2. Menyétek (Mustela L.)

A menyétfélék másik – szorosan összetartozó – csoportja, vagyis nemzetsége az, amelynek legismertebb és legjellegzetesebb képviselője a görény. Viszont azonban nem szabad azt hinnünk, hogy a menyétek nemzetségére nézve általában jellemző a görény közismert bűzmirigye. Sőt ki kell emelnünk, hogy ez utóbbi csak egészen kivételes jellege a görénynek. Az ide sorozható fajokat a rövid fej, lekerekített arcorr, rövid, háromszögű fülek, karcsú, nyulánk test, rövid végtagok, hosszúujjú lábak és hengeres, meglehetősen hosszúszőrű, de a test félhosszát meg nem haladó farok jellemzik. Fogképlete 3. 1. 3. 1. - 3. 1. 3. 2. Ennek a nemzetségnek jóformán egyetlen faja sem oly ügyes a fákon való kúszásban, mint a nyusztok. Lyukakban vagy épületekben tanyáznak, de vérszomj- és rablásvágy tekintetében vetekszenek a nyusztokkal; általában mégis több hasznot jelentenek az ember számára, mint kárt, mert a kártékony rágcsálókat s a kígyókat nagyobb mértékben pusztítják.

Miller Gerrit három alnembe osztja őket; ezek a görények (Putorius Cuv.) az igazi menyétek (Mustela L.) és a nyércek (Lutreola Wagn.).

a) Görények (Putorius Cuv.)

A görény (Mustela putorius L.)

Görény

Görény (Mustela putorius L.).

Görény csontváza.

Görény csontváza.

A 40–42 cm hosszú törzsű görénynek mintegy 16–17 cm hosszú a farka. Bundája alul egyszerű feketebarna, fölül világosabb, rendesen sötét gesztenyebarna; nyaka tetején és törzse két oldalán még világosabb, mert a sárgás gyapjúszőr legfőként itt látszik ki a fedőszőrök közül. Hasa középvonalán elmosódott szélű vörösbarna sáv fut végig; álla és arcorrának vége – a sötétszínű orr kivételével – sárgásfehér. Szeme mögött kissé élesen körülhatárolt sárgásfehér folt van, amely a fül alatt kezdődő elmosódott sávval olvad össze. Barna fülét fehér sáv szegélyezi, hosszú bajuszsörtéi barnák. Különböző színváltozatok ismeretesek, amelyek egy részét alfajoknak is minősítették. Ide sorolandók az albinók és a sárga színváltozatok. Bundája tömött ugyan, de korántsem oly szép, mint a nyuszté.

A föntebbiekben leírt, s Közép- és Nyugat-Európában honos közönséges görény helyét Nyugat-Szibériában, Kelet- és Dél-Oroszországban, valamint – Éhik Gyula legújabb kutatásai szerint – részben nálunk is a mezei- vagy pusztai görény (Mustela eversmanni Less.) foglalja el. Ezt a fajt alább részletesebben ismertetjük.

Visszatérve a közönséges görényre, ismételjük, hogy Írország, Lappföld és Észak-Oroszország kivételével, Európa legnagyobb részében ez a faj van elterjedve. Ahol megfelelő zsákmányra van kilátás, mindenütt találkozhatunk vele, lapályon éppúgy, mint hegyvidéken, és erdős területen csak úgy, mint művelés alatt álló terepen. Feltünően vonzódik azonban az emberektől lakott helyekhez, főként nagyobb majorságokhoz. A szabadban odvas fákban, sziklahasadékokban, régi rókalyukakban s egyéb földalatti üregekben üti föl sátorfáját; szükség esetében maga ás lyukat. A szántóföldeken a magas vetésekben tanyázik, de ezenkívül megfelelő otthont talál magának sziklák közelében, cölöpök közti résekben, hidak alatti zugokban, régi falhasadékokban, nagyobb fák gyökérzete között, sűrű sövényben, szóval bármely helyen, ahol meg tud bujni. A fontos számára csupán csak annyi, hogy lehetőleg mások által készített tanyát foglaljon el, minthogy a fáradságtól irtózik. Télen behúzódik a falvakba és városokba, ahol a házimacska s a nyest birodalmába tör. Itt aztán alkalmilag a baromfiólakba, galambdúcokba, tengerinyúl-istállóba is ellátogat, ahol az ember nem nagy örömére olyatén tevékenységet fejt ki, aminőben fajrokonai legföllebb csak versenyezhetnek vele, de őt fölül nem múlhatják. Másrészről azonban hasznot is hajt, és hogyha a gazda jól meg tudja óvni baromfiát, galambjait, és házinyulait, egészen meg lehet elégedve vendégével. Mert a görény töméntelen egeret és patkányt fal föl, a lakás közelében minden kígyót kiirt, s mindezért semmi mást nem kíván viszonzásul, csupán csak egy meleg vackot a szénáspajta legsötétebb zugában. Vannak vidékek, ahol egyenesen nagy a becsülete a görénynek, másutt viszont gyűlölik. Az előbbi helyeken a gazdák még bizonyos fokú védelemben is részesítik.

Mielőtt a közönséges görényt rabló-portyázásain nyomon követnők, s általában életmódjáról a leplet lerántanók, ismerkedjünk meg közelebbről Lenz megfigyeléseivel. Igaz ugyan, hogy ezek az ő megszelidített állatjaira vonatkoznak, de mégis bizonnyal nagyon jellemző és lényeges vonásokkal egészítik ki a közönséges görény jellemrajzát. „Augusztus 4-én öt, félig meglett görényt vettem, s miután egy nagy ládába helyeztem őket, hamarosan 10 élő békát, 1 eleven lábatlan gyíkot, s egy döglött éneklő rigót dobtam elébük. Másnap reggelre a békákból nyolcat fölfaltak, viszont sem a lábatlan gyíkhoz, sem a rigóhoz nem nyultak. A második napon megették a fönnmaradt 2 élő békát, a lábatlan gyíkot, 3 hörcsögöt és egy két lábnyi hosszú vízisiklót. A következő éjjel fölfalták az éneklő rigó hulláját, továbbá 6 békát s egy – majdnem 1 méteres – eleven siklót. A harmadik napon néhány békán kívül 2 döglött keresztes viperát s egy gyíkot fogyasztottak el. A negyedik napi eleségük 4 hörcsögből és 3 egérből állott. Az ötödik napon az egyik görényt külön ládába tettem, annyi eleséget adtam neki, amennyi csak bendőjébe fért, s amikor jóllakott, egy nagy, de kimerült keresztes viperát dobtam eléje. Amikor egy óra múlva újra visszajöttem, már szétharapta volt a kígyó fejét, s a hullát ketrece egyik zugába hurcolta. Erre egy jókora, nagyon harapós viperát eresztettem be hozzá; de a görény egy csöppet sem ijedt meg a kígyó sziszegésétől, hanem tovább is nyugodtan hevert a vackán, (a görény ugyanis egész nap fekszik vagy alszik, s innen a szálló ige: „Alszik, mint a güzü”) s mikor másnap reggel újra megnéztem, már megölte volt a kígyót. Máskülönben olyan jól érezte magát, mint rendesen.”

„A következő napon a sarokban mosakodó görényhez egy másik nagyon harapós viperát bocsátottam be. Görényem csupa kíváncsiságból közeledett hozzá, hogy jobban lássa, illetőleg megszaglássza, miről is van itt szó; de alig mozdult, a kígyó máris kétszer belémart, egyszer oldalába, egyszer pedig pofájába. Ez ugyan bosszantotta, egy kissé, de főként tőlem való félelmében mégis nyugton maradt. Ekkor egy darabka egérhúst dobtam a viperára. A görény nagy barátja az egérhúsnak, és semmiképp sem tudta megállani, hogy otthagyja, de amidőn el akarta kapni, a vipera ismét alaposan belémart az orrába. Az egérhúst azonban mégis csak megkaparintotta, s amíg ezt eszegette, én egy újabb húsdarabot dobtam a viperára. Most már azonban nem volt bátorsága utána kapni, mert a sziszegő kígyótól, s bizonnyal főleg marásától félt. Az éjszakát együtt töltötte az ingerült kígyóval, a nélkül, hogy háborgatta volna. Valahányszor a görény megmozdult, a kígyó mindjárt sziszegett; de amint hosszabb ideig nyugton maradt, sőt el is aludt a kis ragadozó, a vipera hozzá kúszott, sőt rá is mászott, s úgy melegedett. Már egy órája sötét este volt, s amint a szobán keresztül mentem, hallottam a kígyó sziszegését. Végül, 10 óra tájban, amikor lefekvéshez készültem, lámpával néztem meg a ketrecet, ekkor azonban már minden csöndes volt: a vipera széjjel volt tépve. Egy másik görény is eltűrte, hogy a vipera négyszer marjon belé. Ezt sem viselte meg a harapás, akárcsak az előbbieket.”

A görény mint fajrokonai általában a mérges kígyókon kívül minden más állatot is fölfal, amellyel meg tud birkózni. Rettentő ellenségük a vakondoknak, mezei- és háziegereknek, patkányoknak, hörcsögöknek, sőt még a sündisznóknak is, s ezekenkívül természetesen az összes tyúkoknak és récéknek. Úgy látszik, hogy a békák inyencfalatok számára, mert gyakran tömegesen fogdossa össze és tucatszámra halmozza föl tanyáján. Szűkös viszonyok közt sáskákkal és csigákkal is beéri. De ha módját ejtheti, halászásra is ráadja a fejét; sokáig elleskelődik a patakok és tavak partján, s mihelyt egy halat megpillant, villámgyorsan veti magát a vízbe, s a víz alá bukva is üldözi és nagy ügyességgel el is fogja a halat. Télen állítólag a jég alól is kihozza az elfogott halat. Mindezeken kívül nagyon kedveli a gyümölcsöt s a mézet. A görény is nagyon vérszomjas állat, de mégsem olyan mértékben, mint a nyusztok. Tehát rendszerint nem tesz úgy, hogy halomra mészárolja valamely baromfiól állományát, hanem a kézügybe eső, legelső tyúkot nyakon csípi, s ezt azonnal vackába cipeli. Igaz viszont, hogy ezt a vadászati eljárást, ha teheti, egy éjszaka folyamán többször is megismétli. Valamennyi menyétféle közt leginkább neki van meg az a szokása, hogy élelmiszer-raktárt rendez be magának, s nem ritkán egész sereg egeret, kis madarat, tojást és békát találhatunk tanyáján fölhalmozva. Gyorsasága teszi könnyűvé számára, hogy magát ily bőven el tudja látni.

A görény minden mozdulata ügyes, gyors és biztos. Mesterien érti a módját, hogyan kell odalopódzkodni, s jól számítja ki ugrásait; a legvékonyabb ágon is biztosan fut végig, a törzseken jól kúszik, a vízben úszik, bukik, szóval a zsákmányszerzés minden módját érti. E mellett ravasz, furfangos, óvatos, agyafúrt és gyanakvó állat, s általában rendkívül értelmes; ha megtámadják, bátor, haragos és harapós, szóval egészen rátermett a ragadozó életmódra. Szükség esetén a védekezésnek azt a módját is alkalmazza, amely egyébként a bűzös-borzok csoportjára jellemző. Bűzmirigyéből ugyanis rendkívül átható, bűzös folyadékot fröccsent ki, s ezzel az őt szorongató kutyákat gyakran sikerül visszahőköltetnie. Hihetetlenül szívós szervezetű állat. Igen nagy magosságról is veszedelem nélkül ugrik le, mindenféle fájdalmat csaknem közönyösen tűr, s aránylag csak nagyon súlyos sebekbe pusztul belé.

A közönséges görény március havában párosodik. Olyan helyeken, ahol állatunk gyakori, tanui lehetünk, amint a hím és nőstény tetőről-tetőre kergetőznek, vagy amidőn a vetélkedő hímek összemarakodnak. E közben éktelenül sivalkodnak, nem ritkán keményen egymásba kapaszkodnak, s azzal sem törődnek, hogy mint egy gombolyag, a háztetőről a földre gurulnak. Ekkor egy pillanatra széjjelmennek ugyan, de a következő percben a játék újra kezdődik. A nőstény kéthónapi vemhesség után, rendesen májusban, valami üregben, de még szívesebben valami fa- vagy rőzseraktárban 3–7 fiat hoz világra; ezek mintegy 14 napig vakok, s eleintén egészen fehér szőrűek, s csak lassanként veszik fel a szüleiket jellemző bundát. Az anya nagyon szereti kicsinyeit és nagy elszántsággal védelmezi mindennemű veszély ellen. Néha, ha vacka közelében neszt hall, még akkor is ráront az emberre, ha ez nem is támadja meg. Körülbelül 6 hétig a kölyköket mindennel ellátja az anyjuk, s csak ezután viszi őket magával portyázásra; a harmadik hónap elteltével már csaknem anyányiak.

Fiatal görényeket macska-anya is föl tud nevelni, s a kölyköket meg is lehet szelídíteni; de végül sincs az embernek sok öröme ebben a kis rablóban, mert ösztönszerű vérszomja idővel mégis csak kitör belőle, úgyhogy minden háziállatra nézve mégis csak veszedelmessé válik. Közös ketrecben rendszerint nem igen fér meg több görény egymással, hanem egymást agyonmarják, úgyhogy végül is csak a legerősebb marad életben.

A tengeri nyúl vadászatára a közönséges görényt épp úgy föl lehet használni, mint a vadász-görényt, mert a nyulat épp úgy kizavarja lyukából, mint ez utóbbi. Sőt még a rókát is kizaklatja lyukából a szelídített görény. S ismételten is hangsúlyoznunk kell, hogy a közönséges görény bátorsága minden várakozást fölülmúl, s a legarcátlanabb módon támad meg bármiféle állatot. A kutyák ellen is körömszakadtig védekezik.

A közönséges görényt jelentős kártevése miatt, mindenütt kíméletlenül üldözik. Minden szokásos fegyvert és csapdát fölhasználnak, hogy irtsák. De ahol nagyon sok az egér, a görény üldözésére igazán kár erőt pazarolni; sokkal helyesebb, ha nem bántjuk és inkább azon igyekszünk, hogy baromfi-óljainkat kitatarozzuk és számára hozzáférhetetlenekké tesszük.

A görény bőréből tartós, meleg prémet készítenek, ezt azonban valóban tűrhetetlen szaga miatt sok ideig jóval kevesebbre becsülték, mint amennyire tömöttségénél fogva megérdemelte volna. Legújabban azonban mégis több becsülete kezd lenni, s ma a legkényesebb hölgyek is viselik. Brasz szerint évenként mintegy 350.000 görénybőr kerül a piacra. A legjobb minőségűek termőhelye Hollandia, a bajor felföld, Észak-Németország és Dánia; az innen valók darabját 5 márkával fizetik. Kevésbé jók a Magyar- s a Lengyelországból származó példányok; a legkevesebbet érők végül az oroszországiak, valamint az ázsiaiak. Ezek darabjáért legfeljebb 2 márkát adnak. A görénybőrök túlnyomórészét az illető országban használják fel, de Svéd- és Finnországba meglehetős nagy a görénybőr-bevitel. A farok hosszú szőrszálaiból ecseteket készítenek; húsa teljesen élvezhetetlen, még a kutyák is undorodnak tőle.

Úgy látszik, az emberen kívül alig van a görénynek ellensége. Jó vadászkutyák nagy kedvvel és dühvel támadják, s ha utólérhetik, rendszerint hamarosan agyonharapják. Rajtuk kívül talán csupán a rókát számíthatjuk üldözői közé.

A fekete lábú görény (Mustela nigripes Aud. Bach.)

A menyétek csoportjának sajátságos színezetű képviselője továbbá a feketelábú görény. Amint neve is jelzi, különösen fekete lábai, s ezenkívül a homlokán látható fekete pánt jellemzik. Testének felső fele halványbarna, sőt majdnem fehér, alsó fele szintén fehér. Ennek a fajnak Észak-Amerika a hazája, még pedig a Sziklás hegységtől keletre – Kanzastól Montanáig és Észak-Dakotáig – terjedő vidék.

A mezei vagy pusztai görény (Mustela eversmanni Less.)

A legújabb magyar zoológiai kutatás egyik legérdekesebb eredménye a mezei vagy pusztai görény kérdésének beható megvilágítása, s ennek az érdekes pusztai fajnak Magyarország területén való kimutatása.

A kirgizek „sasyk-usün”-jét, amint Grevé írja, – Eversmann Orenburg és Buchara közt fedezte föl. Szerinte az Ural innenső oldalán nem is fordul elő, kivéve Szarepta és Asztrachan közt a Volga mellékét, s az orenburgi tartomány Uraltól délre eső részét. Nyugat-Szibériában az Altai hegység és az Ural hegység közt elterülő pusztákat lakja. Megjegyzendő, hogy Grevé még nem ismerte föl a pusztai görény faji önállóságát, és csak a közönséges görény fajváltozatának tartotta. Más búvárok utóbb a Don völgyéből, Odessza környékéről, sőt Tulceából (Románia) is megemlítették a közönségestől eltérő, fakósárga görényt.

A faj elterjedésének földrajzi képe volt az egyik főtényezője annak, hogy Éhik Gyula kettőzött figyelemmel kezdte az eléje kerülő görény példányokat vizsgálni. Erre különben másfelől barlangtani kutatásai során is ráterelődött a figyelme, amennyiben Kormos Tivadar egyik paleontológiai tanulmányában a barlangjaink diluviális rétegeiből napvilágra került összes ősgörény-maradványokat a Newton által leírt Mustela robusta fajhoz sorolta, miután csonttani vizsgálatai szerint az ősmaradványokat az ismert közönséges görényéinél nagyobb termetű fajra kellett vonatkoztatnia.

Viszont Éhik a mind nagyobb számban előkerülő, fakósárga példányok tüzetes átvizsgálásával, valamint a barlangokból előkerült csontmaradványok revideálásával kapcsolatban nemcsak azt a tényt tette nyilvánvalóvá, hogy az oroszországi pusztai görény, illetőleg ennek egyik fajváltozata (M. eversmanni hungarica Éhik) nálunk is él, hanem ezenfölül még azt is elvitathatlanná tette, hogy ez az állatfaj „itt, hazánk területén, helyesebben a középeurópai pleisztocén (diluviális) steppék területén alakult ki,” vagyis őslakója Magyarország földjének.

A mezei görényt külsőleg bundájának világos sárgásbarna, vagy szalmasárga színe jellemzi; a lábak és a mell tájéka barnásfekete; ugyanilyen színű a farka is. Az eddig megvizsgált hazai példányokról Éhik a következő leírást adja:

„A magyaróvári példány alapszíne világos, kifakult szalmasárga. Feje teteje a tarkóig füstös (a homlok világosabb), arcorra majdnem a szemekig egészen világos fehéres szalmasárga, a szem körül barnásfekete, a fülkagyló. belső tövén barnásfekete szőrök állanak ki, a fülkagyló kiálló része fehéres szalmasárga. A hát világos szalmasárga színét kétharmad részben fekete végű fedőszőrök teszik sötétebb árnyalatúvá, a legtöbb fedőszőr testének hátsó felén van. A farok végső fele tiszta fekete. A hasoldal világosabb és élénkebb színű, a hátsó lábak előtt a has középvonalában a szaturnuszvörösnek ragyogó világosabb árnyalata látható... A hátulsó lábak térdtől lefelé, a mellső lábak a válltájéktól kezdve, sötét barnásfeketék, ugyanilyen színű még a melltájék, a szegycsont caudális végétől kezdve a torokig.”

„A pusztapói görény hátának caudális fele sötétebb színű, minthogy a fekete fedőszőrök sűrűbben elhelyezettek. A has színéből a ragyogó szaturnuszvörös szín hiányzik. A budafoki példány alapszíne élénkebb szalmasárga színű, s általában világosabb színűnek látszik. Egyébként részleteiben a magyaróvári példány színével egyező. Hasonlóképpen a derekegyházi öreg hímpéldány színe is világosabb, a homlok világosabb, fejeteteje halványabban füstös.”

A további őslénytani kutatások számára rendkívül becsesek Éhiknek azok a megállapításai, amelyek szerint a mezei görény törzsalakjának (Putorius eversmanni) alsó második zápfoga (m2) igen kicsi, s ezzel szemben a barlangokból előkerült diluviális ősnek (P. eversmanni soergeli Éhik) ugyanez a foga gyakran egészen hiányzik, s ha megvan, aránylag kicsi. Ennek a fognak fokozatos elcsenevészedése tehát kétségtelen.

Már Radde-nak is feltűnt, hogy Kelet-Szibériában a görény megváltoztatta életmódját, amennyiben a sűrű erdőségeket általában kerüli, de viszont mégsem húzódik az emberi lakások közelében, mint Európában tapasztalták. Az erdőségnek legföllebb a szélét kedveli, vagy az erdőszéli kaszálókat, hogy a szénaboglyák alá húzódni szerető egérfélékhez könnyebben hozzájuthasson. Mindennél jobban kedveli azonban a magasfekvésű puszta kötött talaját, mert ott kedvére dúskálhat legkedvesebb prédájában, a bobakban, vagy pusztai marmotában mert ez az állat ott ugyancsak bőviben van. Ezenkívül a hegyvidék egyes szárazabb vidékein az ott tanyázó ürgefaj is le tudja kötni.

A dauriai magas pusztán – írja tovább Radde – ahol létének a bobak az alapja, nagyon érdekes módon gondoskodik téli zsákmányáról. A görény ugyanis még az ősz folyamán, tehát a fagy beállta előtt mély járatokat ás, amelyekkel az akkor még üresen álló bobak-fészkek közvetlen közeléig jut le. De viszont erősen ügyel arra, hogy a bobak-tanyák falát be ne törje. Erre ugyanis csak a tél folyamán keríti a sort, amikor a bobak – téli álomra – vackába húzódott, de az odavezető járatot erősen eltorlaszolja, úgyhogy a görény a befagyott torlasszal sem tudna boldogulni. Ilyenkor tehát csak azt a vékony réteget kell áttörnie, amely az ő általa ásott járat végét választja el az alvó bobak vackától, hogy kedvelt prédájához hozzájusson.

Radde ugyan sehol sem mondja, hogy föntebbi megfigyelései a pusztai görényre vonatkoznak, de ha ezeket Vásárhelyi István gazdatisztnek Éhik által („Ann. Mus. Nation. Hungar.” 1928) közölt leírásával összehasonlítjuk, alig kételkedhetünk abban, hogy Radde is a mezei vagy pusztai görényt figyelte meg.

„Igen érdekes és jellemző a mezei görényre – mondja Vásárhelyi – vadászatának módja is. Mert, míg a közönséges görény és menyét az alföldi fátlan vidékeken az egereket futkukban fogják el, addig a mezei görény a földből ássa ki az egérféléket. Főtápláléka (Pusztapón) az Apodemus sylvaticus és Microtus arvalis volt, de ha válogathatott, az Apodemus sylvaticus-t részesítette előnyben. Ezt igen jellemző módon ássa ki lakásából. Az ásást a lakás fölött kezdi meg és leás egészen a fészekig. A megzavart egér rendes körülmények közt, és ha van kijárati nyílás is, a kijárati csatornába szorul. A mezei görény, miután a fészket is kiszórta, fölülről nekifog a kijárati csatorna bővítésének és addig ás, míg a beszorult egeret lábával el nem éri. Hogy az egeret lábával veszi ki, azt az látszik bizonyítani, hogy a még ki nem ásott kijárati csatorna falán a görény karmainak nyoma mindig látható.”

Rendkívül jellemző, hogy a mezei görény az egér után való ásás közben többször is hirtelenül kiugrik a gödörből s gyorsan a kijárati nyíláshoz szalad, hogy az egér menekülését megakadályozza. Szaladgálásának nyomait a nedves vagy esetleg havas földön jól megláthatjuk. S hogy mily sűrűn futkos ezen a szakaszon a görény, abból is kitűnik, hogy néha 1–2 cm mély utat tapos magának. „Voltak napok, – teszi hozzá Vásárhelyi, – amikor reggelenként 8–10 ilyen módon felbontott egérfészket is találtam.”

„A mezei görény egereken és pockokon kívül a nyulat és foglyot sem veti meg, – mondja tovább megfigyelőnk – de hogy ez utóbbiakat elevenen fogta-e, avagy a helybeli kocavadászoktól megsebzett állatokat kerítette csupán kézre, nem sikerült megállapítanom.”

S hogy az ilyen ásva-vadászó menyétféle már régebben is föltűnt magyar földön, azt Méhelynek a delibláti homokpuszta és a Lokva-hegység állatvilágáról szóló dolgozata („Állatt. Közl.” 1903) is bizonyítja. Ebben ugyanis a következőket mondja:

„Ugyancsak Himjan úr egy másik emlősről emlékezett meg, melyet okvetlenül törekednünk kell megszerezni. Az állat szinte nyestnagyságú, szürke, szálkásan szőrösfarkú s télen kiássa és megeszi az ürgét. Mi lehet, a jövő télen talán kiderül.” Ehhez jegyzi meg Éhik, hogy „Vásárhelyi biológiai megfigyelései alapján határozottan állíthatjuk, hogy a kérdéses állat nem lehetett más, mint a Mustela eversmanni.

De hogy a mezei görény nem csupán vadászata módját illetőleg, hanem életmódja más részleteire nézve is jellemzően eltér a közönséges görénytől, lakóhelyének ismerete alapján is állíthatjuk. Az erre vonatkozó adatokat szintén Vásárhelyinek köszönhetjük, aki nagy türelemmel ásta ki Pusztapón a mezei görény lakását. Ezt Vásárhelyi közlései alapján Éhik a következőképp ismerteti:

„Az állat lakásába egy kb. 8 cm átmérőjű nyílás vezet: a bejárati csatorna rövidesen egy kamrába torkollik, amelyben kevés száraz füvet, egy megrágott nyúlláb-, lapocka- és oldalas húsdarabokat talált Vásárhelyi; ebből a kamrából egy 5 cm átmérőjű szelelőlyuk vezet a föld színére; ezenkívül egy másik csatorna vezet a föld mélye felé, amely ugyancsak egy kamrába torkollik; a második kamrában is kevés száraz fű volt; ebből a kamrából két csatorna ágazik el, az egyik vízszintesen halad előre és ebbe két, merőlegesen felfelé ásott vak csatorna torkollott; a másik járat, mely hátrafelé halad, vezetett a tulajdonképeni fészekbe, amely sok száraz fűvel volt puhára bélelve. A föld fölszínén, a bejárati nyílás mellett volt fölhalmozva a kikotort föld, a szelelő és bejárati nyílás között pedig egy kis kikapart gödörbe rakta az állat az ürülékét.”

Nagyon jellemző végül Vásárhelyinek az a megfigyelése is, hogy jóllehet az a kotorék, amelyből a mezei görényt kiásta, alig volt a tanyától mintegy 100 m-nyire, a kis ragadozó a baromfi állományban sohasem tett kárt. Ez tehát arra mutat, hogy a szárnyasoknak nem nagy kedvelője, míg a közönséges görényről ezt éppen nem mondhatnók.

Rendkívül érdekesek és az állat életmódjára több tekintetben új fényt vetők azok a megfigyelések is, amelyeket Kwaysser Viktor uradalmi intéző közölt Éhik Gyulával.

"A mezei görényt, – írja Kwaysser, –- Zemplén megye déli részén, jelenlegi lakóhelyem környékén, valamint a Szabolcs megyei Prügy község határában észleltem. Tapasztalataim szerint a mezei görény kizárólag éjjeli állat. Nappal még a legelhagyottabb helyeken sem látható. Kotorékját részint a nyilt mezőn, részint az emberi lakások közelében kotorja. Sátorfáját gyakran még szérűskertekben is fölüti, jóllehet ezekben, főként nyáron, nagy a forgalom. Az állat vidékünkön időközönként gyakorinak mondható. Hogy az ember közelsége mennyire nem zavarja, az is bizonyítja, hogy ez idén a jégverem agyagos oldalában tartózkodott, ahol tacskóim megfogták. De viszont annak ellenére, hogy az ember lakását nem kerüli, a mezei görény csűrben, padláson, gépszínben, kamrákban sohasem tanyázik, míg rokonát, a közönséges görényt ilyen helyeken is gyakran találtam. Kotorékját a szabad mezőn búza-, árpa-, zabtábla közepén is, de legtöbbet árokpartokon találtam. Az árokparti kotorékok gyakran 15–20 m-nyi távolságra voltak csak egymástól. Sajnos, nem volt módomban megfigyelni, vajjon egy, vagy több család lakta-e ezeket? Ami a mezei görény kotorék-építését illeti, az az – eddig ugyan még kétségtelenül nem bizonyítható – fölfogásom, hogyha az a vetéstáblák közepén van, az általa megölt hörcsög lakását foglalja el s alakítja át. Föltűnő, hogy a tábla közepén lévő kotoréknyílás mindig nagyobb, mint az árokparton levőé!”

„A mezei görény a vadász szempontjából sem mondható káros állatnak, a gazdára nézve pedig a leghasznosabb állatok egyike. Ártatlanságát, illetőleg hasznosságát eléggé bizonyíthatja az a körülmény, hogy annak a 25–30 példánynak, amely kezeim közt megfordult, gyomrában többnyire egér, hörcsög, s nagyon sok rovar-maradványt találtam. Ártatlansága mellett szól, hogy gyakorisága ellenére baromfit, vagy galambot egyetlen esetben sem bántott. A szérűskertben, ahol jelenlétét kétségtelenül megállapíthattam, a kert-csősz tyúkjai az akácfákon éjszakáznak, s mégsem fordult elő, hogy azokban kárt tett volna. Ebből arra is következtettem, hogy fára nem mászik.”

„Tányérvas csapdámba, – amelyet nem a mezei görény, hanem más rokonai ellen állítottam föl, – csalétkül földarabolt verebet, galambot és tojást alkalmaztam. Ilyen csalétekkel sok közönséges görényt, menyétet, nyestet, s nyusztot fogtam, s ezzel szemben soha, egyetlen mezei görényt sem! Ez a megfigyelés is kétségtelenül amellett szól, hogy madarakra, tehát baromfiakra sem vadászik. Föltűnő jelenség, hogy a kotorékjaiból kiöntött mezei görények mind nőstények voltak. A hímeket, amelyeket zsákmányul ejthettem, a határban levő kis hidak betoncsöveiből, vagy tengeriszár kúpokból zavarták ki és fojtották meg tacskóim. Egy ízben egy tengeriszár kúpban remek hím példányt sikerült sértetlenül megfognom, s ezt körülbelül 4 hétig tartottam is. Arra jöttem reá ugyanis, hogy kölyöktacskóim földalatti munkájához legjobb tanítómester a görény: szívós, bátor, harapós, de a kölyök kutyára veszedelmes még sem lehet. Ennek a fogságban tartott mezei görénynek is hiába adtam tojást, eleven vagy lőtt verebet, – soh'se nyúlt hozzá. De az egeret, ürgét, hörcsögöt a legnagyobb étvággyal fogyasztotta. Később annyira megszokott bennünket, hogy az eleven patkányokat szemünk láttára végezte ki.”

„Abban az esztendőben (1924) rengeteg egér, ürge, hörcsög és patkány volt nálunk. A patkányokat az ismert csapó-ládában fogattam, míg görényem egy rácsos ládában volt. Mindkét ládát egy üres helyiségbe vitettem, egymással szembeállítottam, s amikor a görény rácsát fölhúztam, ugyanakkor emeltük meg a patkányfogó csapóajtaját is. A patkány, amint a görényt észrevette, kétségbeesetten kezdett sivalkodni, jóllehet a kis ragadozó még hozzá sem nyúlt. Igaz viszont, hogy a görény azonnal hajszolni kezdte. Néhány bámulatosan ügyes fogással maga alá gyűrte. Egy pillanat s a patkány agyveleje már ki is volt harapva. Ezt a viadalt több ízben megismételtem. Gyakran erős, nagy vándor patkány került a fogóba. Ilyenkor a harc irtózatos volt: a két állatból azonnal egy gomolyag lett, amely úgy gurult, mint egy nagy labda. De a görény soh'sem tágított, s végül is – mindig biztos fogással – a patkány agyvelejét harapta ki. Görényem utóbb annyira belejött ebbe a mesterségbe, hogy mihelyt a patkányfogó-ládát megpillantotta, máris türelmetlenkedni kezdett. Alig várta, hogy a csapóajtót fölnyissuk. Ezt a viadalt sokszor 8–-10 személy is végignézhette, görényemet ez egy csöppet sem zavarta. Valóban sajnáltam, hogy ez a bátor, ügyes és hasznos kis állat a műkotorékban végül is egy már kitanult tacskó áldozata lett.”

„Mint különös jelenséget, szükségesnek tartom még megemlíteni, hogy vannak esztendeink (ilyen volt az 1928-i is!) amikor rágcsálót egyáltalán nem látunk. Ilyenkor ölyveink, menyétünk, s velük együtt mezei görényünk is teljesen hiányoznak. Ez is újabb bizonyítéka annak, hogy a mezei görényt a rágcsálók legnagyobb pusztítójának kell tekintenünk, másfelől pedig az is kitűnik, hogy a baromfiudvarok egyáltalán nem csábítják a bennök való kártevésre.”

„S végül még egy bizonyíték arra nézve, hogy a vadász szemszögéből sem lehet ezt a kis ragadozót kártékonynak mondanunk. Egyik szomszédos kartársam májusban, egy öreg nyúl hulláján 4 darab mezei görény-kölyköt talált. Az apróságok annyira ki voltak éhezve, hogy amikor a nyúl hulláját fölemelte azok rajta tapadtak, mint a piócák. De hogy a nyulat nem az anyjuk végezte ki, egyfelől abból következtetem, hogy a megvizsgált gyomor-tartalmakban nyúlmaradványokat nem találtam, sem pedig nyulat üldöző mezei görényt nem láttam, – másfelől pedig egy közvetlen tapasztalatomra is támaszkodhatom. Egy téli éjszakán, amikor „nyúl-síróval” rókát csalogattam, a nyilván szintén vadászatra indult s bizonyára éhes mezei görény, amely akkor közelembe került, egyáltalán nem reagált a nyúl-sírás hangjára.”

„Megjegyzem végül, hogy a mezei görényt az itteni nép, – s bizonyára ennek alapján a bőrös zsidó is, – világos színe miatt molnár görénynek nevezi.”

Ami pedig a ma élő pusztai görény fajváltozatait illeti, Éhik lépésről-lépésre haladó vizsgálataival kimutatta, hogy a Mustela eversmanni faj jellegzetes példányai az Altai-hegység körüli pusztákon élnek; innen nyugat felé haladva, már Oroszországban is bizonnyal több fajváltozattal kell számolnunk. Úgy látszik, hogy nyugat felé M. eversmanni alfajai „fokozatosan nagyobbodnak és színük ezzel kapcsolatban fokozatosan halványabb lesz.”

A vadászgörény (Mustela eversmanni furo L.)

[Régi neve: Mustela putorius furo.]

Vadászgörény (

Vadászgörény (Mustela eversmanni furo L.).

Éhik Gyula klasszikus görény-tanulmánya alapján állíthatjuk, hogy a vadászgörény semmi egyéb, mint a mezei görénynek a fogság és szelidítés révén kitenyésztett s kissé megváltozott alakja, amely csak abban tér el a törzsalaktól, hogy bundája egészen halványsárga-színű, szeme pedig vörös. Egyébként koponyájának alkata és fogainak – főképp az alsó utolsó zápfognak – nagysága, a mezei görényével egyező.

A vadászgörény a legrégibb idő óta ismeretes, de mindig csak szelidített állapotában. Aristoteles iktis, Plinius pedig viverra néven említi. A kanári szigeteken egy időben annyira elszaporodott az üregi nyúl, hogy az ott lakók Augustus császártól kértek ellenük segítséget. A császár néhány viverrát küldött nekik, s ezek csakugyan kitünő szolgálatot tettek. Beeresztették őket a nyúlak vackába s a kis ragadozók azonnal kizavarták őket, egyenesen az előre elkészített hálókba. Az arabok idejében már furo volt a vadászgörény neve, s amint Albertus Magnus írja, Spanyolországban megszelidítve tartották s úgy használták, mint manapság.

Vadászgörényt tehát másutt ne is keressünk, csupán fogságban. A mezei görény albinotikus példányaitól azonban nagyon nehéz, sőt majdnem lehetetlen megkülönböztetni. Legfőként az üregi nyúl vadászatára használják. Angliában azonban a patkányok irtására is alkalmazzák őket, s azokat a példányokat, amelyek erre a célra beválnak, „patkányölők”-nek nevezik, szemben azokkal, amelyek csak nyúlvadászatra használhatók. Az előbbieket jóval többre is becsülik. A vadászgörényt kalitkában vagy ládában tartják, amelynek fenekére sok szénát vagy szalmát almoznak. Az almot gyakran föl kell újítani; s fontos, hogy télen az állatot a hidegtől megóvjuk. Rendesen tejjel és zsemlyével tápláljuk, de egészségüket jobban fentarthatjuk, ha frissen leölt állatok gyönge húsával tápláljuk őket. Lenz megfigyelései szerint igen olcsón lehet őket békákkal, gyíkokkal és kígyókkal eltartani, mert a csúszómászókat és kétéltűeket nagyon szeretik.

Lényét illetőleg a vadászgörény nagyon hasonló a közönséges görényhez, de nem annyira eleven és mozgékony; vérszomja és rablótermészete azonban semmiben sem marad el a rokonáé mögött. Még ha meglehetősen jóllakott is, szinte dühöngve rohanja meg a galambokat, tyúkokat s a házinyulakat; nyakon ragadja őket, s addig nem bocsátja el zsákmányát, amíg benne életet sejt. A sebeikből kicsurgó vért hihetetlen mohósággal nyalja föl, s úgy látszik, hogy agyvelejük is inyencfalat számba megy náluk. A csúszómászókat nagyobb óvatossággal támadja meg, mint a többi állatokat, mintha sejtené a keresztes vipera veszedelmes voltát. A vízi siklót és a lábatlan gyíkot, Lenz szerint, habozás nélkül megtámadja, még akkor is, ha azelőtt sohasem látta őket; s bármily hevesen, gyorsan tekergőznek, beléjük mar, összetöri hátgerincüket, sőt jókora darabot föl is fal belőlük. A keresztes viperához azonban nagyon óvatosan közeledik, s a veszedelmes állatot a teste közepén igyekszik megharapni. Ha már a vipera egyszer megmarta, minden elképzelhető furfangot fölhasznál, hogy méregfogait kikerülje, sőt némelykor annyira fél tőlük, hogy egyszerűen meghátrál és a harcteret a viperának engedi át. A vipera marása ugyan nem mindig halálos a vadászgörényre, de beteggé teszi és elveszi bátorságát.

A vadászgörény tökéletes megszelidítése ritkán sikerül; de van rá példa, hogy egyik-másik úgy követte lépten-nyomon a gazdáját, mint a kutya s minden aggodalom nélkül szabadon lehetett bocsátani. De a legtöbb mégis inkább úgy tesz, hogy a kalitkából való megugrása után azonnal beveszi magát az erdőbe, tanyát üt valami elhagyott lyukban, lehetőleg az üregi nyúl vackában, amelyben a nyarat kényelmesen kihúzza. A szabad életmód rövid idő alatt is visszazökkenti őt eredeti vadságába, s az embertől teljesen elszokik. Bolle szerint különösen a Kanári-szigeteken vannak ilyen teljesen elvadult vadászgörények. Ahol azonban zordabb az éghajlat, a telet mindig nagyon megsínylik, sőt az rendesen halálukat is okozza, mert szervezetük ellenálló képessége csökkent. Nagyritkán az is megesik, hogy a megugrott vadászgörény hosszabb idei csatangolás után újra fölkeresi gondozója házát, s onnan tesz nagyobb vadászkirándulásokat.

A vadászgörény hangja tompa morgás; fájdalmának éles visítással ad kifejezést, ezt azonban nagyritkán hallani. Rendesen csöndesen összegömbörödve hever a vackán, s csak akkor élénkül föl, ha vadászatra nyílik lehetősége.

Fischer János szerint a vadászgörény évenként kétszer, de gyakran háromszor is párosodik. A párzás ideje egyáltalán nincs bizonyos hónapokhoz kötve. A nőstény hat heti vemhesség után, 5–8 fiat hoz a világra; ezek Meiszner („Deutsche Jägerzeitung,” 1904) szerint 30–35 napig vakok. Anyjuk nagy odaadással gondozza, s körülbelül két hónap mulva választja el őket; ekkor már külön is fölnevelhetők. A vadászgörény anyja minden vonakodás nélkül fogadja be kölykei közé a vadon élő görények kölykeit is, s éppoly szeretettel gondozza ezeket is, mint tulajdon csemetéit. Az így nevelkedett tejtestvérek később is nagyon jól megférnek egymással. Fogságban tartott vadászgörénnyel is éppúgy kell elbánni, mint a többi menyétfélével, de mégis tekintettel kell lenni arra, hogy a szabad életmódtól és levegőtől már elszokott, és ügyelni kell, hogy a kényes jószág meg ne fázzék. Körültekintő gondozás mellett a vadászgörényt 6–8 évig, sőt Fischer szerint 17 esztendeig is el lehet tartania.

Bármily kitűnő szolgálatokat tesz is a vadászgörény az üregi nyulakra való vadászat alkalmával, aránylag mégis nagyon kevés a haszon ahhoz a költséghez képest, amelybe eltartása kerül. Állatunkat csupán csak a rendes vadászidényben, vagyis októbertől februárig lehet az üregi nyúl vadászatához fölhasználni, az év többi részében pedig jól kell tartanunk a nélkül, hogy a legkisebb hasznunk is lehetne belőle. Az is sokat levon értékéből, hogy csakis a félig, vagy egészen meglett üregi nyulak ellen lehet fölhasználni, mert ha nyúlfiakat is talál a tanyán, rögtön megöli és fölfalja őket, ő maga pedig leheveredik a puha, meleg vacokba, gazdája pedig várhatja, amíg megúnja.

Vadászatra reggel szoktak vele elindulni. A vadászgörényeket puhán kibélelt kosárban, ládikóban, sőt esetleg a vadász-tarisznyában viszik ki. A nyúltanyához érve, minden „járt lyuk”-at és folyosót megkeresnek és mindegyik elé egy zsákformára szabott, mintegy 1 m hosszú hálót helyeznek; ez utóbbi egy nagy gyűrű köré van kötve és rajta megerősítve. Erre aztán a főjáratba bebocsátanak egy vadászgörényt, s ezután ezt a nyílást is rögtön elzárják. Mihelyt a nyulak észreveszik rettegett ellenségük benyomulását, riadtan menekülnek kifelé, s ekkor egyenest belefutnak a hálóba; ebben mindjárt agyon is verik őket. A vadászgörényt kis szájkosárral vagy fogai lereszelésével szokták megakadályozni abban, hogy a nyulakat vackukban meg is ölje; hogy pedig a vadász a görény minden mozdulata felől tájékozódhassék, éleshangú csengőt akaszt a nyakába. Azelőtt, nevezetesen Angliában összevarrták a szegény kis állat ajkait, mielőtt az üregi nyúl járataiba bebocsátották; szerencsére ma már meggyőződtek róla, hogy a szájkosár is megteszi a szolgálatot.

Mihelyt a vadászgörény valamely folyosó száján megjelenik, nyomban fölveszik, mert ha ideje van másodszor is visszamenni a nyúlfészekbe, ott lefekszik, s gyakran órákig is elpihen. Nagyon célszerű füttyszóra, vagy hívásra rászoktatni. Ha nem jön ki, mindenfélekép csalogatják, hogy újból megfoghassák. Így például egy hajlós bot végére nyulat kötnek, s ezt dugják be a lyukba. Nincs vadászgörény, amely ilyen csalogatásnak ellent tudna állani; vérszomja fölülkerekedik, mohón beléharap a nyúlba, s ezzel együtt kivonszolják.

Brehm azt is tapasztalta, hogyha a vadászgörény üregi nyúlra való vadászás közben esetleg más ellenségre talál, amely az elhagyott nyúlfészekben ütött tanyát, a görény habozás nélkül megtámadja azt is. Néha megesett például, hogy közönséges görény húzódott volt meg a vacokban. S ekkor szörnyű küzdelem fejlődik ki a két egyforma erejű és ügyességű rokon között. A vadászgörény tulajdonosa ugyan egy csöppet sem örül a harcnak, mert hiszen ennek kimenetele nagyon is nyilt, s könnyen megeshetik, hogy a kis vadásztárs a fűbe harap.

A vadászgörény ilyen háborús viszony ellenére is szívesen párosodik a közönséges görénnyel, s a vadászok igen nagyra becsülik a keresztezésből származó korcsokát. A korcsok jobban hasonlítanak a görényhez, mint a vadászgörényhez, s az előbbitől csak pofájuk, és torkuk világosabb színezetével térnek el. Szemük egészen fekete, s e réven villogóbb, mint a vadászgörényé. Érdekes tapasztalat, hogy a korcsok a szülők jó tulajdonságait egyesítik magukban: könnyebben szelidíthetők, és nem annyira bűzösek, mint a közönséges görény, e mellett erősebbek, bátrabbak, s a hideggel szemben nem annyira érzékenyek, mint a vadászgörény. Bátorságuk szinte hihetetlen. Rettentő dühvel támadnak bármely ellenségre, amelyre az üregekben rábukkannak. Nem ritkán azonban gazdájukkal szemben is vadak s érzékenyen megmarják.

Amint ismeretes, az üregi nyúl nálunk csak túl a Duna egyes részein s Üllő környékén van elterjedve. Ezzel van szoros kapcsolatban az is, hogy a vadászgörényt szinte ritkaságnak mondhatjuk Magyarországon. Amint Méhely írja, a Nemzeti Múzeumban látható kitömött példány Gödöllőről való, s nagyságra nézve bármely közönséges görénnyel vetekszik.

b) Igazi menyétek (Mustela L.)

A közönséges menyét és legközelebbi rokonai, az igazi menyétek (Mustela) alnemének képviselői, még sokkal karcsúbb és nyulánkabb termetűek, mint a többi menyétfélék. Koponyájuk valamivel keskenyebb, s hátul szűkebb, felső tépőfoguk egy kissé más alakú, mint a görényeké. Az ide tartozó fajok legszívesebben szántóföldeken, üregekben, sziklahasadékokban, kövek és farakások alatt tanyáznak, s nappal épp úgy portyáznak, mint éjjel. Jóllehet a legkisebb termetű ragadozók, de bátorság és vérszomj tekintetében a menyétfélék családjának legjellegzetesebb képviselői.

A közönséges menyét (Mustela nivalis L.)

Közönséges menyét  (

Közönséges menyét (Mustela nivalis L.).

Közönséges menyét csontváza

Közönséges menyét csontváza

A közönséges menyét egész hossza 20 cm, ebből azonban 4.5 cm a kis farokra számítandó. Az amúgy is nagyon nyulánk törzs a hasonló szabású nyakkal és fejjel egyetemben még a valóságnál is karcsúbbnak tűnik föl. Mondhatjuk, hogy az orra hegyétől a farka végéig csaknem mindenütt egyformán keskeny, csak az egészen kinőtt példányokon láthatunk a lágyék tájon némi befűződést, s ezeknek kissé hegyesebb is az orruk. Törzse nagyon rövid és vékony végtagokon nyugszik; lábak nagyon picinyek, talpa az ujjpárnák közt szőrös, ujjai vékony, hegyes és éles karmokkal fegyverzettek. Aránylag rövid farka tövétől a végéig fokozatosan vékonyodik. Orra tompa, s egy hosszant futó barázda bizonyos fokig kettéosztja. Széles és hegyén lekerekített füle oldalt és feltűnően hátul van. A ferdén metszett szem kicsiny, de nagyon villogó. Egész testét közepes hosszúságú, síma szőr födi, s csak az orr tájon látszik kissé dúsabbnak. Hosszabb, mereven álló sörtéket a szem környékén láthatunk; ezek közelében néhány rövidebb sörte is van. Gereznája vörhenyes barna. A felső ajak széle, testének alsó oldala, valamint lábainak belső fele is fehér. Szájzuga mögött kicsiny, kerekded, barna folt látható, s néha még a has világos szőrözetét is tarkítja egy-egy barna petty. Ez a színezet meglehetősen állandó, úgyhogy még a mérsékelt, illetőleg forró égöv alatt sem módosul jelentékenyen.

Blau, akinek hosszabb ideig voltak fogságban tartott menyétek, („Zool. Beobachter”, 1913) azt írja, hogy az ő 8 állatja közül 6 világosabb vagy sötétebb fahéjbarna színű volt. Ugyanő azt is megemlíti, hogy több példányon látott barna pettyeket a világosszínű hason, másokon viszont a barna alapon lépnek föl egészen szabálytalanul fehér foltocskák; igen gyakori ez a jel az arcorron, úgyhogy némely esetben az állat feje egyenesen barnafehér tarkának mondható. Ha nem is gyakran, de előfordul ez a háton, főként a válltájékon is. Hogy ezeken a Magdeburg környékéről való, nyári bundás állatokon ez a színeződés egyéni variáció, abból is kiviláglik, hogy ez a tarkázat a vedlés után is megmaradt.

Északon, itt-ott már Kelet-Poroszországban is, a menyét épp úgy téli bundát ölt, mint közeli rokona, a hermelin, s ilyenkor ő is egészen fehér; farka vége azonban, ha némelykor nagyon sötét is, mégis csak barna, s nem oly szép fekete, mint a hermeliné. Ugyanúgy áll a dolog Kelet-Európában is. Felső-Magyarországon, Galiciában, Csehországban, Alsó-Ausztriában és Bukovinában is találunk teljesen fehér bundát öltött menyéteket, de fölváltva olyanokat is, amelyek egész éven át megtartják eredeti barna bundájukat. Fatio különben télen a Szent-Gotthardon is megfigyelt fehér menyétet. Pohl, aki nagyon behatóan tanulmányozta a menyét megfehéredésének föltételeit („Wild u. Hund”, 1912), ebben a tekintetben három övet különböztet meg: 1. a meleg és mérsékelt öv, (hegyvidéken az előhegyek öve) állandóan barnabundás menyétekkel; 2. az átmeneti öv, vegyest fehér és barna télibundás példányokkal; 3. a hideg-öv (hegyvidéken a havasi táj) télen kivétel nélkül fehérbundás menyétekkel.

„Azonságos viszonyokat tárnak elénk hazánk menyétjei is, – írja Méhely. Hosszú és szigorú telű felföldjeinken (pl. Árvamegyében és Brassómegyében) a menyét többnyire hófehér ruhában van, ellenben alacsonyabb dombvidékeinken és az Alföldön télen is gyakran megtartja barna színezetét.”

Pohl hívta föl a figyelmünket a nemek közt megállapítható nagyság-különbségre. Szerinte ugyanis a hím a 34 cm-t is elérheti, a nőstény pedig esetleg 18 cm-nél nem nő hosszabbra. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy némely vidéken a hím és a nőstény közt nincs nagyság-különbség.

A közönséges menyét Európaszerte elég közönséges, de Észak-Ázsiában talán még jóval gyakoribb; Észak-Afrikába is átterjed. Épp úgy előfordul a sík, mint a hegyes vidéken, a cserjék nélkül szűkölködő Iapályokon épp úgy, egyaránt. Mindenütt talál megfelelő tanyát, mert mindenütt be tud rendezkedni, s talál, vagy teremt oly búvóhelyet, amelyben ellenségeivel szemben biztonságban érezheti magát. így hol odvas fákban, kőrakásokban, régi falakban, hol alámosott vízpart alatt, hol pedig vakondtúrásokban, hörcsög- és patkánylyukakban üt tanyát. Télire nagyon szeret pincékben, szénapajtákban, padláson és istállókban, sőt városokban is meghúzódni. Ahol nem zavarják, nappal is kóborol, ahol üldözik, rendszerint csak éjjel portyázik; vagy ha mégis kénytelen nappal, csak a legnagyobb óvatossággal teszi.

Ha az ember vigyázva és nesztelenül megy el olyan helyek mellett, ahol menyétek tanyáznak, könnyen megfigyelheti a kis állatokat. Alig észrevehető zörej hallatszik a lombok közt, s egy kicsinyke, barna állatka surran tova, de mihelyt az embert megpillantja, fölágaskodik és figyelni kezd. Az apróságnak rendesen eszébe sem jut a megfutamodás; inkább bátran és dacosan tekintget körül, sőt egyenesen kihívó arcot vág.

Nem is egyszer történt, hogy ez a vakmerő teremtés magát az embert is megtámadta, s csak hosszas viaskodás után adta föl a harcot. Egyes esetekben a mellette elmenő ló lábába is annyira belékapaszkodott, hogy ló és lovas vállvetett igyekezete is alig tudta őt eltávolítani. Bátorságával fölülmulhatatlan lélekjelenlét párosul. A menyétnek a legszorultabb helyzetében is mindig van még valamiféle kiútja; még a ragadozó madár karmai közt sem adja föl a küzdelmet. A főlényes erejű héja ugyan nem sokat teketóriázik a hozzá képest nagyon is gyönge aprósággal, mert hatalmas karmaival minden veszély nélkül megragadhatja, s mielőtt a szegény áldozat észretér, már keresztül is döfheti karmaival, vagy puszta szorításával meg is fojthatja. A gyöngébb ragadozómadaraknak azonban nagyon is tanácsos jól megfontolniok, mielőtt menyétpecsenye szerzésre adják fejüket.

Egy megfigyelő szemtanuja volt, amint egy kánya levágott a mezőre, s onnan egy kis állatot ragadott föl magával a levegőbe. Egyszerre csak a madár ingadozni kezdett, röpülése bizonytalanná vált, s végül holtan bukott le a földre. A meglepett néző odasietett, s ekkor egy menyétet látott onnan vígan tovaosonni. A kis állat nem vesztette el lélekjelenlétét, félelmetes ellenségének átharapta a nyakát és így megmenekült. Hasonló tapasztalatokra tettek szert három varjúval kapcsolatban is, amelyek elég vakmerőek voltak a jelentéktelennek látszó kis állatot megtámadni. Ám csúnyán elszámították magukat, mert kísérletükért életükkel fizettek.

Egy ilyen egyenlőtlen küzdelemnek nagyon tanulságos esetét mondja el Lenz. A küzdelem egy fogságban tartott menyét s egy hörcsög közt folyt le. Ebben az esetben a kis ragadozó újból és újból megtámadta a jóval nagyobb és erősebb hörcsögöt, természetesen eredmény nélkül. Végül is mindkét állat olyan sebeket szenvedett, hogy mindketten belépusztultak.

Önként értetődik, hogy az ily bátor, vakmerő teremtés félelmetes rabló lehet; s a menyét valóban ilyen is. Hadat üzent valamennyi kis emlős állatnak s gyakran irtózatos pusztítást visz véghez közöttük. Az emlősök közül a házi-, erdei- és mezei egerek, vízipockok, patkányok, vakondok, fiatal hörcsögök, mezei- és házinyúlak esnek neki zsákmányul. A madarak osztályából a csirkéket, galambfiókákat, pacsirtákat, s általában a földön fészkelőket fojtogatja leginkább, de a fákon is kirabolja a fészkeket, s az alvó madarakat megöli. A csúszómászók közül a gyíkot, vízi siklót és a lábatlan gyíkot vadássza, sőt a veszedelmes keresztes viperát is megtámadja, ámbár ennek többszöri harapásától elpusztul. Mindezeken kívül fölfalja a békákat és halakat is, s általában bármiféle húst megeszik; még a tulajdon testvéreitől sem irtózik. A legkülönbözőbb rovarfajokat csemegének tekinti, s ha rákhoz jut hozzá, ennek páncélját nagyon ügyesen töri föl. Kicsiny termete és bámulatos ügyessége nagy segítségére van vadászatainál. Azt lehet mondani, hogy voltaképpen egyetlen kicsiny állat sincs tőle biztonságban. Fölötte gyorsan fut, nagyon jól kúszik, pompásan úszik; villámgyors mozdulataival és hirtelen fordulataival szükség esetén aránylag hatalmas ugrásaival könnyedén támadja zsákmányát vagy menekül ellenségei elől. Nagy előnye, hogy a legszűkebb nyílásokon és hasadékokon is keresztülfér, s így mindenhová belopózhatik. Bátorsága és vérszomja pedig betetőzi a ragadozásra való rátermettségét. Még azt is megfigyelték, hogy a menyét társasan is vadászik. Ezen annyiban nem csodálkozhatunk, amennyiben szereti a társaséletet, s némely helyütt meglehetős nagy számban él. így Pechuel-Loesche hét meglett menyétet (valószínüleg egy család tagjai voltak) látott, amelyek egy bokros helyet szabályszerűen meghajtottak, a nélkül, hogy az őket szemmel tartó embertől túlságosan zavartatták volna magukat.

A kisebb állatokat nyakszirtjükön vagy fejükön csípi el, a nagyobbakat nyakuknál fogva igyekszik megragadni. A tojások kiszívásában is mester: egyik végükön egy vagy több lyukat üt, s azután oly ügyesen szürcsöli ki tartalmukat, hogy egyetlen csöpp sem megy veszendőbe. Ha nagyobb tojást akar elhurcolni, állítólag állával a melléhez szorítja s úgy viszi; a kisebbeket egyszerűen szájába fogja. Ha nagyobb állatot sikerül megölnie, megelégszik ennek vérével, húsához hozzá sem nyúl; a kisebb állatokat mindenestől fölfalja. Amit egyszer megragadott, azt többé nem bocsátja el. Ilyenkor aztán ügyet sem vet arra, hogy van-e tanuja vérengzésének, vagy sem. A lakott házak közvetlen közelében is csaknem minden tartózkodás nélkül vadászik.

Pohl megfigyelései szerint a menyét párzása nincs pontos időhöz kötve, hanem az év bármely szakában megtörténhetik. Természetes, hogy ilyenformán minden időszakban akadhatunk kölykekre. A nőstény öt heti vemhesség után 5–7, de néha csak 3, kivételesen azonban 8 vak fiat is hoz a világra. Szénával, szalmával, falevéllel s más effélével béleli ki odvas fákban, valami lyukban, vagy más rejtett helyen kiszemelt fészekforma vackát. Kölykeit nagyon szereti, sokáig szoptatja, s még azután is hónapokig eteti házi, mezei és erdei egerekkel, amelyeket elevenen hordoz oda nekik. Ha nyugtalanítják, a szájába veszi és máshová költözteti fiait. Veszedelem esetén az anya határtalan elszántsággal kél csemetéi védelmére. Mihelyt a kecses kis állatok kissé megnőttek, nappal gyakran játszadoznak az anyjukkal, s épp oly lebilincselő, mint tanulságos látvány; amint a kis társaság fényes nappal vígan hancurozik a réten, s főként oly helyen, ahol bőven van vakondtúrás. Ilyenkor elemükben érzik magukat. Majd ebből, majd meg amabból a lyukból kandikál ki egy-egy fejecske; a kis, villogó szempár kíváncsian tekint szét minden irányban. Ha csöndes a táj és biztonságban érzik magukat, egyik a másik után búvik elő a földből, s vídáman kergetőznek a zöld fűben. A testvérek incselkednek, futkároznak, s eközben tanui lehetünk annak a bámulatos ügyességnek, amely ennek a nemzetségnek sajátja. Ha ilyenkor az ember rejtekhelyén köhint, vagy tapsol egyet, apraja-nagyja nagy ijedten menekül vissza a lyukakba, s egy szempillantás alatt hült helye a ficánkoló társaságnak. De mégsem! Kis vártava megint csak előbukkan egy fejecske valamelyik lyukból; utána csakhamar a második, majd mindjárt a harmadik, s rövidesen ismét együtt vannak valamennyien. Újból kémlelődnek és ha megbizonyosodnak, hogy a veszély elmult, vígan folytatják a mulatozást. S ha most újra megijesztjük őket, már föl sem veszik; hamarosan meggyőződhetünk róla, hogy most már nem hajlandók ilyesmit komolyan venni. Az apróságok egyre vakmerőbbek, sőt arcátlanabbak lesznek, s végre mit sem törődve az emberrel, játszanak tovább.

A fiatal menyétek akkor legalkalmasabbak a megszelídítésre, amikor anyjuk védőszárnyai alól jutnak fogságba. Hogy megszelídítésük mennyire sikerülhet, igazolja egy hölgy elbeszélése is, amelyet Wood a „Natural History” lapjain tett közzé.

„Ha tenyeremre egy kevés tejet öntök, – beszéli a hölgy – az én szelíd menyétem jó sokat fölnyal belőle; de alig akar csak hozzá is nyúlni a neki annyira kedves folyadékhoz, ha nem tisztelem meg azzal, hogy tenyeremen nyujtsam neki. Mihelyt jóllakik, aludni tér. Rendes tartózkodási helye az én szobám, csakhogy módot kellett rá találnom, hogy kellemetlen szagát illatos anyagokkal teljesen ellensúlyozzam. Nappal egy párnában alszik, melynek belsejébe utat talált. Éjjel ketrecében, egy pléhdobozban nyugszik, de mindig nagyon kelletlenül megy be börtönébe, s örül, ha megint kieresztik. Ha előbb bocsátják szabadon, mint fölkeltem, az ágyamba jön és ezernyi pajkos bohóság után takaróm alá búvik, hogy kezemben, vagy keblemen pihenjen. De ha már ébren vagyok, amikor bejön, akkor legalább félórát szentel nekem, s a legkülönfélébb módokon hízeleg nekem. Úgy játszik az ujjaimmal, mint a kis kutya, fölugrik a fejemre, vagy a nyakamra, körüljárja a karomat, vagy a derekamat, s mindezt olyan könnyűséggel és kecsességgel, aminőt még semmiféle más állatnál sem tapasztaltam. Ha a kezemet 1 m távolságra elébe tartom, beléugrik és sohasem hibázza el az ugrást. Ha valami különösebb célt tűz ki magának, nagy ügyességgel és ravaszsággal igyekszik azt elérni...

„Jártában-keltében mindenre figyel, ami körülötte történik. Minden repedést szemügyre vesz, s minden észrevett tárgyat alaposan megvizsgál. Ha látja, hogy vidám ugrándozásait megfigyelik, menten fölhágy velük, s rendszerint inkább aludni megy. Mihelyt azonban fölébred, megint éppoly élénk, s ott folytatja vidám ugrándozásait, ahol abbahagyta. Sohasem láttam rossz kedvűnek, kivéve, ha becsukták, vagy nagyon gyötörték. Ilyenkor rövid mormogással fejezi ki elégedetlenségét; ez a hang egészen eltér attól, amelyet jókedvében hallat.

„Elevenség, ügyesség, valamint hang tekintetében leginkább a mókushoz hasonlítható. Nyáron át keresztül-kasul futkos a házban, a hűvösebb idő beálltával azonban abbahagyja csatangolásait. Úgy látszik, a meleget nagyon kedveli, s gyakran, ha ágyamon játszik és a nap besüt az ablakon, megfordul, odafekszik a napsütötte helyre, s ott dünnyög egy darabig.

„Vizet csak akkor iszik, ha nem kap elég tejet, s ilyenkor is nagyon óvatosan. Úgy tetszik, mintha csak éppen le akarná magát hűteni, s egyébként szinte rettegne a víztől; a tejet azonban nagy gyönyörűséggel issza, de mindig csak csöppenkint, s mindannyiszor csak nagyon keveset szabad ebből az óhajtott folyadékból a tenyeremre öntenem. Valószínű, hogy a szabadban éppúgy issza a harmatot, mint tenyeremből a tejet. Amikor egy nyári zápor alkalmával esővizet gyűjtöttem, ezt egy kis tálban eléje tettem s arra bíztattam, hogy menjen belé, s fürödjék meg, a kis kópé nem állott kötélnek. Erre megnedvesítettem egy darab vásznat, eléje terítettem, ezen azután látható élvezettel hempergett.

„Takaros kis kedvencemnek jellemző sajátossága a kíváncsiság. Egyenesen lehetetlen előtte valami ládát, szekrényt vagy dobozt fölnyitni, sőt egy papirosdarabot is kézbevenni a nélkül, hogy az én menyétem azt a tárgyat közelebbről meg ne vizsgálja. Ha valahova oda akarom csalni csak valami papirost vagy könyvet kell kezembe vennem és azt figyelmesen vizsgálnom, tüstént ott terem, karomon fölfut, s a legnagyobb figyelemmel nézegeti az illető tárgyat. Végre meg kell még jegyeznem, hogy menyétem örömest eljátszik egy fiatal macskával s egy kutyával, amelyek már meglehetős nagyok. Fölmegy a hátukra, nyakukba, s vagy a lábukon vagy a farkukon kúszik föl, de a nélkül, hogy azoknak csak a legkisebb kellemetlenséget is okozná.”

A menyét tökéletes megszelídítésének azonban nem az egyetlen példája. Egy angol a fészkéből fiatalon kiszedett kölyök-menyétet úgy magához szoktatta, hogy az állat mindenüvé elkísérte őt. Több más állatbarát is vitte annyira, hogy ezek a takaros kis állatok nemcsak a házbán járhattak-kelhettek szabadon, hanem a házon kívül is.

Jó bánásmód mellett a menyét 4–6 évig is életben marad a fogságban; a szabadon élő életkorát 8–10 évre tehetjük. Sajnos, hogy tudatlan emberek sokféleképp üldözik a hasznos kis állatkát és sokszor csupa kedvtelésből is megölik. Az olyan csapdába, amelyekbe tojást, kis madár vagy egér húsát teszik, a menyét könnyen megfogható. Néha patkány-kelepcékbe is betéved. Arra a jelentékeny haszonra való tekintettel, amelyet a menyétnek köszönhetünk, ezt a hasznos kis állatkát inkább hathatósan védenünk kell, a helyett, hogy pusztítjuk. Nyiltan bevallhatjuk, hogy egérfogásra egyetlen más állat sem olyan alkalmas, mint a menyét. Az a kártevés, amelyet esetleg egy rosszul bezárt tyúkólban vagy galambdúcban rovására írhatunk, hasznossága mellett számításba sem jöhet.

A hermelin (Mustela erminea L.)

Hermelin (

Hermelin (Mustela erminea L.) nyári bundában.

Hermelin (

Hermelin (Mustela erminea L.) téli bundában.

A menyét legközelebbi rokona a hermelin, hölgymenyét, vagy nagymenyét, amely mind alak, mind életmód tekintetében fölötte hasonlít a közönséges menyéthez, csakhogy jóval nagyobb. Teljes hossza 32–38 cm, amelyből a farokra 8–10 cm esik. A kisebb alakra vonatkozó adatok nőstényekre értendők. „Viszont Magyarországon sokkal nagyobb példányok is vannak, – írja Méhely – mert például az, amelyet Jeitteles Répászky plébánostól Boldogkő-Váraljáról kapott 1861-ben a fark fekete végszőreivel együtt csaknem 48 cm, azok nélkül 44.5 cm hosszú volt, s ebből 35 cm esett a fej és törzs hosszúságára.”

Brehm szerint a skandináviai példányok általában kisebbek, mint a németországiak. Cavazza az Alpok némely vidékén, jelesen a Monte Rosán, az Ossalai havasokban, a Trentino több pontján s a Mongiojén valóságos törpe hermelint talált, amelynek nőstényei mindössze csak 25 cm, hímjei pedig 28 cm hosszúak, amiből a farokra mintegy 7–8 cm esik; egyébként a nagyobb termetűtől semmiben sem különbözik. Ugyanezt a törpe alakot, amelyet az irodalomban Mustela erminea minima Cavazza néven ismernek, Studer Wallisban, a Szent Gotthardon és a Maggia völgyben találta („Mittlg. Naturf. Gesellsch.” Bern,1913).

A hermelin testének felső oldala és farkának töve nyáron barnásvörös, télen fehér; gyapjúszőre nyáron vörhenyes-barna, télen tiszta fehér. Testének alsó oldala mindig fehér, némi sárgás árnyalattal, farka vége pedig állandóan fekete.

A hermelin színváltásának magyarázatát illetőleg a természetbúvárok fölfogása különböző. Schwalbe kutatásai („Morphol. Arbeiten” II.) óta tudjuk, hogy ebben az esetben kettős vedléssel van dolgunk. Vagyis ősszel friss fehér, tavasszal pedig ugyancsak friss barna szőrszálak jelennek meg. A vedlés nem állandóan megszabott időben megy végbe, mert hol gyorsabb, hol lassúbb ütemű; olykor néhány nap alatt is lezajlik. Melegebb vidékeken, mint például Dél-Angliában és Írországban, a hermelin nem ölti föl fehér téli ruháját. Ezzel szemben Erdélyben enyhébb télen is egészen fehér bundájú.

A hölgymenyét az óvilág északi felében nagyon elterjedt. A Pyreneusoktól s a Balkántól észak felé Európa egész területén megtalálható. Ezenkívül pedig nagyon közeli rokonai vannak Elő-, Észak- és Közép-Ázsiában, Szibéria keleti partvidékén, valamint Észak-Amerikában is. Mindazon országokban, amelyekben a hermelin előfordul, egyúttal gyakori is; Németországban például ez a leggyakoribb ragadozók egyike. Nálunk Bielz Erdélyben, Mojsisovics pedig a Bácskában és Szerémségben mondja gyakorinak, míg Kocyan szerint a Magas-Tátrában, Margó szerint pedig Budapest környékén inkább ritkának mondható.

A menyéthez hasonlóan a hermelin is minden vidéken, sőt minden helyen megszokik, s ért hozzá, hogy kényelmessé tegye tanyáját. Földi lyukakban, vakond- és hörcsögtanyákon, sziklahasadékokban, falrepedésekben, kőrakások alatt, fák odvában, lakatlan épületekben, és száz más efféle búvóhelyen üti föl sátorfáját. Rendszerint ugyan a nappalt átalussza, de nem ritkán fényes nappal és az emberek szeme láttára is csatangol. Portyázásra azonban mégis leginkább alkonyatkor indul. Napszállta felé nagyon élénk és virgonc. Ha az ember ilyenkor tanyája közelében járkál, nem kell soká várakoznunk és keresgélnünk, hogy fölfedezzük az okosszemű és gyors észjárású állatkát. Ha a közelben elrejtőzhetünk, könnyen megfigyelhetjük sürgés-forgását. Amint a türelmetlen és kíváncsi, sőt bizonnyal éhes állat előbúvik, mindenekelőtt tanyája legközelebbi környékét kutatja át. Ilyenkor egész teljességében bontakozik ki mozdulatainak gyorsasága, ügyessége és kecsessége. Hol angolnához hasonlatosan siklik a kövek vagy a bokrok ágai közt, hol mozdulatlanul megül egy pillanatra, nyúlánk derekát magasra fölpúposítja, még sokkal inkább, mint a macska; hol pedig valami egérlyuk, vakondtúrás, vagy hasadék előtt áll meg hirtelen, és beleszimatol. Még akkor sem teljesen nyugodt, ha egy helyben áll, mert a füle és szeme, sőt az orra is örökké mozog, kis fejét pedig villámgyorsasággal forgatja minden irányban. El kell ismernünk, hogy minden néven nevezhető testgyakorlásnak mestere. A legnagyobb könnyedséggel fut és ugrik, kitűnően kúszik és szükség esetén széles folyókon is gyorsan és biztosan úszik keresztül.

Ezt az életleírást pompásan egészíti ki Herman Ottónak az erdélyi Mezőségen, a Hódostó környékén tett egyik megfigyelése, amelyet Méhely is közölt volt:

„A hölgymenyét – írja Herman Ottó – Erdélyben nem éppen ritka, de megvallom, hogy oly körülmények között, oly helyen, mint aminők között az elejtett példányt találtam, ezt az állatfajt nem kerestem volna. A nádat télben házfedelekre való felhasználás végett vágják. Megtörténik azonban, hogy a tulajdonos elkésve kénytelen egy-egy nádboglyát a tóban hagyni, miután, ha a jég felolvad, kihozatala lehetetlen. Egy ilyen nádboglya bojtos tetejébe fészkelte be magát a szép hölgymenyét, s megjegyzendő, hogy lakását csak úszva érhette és hagyhatta el. Maga a fészek egy a nádbojtok közé alkalmazott roppant nagy tollakból összetuszkolt gömb volt. Voltak benne pergő ruca (Anas querquedula), leginkább seregély és réti sármány (Emberiza miliaria) tollak. Általam szorongatva úszva igyekezett menekülni és éppen a tó tükre felé tartott, amidőn a halálos lövés érte. Az évszaknak megfelelően még fehér volt (márc. 28.). A seregélyekkel és sármányokkal könnyen boldogulhatott, mert ezek úgyszólván fészkére ültek, a rucákhoz azonban csak úszva juthatott, s e tehetsége eddig nem volt ismeretes. Mind összevéve itt ritkaság, s a legöregebb parasztok alig láttak életükben egyet.”

Testi ügyességével teljes összhangban állnak a hermelin értelmi képességei is. Éppoly bátor, mint rokona, a kis menyét, s faja vérszomjával fékezhetetlen rablóvágyat egyesít. A hermelin sem ismer olyan ellenséget, amely őt komolyan megfélemlíthetné, mert bizonyos körülmények közt vakmerőségében még magát az embert is megtámadja, mint ezt Hengstenberg körorvosnak alább következő leírása is bizonyítja.

„Engedje meg, – Brehmnek 1869 augusztus 8-iki kelettel, –hogy oly eseményről értesítsem, amelyet ön talán fontosnak fog minősíteni. Tegnapelőtt estefelé Braun, bochumi állomásfőnök 5 esztendős kis fia egy árok szélén játszott, egyszerre elcsúszott, s kezeivel előre az árokba zuhant. Ekkor egy hermelin villámgyorsan nekiugrott a fiúcskának s kétszer is beléharapott a kezébe. A gyermek erősen vérezve szaladt haza, ahol egy véletlenül ott időző irgalmas nővér tette föl sebeire az első kötést. Majd engem hívtak, s én megállapítottam, hogy singcsonti ütőere teljesen át van harapva, s ebből ívalakú sugárban szökellt ki a vér. A sebnek egészen olyan félköralakja volt, mint az állat fogsorának. Valamivel följebb, a hüvelyk izűlete mögött egy másik hasított bőrsebet találtam. Az a véleményem, hogy a hermelinnek kölykei voltak ahhoz a helyhez közel, ahol a fiú az árokba bukott, s azért harapta meg a gyermeket, mert védelmezni akarta csemetéit.”

A hölgymenyét mindenféle kis emlősre és madárra vadászik, amelyet tőrbe ejthet, s nem ritkán oly állatot is megtámad, amely testmagasság tekintetében őt magát jóval fölülmúlja. Egér, vakond, hörcsög, tengeri nyúl, veréb, pacsirta, galamb, tyúk, a fészkéről elrabolt fecske, kígyó és gyík a hermelinnek rendes zsákmánya, sőt még a mezei nyúl sem érezheti magát biztonságban tőle.

„Ismeretes, – beszéli Müller Károly, – hogy a hermelin veszedelmes ellensége a nyúlnak, különösen nyáron, amikor a buja vetés s a magas fű eltakarja a kis rablót, megkönnyíti számára a leskelődést, s az áldozat megközelítését. Ilyenkor bő zsákmányra tesz szert a gyáva nyulak seregéből. Egyszer éppen jó alkalmam nyílt egy halódó nyúlhoz s ennek vérétől megittasodott gyilkosához, egy hermelinhez könnyű szerrel hozzájutni. Azt azonban ennek a tapasztalatomnak ellenére sem tartottam lehetségesnek, hogy egyetlen egy hermelin néhány hét alatt féltucat nyulat lephessen és ölhessen meg, míg az 1865. év nyarának utóján magamnak is alkalmam nyílt erről személyes meggyőződést szerezni. Alsfeld közelében néhány paraszt több ízben hallott esténként panaszos nyúl-sírást a zabostáblák felől, de ügyet sem vetettek rá. Míg végre egyikük elhatározta, hogy utána jár a dolognak. Figyelésének harmadik napján újra hallotta a nyúl-sivalkodást, mire gyorsan odaszaladt, s amint közelebb ért, egyre szűkebb körben látta hullámzani a zabkalászokat. Hirtelen csönd lett, s pár pillanatnyi keresgélés után, megtalálta a végsőt vonagló öreg nyulat. Amikor lehajolt érte, egy hermelin fekete farkvégét pillantotta meg a nyúl teteme alól kikandikálni. Az otromba paraszt azonnal ráhágott s egész testsúlyával ránehezedett a nyúlra, hogy a kis ragadozót agyonnyomja, s mindaddig úgy maradt, amíg a fekete kis farokvégben némi élet mutatkozott. De alig emelte föl a lábát, a kis gyilkos támolyogva bár, de elég gyorsan kiugrott a nyúltetem alól és fogait csattogtatva szembefordult a paraszttal. Ez szerencsére a kapanyéllel fejbe kólintotta, s így megbosszulta a nyúl halálát. Utóbb kiderült, hogy a hermelin elől, a nyakán harapta agyon az áldozatát. Engem is odavezettek a követ törő napszámosok, s magam is láthattam a gyilkosság nyomait; az emberek ez alkalommal részint a zabföldön, részint a szomszédos árokban még öt döglött nyulat találtak, s mindegyiknek főleg a nyaka és a feje volt megrágva. Egynek kivételével még valamennyi süldő, meglehetősen friss példány volt. A napszámosok, akik még két hétig dolgoztak azon a helyen, többé nem tapasztaltak nyúl ellen intézett hermelin-támadást, ami azt bizonyítja, hogy az agyonvert példány volt az egyedüli gyilkos.”

Az ilyen esetek különben mindig kivételek, mert ilyen vakmerőségre csak némely hermelin vetemedik, olyanok, amelyek már tapasztalták, mily könnyű a náluk aránylag sokkal nagyobb nyulat is megölni. Ők is tapasztalásból okulnak, mint a leopárd, s a tigris. „Sajátságos, – jegyzi meg Bell, – hogy a hermelintől megtámadott nyúl éppen nem él természetadta előnyeivel. Hiszen egy-két ugrásával és iramodásával éppúgy lerázhatná a hermelint, mint ahogy megmenekül a kutya, vagy a róka támadásától. Azonban úgy látszik, a jámbor tapsifüles nem igen hajlandó komolyan venni törpe termetű ellenségét, s egykedvűen ugrik csak kissé odább, mintha egyáltalán nem volna mitől tartania. S ez a könnyen vevése nagyon sokszor okozza romlását.

A legkedvesebb látványok egyike, amikor a hermelin kedvelt prédájára, a vízi pocokra vadászik. Ezt a rágcsálót a javíthatatlan gyilkos szárazon és vizen egyaránt üldözi, s bármily egyenlőtlennek és kilátástalannak tűnik is föl a hermelin számára a vízben való viaskodás, a vége mégis csak az, hogy fölülkerekedik a pockon. A kis rabló elsősorban is minden lyukba belé szimatol. Kitűnő szaglása pontosan tájékoztatja a felől, vajjon a kérdéses lyukban egy vagy két vízi pocok tartózkodik-e. S mihelyt a hermelin egy ilyen jó prédát ígérő tanyát kifürkészett, azonnal belémászik. A pocoknak természetesen első dolga, hogy rémülten a vízbe ugrik, s egyenesen a nádasnak tart, hogy ebben egérutat találjon; de ez sem menti meg legkonokabb üldözőjétől. Fejét és nyakát kutyamódjára a víz fölszíne fölött tartva, a vidra gyorsaságával úszik a hermelin, s a számára mégis csak idegen elemben a menyétfélék konok kitartásával üldözi a menekülő pockot. S ha csak valami véletlen közbe nem jő, a pocok rendszerint veszve is van ilyenkor. A kúszásban való bámulatos ügyessége éppúgy nem mentheti meg életét, mint leleményes bújkálása sem. A kis hóhér folyton a sarkában van és a pocok erős metszőfogai végül sem mérkőzhetnek a ragadozó tépőfogaival. Az élet-halálharc olykor a vízben ér véget, s a fáradhatatlan győző – fogai közé kapva a megfojtott prédát – kiúszik a partra, hogy ott kényelmesen fölfalhassa. Wood beszéli, hogy néhány hermelin egy-két nap alatt a vízi pocoknak népes tanyáját pusztította el.

A hermelin nálunk februárban vagy márciusban párosodik. Április, május vagy június hónapban a nőstény 4–13 vak kölyket hoz a világra. Heinroth szerint, a vemhesség legalább 74 napig tart. „A berlini állatkertben tartott hermelinpár hímje – mondja tovább Heinroth – 1904. évi február 11-én kimúlt; a nőstény 1904 április 26-án 13 vak kölyket vetett. Ezekek 5 és fél hét mulva kinyílt a szemük és pompásan fejlődtek.” Meiszner („Deutsche Jägerzeitung”, 1904) fogságban tartott hermelineknél a kölykök vakságát 9 hétig tartónak találta.

Az anya rendesen kedvező fekvésű vakondlyukban, vagy más hasonló helyen puhán bélelt vackot készít a maga s jövendő csemetéi számára. Odaadó szeretettel táplálja és gondozza kicsinyeit, s egész őszig eljátszogat velük. Csak tél kezdetén válnak meg hű gondozójuktól az egészen anyányivá fejlődött fiatalok. Ha valami veszély fenyeget, az aggódó anya szájában hordja biztosabb helyre ivadékát; ha kell, még vizen is átviszi őket. Csak akkor kezdi meg velök az együttes kirándulásokat, amikor már jócskán megnőttek, s ilyenkor aztán alaposan kioktatja mesterségük fogásaira. A kis tanítványok rendkívül tanulékonyak, úgyhogy már rövid idő mulva versenyeznek anyjukkal bátorságban, ravaszságban, gyorsaságban s az öldöklés vágyában.

A hermelint mindenféle csapdában fogják, gyakran még patkányfogóban is, amelybe olykor szintén megfogódzik. Ha ilyenkor ember közelít hozzá, éles sivításban tör ki, ha ingerlik, erős visítással támad neki az embernek, egyébként pedig csak halk prüszköléssel árulja el szorongását. A meglett korukban fogságba kerülő hermelinek rendszerint rövidéletűek, mert ingerlékenységüket nem tudják levetkőzni és sem a ketrechez, sem ápolójukhoz nem tudnak hozzászokni. Legtöbbször még annyira sem lehet velök menni, hogy az eleséget elfogadják; s oly dűhbe jönnek, hogy sokszor ennek következményekép múlnak ki. Azonban ha fiatalok, még a kotorékból szedjük ki őket, nagyon megszelídülnek és sok örömet szereznek gazdájuknak. Egyesek állítólag úgy megszelídültek, hogy szabadon járhattak-kelhettek, s kutyaként követték gazdájukat. Nagy ritkán a meglett korban fogságba kerülőkkel is eredményt érhet el a szelidítő.

„1843-ban, karácsony előtt néhány nappal – beszéli Grill – egy farakásban elfogott hím hermelint kaptam. Szép fehér téli bundája volt. Hófehér ruhájával éles ellentétben állott kerek, fekete szeme, vörösbarna orrocskája és fekete farkhegye; ezenkívül csak a fark tövén s a farok belső oldalán volt némi gyönge, kénsárga árnyalat látható. Eleinte egy nagyobb lakatlan szobában helyeztem el, amely csakhamar tele lett a menyétféléket jellemző, kellemetlen szaggal. Bámulatos volt a kúszásban, ugrásban, nemkülönben az elrejtőzködésben, könnyedén fölkúszott az ablakfüggönyökön, s ha ott fönnt elfoglalt helyén megijesztették, rémült visítással ugrott le a padlóra. A második napon a kályha csövén futott föl és sokáig maradt ott csöndesen, míg végül, több óra mulva jó kormosan bújt elő. Gyakran órákig elbosszantott, amikor hiába kerestem, míg végül is olyan helyen akadtam rá, ahol legkevésbbé gyanítottam. Mivel a szobát nem fűtötték, nemsokára egy ágyba fészkelődött be; de mihelyt nyílt az ajtó, rögtön leugrott búvóhelyéről. Ettől fogva az ágy volt legkedvesebb búvóhelye. Ha a: ember hirtelen indult feléje, rendesen abba bujt belé; de hogyha szólt hozzá és különben csöndesen viselkedett, gyakran nem futott tovább, sőt nagy kíváncsian még néhány lépést is tett előre, eközben hosszú nyakát előre nyujtva, és egyik kezét föl is emelve. A kíváncsiság különben általánosan ismert tulajdonsága, a német parasztnép közmondást is csinált rá: „A kis menyét szereti, ha dícsérik.” Ha nagyon figyel, vagy ha valami gyanúsnak tűnik föl előtte, s messzebre akar látni, mint amennyire alacsony termete képesíti, leül a hátsó lábaira és magasra tartja fejét. Gyakran fölemelt nyakkal, lehajtott fejjel és fölpúposított háttal fekszik. Futás közben egész teste annyira lelapul, hogy apró lábai alig vehetők észre. Ha valaki közel megy hozzá, mielőtt elmenekül, éles, rikácsoló hangon ugatni kezd. Hangját a nagy tarka harkályéhoz hasonlíthatnók leginkább; prüszkölése a macskáéra emlékeztet, de jóval élesebb. Még gyakoribb eset, hogy úgy sziszeg, mint a kígyó.

„S amikor harmadnapon a hermelint egy nagy kalitkába tettük, s azt tapasztalta, hogy ebből nem tud kijönni, másfelől pedig magát teljes biztonságban érezte, – senkit sem engedett magához közelíteni, illetőleg amennyiben valaki ezt tette, dühösen, fogait csattogtatva ugrott neki a rácsnak, s ezenkívül a szarka csörgéséhez hasonlatos rikácsoló hangot hallatott. Lakásában a kutyától sem félt, s egyik a rácson kívül, másik azon belül keményen ugatta egymást. Ha egy üres keztyűujjat dugtak be a rácson, belémart és dühösen cibálta. Felbőszítéséhez elegendő volt, ha fekvőhelyéről fölzavarták, s ilyenkor farkával minden szőrszála fölborzolódott.

„Általában nagyon gonosz indulatú. A zenét ki nem állhatja. Ha ketrece előtt gitároznak, eszeveszetten ugrik neki a rácsnak, s mindaddig ugat és sziszeg, amíg csak a játékot abba nem hagyják. Prédájának szétszaggatásához sohasem használja karmait, mindig csak a fogaival esik neki.”

„Amikor nyugvóra tér, többször körbe forog s amikor alszik, karikába pöndörödik, úgyhogy orra farka tövéhez kerül; a farka pedig ilyenkor a test görbületét követi, úgyhogy ilyenformán majdnem kettős karika képződik. A hideg iránt nagyon érzékeny. Ha csak egy kissé hűvös a szoba, állandóan vackán kuporog, amelyet mohával és tollal ő maga párnázott ki, s egyúttal két kijárattal is ellátott; ha innen kizavarják, szemmelláthatóan didereg. De ha meleg van, örömest gubbaszt a ketrecében levő fenyőbokor tetején. Időnkint egész testét, a farka hegyéig végig tisztogatja; tisztaság-érzékét azonban az olyasmi nem bántja, ha ebédje után ott ragad egy-két toll. Ez pedig gyakran megesik. A ketrece közelébe helyezett lámpa fénye bántja a szemét; de azt a sűrű hálós patkányfogót, amelynek segítségével annak idején a szobában megfogtam volt, semmi áron sem akarta világos kalitkájáért cserébe lakóhelyül elfogadni. félhomályban szép zöldes fényben villog a szeme. Kalitkája meglehetősen sűrű acélsodronyait gyakran összeharapdálta, s az így támadt nyíláson óvatlan pillanatban ki is szökött börtönéből. Mindjárt az első napokban azzal adta okosságának világos tanujelét, hogy gondosan kerülte legkedvesebb búvóhelyeit, mihelyt észrevette, hogy vissza akarják csalogatni ketrecébe. Ezt hamarosan ki kellett cserélni egy erős vasketreccel, amelynek padlója és földje fából volt ugyan, ezeknek átrágásával azonban sohasem tett kísérletet. Ellenben igen gyakran harapdálta a vasrácsot, mert ki szeretett volna szabadulni. Ürüléke számára meghatározott helye volt, s ez nagyon megkönnyítette lakásának tisztogatását.

„Az első két napon néhány nyírfajd fejét és lábait falta föl a hermelin. Már kezdetben is nagyon kedvelte a tejet, s az apró madarak húsán kívül ez volt legkedveltebb tápláléka. Egy napi eleségül alig volt elegendő két sárgarigó. Legelső sorban a fejet falta föl, de végül is elfogyasztott mindent a tollakon kívül. A nagyobb madaraknak, mint például a szajkónak meg a szarkának a fejét és a lábait mindig meghagyta. Még ha éhes volt is, nyers tyúktojáshoz napokon át sem nyúlt, mindaddig, amíg ki nem lyukasztottam; így aztán igen gyorsan kiitta tartalmukat. A friss marhahúst nem kedveli. Csámcsogva eszik és szürcsölve iszik, mint a kölyökkutyák vagy malacok. Említésre méltó, hogy alsó állkapcsa mennyire mozgékony. Falás vagy ásítás közben alsó állkapcsa csaknem derékszögben áll a felsőhöz, olyanformán, mint a kígyóké. Ez a feltűnő vonás régebben még arra is alapot nyujtott, hogy a két fajta állat közt bizonyos hasonlatosságot mutassanak ki. Evés közben csaknem egészen behunyja a szemét, orrát és ajkait pedig úgy összeráncolja, hogy egész arca egyetlen lapos fölületet alkot. De ha a legkisebb neszt hallja, azonnal fölfigyel, s mindaddig nem eszik tovább, amíg azt hiszi, hogy megfigyelik. Az élő kis madarat sem támadja meg rögtön, hanem csak akkor, amikor körülötte minden elcsöndesül, s a madárka a félelemtől dermedten ül; ilyenkor körülszimatolja, s ha a madár életjelt ad, a fejét roppantja össze. Viszont áldozatát ritkán öli meg egy pillanat alatt, hanem inkább azt szereti, ha hosszabb ideig vergődik. S ezt a gonosz vonását akkor is tapasztaltam, amikor egy nagy vándorpatkányt engedtem be hozzá elevenen. Ekkor eleinte jóideig ugráltak egymás körül, de nem támadták meg egymást; úgy látszott, hogy tartottak egymástól. A szokatlanul nagy termetű patkány nagyon goromba volt s dühösen beleharapott a rácson át bedugott botvégbe. A hermelin számára odakészített tejet is megitta. A kis ragadozó az egy méter hosszú kalitka túlsó végén húzódott meg csöndesen. A helyzetnek olyan képe kezdett lenni, mintha a kalitkának a patkány lett volna a régi gazdája, s a hermelin csak éppen az imént került volna belé.

„Amint a patkány jóllakott, láthatólag azon volt, hogy a hermelintől minél távolabb kerüljön; de amikor én közelébe tuszkoltam, mindig a patkány volt a támadó fél; s ha a küzdelmet a termet és az indulat döntötte volna el, a többi szemlélővel egyetemben magam is nyiltnak vélhettem volna a kimenetelt. Néhányszor valóban úgy látszott, hogy a hermelin veszve van; de hogy valójában mégis ő volt főlényben, abból látszott, hogy vágásai gyorsabbak és biztosabbak voltak. Rajtaütései oly gyorsak voltak, hogy a szemlélő még szájának fölnyitását sem láthatta, s visszavonulásai oly gyorsak voltak, mint a kígyóé. A küzdelem életre-halálra ment. A patkány állandóan csikorgatta a fogát és vinnyogott, míg a hermelin csak akkor ugatott, amikor védekezésre szorult. Mindketten egymás körül ugráltak, de egészen a csaknem 1 m magas fedélig is. Később a patkány támadó kedve alább hagyott, s ekkor kezdett a hermelin fölülkerekedni. Ennek minden támadása nyilt volt, s előlről a patkány fejének irányult. Egyik sem tágított. Az utolsó összecsapásnál a hermelin a patkány hátára került, kezeivel szorosan a vállába kapaszkodott, s minthogy a legyőzött fél a küzdelmet föladta, jóideig mindketten oldalra dűlve maradtak. Ezalatt azonban a győztes ragadozó fogait a patkány tarkójába vágta, mire a patkány kimúlt. Ekkor egész hosszában szétmorzsolta a patkány hátgerincét, s meg is ette, de meghagyta egész bőrén kívül a fejét, lábait s a farkát is. Éppen így bánt el a hermelin egy másik, hasonló nagyságú patkánnyal is. Sohasem láttam, hogy a megölt emlősöknek vagy madaraknak vérüket szívta volna ki, – mint ezt néha mondogatják – hanem inkább azt tapasztaltam, hogy áldozatát rögtön fölfalta.

Csak miután az állat már mintegy négy hónap óta volt birtokomban, próbáltam neki hízelegni; igaz kesztyűt húztam. Hamarosan megharapott ugyan, de fogai hegyét nem éreztem, s a marásnak sem volt nyoma. eleinte igyekezett símogatásom elől kitérni, utóbb azonban szemlátomást jól esett neki a dédelgetés: ilyenkor hátára feküdt és behunyta a szemét. Másnap ismételtem a kísérletet, mert erősen eltökéltem, hogy lehetőleg megszelídítem. Nemsokára lehúztam a kesztyűt, s úgy foglakoztam vele; semmi baj sem történt. Szívesen tűrte, hogy símogassam és vakargassam, ameddig csak akartam; még azért sem haragudott meg, ha a száját fölnyitottam. De mihelyt testét átfogtam, ángolna ügyességével és hajlékonyságával siklott ki kezeim közül. Csak csöndesen és lassan volt szabad hozzá közelednem, ha nem akartam elijeszteni, s azt a szabályt, amelyet a vadállatokkal foglalkozóknak sohasem szabad szeme elől téveszteni, vagyis, hogy mindig bátran, de jóindulattal közeledjünk hozzájuk, vele szemben is be kell tartanunk.

„De csakhamar vége szakadt örömömnek. A hermelin szemlátomást mindenhezebben ette meg a kis egereket és madarakat s az én takaros kis kedvencem, amely hét hónapon keresztül annyi gyönyörűséget szerzett nekem, július 15-én kalitkájában halva feküdt. Halála után kétségtelen meggyőződést szerezhettem arról, amit egyébként már előbb is sejtettem, hogy felső tépő fogait kivéve, minden foga csaknem a tövéig volt elkoptatva; legnagyobb mértékben a szemfogai. Vajjon a hermelin életkora volt az oka ennek? Vagy pedig esetleg a vasrács harapdálásával koptatta le ennyire? Valószínű, hogy itt mind a két tényezőt tekintetbe kell vennünk,

„Mivel azt állítják, hogy a hermelin, ha ingerlik, vagy megijed, bűzös váladékot fröccsent ki farmirigyéből, meg kell jegyeznem, hogy az én hermelinem sohasem tette ezt puszta gonoszságból, sőt még akkor sem, ha ingerelték, ha nem egyedül csak ijedtében. Ha dühében ugatva és sziszegve és a farkán a szőrt fölborzolva rontott előre, ezt a szagot sohasem éreztem, sőt még a legnagyobb patkányokkal való kemény küzdelem folyamán sem; de igenis éreztem akkor, amikor menekült. Fogsága kezdetén ez gyakran megesett, mert hiszen minden váratlan zörejtől vagy más, képzelt veszedelemtől mingyárt megijedt; de mikor már jobban megszokott, ritkán történt. S két vagy három hónapi fogság után csak egyetlen esetre emlékszem, amikor t. i. a kalitka ajtaját hevesen bevágtam. Ettől annyira megijedt; hogy a kalitka tetejéig ugrott, s ekkor ugyanaz az erős bűz terjengett, aminőt az első napokban tapasztaltam. Ennek folytán tehát hajlandó vagyok föltenni, hogy e folyadék kifröccsentése nem függ az állat akaratától, hanem teljesen önkéntelenül történik. Valószínű, hogy a hermelin, ha nagyon megijed, nem tudja összehúzni farmirigyeinek záró izmait, s a folyadék így szabadul ki. Föltehető, hogy a hasonló mírigyekkel ellátott többi rokonfajnál is így magyarázható a dolog. S ez természetes is! Ha az állatnak oka van a félelemre, erre a különben jelentéktelen védőszervre a veszély idején van szüksége; de mire való lenne olyankor, amikor állatunk fölényben van, vagy pedig tökéletesen bízik erejében?”

A hermelin bőréből ugyan nem valami különösebben drága, de szépségénél fogva mégis nagyon kedvelt prémet készítenek. Hajdanán csak fejedelmek viselhették, de most közönséges halandó is hozzájuthat. A piacra kerülő hermelinprémek száma, és ezzel kapcsolatban természetesen értékük is igen nagy ingadozásoknak van alávetve. Brasz szerint Szibéria prémhozama 20.000–800.000 közt ingadozik. Nevezett prémkereskedő 25 esztendő előtt bizonyos számú hermelinbőrért 7 márkát fizetett; ugyanennyiért 1906-ban 400 márkát kellett fizetnie, viszont 1911-ben a fizetendő összeg csak 280 márkára rúgott.

A szalagos menyét (Mustela frenata Lcht.)

A közönséges menyétnek és a hölgymenyétnek Ázsiában és Amerikában lakó rokonai annyira hasonlók az imént leírt két fajhoz, hogy bővebb ismertetésük bizonnyal fölösleges lenne. A leginkább eltérőnek Észak-Amerika délibb részeitől Dél-Amerikáig elterjedt szalagos menyét (Mustela frenaka Lcht.) mondható; ez arcorra fehér mustrázatának köszönheti nevét. Ez a mustrázat típusos esetekben egy fehér homlokpántból áll, amely a szemig is lenyúlik. Ez a mustrázat azonban egyedek és vidékek szerint nagyon változó. Némely esetben csak a szemek között, illetőleg fölött látható egy-egy keskeny csíkká sorvad. Sőt az is előfordul, hogy az egészből nem látható egyéb, mint a fülek tövén néhány fehér szőrszál. Úgy látszik, hogy a leírt mustrázat északról dél felé mindinkább fejlett alakot ölt. Így a legészakibb alaknál (Mustela xanthogenys Gray) még alig van valami nyoma, ez tehát az összekötő kapocs a szalagos menyét s a többi menyétek között.

c) Nyércek (Lutreola Wagn.)

A nyérc és legközelebbi rokonai, amelyeket Wagner a Lutreola alnembe csoportosított, a görényhez nagyon közel álló menyétfélék. Ez utóbbiaktól elkülönítő bélyegei a következők: kissé laposabb koponya, nagyobb szemfogak, rövidebb végtagok, lábujjai közt jobban felötlő úszóhártyák, aránylag hosszabb farok, valamint a vidráéra emlékeztető tömött, síma, rövidszőrű, fényes, és alul-fölül egyaránt barna színű gerezna. Az idetartozó fajok közül az európai nyércet, vagy vidranyestet, s ezenkívül az amerikai nyércet ismertetjük bővebben. Ennek a két állatfajnak életmódját a legújabb időkig is nagyon hézagosan ismertük, sőt mondhatjuk, hogy az európai nyércre vonatkozó megfigyelések még mindig nagyon rászorulnak a kiegészítésre és tökéletesítésre. Brehm különösen egy Lübeck vidékén élő vadász megfigyeléseire támaszkodik.

Az amerikai nyérc életmódjáról már Audobon, valamint Wied herceg közölt adatokat.

Az amerikai nyérc (Mustela vison Schreb.)

Az Észak-Amerikában honos nyérc alakja és színezete minden főbb vonását illetőleg európai rokonához hasonlít; nagyság tekintetében azonban valamivel fölülmúlja ezt. A színbeli eltérés rendszerint csak annyi, hogy testének felső és alsó fele egyaránt sötét dióbarna, farka feketés barna, s állcsúcsa fehér. Prémjét azonban sokkal többre tartják az európai nyérc prémjénél, mert puhább és tömöttebb.

Mivel ennek a két állatnak életmódja valószínűleg minden fontosabb vonást illetőleg megegyezik, célszerűnek látszik az említett amerikai szerzőknek: Audobonnak és Wied hercegnek az amerikai nyércről szóló leírását ismertetni, hogy ezek kapcsán módunkban legyen az európai vidranyest életmódjának kiegészítése.

Audobon szerint a hermelin után az amerikai nyérc a legtevékenyebb, s legtöbb nyomot hagyó ragadozó a gazdaságok közelében, mert e faj egy vagy két példányának jelenlétét csakhamar elárulja kis kacsák és csirkék nyomtalan eltűnése. Az egyetlen eszköz, amellyel ettől a kártékony ragadozótól megszabadulhatunk, a türelem. Ezt maga Audobon is tapasztalhatta, amidőn egy példány közvetlenül háza közelében, egy kis tó kőtöltésébe fészkelődött be. A tavat voltaképp a major rucái számára duzzasztották föl, s így a ragadozó számára eszményi jó vadászterületet nyujtott. Tanyáját éppoly vakmerőséggel, mint agyafúrtsággal választotta ki, közel a házhoz, de még közelebb ahhoz a helyhez, ahová a tyúkok inni jártak. Oduja előtt két gránit-tuskó hevert; ez volt a nyári őrhelye, ahonnan a tavat és a majort egyaránt szemmel tarthatta. Órák hosszat hevert itt naponta lesben s innen intézett rablásait fényes nappal követte el, mindaddig, míg végre a jelentős ruca- és tyúkpusztítást megsokalva, a megfigyelő véget vetett a rabló garázdálkodásainak. Megfigyelőnk Ohioban is nagyon sokszor találkozott ezzel a ragadozóval, s ott azt tapasztalta, hogy egerek és patkányok tömeges pusztításával hasznára is lehet az embernek. De e mellett az embernek hasznos vadászatai mellett a nyérc nagy vadorzó; a horgászok nagy bosszúságára a halászást is nagyban űzi, még pedig úgy, hogy a horgász minden mozdulatát nagy figyelemmel kísérve, a számára legalkalmasabb pillanatban előbúvik rejtekéből, s a parti bozót védelme alatt odasompolyogva, az éppen horogra került halat egyszerűen elrabolja. Észlelőnk szerint a nyérc a vidra gyorsaságával és ügyességével úszik és bukik, s így nem csoda, ha még a leggyorsabb halakat, így pl. a lazacot és a pisztrángot is eredménnyel veszi üldözőbe. Szükségből ugyan békával és götékkel is beéri, de ha módjában van, nagyon is finnyás. Kitűnő szaglása módot nyujt neki arra is, hogy prédáját vizsla módjára nyomozza; több jó megfigyelő adatai szerint ennek a képességének igen sok esetben veszi hasznát. A mocsárban a vízi pockot, nádi verebet, pintyőkét, vadrucát, a tóparton a nyulat nyomozza és üldözi; a tengerparton osztrigát keres, a folyókban pedig kagylót zsákmányol; szóval a körülményekhez mindenütt kitűnően alkalmazkodik s így prédájához így vagy úgy, de biztosan hozzájut. Leginkább sziklás partokon szeret tanyázni, s nem ritkán sellők és zuhatagok közelében üti föl sátorfáját. Ha űzőbe veszik, mindig a vízben keres menedéket, és életét úszással és alábukással igyekszik megmenteni. Szárazföldön is meglehetős gyorsan fut ugyan, de a kutya csakhamar utóléri; ilyenkor, ha teheti, még a fára is fölkúszik. Félelmében görény módjára, kellemetlen bűzt áraszt.

Észak-Amerikában a nyérc párzási ideje február végére vagy március elejére esik. Ebben az időszakban rendesen vastag hólepel borítja a talajt, s így csapái világosan elárulják, hogy ilyenkor mennyire nyughatatlan. Látni az üzekedő hímeket, amint a folyamparton a nőstényeket keresik, s ilyenkor megtörténik, hogy a víz folyását követve, egész csapatok oly vidékre tévednek, ahol különben csak nagyritkán, vagy egyáltalán nem fordulnak elő. Audobon egy reggel 6 hímet lőtt le, ezek minden bizonnyal párt kerestek. Ez a megfigyelő egy hét folyamán igen sok hím nyércet ejtett el, de egyetlen nőstényt sem, s ebből arra következtet, hogy a párzási időben a nőstények odvakba húzódnak. A nőstény április végén 5–6 kölyköt szül, még pedig partkiugrások alatt levő üregekben, mocsarakban levő kis szigeteken, s olykor faodvakban is. Ha korán szedjük ki a kölyköt a kotorékból, rendkívül megszelídülnek, s valósággal ölben hordozható háziállatokká válnak. Richardson egy kanadai nőnél látott egy példányt, aki napközben ruhája zsebében hordozta kedvencét. Audobonnak volt egy példánya, amelyet egy éven át tartott magánál, s egészen szabadon engedte a házban és a ház körül csatangolni, s mégsem volt rá semmi panasz. A patkányokat, egereket, békákat és halakat elfogdosta ugyan, de a tyúkokat sohasem bántotta. A kutyákkal és macskákkal a legjobb barátságban élt. Legvirgoncabb és legjátékosabb a reggeli vagy esti órákban volt, viszont déltájban mindig álmos volt. Kellemetlen bűzt sohasem árasztott. Az amerikai nyérc nagyon könnyen fogható bármiféle csapdában, s éppoly gyakran lövik, mint fogják, de mivel szívós életű, jól célzott lövést kíván.

Audobon megfigyeléseit Wied herceg a maga részéről is megerősíti, de hozzáteszi, hogy az amerikai nyérc néha egynél több tyúkot is lemészárol egyszerre; télen hosszabb ideig folyami kagylókkal táplálkozik, s ennek következtében tanyáját a közelében heverő üres kagylóhéjak is elárulják. Azt is tapasztalta, hogy télen az emberi lakások közelébe szeret húzódni, ahol könnyebben elejthető vagy elfogható, s végül megjegyzi, hogy ámbár igen ügyesen, gyorsan és hosszúra nyujtott testtel úszik, de hosszabb ideig nem tud a víz alatt maradni, hanem hamarosan legalább az orrát dugja ki, hogy levegőt szippantson.

Legújabban az amerikai nyércet prémjeért is, de másrészt, akárcsak nálunk a vadászgörényt, vadászat céljaira is tenyésztik hazájában. Tenyésztése sikeres, mert a nőstény tíz fiat is hoz a világra egy kölykezéskor.

Az európai nyérc (Muktela lutreola L.)

Európai nyérc (

Európai nyérc (Mustela lutreola L.).

Az európai nyércet hazai íróink vidranyestnek vagy vidramenyétnek nevezik. A német irodalomban a mocsári vidra, rákvidra, kövi kutya, vízi menyét stb. elnevezésekre bukkanunk.

Testhossza eléri az 50 cm-t, amelyből mintegy 14 cm a farokra számítandó. A törzs megnyúlt, karcsú, lábai rövidek; egész megjelenésében a vidrára emlékeztet, de a feje keskenyebb. Lábai, mint említettük, a görényéhez hasonlók, csakhogy az ujjait úszóhártya köti össze. Fénylő bundájának sűrűn álló fedő szőre símán fekvő, eléggé merev, rövid és barna színű. Tarkójától a farkáig sötétebb árnyalatú, mint az oldalakon. A test alsó felén a gerezna színe szürkésbarnába átmenő. Kicsiny torokfoltja világos sárga, vagy fehéres; felső ajka elől, alsó ajka pedig egészben fehér.

Ami életmódját illeti, erre nézve – mint már föntebb is megjegyeztük – sokkal kevesebb adatunk van, mint amerikai rokonáéra. Ezt nyilván ritkasága és jórészt éjjeli életmódja teszi érthetővé. Wildungen „Újévi ajándék erdő- és vadkedvelők számára” címen 1799-ben munkájában kiemeli, hogy a mocsári vidra Németországban szerfölött ritka és sok vadász előtt bizonyára teljesen ismeretlen állat. Ő maga is, ámbár sokáig hiába iparkodott hozzájutni, szintén csupán Mellin gróf fáradhatatlan gondoskodásának köszönheti, hogy végre alaposabban megismerkedhetett vele. Ennek a természetbarátnak néhány megfigyelését is közli Brehm.

„Púpos háttal jár és abban az ügyességben, hogy a legkisebb réseken is ügyesen búvik át, a nyérc a nyuszthoz hasonlít. A vadászgörényhez hasonlatosan, ő is örökké sürög-forog, s minden lyukat, zeget-zugot átkutat. Futása nem gyors, a fákra nem tud felmászni, de éppúgy, mint a közönséges vidra, kitűnően úszik és a víz alatt is hosszú ideig kibírja. Úgy látszik, az erős sodrú folyókkal szemben gyöngének érzi magát, mert a nagy folyamokat kerüli, s inkább a kisebb folyóvizek partjain tanyázik. Februárban és márciusban párosodik és áprilisban vagy májusban akadhatunk vakon született kölykeire, még pedig leginkább magasabb fekvésű helyeken, partomlásokban, fák gyökerei közt, vagy maga ásta lyukakban.

„A mocsári vidra a magányt szereti, s tanyája helyét csöndes helyen választja ki. De bármennyire kerüli is az embert, kinek üldözései elől nagy furfanggal szokott megmenekülni, alkalomadtán mégsem átall a baromfiólakba is ellátogatni, ahol éppúgy, mint a nyuszt vagy a görény, addig fojtogat, amíg csak egy állat él vagy megzavarják. Ez azonban mégis legföljebb magányos halászkunyhók közelében esik meg, mert sohasem hallottam, hogy falvakba is betört volna. Rendes tápláléka halakból, békákból, rákokból és csigákból áll; de bizonnyal fölfalja a szalonka és a vízityúk fiókáit is. Mivel bőre, amely nyáron át is jó, nagyon drága, üldözői nagyon megszaporodtak, s ennek következtében erősen ritkul az állat; s ha csak az eddigi enyhe telek nem váltak egy kicsit javára, ez az állat nemsokára végképp kivesz Pomerániából is, ahol Mellin megfigyelte.”

A nyérc eredeti hazája Európa északi része, valamint Közép-Európa az Alpokig. Trouessart szerint Franciaország nyugati részétől a Kaukázusig található, de hiányzik Kelet-Franciaországban, Svájcban és Nyugat-Németországban. Franciaország egyéb vidékein, úgy látszik nem nagyon ritka. Hiszen Matschie-nak („Sitzber. Gesellsch. Naturf. Freunde” Berlin, 1912) az 1911. és 1912. évben a Loire-ban négyet, Calvados kerületben pedig két darabot sikerült szereznie. Észak- és Kelet-Németországban azonban már csak szórványosan jelentkezik. Szibériában és Kelet-Ázsiában több, nagyon közeli rokon és hasonló faj helyettesíti. Jeitteles szerint Morvaország legritkább állatai közé tartozik ugyan, de itt-ott még előfordul. Egyszer-másszor még Sziléziában is fogták. A XVIII. század vége felé még Mecklenburgban és Brandenburgban is előfordult. Schulenburg-Wolfsburg vadászjegyzékeiben rendesen szerepel. Az Aller folyó mocsaras lapályain is terítékre került. Ma már nagyon megritkult, de egy-két példány még mindig mutatkozik. Hilzheimer az utolsó 25 évből csak a következő pontos adatokat idézhette: 1894-ben és 1896-ban Mecklenburgban 3 esetben, 1902-ben Witzebruchban, Hannover mellett, 1909-ben Kelet-Poroszországban. 1901/2 telén Heydekrug kerületben egy-egy esetben állapíthatták meg. Ezenkívül néhány év előtt a lüneburgi pusztán létesített védett területen 2 nyércet fogtak (Merk „Zool. Beob.”, 1911). Hogy Holsteinban is előfordul a nyérc, tudták ugyan, de bizonyíték nem volt reá. Annál örvendetesebb volt, hogy újabban Claudius erdész, aki természettudományosan képzett szakember, a következő adatokat közölte.

„Amennyire eddig megtudhattam, a nyérc csak Lübeck környékén, néhány négyszögméternyi területen fordul elő, de itt nem oly ritka, hogy a céhbeli vadász menk vagy vidramenk néven legalább fölületesen ne ismerné. Előfordulási helyének északi határát a Himeldorfi-tó, déli határát a Schall-tó, keletit pedig a Dassovi-tó alkotja. Csaknem minden esetben pusztán véletlenül jut a vadász kezébe, s ez is rendesen télen történik, mert csak ilyenkor járnak a rablónak utána, s tanyájához gyakran csak fagy idején férhetnek hozzá. Arról tehát, hogy miként él az év másik felében, semmit, vagy csak nagyon keveset tudunk, jóllehet erről az időről szóló adatok jóval fontosabbak lennének. Egyetlen egy esetben jutott csak tudomásomra, hogy egy kotorékban kölyköket találtak. Különben legföljebb kacsavadászat idején kerül puskavégre, s akkor nem is kímélik, mert a bőre nyáron is jó.

„A nyérc a tavak és folyók szakadékos partjait s nádasait szereti, ahol, mint a közönséges görény, gátforma magaslatokon, az égerfák gyökerei közt, de lehetőleg a víz közvetlen közelében üt tanyát; ennek kijárásai a víz felé nyílnak. Másfelé vezető mentő kijárásai, vagy éppen a szomszéd töltés felé menő földalatti folyosói nincsenek. Míg a közönséges görény, ha fölhajtják tanyájából, nem engedi magát a víznek szorítani, hanem mindig a szárazföld felé menekül, mert ott nagyon sok búvóhelyet ismer, addig a nyérc egyenest a víznek rohan, minden habozás nélkül beleugrik, s rögtön eltűnik szem elől. A vízben szinte különös módon úszik; ugyanis nem fölváltva evez lábaival, mint a görény, hanem páros lábal pattan előre, még pedig meglepő gyorsasággal. A vízben ritkán sikerül lelőni, mert sokáig bírja a víz alatt s mindig távolabb és távolabb bukik fölszínre. A kutyától nincs mit tartania a vízben, még akkor sem, ha nagyon szűk a hely. Lába nyoma és csapája is annyira hasonló a görényéhez, hogy még a legtapasztaltabb vadászt is megtéveszti, mert fél úszóhártyája rendes járáskor nem hagy nyomot a földön. Télvíz idején mindig ott kell őt keresnünk, ahol a víztükör sokáig nem fagy meg: a csatornák mentén ott, ahol nagyon sebes a víz, meg egyes források közelében. Ezeken a helyeken különben ugyanekkor a közönséges görény is megtalálható, mert hiszen tudvalevően ez utóbbi is szívesen bukik a jég alá, hogy a békákat elfogdossa. Némelykor éppen a lékek, s általában a vízből kivezető kijárások közelében lehet a nyércet látni, amint az iszaptól csaknem fölismerhetetlenül ül a jégen.”

Claudius később a „Forstliche Blätter” című szakfolyóiratban is közölt egyet-mást a nyércről. „Azok közé a helyek közé, amelyek alkalmasaknak látszanak a rákvidra föntartására, tartozik a Ratzenburgi-tónak a Traveba vezető, körülbelül két mérföld hosszú csaknem mindenütt lapos partokkal kísért lefolyása, amelynek sodráról valóban beszélni sem lehet. A partok nagy darabon végképp elposványosodtak s tele vannak náddal és égerfa-tuskókkal. Hogy a rákvidra itt csakugyan előfordul, egyik erdei munkásomtól tudtam meg. A kifogott halakat itt nem zárt bárkákban tartják, hanem nyitott, fűzfavesszőkből font kosarakban, kis, részben mesterséges szigetek partján, a halászkunyhók közelében. Az ilyen könnyűszerrel megkaparítható zsákmányon természetesen szívesen kap a rákvidra. S hogyha egy-két halnak az elcsenését még könnyen meg is lehetne neki bocsátani, de az a kár már még sem nézhető el, amit az ujjnyi vastag vesszőből font kosár keresztül rágásával okoz; mert a nyérc valóban inkább erre szánja el magát, mint arra, hogy a nyilt kosár szélén másszék át, amint ezt a görény ilyen esetekben kétségtelenül megteszi. Mihelyt ennek az állatnak ezt a sajátságos garázdálkodását észreveszik, azonnal vesztére törnek. S jóllehet, a halászok nyércfogásra fölállított csapdáit nevetségesen kezdetlegesnek találtam, több ízben meg kellett arról győződnöm, hogy céljuknak tökéletesen megfelelnek. Az első erős fagy után, amikor a nyérc élelem dolgában kezd megszorulni, néhány halat szórnak el, néhány patkányfogót állítanak föl, jól-rosszul betakarják, s úgy erősítik meg, mint a vidrák számára szokás, hogy a csalétek a vassal együtt a vizet éri; de sem az állat csapájával nem törődnek, sem azzal, hogy hol szokott a vízből előbújni. A legfontosabb itt – úgy látszik – a tőrvető kényelme. S hogy a kis ragadozó a legtöbb esetben mégis tőrbe kerül, azt bizonyítja, hogy nem túlságosan óvatos, annak ellenére, hogy az embereket kerüli.”

Évek multak el, míg Claudius egy élő nyércet tudott szerezni, aki csak az 1868. év elején értesíthette Brehmet, hogy egy elfogott nőstényt hoztak neki, amely tejen és friss húson jó egészségben él, s így gondozójának meg is van a reménye, hogy a csapóvas okozta sebből is kigyógyítja, annál is inkább, mert a kis állat igen nyugodt természetűnek látszik. „A nyérc – írja Claudius Brehmnek – sokkal jámborabb természetű, mint fajrokonai, s csak akkor válik ingerültté, ha szándékosan fölbosszantják. Még velem sem igen törődik, s azért sem haragszik meg, ha pálcikával vakargatom a hátát. Egész napon át a ketrec egyik felében fekszik a széna-szalmából készített fekvőhelyen összepöndörödve; üríteni viszont a ketrec ellenkező végén szokott. Éjjel sétálgatni szokott, meglehetősen tág ketrecében, amelyből több ízben erőszakosan ki is tört. De csak az első alkalommal találtam őt a kalitkán kívül, a szoba egyik sarkában elbújva. Később, ha éjjel ki is szökött, reggelre már ismét ott volt rendes fekvőhelyén, mintha éjjeli kóborlásaiban inkább csak szórakozást keresett volna, nem pedig börtönéből való szabadulást.”

Miután a nyérc teljesen kibékült a fogsággal, és annyira megszelídült, hogy ápolója megfoghatta, Claudius zárt ládában elküldte Brehmnek, aki további tapasztalatairól azt írja, hogy már a láda fölnyitásakor, illetőleg mindennemű kellemetlen bűz hiányából megállapította, hogy mocsári vidrával van dolga, mert ha görény lett volna a bezárt állat, a kiállhatatlan szag mindenesetre észrevehető lett volna. (Itt megjegyzendő, hogy a bűz hiánya, mint ismertetőjel, csak föl nem izgatott állatokra vonatkozható. Schmidt Miksa szerint – Zool. Garten 1865. – ugyanis a fölizgatott nyérc fokhagymára emlékeztető kellemetlen bűzt áraszt. Coues viszont azt írja, hogy az amerikai nyérc bűzét csak a bűzös-borzé múlja fölül.) „Mondhatom, – írja Brehm – hogy állat még alig örvendeztetett meg annyira, mint ez a ritka, évek óta óhajtott európai menyétféle, amely évekig jó egészségben maradt életben. Sajnos, az a reményem, hogy hímet is szerezhetek hozzá, s így talán szaporodását is megfigyelhetem, nem teljesült. A nyérc az egész napot egy elől elzárható ládikában elkészített vackán összekuporodva tölti. Ebből a helyzetéből előcsalni, vagy csupán kimozdítani még csemegéivel is csak ritkán sikerült. A hívást ugyan megérti, s bizonyos tekintetben ápolójával is jó viszonyban van, de ezt a viszonyt mégsem lehet barátságosnak mondani; sőt határozott makacsságot lehetett nála megállapítani, s az embernek csak annyira engedelmeskedik, amennyire éppen kedve tartja. Ez természetesen jórészt a ketrec rovására írható. A magam részéről nem kételkedem benne, hogyha a szobában szabadon járt-kelt volna, már régen a legkedvesebb játszópajtás lett volna. Este jó későn, de mindenesetre napnyugta után hagyja oda nappali nyugvóhelyét, s egész éjjel jár-kél ketrecében. „Napról-napra ez az életmódja és szerintem ez eléggé okát adja a szabadban folytatott életéről szóló ismereteink hézagosságának. Mert vajjon ki követhetné a nyércet az éj sötétjében tulajdonképpeni otthonába, a szakadékos vízpartra, vagy a mocsarak közé? Mozdulataiban leginkább a görényre emlékeztet. A menyétfélék minden ügyessége őt is jellemzi, de elüt a többitől a kúszásban való járatlansága miatt; s általában azt mondhatjuk, hogy minden fölösleges mozgástól tartózkodik, s még egy lépést sem szeret tenni hiába. Inkább tipegve sompolyog, mint jár; gyorsan, fürgén siklik át minden akadályon, de mindig a talaj fölszínén marad, s nem iparkodik a magasba. Még a vízbe sem megy, ha különösebb oka nincs reá; a kecsegtető préda természetesen elég fontos ok. Ez a különös tartózkodás azonban valószínűség azzal magyarázható, hogy ketrecében nincs úszómedence. Az állat nagyon értelmesnek látszó feje soha sincs nyugton; éles szemével szakadatlanul vizsgálja, fürkészi a kis helyiséget, kicsiny füleit is folyton hegyezi, hogy esetleg ennek segítségével jöhessen nyomára annak, amit szemeivel nem tudott észrevenni. Ha élő prédát nyujtanak be neki, nyomban ott terem, a menyétféléket jellemző ügyességgel ragadja meg prédáját, néhány gyors harapással megöli és vackába hurcolja. Ha több eleséget kapott, mint amennyire szüksége van, egyik darabot a másik után hálófülkéjébe hurcolja, de rendszerint hirtelen mindegyikből fal néhány falatot; egészen csak akkor dobja félre, ha vérszomját valami újabb préda izgatta föl.

„Úgy látszik, – írja tovább Brehm – hogy a hal s a béka a legkedvesebb eledele, noha Claudius azt hitte, hogy az emlős- vagy madárhústáplálékot minden egyébnél jobban szereti, s a halra csak szükségből fanyalodik. Igaz ugyan, hogyha eleven egeret, madarat vagy békát vetnek elébe, a halat a faképnél hagyja; ennek azonban csak az a magyarázata, hogy a mozgó állat izgatja. De mihelyt megölte áldozatát, s akkor vetnek halat elébe, a hal kedvéért nyomban otthagyja az előbbit; s a halnál úgy látszik, csak a békát szereti jobban. Hogy a szokásnak milyen befolyása van a táplálék megválasztása tekintetében, azt legjobban Schmidt tapasztalatai bizonyítják. Az ő fogságban tartott nyérce ugyanis rögtön megragadta a rákokat, s ezek bármennyire védekeztek is, nem hagyta magát elriasztani; ezzel szemben az én foglyom mindenféle rákot makacsúl megvetett. Tojást is ismételten tettem már eléje, de mit sem törődött vele. Természetesen ennek az egynek viselkedéséből nem mernék a többinek, s főleg a szabadon élő nyérceknek szokásaira következtetést vonni. S leginkább azt találtam az én foglyomnál különösnek, hogy inkább félelmet, vagy legalább tartózkodást mutat a vízzel szemben, mintsem kívánná azt. A vizet ő csak ivásra használja, de még csak meg sem fürdik benne, nemhogy abban űzné napi kedvteléseit. Megjegyzendő, hogy fogságban tartott állatok szokásainak a szabadon élőkével szemben való megváltozását már más alkalommal is tapasztalták. Hilzheimer a poseni állatkertben olyan szelidített vidrát látott, amely jószántából sohasem ment a vízbe; hogyha pedig beledobták, keservesen vonított.”

Ami ezekután a nyérc magyarországi előfordulását illeti, az irodalmi adatok tanusága szerint, a régi időben a hegyes-dombos vidékeken elég gyakori lehetett, de viszont egy fél század előtt már csak mint nagy ritkaságot említik. Petényi Salamon 1844-ben ezt írja róla: „A vidramenyét igen ritka és hazai faunánkban igen nevezetes állatka, mely állítólag a hegyi patakokban, például a Poprád-, Vág-, s Garamban itt-ott előfordul, én azonban sohasem részesültem abban az örömben, hogy tudományos vizsgálataimra, s nemzeti múzeumunk számára azt megszerezhettem volna.” Csaknem szószerint ugyanezt állapítja meg 1848-ban Hanák János is, amikor ezeket írja: „Honunkban a Poprád, Hernád, Vág, Garam partján mint nevezetes ritkaság fordul elő s legújabban Túróc megyében találtatott.” Frivaldszky Imre úgy látszik az előbbi irodalmi adatokat ismétli meg 1865-ben. Jeitteles adatai annyiban érdekesek, amennyiben Gömör megye északi részét, Pohorella környékét, s ezenkívül a zólyomvármegyei Jaszenát sorolja föl, mint előfordulási helyeket. Ez utóbbi példány szerinte a bécsi császári múzeumba került.

Megjegyzendő, hogy a Nemzeti Múzeum 6 kitömött példánya közül az egyik ugyancsak Jaszenáról való, s ezt Huszár Antal vashámori gondnok 1851-ben fogta egy pisztrángos patakban. Hogy Túróc megyében valamivel gyakoribb volt, az a 4 példány is igazolhatja, amelyet 1845-ben Révay György volt túrócmegyei főispán ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak.

„Máramaros megyében még később is észlelték, – írja Méhely, – amennyiben Kardos Károly 1876-ban Sugatag vidékéről említi. Erdélyből mindössze két adat áll rendelkezésünkre, s nagyon kétséges, hogy manapság egyáltalán előfordul-e még ott.” Bielz Ede szerint Stetter F. V. 1854-ben a Maros partján, Dédács közelében (Piski) lőtt egy példányt, melyet a szebeni természettudományi társulat múzeumában őriznek, s hogy valamikor a Szamos partján is élt, bizonyítják azok a csontváz-töredékek, melyeket Koch Antal Kolozsvárott egy kavicsbánya párkányanyagjában, két méternyi mélységben fedezett föl. A legújabb keletű hiteles följegyzés Kocyan Antaltól ered, ki a nyércet Árva megyében, Zakamene környékén személyesen észlelte, Lendl Adolf dermoplasztikai intézetébe az utóbbi 8 év alatt (1902) csak két magyarországi nyércet küldtek kitömésre, ezek közelebbi termőhelyeit azonban nem ismerjük; az egyik talán Máramaros megyéből való.” Hogy az Északkeleti-Kárpátok területe a nyérc előfordulása szempontjából mindenképpen különösebb figyelmünkre méltó, bizonyítja az is, hogy a Nemzeti Múzeum legérdekesebb példánya az a föltűnően sötét színezetű öreg hím, amelyet 1873-ban Királymezőről (Máramaros megye) szerzett meg. A mai csonka ország területén viszont valószínűleg régóta nyoma sincs a nyércnek, holott a dilúvium vége felé, mint az újabb barlangi leletek igazolták, még ezen a területen is előfordult.

Az „amerikai nyérc” elnevezés alatt piacra kerülő bőrök nagy számához viszonyítva, a valódi nyércprémek száma nagyon csekély. Brasz szerint évente mintegy 600.000 kínai és 150–200.000 japáni nyérc kerül forgalomba, amelyek darabjáért ma 1.50 márkát fizetnek. S ez már nagy drágulást jelent, mert 1906-ban még csupán 40–50 pfenniget fizettek darabjáért.

A szibériai nyérc (Mustela sibirica Pall.)

Különösen a prémkereskedelem szemszögéből jelentős szerepet játszik a szibériai nyérc, amelyet kereskedelmi szaknyelven „kolinszki” néven ismernek.

A gerezna színe vörhenyes-barna, ennek halvány árnyalatától a legélénkebbig; feje feketén szeplőzött, orrán kétoldalt, továbbá felső és alsó ajkán, végül álla csúcsán egy-egy fehér foltot látunk, melle és torka többé-kevésbbé fehéren tarkázott ugyan, ennek ellenére sem lehet határozott torokfoltról beszélnünk. Az állat testének hossza mintegy 45 cm, ebből azonban 12–15 cm-t a farokra le kell számítanunk.

Úgy látszik, Szibéria egyes részein meglehetős gyakori ez az állat, mert Brasz szerint évente mintegy 100–150.000 „kolinszki” kerül a piacra. Érdekes, hogy a szibériai nyérc bőrének a farok aránytalanúl legértékesebb része. Mert míg az egész bőr mai ára mintegy 3 márka, magáért a farokért 1.5–2 márkát fizetnek. Ennek pedig a magyarázata, hogy a farok szőreiből igen finom festő-ecseteket készítenek.