemeli a neki megfelelő állatot, s aztán eszeveszett rohamot intéz, a menekülő vadat nyomon üldözi, rendesen a lábszáraira mért csapásokkal leteríti, s végül torkon ragadja. Ha csak jó puskalövésnyire is meg tudja közelíteni a kiszemelt prédát, nem habozik, s gyorsaságában bízva, űzőbe veszi a leggyorsabb vadat is. Mc. Master szemtanuja volt, amikor a csita az antilopot 200 lépésnyire tudta csak belopni, s erről a távolságról intézve a rohamot, az állatot már 500 lépésnyi távolságon belül utólérte és földre terítette. De ugyanez az utazó, valamint Baldvin is tapasztalta, hogy az eleinte szélsebes vadászgepárd huzamosabb futásban hamarosan kifullad, s lóháton könnyen utólérhető. Ilyenkor azután elrejtőzni igyekszik és csak ritkán fejt ki komolyabb ellenállást, amikor a lovas nyeregből lándzsával támadja.

Ilyetén veleszületett ravaszsága és vadásztudománya feltűnt hazája figyelmes lakóinak, s arra csábította, hogy ennek az állatnak képességeit a maguk hasznára fordítsák. A vadászgepárd igen egyszerű idomítással olyan pompás vadűző állattá válik, hogy a maga nemében még a vadászsólyommal is fölveszi a versenyt. Egész Kelet-Indiában úgy tekintik, mint a vadász leghasznosabb segítőtársát. A perzsa sah Arábiából hozta és külön épületben tartotta. Barbaro József 1474-ben az örmény fejedelemnél 100 vadászgepárdot látott. Még Európában is használták a gepárdot a vadászatoknál. Gesner idejéből fennmaradt feljegyzésből ugyanis arra lehet következtetnünk, hogy a francia királynak volt egy vadászgepárdja, s ezt valóban használta is vadászatai alkalmával. I. Lipót német császár két idomított gepárdot kapott a török szultántól, amelyekkel gyakran vadászott. A mongol fejedelmek oly fényűzést fejtettek ki állatunkat illetőleg, hogy vadászataik alkalmával gyakran 1000 darabot is vittek magukkal. S a bennszülött indiai fejedelmek udvartartásában még ma is tetemes költséget okoznak a „kutya-macskák” falkái. Idomításukat külön hozzáértők végzik, s a vadászatok alkalmával is nagyon gyakorlott vadászoknak kell a gepárdokat kezelniök; ennek a személyzetnek körülbelül az ott a helyzete és jelentősége, mint volt annak idején nálunk a sólymároknak. Képzelhető, hogy a vadászélvezetnek ez a módja nem éppen olcsó mulatság.

Heuglin megerősíti a régebbi utazóknak azt az állítását, hogy a gepárdot hajdanában Abesszíniában is idomították és alkalmazták vadászati célokra. Von der Decken közlései nyomán tudjuk, hogy az északi Szahara arabjai is tartottak szelidített és idomított gepárdokat. Brehm és más újabb utazók tapasztalatai szerint Északkelet-Afrikában mostanában már nem használják állatunkat a vad megszerzésére.

Indiában úgy viszik vadászatra a gepárdot, hogy sapkát húznak a fejére, vékony pórázra kötik és két kerekű kordén szállítják. Így fölkészülve, kimennek a vadas helyekre s lehetőleg közel férkőznek a kiszemelt csapathoz. Mint másutt is, Ázsiában is még a legfélénkebb vad is sokkal közelebb engedi magához a kocsit, mint a gyalogost. Ennélfogva a gepárddal 200–300 lépésnyire meg lehet közelíteni a legelő csordát. Amint a vadászok a megfelelő távolságot elérik, a gepárdról leveszik a sapkát, sokat jelentő taglejtésekkel és csöndes buzdításokkal fölhívják figyelmét a vadra. Alig pillantja meg a jeles állat a vadat, nyomban föltámad benne a vadászszenvedély s egyúttal fölébred ravaszsága és ösztönös furfangja is. Ügyesen, észrevétlenül és nesztelenül lesurran a kordéról s a már leírt módon lehetőleg közel siklik a zsákmányhoz; mindaddig halad így, amíg a vad futásnak ered, vagy pedig a távolságot a maga számára már alkalmasnak ítéli, illetőleg a vad beérését biztosak tartja. Ha a roham sikerül, áldozatát nyakánál fogva a földhöz szorítja. Az idomító erre odasiet, elvágja az áldozat nyakát; a kiömlő vért faedényben fölfogja s odaadja a csitának; mire a sapkát újra a fejébe húzza. Vignes és Hamilton szerint egyébként nem minden gepárd szokta belopni prédáját; némelyik példány nyiltan támad és mozgásában a vadéhoz alkalmazkodik; a szükséghez képest üget vagy vágtat, mint amaz, amíg végre elérkezettnek látja a pillanatot a döntő hajszára. Úgy látszik, a legjobb csita sem üldözi a prédát 500 lépésnél nagyobb távolságra; legtöbbje csak félennyire futamodik s aztán megáll, majd izgatottan néhány percig föl s alá jár, mire ápolója gondjaiba veszi.

A kiszemelt vadat nem minden esetben ejti el. Amikor az akkori angol trónörökös Indiát meglátogatta (1875–76), bizonyára a legjobb csitákat bocsátották rendelkezésére, de ennek ellenére is elég gyakran végződött a hajtás eredmény nélkül. Két csita ugyan valóban leterített két antilopot, de a harmadik, amelyét 60 lépésnyi közelségre vittek a falkához, abbahagyta az üldözést, miután egy antilopbakot 500 lépésnyi darabon hiába hajszolt. Egy későbbi hivatalos vadászat lefolyását Russell, a trónörökös kísérője a következőkben vázolja: „Egy antilopra uszított csita az antilop helyett egy kutyát vett űzőbe; ez azonban megfordult, mire a csita megszaladt”.

Nagyon föltűnőnek kell mondanunk, hogy ennek az oly gyakran idomított macskának a szabadban folytatott életmódjáról annyira keveset tudunk; még szaporodásáról is alig tudunk valamit. Brehm Afrikában még a nomádoknál is eredménytelenül tudakozódott felőle. Ezek az emberek, noha jól ismerték az állatot, csak annyit tudtak mondani, hogy hurokkal fogják s eredeti vadsága ellenére nagyon rövid idő alatt szelídítik meg. Csupán Sterndale közöl valamivel többet az indiai csitáról. Szerinte a kölykek, kivéve az orrukon levő fekete sávot, egészen egyszínű szürkék, de ha a felső szőrt eltávolítjuk, a későbbi pettyezés nyomai már előtűnnek. S más utazók adataival összhangzóan azt is állítja, hogy vadászatra sohasem a fiatalon elfogottakat idomítják, hanem csak a teljesen kinőtteket, mert az indusok fölfogása szerint teljesen szabadon s csupán szüleik oktatása mellett sajátíthatják el a vadásztudományt.

A bennszülöttek állítása szerint a csita csak minden harmadnap eszik, ilyenkor azonban telezabálja magát, azután búvóhelyén rejtőzik el aludni és emészteni. Harmadnapra bizonyos fához megy, ahol már társai összegyülekeztek, ott játszogatnak s a fakérget hasogatva élesítik karmaikat. Valami igazságnak kell ebben az állításban lennie, mert csakugyan az ily jól ismert fák közelében szokták a gepárdot fogni olyan módon, amelyet szemtanu elbeszélése alapján Sterndale mond el. Egy angol vadász elkísérte a bennszülötteket ahhoz a bizonyos fához. Itt mintegy 12 lépésnyi körzetben számos olyan hurkot erősítettek a földbe vert karókhoz, aminőket rendesen antilopok fogására szoktak használni. Erre a vadászok mintegy 80 lépésnyire visszahúzódtak, egy lombokból font ernyő mögé rejtőztek s onnan kísérték feszült figyelemmel az elkövetkezendőket. Amidőn alkonyodni kezdett, mintegy 500 lépésnyi távolságban csakugyan megjelent négy játszadozó, kergetőző gepárd: kettejük erősebb volt, a másik kettő gyöngébb termetű, valószínűleg ugyanegy család tagjai voltak. Csakhamar nekifutottak annak a bizonyos fának, a két erősebbik jóval megelőzve a másik kettőt. Az előbbiek egy szempillantás alatt bele is akadtak lábaikkal a hurkokba. A bennszülöttek azonnal odafutottak, a kelepcébe csalt állatok fejére pokrócot dobtak, lábaikat összekötözték, majd pedig bőr sapkát húztak a fejükre. A nőstény ez alkalommal sokkal makrancosabban viselkedett, mint a kandúr. A foglyokat a közben odaérkező ökrös szekérre rakták s úgy vitték be a faluba. Ott aztán azzal kezdődött az idomításuk, hogy nap-nap mellett egész sereg asszony és gyerek tartózkodott a közelükben, folyton fecsegve és kacarászva s mindezt azért, hogy a gepárdok megszokják az emberi hangot. Mintegy 6 hónap mulva már alkalmasak is a vadászatra s ilyenkor jó áron el is kelnek. Sohasem tartják őket ketrecben, hanem úgy, mint a kutyát, megkötve.

Hogy megszelídítése nem jár különösebb nehézséggel, mindenki belátja, aki a gepárdot fogságban láthatta. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egész macskanemzetségnek nincs még egy más, olyan barátságos természetű faja, mint a vadászgepárd s bizonyára semmiféle más vadmacska faj sem szelídíthető meg ennyire. Kedélyes, barátságos természet a fővonása. A pórázra kötött gepárdnak még csak eszébe sem jut, hogy a vékony zsineget el is rághatná. Sohasem gondol olyasmire, amivel gondozóját megbánthatná; bárki is, minden aggodalom nélkül hozzámehet, bátran megsimogathatja és megtapogathatja. Látszólag ugyan egész egykedvűen fogadja a cirógatásokat; a legtöbb, amit vele szemben elérhetünk, hogy a szokottnál valamivel hevesebben dorombol. Gyakran órákig is mozdulatlanul áll, álmodozóan bámul bizonyos irányba s e mellett kedélyesen dorombol. Ilyenkor tyúkok, galambok, verebek, kecskék, birkák bátran járhatnak-kelhetnek előtte, még csak egy pillantásra sem méltatja őket. Csak valamely más ragadozó zökkentheti ki mélázó hangulatából. A mellette elsomfordáló kutya láthatóan izgatja; a dorombolás azonnal megszűnik, erősen szemügyre veszi a rendesen meghökkenő kutyát, füleit hegyezi és mindenesetre megkísérli, hogy néhány ugrással elérhesse az állatot.

„Volt egy szép gepárdom, – írja Brehm A. – amely oly szelid volt, hogy pórázon vezethettem s még az utcán is bátran sétálhattam vele. Ameddig csak emberekkel találkoztunk, mindaddig nyugodtan lépkedett oldalam mellett; de nyomban másként viselkedett, ha kutya jött velünk szembe. Ilyenkor mindig annyira izgatott volt, hogy egyszer az a gondolatom támadt, vajjon mit csinálna, ha legalább bizonyos korlátok közt szabadon tölthetné kedvét. A kísérletet úgy végeztem, hogy kb. 15–20 m hosszú zsinegre kötöttem, amelyet alkalmatosan karomra csavartam; így mentünk sétálni. Két nagy, lomha komondor keresztezte utunkat. Jack – így hívták gepárdomat – megbámulta őket, abbahagyta dorombolását és türelmetlenkedni kezdett. Most megfogtam a zsineg végét s a hurokba szedett csomót a földre dobtam, hogy gepárdom szabadon mozoghasson. Egy pillanat alatt földre lapult és a már leírt módon siklott előre, a kutyák felé; ezek meghökkenve szemlélték a furcsa teremtést. Minél közelebb jutott a kutyákhoz, annál izgatottabb, de egyúttal óvatosabb is lett. Valósággal úgy siklott előre, mint a kígyó. Végre megfelelőnek találta a távolságot s ekkor három-négy hatalmas ugrással neki iramodott az egyik kutyának s noha ez futásnak eredt, utólérte és mancsaival a földre terítette. Ez azonban nagyon különös módon történt. Nem vájta belé karmait, hanem addig püfölte mancsaival, amíg a kutya a földre esett. A jámbor komondort halálos rettegés fogta el, amidőn macskapofát látott maga fölött és keserves vonításba kezdett. Az utca valamennyi kutyáját izgalom szállta meg, vonítással és ugatással fejezték ki részvétüket. Csakhamar sűrű embertömeg is gyűlt össze s nekem akarva, nem akarva is vissza kellett vennem gepárdomat, a nélkül, hogy célomat elértem volna. Mert hiszen így nem tudtam meg, mi történt volna a továbbiakban a kutyával. E helyett udvarunkon rendeztem egy nagy állatviadalt. Abban az időben ugyanis egy csaknem teljesen felnőtt párducom volt hihetetlenül dühös, veszedelmes fenevad; csaknem azt mondhatnám, valóságos ördög – macska alakban. A párduc láncát egy hozzákötött zsineggel meghosszabbítottuk s a fenevadat így kibocsátottuk a ketrecből az udvarra. Ezzel szemben a gepárd egyáltalán nem volt megkötve s így teljesen rá volt bízva, fölveszi-e a harcot s ha igen, akkor hagyhassa abba, amikor akarja. Éppen nagyon jó hangulatban volt és nagyon barátságosan dorombolt, amikor érte mentem. De alig pillantotta meg kedves atyafiát, kedélyessége azonnal megszünt s egész más kifejezést öltött. Szemei kimeredtek, sörénye égnek állt, sőt még prüszkölt is, amit eddig sohasem tapasztaltam nála és bátran megrohanta ellenfelét. Emez bátran állotta a támadást s így olyan viaskodás kezdődött, olyan fúvás és prüszkölés kíséretében, hogy be kell vallanom: engem is aggodalom szállott meg. A párduc csakhamar alul került, de éppen ebben a helyzetben vált nagyon veszedelmessé. Amint hanyatt feküdt, mind a négy mancsával szabdalta ellenfelét, de Jack ügyet sem vetett a kapott sebekre, hanem bátran marta tovább alattomos rokonát. Egészen bizonyos, hogy végzett is volna vele, ha én a küzdőket széjjel nem választottam volna. két vödör készenlétben tartott hideg víz egy pillanat alatt széjjelugrasztotta a két dühödten marakodót. Erre mind a két vitéz megrökönyödött s a párduc, a neki szerfölött kellemetlen hideg fürdőkre emlékezve, minden dühének ellenére jobbnak látta – csapot-papot feledve – nagy hirtelen ketrecébe vonulni. amelyet azonnal le is zártunk. Jack, néhány pillanattal később már ismét a régi volt s mintha mi sem történt volna, nyalogatni, tisztogatni kezdte magát és – kedélyesen dorombolt.”

Schlegel említ egy olyan gepárdot, amely egész napon át szabadon járt-kelt és csak éjjelre kötötték meg. Amíg a szobát fűtötték, legszívesebben a kályha mellé telepedett; erről a helyről néha fél napig sem mozdult, úgyhogy szükség esetén erőszakkal kellett onnan elvonszolni. Hideg vagy hűvös időjárás esetén különösen ragaszkodott a szobához, s főként a meleget adó kályhához; legföljebb annyi időre hagyta el a szobát, amennyi szükséges volt, hogy a szoba tisztaságát a maga részéről is föntartsa; ennyi figyelemmel különben mindig volt a ház összes helyiségei iránt. Az est beálltával nyugodtan tűrte, hogy láncra kössék, sőt maga dugta a fejét az elébe tartott nyakravalóba. „Betty” nevét mindig megértette, sőt még arra a névre is hallgatott, amelyet a gyermekek adtak neki. A gyermekeket különösen szerette, legjobban egy ötesztendős kisleányt, amelyet játszadozás közben rendkívüli könnyedséggel át meg át ugrott; nem is készült neki az ugrásnak, hanem csak leguggolt, összehúzódott, s gyakran meglehetős magasságban ugrott át a gyermeken. Felnőttekkel szemben kimértebben, komolyabban viselkedett; más állatokra, pl. kutyákra, macskákra ügyet sem vetett. Nyáron szeretett a kert napos oldalán heverészni; séta közben, ha gazdáját magával vitte, kutyák módjára, hol előre szaladt, majd ismét visszafutott, hogy újból elszaladjon, de semmi kedvet sem mutatott a vadászathoz, s békében hagyta az állatokat, amelyekkel találkozott. Vízbe sohasem ment, sőt, ha leöntötték, úgy reszketett, mintha fázott volna. Mindig tiszta volt, szorgalmasan nyalogatta magát és semmiféle élősdi sem volt bundájában. Öregebb korában, értelmetlen látogatóktól ingereltetve, mindinkább visszahúzódott az emberektől, a kedélyes dorombolás helyett mérges dörmögéssel fogadta a neki kellemetlen látogatót, valamely magasabb ülőhelyre vonult vissza,sőt néha, a nélkül, hogy bármit is feldöntött volna, egy magas állványra is fölugrott. Más állatok iránt is gonosszá lett; a kutyát és macskát összemarta. Az előbbiektől ugyan ő is kapott sebeket. Széttépte a cselédleány szoknyáját, sőt még gazdájának is utána kapott, ami miatt túl is adtak rajta. Az ügyetlen bánásmód elrontotta.

Állatkertjeinkben a gepárd nem érzi magát olyan jól, mint a legtöbb nagy macskafaj. Táplálék dolgában ugyan nincsenek különösebb igényei, mindazonáltal érzékenyebb és kényesebb hasonló nagyságú rokonainál. A zord időt nagyon megsínyli, a szűk ketrecet nem kevésbbé. Csak jó melegben és nagy mozgási szabadság mellett érzi jól magát. Európában még nem szaporodott; sőt Indiából sem hírlik, hogy fogságban megkölykezett volna.