2. család: Hiéna-félék (Hyaenidae)

Az ichneumon-alakúak második csoportját a hiénák családja alkotja. Az a hasonlóság, melyet némelyik Fölső-miocénkori északamerikai kutyafélével mutatnak, valószínűleg csak a hasonló táplálékhoz való alkalmazkodás eredményének tekinthető. Valószínűleg azok is húst, főleg dögöt ehettek, mint ezek. A macskák fogazatával mutatott hasonlóság szintén csak külső okokra vezethető vissza. Így a hiénák kéttarajú első tépőfoga különösen hasonlít a marhákéhoz. Másrészt viszont a rendkívül vaskos szemfogak és előzápfogak a csontok szétharapásához szükséges berendezkedés folyománya, míg az egyenes közti állkapocsperem, mely a metszőfogakat egy sorba állítja egymás mellett, a húsnak a csontokról való eredményes levésését, levágását szolgálja. Ilyenképpen a hiéna fogazata alkalmas arra, hogy más állatok lakomájának maradékát is hasznára fordítsa. A hiéna-félék fogképlete: 3. 1. 4. 1 - 3. 1. 3. 1. vaskos koponya, hatalmas nyíltaraj a fejtetőn és igen erős járomív világosan mutatják, hogy a hiéna rágóműködése micsoda hatalmas erőkifejtést kíván a rágóizomzattól.

Továbbiakban még megjegyezzük, hogy a hiénák csontvázán 15 hátcsigolyát találunk. Ezenkívül úgy látszik, hogy a hiénáknak nincs peniscsontjuk; legalább is biztosan hiányzik a foltos hiénánál, míg kétes a csíkos hiénánál, mint az Pohl vizsgálataiból (1911) kitűnik.

Testalkat tekintetében a hiénák a kutyákkal mutatnak hasonlóságot, bár ezektől minden porcikájukban eltérnek. A törzs kétoldalt lapított, a nyak vastag, a fej erőteljes, vaskos, szépnek egyáltalában nem nevezhető arcorral. Görbe mellső lábai hosszabbak a hátsóknál, miáltal a hát előlről hátrafele lejt, elől-hátul 4 ujjat visel. A fülek gyér szőrözetűek, esetlenek; a szemek ferdén hasítottak, barátságtalanul villognak, nyugtalanok és visszataszító benyomást tesznek a szemlélőre. Vastag, látszólag merev nyakuk és a bozontos farok, mely nem nyúlik lejebb a bokaízületnél, továbbá hosszú, durva, ritkás bundája, végül a szőrözet sötét színe, mind egytől-egyig azt eredményezi, hogy az állat kellemetlen benyomást kelt. Ehhez még valamennyi hiéna éjjeli állat, ellenszenves, kellemetlenül hangzó, rikácsoló, vagy valóban undokul nevető hanggal, irígyen falánk, kellemetlen szagot terjeszt maga körül, mozgása pedig egyáltalában nem mondható nemesnek, sőt lomhán bicegő, azaz röviden: szépnek semmiképpen sem mondható. Nagy nyálmirigyek, szaruszemölcsös nyelv, tág nyelőcső és különleges mirigyek a fartájékon: ami még az állatot jellemzi.

Kevés állatot ismerünk, melyekről annyi mesét és kalandos történetet meséltek, mint épp a hiénákról. Már az ókorban is a legfurcsább történeteket beszélték el róluk. Azt állították, hogy a kutyák hangjukat, sőt érzékszerveik működőképességét is elvesztik, ha a hiéna árnyéka érinti őket; továbbá azt is tudni vélték, hogy a hiéna az ember hangját is képes utánozni, hogy ezáltal odacsalogassák, hirtelen rárontanak és megöljék; azt hitték, hogy egy és ugyanazon állat egyszerre hím és nőstény, sőt nemét kedve szerint változtathatja is, és hol mint hím, hol mint nőstény állat jelenhet meg. Igen jellegzetesek egyes egyiptomi képek, melyek azt ábrázolják, hogy Egyiptomban a hiénákat tömték és így hízlalták.

A hiénák elterjedési köre igen nagy. Egész Afrikát és déli Ázsiát foglalja magában a Bengáliai-öbölig, de sem az ettől keletre fekvő országokban nem él, sem pedig Ceylonban. [Ezzel szemben viszont a Jégkorszakban még Kínában egészen föl Mongolországig élt 1–2, a mai foltos hiénával igen közeli rokonságban álló faja (H. sinensis és H. ultima.)] Nem szeretik a zárt erdőséggel borított vidéket, hanem a nyilt, füves, sziklás terepet, melyen bozótos és gyér fás részek váltakoznak, bár a nyilt pusztát, sőt a sivatagot sem vetik meg. Nappal csak akkor találkozhatunk velük, ha véletlenül felriasztottuk őket; kóborlásaikat csak naplemente után kezdik meg. Csak akkor hallani az egyesével, vagy kis csapatokba verődve dög, vagy préda után kutatva csatangoló állat üvöltését, amint az egyik undok éjjeli énekébe belekezdett, a többi legott rázendít. A csíkos hiéna hangja igen rút, de nem oly utálatos, mint azt régebben állították; rekedt, rikácsoló, morgó és kurrogó hangok váltakoznak benne egymással. Ezzel szemben a foltos hiéna hangja valóban borzalmas hahotának tetszik, olyan, mint amilyennek a színes emberi fantázia az ördög és egyéb poklok fajzatja nevezését elképzeli, szinte a pokol gúnykacaja. Aki először hallja ezt a hangot, aligha kerüli el, hogy hideg borzongás ne fusson át rajta, és az elfogulatlan szemlélő ezt fogja a sok rémmese legfontosabb okának tartani. Nagyon valószínű, hogy a hiénák ezzel az éjjeli hangversenyükkel hívják egymást össze, és biztos, hogy a lárma azonnal elcsendesedik ott, ahol az egyik állat dögre akadt. Míg csak az éj tart, az ide-oda kóborló állatok állandóan mozgásban vannak. Sőt, a nélkül, hogy a kutyáktól zavartatnák magukat, félelem nélkül behatolnak a falvakba, sőt városokba is, és csak reggel felé térnek vissza rejtekhelyükre.

Vándorlásaik közben a hiénákat úgy szaglásuk, mint hallásuk és látásuk is vezérli. Éppen úgy, mint valami elhullott állat, vagy más dög, emberi hulla, éppúgy vonzza magához az éjjeli tanyára behajtott juh vagy kecskenyáj, vagy baromcsorda is a kellemetlen megjelenésű fickókat, melyek aztán mindenfelől körüljárják a számukra áthatolhatatlan kerítést. Amint valami prédát szimatolnak, legott elhallgatnak és apró ugrásokkal közelednek, mégpedig amilyen halkan csak tudnak (csúszni t. i. nem képesek), hallgatódznak, fülelnek, szimatolnak, valahányszor megállanak, és minden pillanatban készek arra, hogy megfordulva, menekülésre fogják a dolgot. A foltos hiéna valamivel bátrabb, mint a csíkos; nagyságához viszonyítva azonban még mindig nevetségesen gyáva és félénk. A hiéna, hogy ha dögöt nem talál, csak arra szorítkozik, helyesebben azokat az állatokat támadja meg, amelyek nem tudnak érdemlegesen védekezni; így főleg csak a gyengébb háziállatokra károsak. Ezen a téren viszont igen jelentékeny károkat okozhatnak. Selous így a hiénák által két erős szamarát vesztette el, melyekből azok csak a fejet hagyták meg, máskor viszont egy este lelőtt nőstény oroszlánját kezdték ki éjjel. Mindazonáltal a hiénák az egészséges állatot csakis akkor támadják meg, hogy ha beteg, vagy fáradt állatot, vagy pedig dögöt egyáltalán nem találnak.

Bizonyos körülmények közt azonban tényleges vadászó állatokká válnak, az éj leple alatt antilopokat vesznek üldözőbe, ezeket lerántják a földre, akárcsak az oroszlán, leteperik és felfalják őket. Schweinfurt a nyám-nyámok földjén tapasztalta, hogy egy foltos hiéna – mely egyébként ezen a vidéken ritka – egy hartebeest-et igyekezett kifárasztani. Az ilyen vadászatok azonban valószínűleg mégis ritkaságok, legjobban a hiéna mégis azt szereti, ha dögöt talál. Az ilyen körül aztán szinte leírhatatlan nyüzsgés támad. A hiénák az emlősök közt a keselyűket képviselik és falánkságuk a csodával határos. Ilyenkor megfeledkeznek minden óvatosságról és szokott nemtörődömségükről, mert gyakran hallani, hogy a falatozó állatok vad tusába keverednek egymással, ilyenkor olyan rikácsolás, lárma és hahotázás veszi itt kezdetét, hogy a babonás bennszülött tényleg könnyen azt hiheti, hogy a pokol minden ördöge szabadult itt föl. A dögök eltakarításával a hiénák hasznot hajtanak; a kártevésük miatt azonban, amit a nyájakba szabadulva okoznak, mégis messze fölülmúlják azt a hasznot, mert dögöt a madarak és rovarok sokkal tökéletesebben eltakarítanák. A hiénák az utazó karavánokat kisebb-nagyobb csapatokban kísérik az egész sivatagon át, mintha csak sejtenék, hogy az ilyen karavánból mindig hull el egy-egy állat, ami azután az ő zsákmányukká lesz. Végső esetben bármilyen állati hulladékkal is beérik, sőt száraz bőrrel és hasonlóval is, a falusi szemétgödröknek pedig állandó látogatói.

Sokat vitatott kérdés, vajjon a hiéna megtámadja-e az embert, avagy nem. A csíkos hiénáról ez nem ismeretes, a foltos hiénáról azonban már oly sok oldalról jelentették, hogy veszélyessége ebből a szempontból is kétségtelen. Rendszerint természetesen csak gyermekeket rabol el, felnőttek közelébe csak akkor merészkedik, ha azok betegek, kimerültek, vagy alszanak; bizonyos ritka estekben azonban ellenállásra képes embert is megtámad. Afrika némelyik vidékén ezért valóságos országos csapásnak tekintik, különösen ott, ahol tömegesen lép föl. A kár miatt, amit okoznak, az európai telepesek, sőt némelyik bennszülött nép is rendszeresen üldözi. Fegyverrel lövik, hurokkal fogják, vermet ásnak neki és sztrichninnel is mérgezik. Egész fiatal korában befogott hiénákat könnyű szelídíteni és nem ritkán igen ragaszkodó állatokká lesznek; a fogságot kitünően bírják, mindazonáltal vénségükre gyakran megvakulnak.

A földtörténeti multban a hiénák először Európa és Ázsia Miocén rétegeiben jelennek meg. A Jégkorszakban érték el valószínűleg legnagyobb elterjedésüket, ez időszakban Ázsiában északi Kínáig nyúltak fel, nyugaton pedig egész Közép- és Nyugat-Európát benépesítették. Európai elterjedésében érdekes, hogy amíg a Jégkorszak elején gyakoribb faj a mai csíkos hiéna volt, addig a másik, mely a Jégkorszak derekáig élt ezen a vidéken, a ma már csak a Szaharától délre élő foltos hiéna egy közeli rokona, a barlangi hiéna (Hyaena spelaea Goldfuss) volt. Egy másik foltos hiéna viszont Kínában élt a Jégkorszak folyamán.

A foltos hiéna (Hyaena crocuta Erxleben)

Foltos hiéna (

Foltos hiéna (Hyaena crocuta Erxleb.).

Foltos hiéna csontváza.

Foltos hiéna csontváza.

A foltos, vagy pettyes hiéna számos alfajával a Crocuta Kaup alnemet képviseli és a csíkos hiénáktól, – melyek a Hyaena s. str. alnemet alkotják, – eltekintve a fogazatában mutatkozó különbségektől, főleg rövidebb, kerekített fülei, rövidebb, alig bozontos farka, végül sörény hiánya által tér el. Bundájának fehéresszürke, többé-kevésbbé fakósárgába menő alapszínéből oldalt és a combokon barna foltok emelkednek ki. Feje barna, pofáján és fejetetején vöröses, farka barnán gyűrűzött, hegye fekete. Lábai fehéresek. A színezés azonban nem kis mértékben változó; hol sötétebb, hol világosabb példányokra akadunk. Testhossza 1.3 m, farkáé 35 cm, magassága marján kb. 80 cm, bár állítólag már sokkal erősebb példányok is fordultak elő.

A foltos hiéna déli és keleti Afrikát lakja, a Jóreménység fokától az é. sz. 15 fokáig és ahol gyakori, ott szinte teljesen kiszorítja a csíkos hiénát. Abesszíniában és Kelet-Szudánban evvel egy vidéken él, délre mind gyakoribb és gyakoribb lesz, míg végül kizárólagos hiénája lesz a vidéknek. Abesszíniában közönséges és a hegységekben 4000 m tengerszínfeletti magasságig is följut. Nyugat-Afrikában elütő alfajok helyettesítik. Ezek délről egészen föl Togó-ig terjeszkednek, de nem élnek a tulajdonképpeni erdős vidéken, így például Kongóból hiányoznak.

A foltos hiéna egész életmódjában hasonlít rokonaihoz, nagysága és ereje miatt azonban sokkal jobban félnek tőle, mint a csíkos hiénától és főleg ezért valami szerencsétlenséget hozó, elátkozott lényt látnak benne. Az arabok „marafil”-nak hívják. Sok kutató egyhangúlag állítja, hogy az embert tényleg megtámadja, különösen az alvót, vagy elcsigázottat. Ugyanezt állítják – mint Rüppeltől értesülünk – az abesszíniaiak. „A foltos hiénák – mondja ugyanő – természetüknél fogva igen gyávák, ha azonban az éhség kínozza őket, hihetetlen bátorság szállja meg őket. Ilyenkor fényes nappal is rátörnek a házakra és kis gyermekeket hurcolnak el onnan, míg felnőtt embert sohasem támadnak meg. Értik annak is a módját, hogy este, ha a nyáj hazafelé baktat, egyetlen ugrással kiragadjanak egyet a nyáj végén baktató juhok közül és a pásztor üldözése ellenére is rendesen sikerül nekik a zsákmányt biztos helyre hurcolni. Kutyákat itt nem tartanak. A bennszülöttek több élő hiénát fogtak számunkra vermekben, melyeket tüskés bozóttól körülvett út végén helyeznek el, ahova csaléteknek egy anyja után mekegő fiatal kecskét kötnek ki. Az így elfogott állatokat minél előbb meg kell ölni, mert különben kiássák magukat a gödörből.” Brehm maga is mindenütt, amerre járt, mint gyáva állatot ismerte meg a foltos hiénát, mely félénken kitér az ember útjából.

A Fokföldön ezt a fajt tigrisfarkasnak nevezik. „Ezen a vidéken írja Lichtenstein herceg a XIX. század elején – a leggyakoribb ragadozó és még a Tábla-hegy hasadékaiban is előfordul, úgyhogy a majorokat még Fokváros közvetlen közelében is állandóan dézsmálja. Télen a magaslatokra megy föl, nyáron pedig a nagy, száraz pusztákon a magas nád közt a nyulat, cibetmacskát és ugróegeret vadássza, melyek az ilyen helyen vizet, táplálékot, vagy hűsítő árnyékot keresnek. A fokföldi birtokosok szinte évenként rendeznek rá vadászatokat. Ezen a vidéken több ilyen, náddal benőtt völgy terül el; mindegyiket körülkerítik és azután a szél irányában felgyujtják. Amint a hőség az állatot arra kényszeríti, hogy rejtekét elhagyja, menten rárontanak a köröskörül felállított kutyák; tulajdonképpen ennek a viaskodásnak az élvezése az egész vállalkozás fő indító oka. A város közelében a hiénák jóval kevesebb kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak; mert elpusztítják a dögöt, tizedelik a tolvaj páviánokat és ravasz petymegeket. Igen ritkán hallani, hogy a hiéna az ilyen sűrűn lakott vidéken egy juhot lopott volna; mert természeténél fogva gyáva és az ember elől menekül, így nincs rá példa, hogy valakit megtámadott volna. Fejét lehorgasztva tartja, közben nyakát meggörbíti; tekintete dühös és gyáva.” Sparrmann idejében (1772–76) a hiénák, mint Brehm idejében Szudánban, a városok belsejébe is bemerészkedtek és itt felfaltak minden állati hulladékot, ami az utcákon hevert. Ezekkel szemben valóban ijesztőek azok az elbeszélések, melyeket Strodtmann délafrikai vándorlásairól közöl. Megtudta, hogy a hiénák támadásai sok gyermek és félig felnőtt ember életébe került, Hírszerzői pedig rövid néhány hónap leforgása alatt 40 halálosvégű esetről számoltak be neki. Sheptonhoz, aki ezeket a történeteket elmondja, két gyermeket hoztak gyógykezelésre, akiket a hiénák elhurcoltak és csúnyán összemarcangoltak, azonban mégis sikerült róluk az állatokat elűzni.

Az előbbi jelentésben némelyik rész valószínűleg túlzott; általában azonban igaznak kell azt elfogadnunk. Egy és ugyanazon állat megváltozott viszonyok közt máshogy is viselkedik. Az éhségtől kínozva, a gyáva is vakmerővé válik. Fritsch egyik szolgája a hiénáktól való félelmében sohasem merészkedett be a sűrű bozótosba, félelme, mint Fritsch megjegyzi, nem is volt alaptalan. Mikor az a szolga egy éjjelen egyedül volt kénytelen a steppét lóháton átszelni, a hiénák üldözőbe vették és csak úgy tudta őket távoltartani, hogy rongyokat és takarójának egy részét égette el, míg végül egy házhoz jutott. „Az állat szemtelensége mondja ugyanő – éjjel határtalan; ha kevés adatunk van is arra, hogy felnőttet is megtámadott, bizonyos, hogy gyermekeket és lovakat megtámadtak, amire több példát tudok.”

Más jelentésekből is kiviláglik, hogy a foltos hiéna nem mondható minden vidéken gyávának. Benguelában többször támadott fegyverképes embereket, vándorokat és postaküldöncöket. James (1885) a Szomáli földön úgy értesült, hogy „gyakran elég bátor arra, hogy a barmot a pásztor szemeláttára támadja meg.” ő maga volt a szemtanuja, hogy egy „óriási foltos hiéna” estefelé a táborhelyre jött be és az egyik tevét igyekezett zsákmányul ejteni, mialatt ő embereivel a poggyászlerakodásnál volt elfoglalva.

Böhmer Német-Kelet-Afrikából jelenti, hogy a hiéna Mpvapvánál szamarat, sőt embert is ölt meg. Noack – Böhm R. keletafrikai gyüjtését feldolgozó munkájában – állatunkról a következőket írja: „A mindenütt közönséges, Ugogóban és Unyanyembében különösen gyakori foltos hiéna vidékek szerint igen különbözően viselkedett. Ugogóban, ahol éjjelente csapatosan vették körül a táborhelyet, hogy elhullott állatokat, vagy a poggyászhordók hulláit, akik közt a himlő erős pusztítást vitt véghez, elköltsék, oly szemtelenek voltak, hogy morogva és a tüskés bozótban csörtettek és ide-oda szaladgáltak és csak igen kelletlenül álltak félre a közeledő ember útjából, de csakhamar visszatértek lakomájukra, még akkor is, ha az ember egészen a közelükben, előle egyáltalában nem fedve telepedett is le. Taborában egészen a ház verandájáig merészkedtek, bár egy részük itt aludt, viszont egy kis helybeli kutya szépen távoltartotta őket. Éppen így az Ugalla-folyó mellett a sátor mellől hurcoltak el tárgyakat, és még a lövés zaja sem riasztotta el őket lakmározásuktól. Ezzel szemben például Kakonában még jól elrejtőzve is mindig hiába vártam az állatra a marha, vagy szamár hullája fölött felállított lesben. A hiénák, úgy látszik, csöndben voltak a vidéken, mert hacsak egy negyedórára távoztam is el helyemről, rögtön ott voltak lakmározni. Bámulatos az a gyorsaság, amivel a hiénák a dögöt eltakarítják, még az ökör hulláját is messzire elhurcolják. Egyszer láttam, hogy megerőltetés nélkül vágtatott el a hiéna egy emberi hullával. Friss állapotban sötétzöld, megszáradva mészfehér ürülékét meghatározott helyen tömegesen hullatja el. Éjjeli vándorlásuk alkalmával a hiénák szokott csapásaikat szeretik követni, melyeken sokszor nagy területeket járnak be. Rendesen a sötétség beálltával jönnek a falvak közelébe, csúf kiáltásuk azonban már naplemente előtt hallatszik, a távolabbi erdőségben viszont még korábban is. A Valo-folyó mellett egy emberem lőtt egy példányt, mely a közeli elhagyott falu egy düledező viskójában ütött tanyát. Taboréban láttam egy fiút, akit a hiéna álmában megragadott és elhurcolt, kiáltozására azonban eleresztette. A bennszülöttek, akik kútjaikat miattuk vesszőfonatokkal fedik be, üvöltésüket – mely az araboknál babonás félelmet vált ki – nevetségesnek tartják.”

A foltos hiéna az a faj, mely legtöbbet szerepel a mondákban. Sok szudáni azt állítja, hogy a varázslók azért veszik fel az ő alakját, hogy éjjeli vándorlásaikat az igazhitűek megrontására használhassák fel. Csúf alakja és borzalmas nevető hangja lehet a kiinduló pontja ennek a véleménynek. A fogságban a foltos hiéna alkalmas körülmények közt igen jól megszelidülhet. Ezt megerősítik mindazok, akik Pétert, a frankfurti állatkertnek sok éven át lakóját, ismerték. Haacke ezt írja róla: „Amint Péter hallja, hogy jövök, hacsak nem alszik éppen, ide-oda kezd a ketrec rácsozata előtt táncolni, farkát megelégedetten lóbálja és határozottan barátságos arcot vág, már amennyire ez egy hiénától elvárható. Nagy örömére szolgál ilyenkor, ha símogatom és vakargatom. Éppen így viselkedik Péter többi barátjával szemben is, és ha szükség van rá, hogy egy időre a ragadozó-házból eltávolítsuk, ha kell, akár egy egész sor ketrecen is átsiet és ellenkezés nélkül lép be a szállító-ketrecbe. De valamivel nehezebben. lehet őt innen kihozni, mert nem tudja, micsoda veszedelmes társaságba fog belecsöppenni.”

Ritkán esik meg, hogy a hiéna a fogságban szaporodjék, de már mégis volt rá példa, így a foltos hiéna esetében a londoni állatkertben. Közép-Afrikában átlag az esős időszak beálltával kölykezik, északon tavasszal, a puszta földön magavájta, esetlen járatban, vagy valami természetes üregben, még pedig 3–7 fiatalt. Míg ezek egész kicsinyek és gyengék, az anya gyengéden bánik velük és bátran védelmezi őket, később azonban, mikor valamelyest felcseperedtek, amint veszély fenyegeti a családot, gyáván sorsukra hagyja. A fiatalok bundája rövid, keményszőrű, egyszínű, barnásfekete, arcán világosabb, a foltoknak ilyenkor még nyoma sincsen.

A hozzá hasonlókkal a foltos hiéna a fogságban nem fér meg úgy, mint azt hinnénk. Az erősebbek, ha úgy érzik, hogy ingerlik őket, rátámadnak a gyengébbekre, holtramarják és felfalják őket, éppen úgy, mint ahogy azt a szabadban megsebesült, vagy megölt fajbelieikkel is cselekszik.

A csíkos hiéna (Hyaena hyaena L.)

[Más neve: striata.]

Csikos hiéna (

Csikos hiéna (Hyaena hyaena L.).

A csíkos hiéna az egész nemzetség jól ismert típusa. Amennyiben hozzánk a legközelebb él és e mellett a leggyakoribb is, leginkább ez jut el állatkertjeinkbe és rendesen megtanítják azokra a mutatványokra, melyeket az állatseregletekben szoktak bemutattatni. Közismert volta miatt leírását néhány szóban adjuk. Bundája durva, kemény és meglehetősen hosszúszőrű, színe sárgás-fehéresszürke, melyből fekete harántcsíkok emelkednek ki. Sörényén a szőrök szintén feketehegyűek, nyaka pedig elől nem ritkán egészen fekete. Bozontos farka hol egyszínű, hol csíkozott. Feje vaskos, arcorra aránylag keskeny, bár még mindig elég vaskos; fölálló fülei nagyok és csupaszak. Testhossza rendesen 1 m, hol valamivel kevesebb, hol pedig több, míg farka 40 cm körül ingadozik.

A csíkos hiéna óriási területet népesít be; elterjedési körébe tartozik Észak-Afrika, legnyugatibb csücskétől kezdve, Kelet-Afrika jó része, továbbá egész Dél-Ázsia a Földközi-tengertől a Bengáliai-öbölig. Észak felé Ázsiában, Szatunin szerint (1912) a Kaukázus déli lejtőjéig hatol el, ahol a keleti Transzkaukázia pusztáin fordul elő. Blanford szerint India északnyugati és középső tartományaiban igen gyakori, ritkább Alsó-Bengáliában, végül teljesen hiányzik a keleti részekből, valamint Ceylonból is. Éppígy valószínűleg hiányzik Afrika egyenlítői zónájából. Felső-Guinea hátsó tartományaiban előfordul, akár csak egész Szudánban, Abesszíniában és a Szomáli-földön. Német-Kelet-Afrikából teljes biztossággal csak Schillings mutatta ki.

Akár csak a foltos hiéna, a csíkos sem az erdős, hanem a nyílt vidéket kedveli, sehol sem ritka, az embertől nem lakott területen pedig éppenséggel gyakori; viszont a legkevésbbé ártalmas faj, és így legkevésbbé félnek tőle. Hazájában a dög, vagy legalább is a csont oly gyakori, hogy csak ritkán kényszeríti az éhség arra, hogy bátran rávesse magát az élő állatra is. Gyávasága felülmúl minden határt, mindazonáltal ő is behatol a falvak belsejébe, Egyiptomban pedig legalább is ezek közelébe. A dögön, melyet Brehm helyeztetett ki, hogy később keselyűt lőjjön, az éj folyamán egész rendszeresen megjelentek a hiénák és ezáltal meglehetősen terhére voltak. Ha a szabadban táborozott, gyakran egész a tanyahelyig lopództak és többször volt alkalma a táborból rájuk tüzelni, a nélkül, hogy akár föl is kellett volna állnia. Egy kirándulás alkalmával Heuglin a táborból madársöréttel puffantotta le a közelébe jövő hiénát. Tolakodó természete ellenére sem fél tőle senki és nem is meri akár csak az alvót is megtámadni. Éppoly kevéssé ássa ki a halottat, kivéve, hogy azt csak egészen vékony homok- vagy földréteg takarja; így tehát azokban a rémtettekben, melyeket róla a mutatványos bódékban beszélnek, teljesen ártatlan. Életmódjában hasonlít a foltos hiénához, mindazonáltal ritkán verődik össze nagyobb csapatokba. Indiában, Blanford szerint, csak igen ritka esetben láttak több mint két állatot együtt. Ott is elsősorban döggel élnek, amiből gyakran nagy darabokat cipelnek búvóhelyükre. Alkalomadtán juhokat, kecskéket, gyakrabban pedig kutyákat is rabolnak. Jerdon beszéli, hogy egyszer az egyik tiszt kis kutyáját hurcolta el, de néhány katonának mégis sikerült a kutyát még élve a hiéna barlangjából előhozni, miután a rablót megölték. Terhessége, Pinkert és Heinroth szerint, 90–91 napig tart. Fiatalon befogott indiai hiénák könnyen szelidíthetők és nagyon tanulékonyak. Állítólag gazdájával szemben nagy ragaszkodást mutat. Saját tapasztalataiból Brehm Afrikában hosszabb időn át tartott szelidített példányai alapján a fogságban tartott hiénáról a következőket jegyzi meg:

„Néhány nappal Karthumba való megérkezésünk után, két fiatal hiénát vásároltunk körülbelül egy márka értékű pénzért. Az állatkák körülbelül oly nagyok voltak, mint egy félig kinőtt tacskó, igen puha tapintású, finom, sötétbarna bundával; bár már meglehetős ideje voltak az ember környezetében, meglehetősen neveletleneknek mutatkoztak. Bezártuk őket az istállóba, ahol naponként meglátogattam őket. Az istálló sötét volt, így ha beléptem, egyebet sem láttam, mint négy villogó zöld pontot, amint valamelyik sarokból előcsillogtak. Mihelyt közeledtem feléjük, sajátságos tüsszögést és sikoltozást hallattak, ha pedig kevésbbé óvatosan nyúltam az egyik állat felé, alaposan megharapott. A verés eleinte kevés eredménnyel járt, mégis amint növekedtek, mindinkább kezdett felsőbbségemről fogalmuk lenni, míg végül is egy napon megkíséreltem viszonyunk végleges tisztázását. Szolgám megetette őket, játszott velük és úgy megharapták, hogy kezét négy hétig sem használhatta. A hiénák ezalatt előbbi nagyságuk kétszeresét érték el, így tehát keményebb leckét is kibírtak. Elhatároztam, hogy megleckéztetem őket, mivel pedig azt hittem, hogy sokkal jobb, hogy az egyik állatot holtraverjem, mintsem annak a veszélynek tegyem ki magam, hogy egyikük súlyosan megsebesít, mind a kettőt addig vertem, míg már egyik sem tüsszögött vagy morgott, ha közelítettem feléje. Hogy megkíséreljem, vajjon eredményes volt-e a próba, fél órával később kezemet szájuk elé tartottam. Az egyik nyugodtan megszagolta, a másik viszont beleharapott, mire újra kikapta a részét a verésből. Ezt a kísérletet ugyanazon a napon még egyszer megkíséreltem, a megátalkodott állat pedig másodszor is harapott. Erre harmadszor is megvertem, ami, úgy látszik, ennek is elég volt. Nyomorultul és mozdulatlanul feküdt a sarokban és az egész következő napon így feküdt a nélkül, hogy az ételhez hozzányúlt volna. Vagy 24 órával a büntetés után újra bementem az istállóba és hosszabb időn át foglalatoskodtam az állatokkal. Most már mindent eltűrtek és semmi kedvük sem volt arra, hogy a kezem után kapjanak. Ettől a pillanattól fogva többé nem volt szükségem arra, hogy velük szemben szigort alkalmazzak; dacos természetük megtört és teljesen meghajoltak felsőbbségem előtt. Csak egyszer volt még szükségem arra, hogy a hideg vizes zuhanyt – ami valamennyi vadállatnál a legjobb szelidítő eszköz – alkalmazzam náluk. Vettünk ugyanis egy harmadik hiénát is, mely úgy látszott, hogy teljesen megszelídült társait újra teljesen elrontotta; erre a fürdés után és egymástól elválasztva, újra barátságosak és szeretetreméltók voltak.

Egy negyedév leforgása után, a beszerzés napjától számítva, úgy játszhattam velük, mint a kutyákkal, a nélkül, hogy attól kellett volna tartanom, hogy valami méltatlanságot fogok tőlük elszenvedni. Napról-napra jobban megbarátkoztunk egymással és rendkívül örültek, ha hozzájuk jöttem, közben, mikor már félig felnőttek voltak, igen furcsán viselkedtek. Amint a helyiségbe léptem, örömteli üvöltéssel ugrottak fel, rámugráltak, elülső lábukat pedig vállamra fektették, arcomat szaglászták, végül farkukat egyenesen felemelték és közben kifordított végbelüket 5 cm-re kitolták. Ez az üdvözlés mindig kijárt nekem és megfigyeltem, hogy annak legkülönösebb része, mindig legizgatottabb örömük jele volt.

Ha magammal akartam őket a szobába vinni, kinyitottam az istálló ajtaját és mind a ketten követtek; a harmadikat egyik düh-kitörése alkalmával holtravertem. Mint a ragaszkodó kutya, százszor is fölugráltak rám, lábaim közt furakodtak át és megszaglászták kezemet és arcomat. Házunk táján nyugodtan járkálhattam velük bárhova, a nélkül, hogy attól kellett volna tartanom, hogy egyik vagy másik el akar menekülni. Később Kairóban pórázon vezettem őket végig az utcán, minden igazhívő mély megbotránkozására. Az állatok oly ragaszkodók voltak, hogy gyakran hívás nélkül is felkerestek, ha a szolga véletlenül elfelejtette maga mögött bezárni az istállóajtót. Én az épület második emeletén laktam, az istálló pedig a földszinten feküdt. Ez azonban a hiénákat egyáltalában nem akadályozta, a lépcsőn nagyszerűen és rendesen nélkülem is feljöttek szobámba. Idegenek számára éppoly meglepő, mint kellemetlen látvány volt minket teánál együtt látni az asztalnál. Mindegyikünk oldalán egy-egy hiéna foglalt helyet; ez oly értelmesen ült helyén, mint azt egy jólnevelt kutya teszi, ha ételért könyörög. Ugyanezt tették a hiénák is; könyörgésük igen halk, de élesen hangzó rikácsolás volt, köszönésük pedig, ha felkelhettek, az előbb már vázolt üdvözlésből, vagy legalább is egy személyszaglászásból állott.

A cukrot szenvedélyesen szerették, de a kenyeret is nagy kedvteléssel ették, különösen, ha azt előzőleg teába mártottuk. Szokott táplálékukat kutyák képezték, melyeket külön az ő részükre lőttünk. A keleten oly hihetetlen mennyiségben ide-oda kóborló gazdátlan kutyák nagy tömege fölötte megkönnyítette a hiénák táplálékáról való gondoskodást, mindazonáltal egy helyen sohasem időzhettünk sokáig, mert a kutyák igen hamar megismertek és kerültek minket. A Kartumtól Kairóig tett hosszú utazás alkalmával, melyet a Nílus minden sebessége ellenére is csónakon tettünk meg, hiénáinkat gazdátlan kutyákkal etettük. Rendesen csak minden harmadik-negyedik napon kaptak enni, egy alkalommal azonban nyolc napig kellett bőjtölniök, mert lehetetlen volt számukra táplálékot szerezni. Érdekes volt megfigyelni, milyen mohón estek erre neki az elejtett kutyának. Igazán mulatságos látvány volt; ujjongva felüvöltöttek és őrjöngve vetették magukat prédájukra. Néhány harapással felszakították a hasát és mellkasát és kéjelegve fúrták be fekete pofájukat az állat belsejébe. Egy percre rá már rá sem lehetett volna a hiénafejre ismerni, hanem csak két sötét, szabálytalan alakú vértől és nyáltól födött alaktalan tömeget lehetett csak látni, mely újra és újra eltűnt az állat belsejébe, hogy vértől csöpögve pár pillanatra újra felbukkanjon. Sohasem tűnt fel nekem nagyobbnak a hiéna és keselyű közti hasonlóság, mint ilyen lakomák alkalmával. Ilyenkor semmiben sem maradtak el a keselyűk mögött, hanem mohóságban talán még felül is múlták azokat. Fél órával a lakoma kezdete után a kutyából rendesen már csak a koponyát és farkát láttuk, minden mást, mint szőrt, bőrt, húst és csontokat, sőt lábait is eltüntették. Állataink a keselyűé kivételével minden húst megettek. Ezt csökönyösen megvetették, bármily éhesek voltak, míg a keselyűk azt is a legnagyobb nyugalommal felfalták. Azt, hogy a hiénák, mint állítják, saját fajtestvéreik húsát is megeszik-e, nem tudtam megállapítani; mindig a hús volt a kedvenc ételük, a kenyeret pedig csak csemegének ették.

Egymásközt hiénáim jó viszonyban voltak. Noha hosszú ideig játszottak egymással, akárcsak a kutyák, morogtak, vakkantottak, egymás fölött ugráltak át, kölcsönösen földre teperték egymást, hemperegtek és harapdálták egymást. Ha az egyik a másiktól hosszabb időre elkerült, mindig nagy volt az öröm, ha újra összekerültek; azaz röviden: érthetően tanujelét adták annak, hogy a hiéna is képes melegebb vonzalommal viseltetni valaki iránt.”

A barna hiéna (Hyaena brunnea Thunberg)

Barna hiéna (

Barna hiéna (Hyaena brunnea Thunb.).

A barna hiéna, panyókás hiéna, vagy parti farkas, különösen hosszú, durvaszőrű, kétoldalt szélesen lecsüngő hátsörénye által tűnik ki. Hosszúszőrű bundája egyszínű, sötétbarna, eltekintve néhány barnán és fehéren csíkozott folttól a lábán; feje sötétbarna és szürke, homloka fekete, fehér és vörösbarna pettyezéssel. A sörény szőrei tövükön fehéresszürkék, különben barnásszürkék. A barna hiéna legfeljebb a csíkos hiéna nagyságát éri el.

A barna hiéna a csíkos hiéna délafrikai helyettesítője; nyugatra Német-Délkelet-Afrikán át déli Angoláig terjed. Úgy látszik, mindenütt ritkább, mint a foltos hiéna, de körülbelül úgy él, mint amaz, tehát főkép döggel, esetleg talán a tengerből kivetett hullákkal is táplálkozik. Igaz ugyan, hogy különösen a Bálna-öbölben, ahol az időnként fellépő tömeges halvész alkalmával hihetetlen tömegű hal vetődik ki itt a partra, még sohasem figyelték meg, míg a sakálok ilyenkor megjelennek. Azt mindenesetre felróják a barna hiénának, hogy az aprójószágot megtámadja, mégpedig nemcsak végszükség esetén; ezért éppúgy gyűlölik, mint rokonait. Állítólag ravaszabb és óvatosabb, mint ezek, és főkép egymagában, legfeljebb kettesével-hármasával éli le meglehetősen kóbor életét.

A barna hiénát állatkertekben ritkán látni. Viselkedése a fogságban legjobban hasonlít a csíkos hiénáéhoz, legközelebbi rokonáéhoz.