5. Méhészborzok (Mellivora Storr.)

[Régi nevük: Ratelus.]

A méhész borzok Afrikát és Elő-Indiát lakják, és Elő-Ázsia keleti és közép területéig terjednek el. Széles hátú, rövid arcorrú és rövid farkú teremtések, amelyeket főként fogazatuk jellemez, amely csupán 32 fogból áll. Mégpedig meg vannak ugyan a rendes számú metsző- és szemfogaik, de csak 3 előzápfoguk és 1 zápfoguk van minden felső és 2 elő- és 2 igazi zápfoguk az alsó állkapocsban. A törzs még a mi borzunkénál is esetlenebb, úgy tűnik fel, mintha felülről le lenne lapítva. A hátuk széles és lapos, az arcorr rövid, a kis fülkagylók alig látszanak ki a gereznából, szemeik kicsinyek és mélyen fekvők, végtagjaik rövidek, erősek és csupasztalpúak; kézujjaik rendkívül erős karmokkal vannak fölfegyverezve.

Az afrikai méhészborz vagy ratel (Mellivora ratel Sparrm.)

[Régi neve: Mellivora capensis.]

Afrikai méhészborz. (

Afrikai méhészborz. (Mellivora ratel Sparrm.).

A ratel vagy méhészborz teljesen kifejlett korában bőven eléri az 1,1 m-t, amiből a farokra mintegy 25 cm-t kell leszámítanunk. Szőre hosszú és szálkás. Homloka, tarkója, nyaka, háta, vállai és farka hamvasszürkék; orra, pofája, füle, nyaka alsó része, melle, hasa és végtagjai feketésbarnák, e két szín között pedig éles a határ. Rendszerint világosszürke elhatároló sáv választja el a háti oldal színét az alsó oldalétól, s főként ez az elhatároló sáv különbözteti meg az afrikai méhész borzot az indiaitól. Az afrikai faj nyugaton a francia Kongótól, keleten pedig Egyiptomtól délre fekvő vidék sziklás területeit lakja.

A méhészborz magaásta lyukakban lakik, s ilyenek rögtönzésében hihetetlenül nagy mester. Lomha és ügyetlen létére sohasem menekülhetne ellenségei elől, hogyha nem értené a módját, hogyan kell – legalább is félig-meddig – porhanyó földbe besüllyedni, vagyis gyorsan legalább akkora gödröt vájni, hogy a föld felszíne alá tűnjön, mielőtt ellensége egészen közelébe férkőzik. Teljesen éjjeli életmódot folytat, s napközben csak nagy ritkán indul vadászatra. Éjjel azonban lassan és kényelmesen csatangol; leginkább a kis emlősöket: egereket, ugró egereket s ezekhez hasonlókat üldözi, de elfogdossa a kisebb madarakat, kígyókat, teknősöket, csigákat és földi gilisztákat is, és nem veti meg a gyökereket, gumókat és gyümölcsöt sem. Van egy szenvedélye, amely egész életmódját irányítja: a méhészborz t. i. szenvedélyes barátja a méznek, s ezért a legbuzgóbb méhvadászok egyike.

Afrika fátlan vidékein ugyanis a vadméhek leginkább a földben tanyáznak, mégpedig leginkább mindenfajta elhagyott lyukakban, amint ez a földi dongók és darazsak eseteiben is ismeretes. A méhészborz vágyainak netovábbja ilyen földalatti mézraktár fölfedezése, s ha ilyen kincsre rábukkan, a legnagyobb élvezettel esik neki. A méhek ugyan tőlük telhetőleg védekeznek, s fulánkjaikat sem kímélik, de a borzot sűrű bundája és vastag bőre tökéletesen megvédi a fulánkok ellen, s még hozzá a bőre az alatta levő szalonnaréteg miatt oly lazán függ össze az izomszövettel, mint egyetlen más állaté sem. Mondják is, hogy a méhészborz a szó szoros értelmében meg tud fordulni a saját bőrében. A méhek tehát valósággal tehetetlenek ezzel az ellenségükkel szemben, amit a borz ugyancsak kihasznál, és nagy odaadással turkál ilyen méhlakások után, s a legnagyobb élvezettel lakmározik a drága édességből. Sparrmann mulatságos részleteket közöl a méhészborz portyázásainak módjáról, s azt mondja, hogy a mézmadárral (mézkakuk) is szövetkezik, amely viselkedésével és füttyeivel neki is, meg a bennszülötteknek is elárulja a méz hollétét. A méhészborz egyébként nem csupán lépesmézre vadászik, hanem kiadósabb táplálékot is keres. Carmichael szerint a baromfitenyésztők a rájuk nézve legkártékonyabb állatok egyikének tartják.

Határozottan állítják, hogy a méhészborz 2–3 nősténnyel él, s ezeket mindig szemmel tartja. Párzás idején rendkívül dühösnek és harapósnak mondják, s ilyenkor állítólag az embert is megtámadja és csunyán összemarja. Egyébként pedig, ha megtámadják, ugyancsak védi az irháját. Mindaddig nem tanácsos megfogni, amíg él, mert fogainak ugyancsak hasznukat szokta venni. Mindenekelőtt azonban a földbe való betemetkezés módját kísérli meg, azután pedig bűzmirígyének váladékát is igénybe veszi, hogyha mindez csütörtököt mond, akkor harap.

Viszont azonban valóban nehezen érthető, hogy a méhészborz csak a legvégső esetben folyamodik fogainak használatához, mert fogazata olyan fejlett, szinte félelmetes, hogy a vadásznak és vadászkutyának egyaránt már eleve is óvatosságot tanácsol. S e mellett az is kétségtelen, hogy ez a kis állat nagyon szívós életű. Erre nézve Brehm azt a bizonyítékot hozza föl, hogy egyik barátja, van d’Ablaing Askel, egy este a Mensa-völgyében, alig 20 lépésről olyan két lövést adott le a kis méhészborzra, hogy egy oroszlánt is leterített volna; a ratel pedig úgy elvitte, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel átkutatták a csalitot, a kutatásnál elég irányító lehetett az ember szagló érzéke is, mert az állat hátrahagyott bűzét az éjjeli eső csak enyhítette, de el nem tüntette. Még mindig oly undorító szag terjengett a levegőben, hogy az undort csak a kutatók buzgalma győzhette le. Érdekes, hogy a kutyáktól agyonmart méhészborz bőrén egyetlen folytonossági hiányt sem lehetett látni. Leghatásosabb módja megölésének az, ha erősen fejbe kólintják, mert ilymódon egy pillanat alatt meg lehet ölni.

A fiatalon fogságba került méhészborzok megszelídülnek, s gazdájukat lényük élénkségével, vidorságával, s mozdulataik sajátosságával nagyon szórakoztatják. A legnagyobb komolysággal és fáradhatatlanul szaladoznak ketrecükben, mindig ugyanazon az útvonalon és mindig pontosan ugyanazon a helyen vetnek bukfencet – a legnagyobb komolysággal. Ha véletlenül elfeledik, meghökkennek, visszafordulnak, s az elmulasztottat lelkiismeretesen pótolják. Brehm megfigyelte, hogy a méhészborzok a fogságban bámulatraméltó pontossággal, ketrecüknek mindig ugyanazon pontján vetnek bukfencet, akár százszor is egymásután, ha ugyan kedvük tartja ennyiszer körülfutkosni. Az állatkertek látogatói csakhamar megszeretik ezeket a különös teremtéseket, amelyek szívósságát az is bizonyítja, hogy évekig is elélnek fogságban.

Az indiai méhészborz (Mellivora indica Kerr.)

Az indiai méhészborz (Mellivora indica Kerr.) a Bengáliai-öböltől nyugat és északnyugat felé egészen a Himalája tövéig egész Elő-Indiában honos, csak a Malabar-partok vidékén s Alsó-Bengáliában hiányzik. Ceylonban nem fordul elő. Trouessart szerint nyugat felé Transkaspiáig terjeszkedik.