1. Vidrák (Lutra Briss.)

A vidrák folyóvizek, tavak és tengerek lakói; Ausztrália kivételével a földkerekség minden táján előfordulnak. Rájuk még jobban illik a „vízi menyét” elnevezés, mint a nyércekre. Ez különben lerí egész testalkatukról, a tengeri vidráéról még inkább, mint a mi vidránkéról. Csak kényszerítő körülmények folytán távolodnak el a vidrák a vizek közeléből, s akkor is csak azzal a szándékkal, hogy más vizet keressenek föl. A vidra pompásan úszik és bukik, a víz alatt sokáig kibírja. Lábaik rövidsége ellenére is elég gyors futók; erős, bátor, sőt vakmerő állatok. Szellemi képességeik fokáról fogalmat nyújt tanulékonyságuk és szelídítésre való alkalmasságuk. Igaz másfelől, hogy a vidrák az emberrel mindenütt feszült viszonyban élnek, mert annyi kárt szenvednek miattok, hogy ezt értékes prémükkel sem tudják kiegyenlíteni.

A közönséges vidra (Lutra lutra L.)

[Régi neve: Lutra vulgaris.]

Közönséges vidra (

Közönséges vidra (Lutra lutra L.).

Európában az egész alcsaládnak csak egyetlen faja él: ez a mi közönséges vidránk. Ennek a vízi menyétnek egész testhossza bőven eléri az 1.2–1.5 métert, amiből a farokra 35–45 cm-t kell leszámítanunk; vállmagassága 25–35 cm. Súlya 7–13 kg között ingadozik. Feje hosszúkás tojásdad, arcorra kerekded; szeme kicsiny, de élénk tekintetű. A nagyon rövid, kerek, s egy bőrredő segítségével lezárható fül csaknem egészen eltűnik a bundában. A törzs meglehetős karcsú, de lapos, a farok többé-kevésbé hengeres, hegyén nagyon elkeskenyedő. Végtagjai kurták; egész úszóhártyákat visel, amelyek az ujjakat egészen a karmok tövéig összekötik egymással. Egészen talponjárók. A meglehetős rövid és lapos koponyán az agykoponya szokatlanul nagy és széles. Homloka csak valamivel alacsonyabb a fejtetőnél; orra elől alig észrevehetően lejtős. Fogképlete 3. 1. 4. 1. - 3. 1. 4. 1. kiemelkedő, hogy felső szélső (harmadik) metszőfogai jóval nagyobbak, mint a közbülsők, viszont az alsó állkapocsban a második metszőfog hátrább áll a többinél. A felső állkapocs erősen fejlett harmadik metszőfoga négyoldalú, ferdenégyszög-átmetszetű, harántul álló és hossza valamivel nagyobb, mint szélessége. A vidrák egész nemzetségének jellemző bélyege ezenfelül a szőrös ajkak fölött látható csupasz orr, amelyet hálózatosan barázdált és lapos szemölcsökkel borított bőr takar, s amelynek két oldalán a laposas, hosszas, íves orrlyukak nyílnak. Testét sűrű, rövid, testhez simuló szőrözet fedi; nemezszőre vastag, merev és fénylő, színe sötétbarna. A színezet csak a test alsó részén világosodik egy kissé, s a nyak előrészén, továbbá a fej oldalain fehéresbe hajló szürkésbarnába megy át, míg a bundában rejtőző fülszegély világosbarna. Az alsó ajak közepén elmosódó, fehéres folt tünik föl; néha elszórtan egyes fehér vagy fehéres foltocskák láthatók az áll alatt. A gyapjúszőr nagyon finom, s tövén világos barnásszürke, hegyén sötétebb barna. Világossárgás és egyéb színárnyalatok is előfordulnak. Egy ízben Brehm olyan vidrabőrt is kapott, amelynek felső részén a mustrázat meglehetős nagy, szürkésbe hajlós sárgásfehér kerek foltokból állott.

A mi vidránk egész Európán és Észak-Afrikán kívül Észak- és Közép-Ázsiának is legnagyobb részét lakja. Elterjedésének keleti határa Ázsiában az Amun torkolata, délkeleten pedig legalább is a Himalája északnyugati lejtője. Sőt Blanford fölveti azt a kérdést is, vajjon nem lehetne-e Indiát is a közönséges vidra elterjedési köréhez hozzászámítani, minthogy az ott honos vidrafaj (Lutra nair F. Cuv.) – bár valamivel kisebb termetű, semmi olyan jelentős elkülönítő bélyeggel nem rendelkezik, hogy – megfelelő számú példány összehasonlításakor – a faji szétválasztás teljes biztonsággal keresztül lenne vihető. A sarkkörökön túl nem igen hatol föl észak felé a vidra; a Lappföldön ugyan egy-két példány mégis előfordul. Szibériában csak a sarkkörig terjeszkedik. Közép- és Dél-Európában minden olyan területen honos, ahol megfelelő táplálékot biztosító vizek vannak, még abban az esetben is, ha az illető folyók vagy patakok környéke embertől sűrűn lakott. Épp így nem hiányzik Közép-Ázsia számára alkalmas területeiről sem. Az említett indiai vidra, mint Blanford közli, a folyók torkolatait is fölkeresi, ahol az árapály tüneménye is érezhető, s ilyenformán a félig sós vízben, sőt alkalmilag tisztán tengervízben is otthonosan érzi magát.

„Hazánkban – írja Méhely – széltében elterjedt. Hegyvidékeink pisztrángos patakjai mentén épúgy ismerik, mint nagy folyóink, pl. a Duna, Dráva, Olt, Maros stb. mellékein. Alföldi folyóink mentén nem kevésbbé gyakori, mint a Felföldön. A Dráva és Duna összeszögellésében fekvő béllyei uradalomban a nyolcvanas években évente 10–15 példányt ejtettek el, 1881/82-ben 19-et, s 1892 óta mindegyre szaporodik. Leginkább kedveli a félreeső, meredek, alámosott partú vizeket, ahol a vízbe nyúló gyökérzet közt alkalmas búvóhelyekre talál. Olykor kerti tavakba s malomárkokba is betéved. A Nemzeti Múzeum legnagyobb példánya 1.2 méter hosszú s ebből 80 cm esik a fejre és törzsre, 40 cm pedig a farkra.”

A vidra kiváltképpen az olyan folyókat szereti, amelyek partjain kiterjedt erdőségek vannak. Itt földalatti folyosókban lakik, amelyeket egészen a saját ízlésével és szokásaival összhangban rendez be magának. A kijárás mindig a víz színe alatt nyílik, rendesen mintegy fél méternyi mélységben. A vízbe vezető nyílástól kezdve körülbelül 2 méter hosszú, rézsutos irányú folyosó vezet a tágas katlanba, amely mindig fűvel van kipárnázva és mindig száraz. Egy másik, keskeny járat a katlanból a folyópart fölszínére vezet, s ennek szellőztetés a rendeltetése. A vidra rendesen a víztől kimosott parti lyukakat és üregeket használja föl, s ezeket további bővítés, illetőleg a közbeeső gyökerek elrágása által meghosszabbítja és kibővíti. Ritkán az is megesik, hogy elhagyott róka- vagy borzlakást vesz birtokába, ha nem fekszik messze a vízparttól. Minden körülmény közt több lakása szokott lenni, még akkor is, ha a vízben oly rendkívüli bőségben van a hal, hogy nem kényszerül nagyobb portyázásokat tenni. Hogyha vízáradáskor lakása is víz alá kerül, a közeli fák valamelyikére menekül, vagy odvas törzsekben üt tanyát s ott piheni ki vadászata fáradalmait.

Amennyire jogos a halászoknak és szenvedélyes horgászoknak a vidra kártevései miatt való bosszúsága, ennek az állatnak egész lénye annyira vonzó a természetvizsgáló szemszögéből. Életmódja annyira sajátszerű, hogy külön megfigyelést kíván, s ezért minden természetbarátot, akit a vidra kártételei egyébként nem érintenek, okvetlenül lebilincsel. A vidrán minden figyelemreméltó: vízi élete és tevékenysége, mozdulatai, táplálkozási módja és szellemi képességei egyaránt. Mindenesetre földrészünk egyik legvonzóbb teremtése.

Hogy igazi vízi állat, már akkor is láthatjuk, ha a szárazon figyeljük meg. Járása, kurta lábai miatt inkább a kígyóéhoz hasonló csúszás, de éppen nem lassú. Havon vagy jegen sokszor messzire elcsúszkál s eközben jó hasznát veszi sima bundájának, sőt izmos farkával is jól tud magán segíteni. Széles fejét lehorgasztva hordja, hátát kissé fölpúposítja, s így oson, sompolyog tova, valóban jellegzetes módon. Azt azonban ne higyjük, hogy ügyetlen, mert testének rugalmas simulékonysága már a szárazon is kitűnik. Teste bámulatos könnyedséggel fordul és csavarodik, amerre csak akarja; minden különösebb megerőltetés nélkül két lábra tud állani s percekig is megmaradhat ebben a helyzetében és a nélkül, hogy egyensúlyát elvesztené, tetszés szerint fordul előre vagy hátra, illetőleg föl vagy le. Csak a legnagyobb szükségben ugyan, de a szárazföldi állatok azon ügyességét is bemutatja, hogy elég hegyes karmai segítségével legalább ferdén nőtt fák törzsén is fölkapaszkodik; igaz, ezt a mutatványt kissé esetlenül és gyámoltalanul végzi.

Egészen másként mozog tulajdonképpeni elemében, a vízben, amelyet a legcsekélyebb okból is futva igyekszik elérni, hogy a barátságtalan szárazon fenyegető veszély elől biztos révbe meneküljön. Egész testalkata az úszás és bukás fölülmúlhatatlan mesterévé avatja; kígyóforma, széles testében, rövid s nagy úszóhártyákkal hathatós evezőkké kialakult végtagjaiban, erős és meglehetősen hosszú, kormánylapátú, kitűnően beváló farkában, nemkülönben sima, csuszamlós gereznájában minden tényezője megadatott annak, hogy gyorsan és biztosan szelhesse a hullámokat. A zsákmány megragadására kitűnő, éles fogsora való, s amit egyszer megragadott, akárminő sima és csúszós is, az többé ki nem siklik szájából. Az alpesi tavak kristálytiszta vizeiben és a tenger átlátszó hullámaiban is alkalmunk lehet olykor a vízben való mozgása megfigyelésére. Oly mesterien úszik minden irányban, hogy az üldözött halakat a legnagyobb erőfeszítésre kényszeríti, ha meg akarnak előle menekülni. S ha időnként nem kellene mégis lélekzetvétel céljából a fölszínre fölbuknia, még a leggyorsabb hal is alig menthetné meg életét tőle. A vidrának egészen mindegy, föl- vagy lefelé ereszkedik-e, oldalt, hátra vagy előre úszik-e a vízben, mert minden elképzelhető mozgást vagy fordulatot játszi könnyedséggel tesz meg. Valósággal játszva tobzódik a vízben. Fogságban levőkön megfigyelték, hogy néha oldalt is úszik, s gyakran – szemmelláthatólag saját gyönyörűségére – hátára veti magát, végtagjait fölhúzza a mellére, s még jókora darabon a farkával hajtja magát előre. E közben széles fejét örökösen mozgatja, s ilyenkor a kígyóhoz való hasonlatossága valóban szembeszökővé válik. Bundája még akkor is sima és csaknem egészen száraz marad, ha hosszabb időt tölt a vízben. Az a vízréteg, amelyben a vidra úszik, könnyen felismerhető arról, mert ott állandó a légbuborékok fölszállása s egész testét is finom légbuborékok veszik körül. Télen, ha a víz befagyott, léket keres a jegen, ezen át alábukik s ugyanitt bukik föl ismét, hogy lélekzetet vegyen. Ezeket a lékeket mindig teljes biztonsággal találja meg, s éppoly ügyesen talál rá másokra is, ha a víz alatt úszása közben útjába akadnak. Ha a lék csak akkora is, hogy rajta orrát kidughatja és lélekzetet vehet, akkor még a befagyott víz is teljesen alkalmas neki halászat céljaira. Olyan vizekben, amelyekben állandóan tanyázik a vidra, meghatározott be- és kiszálló helyei vannak, amelyekhez ragaszkodik.

A szabadban sokkal ritkábban hallani hangját, mint fogságban, mert itt könnyebben felingerelhető. Ha nagyon jól érzi magát, halkan vihog. Ha éhes, vagy étvágyát ingerlik, fölhasogatóan visít s hangját ilyenkor a „girk” szótag gyakran és gyors ismétlésével lehetne visszaadni. Haragjában hangosan rikácsol; a párzás idején jól hangzó, éles füttyöt hallat.

A vidra érzékei nagyon élesek: látása, hallása és szaglása egyaránt kitűnő. Már több száz lépésnyi távolságból is megérzi az ember vagy kutya közellétét, s ilyesmi mindig elegendő ok arra, hogy a lehető legnagyobb gyorsasággal a vízbe meneküljön. Ha nyugodtan úszik, fejét és nyakát a víz fölött tartja, de ha üldözik, úszásközben csak az orrát dugja ki a vízből, s egy lélekzetvétel után ismét alábukva úszik tovább. A szakadatlan üldözés, amelyben része van, nagyon félénkké és óvatossá tette, s ez magyarázza meg, hogy sokszor napokig is hiába lessük, mégsem látjuk meg. Ámbár néha nappal is ráakadunk a vízen kívül, amint kényelmesen elnyújtózva hever valami reves fatönkön, és sütkérezik. Rendszerint azonban csak napszállat után indul halászni, s mesterségét éjszaka folytatja, még pedig legszívesebben holdvilágos éjjelen. Ilyetén tevékenykedése alkalmával nem ritka eset, hogy emberi lakások közelébe is eljő, sőt folyómenti községeken keresztül is vándorol; bizonyára senki sem csodálja, hogy legtöbbször senkinek sem tűnik fel ilyen átvonuló vidra. Megfelelő viszonyok közt malmok közelében üt tanyát.

Az öreg vidra rendesen magánosan él; öreg nőstények azonban huzamosabb ideig barangolnak kölykeikkel, sőt más nőstényekkel is együtt járnak. A párzási időben nőstények és hímek együtt is halászgatnak. A folyót a vidra tanyájától számított több mértföldnyi szakaszon is alaposan átkutatja, s egy mértföldnyi kerületben egyúttal a folyóba szakadó vagy ezzel összeköttetésben álló összes patakokat és tavakat is kihalássza. Ha otthonuktól nagy távolságban virrad rájuk, napközben valamely sűrű nádasban rejtőznek el, és csak éjjel folytatják vándorútjukat. A patakokon nem ritkán 20–30 km-re is fölhatolnak a torkolatuktól számítva, s a nélkül, hogy a tulajdonos csak gyanítaná is, halastava összes halait kipusztítják. A vidra a látszat szerint ugyan egyáltalán nem alkalmas nagyobb szárazföldi utakra, de ha körülményeik megkövetelik, igen nagy távolságra is elbarangol, hogy halban gazdagabb területre jusson.

„Vándorlás közben – mondja Fäckel –, hogy pl. a Bajor Felföld hegyi patakjaiba eljusson, még magas hegygerincek megmászásától sem riad vissza, sőt meglepő gyorsasággal halad keresztül rajtuk. Sollacher staudachi erdőőr megfigyelése szerint 1850-ben egy erős példány, a Hochgern-hegység Siedleckrücken nevű, zergéktől lakott, körülbelül 1460 m magas sziklás gerincén, 1.5 m mély hóban hatolt át, hogy a Weiszachen völgyéből legrövidebb úton jusson el az Eibel völgyébe, amelyben jobb prédát remélt. A vidrának e közben legalább három órás utat kellett sziklás talajon, hegynek föl megtennie, a tulsó oldalon pedig legalább két órába került, amíg az Eibel-patak forrásáig eljutott. Ettől azután a vidra egészen az Achen-folyóba való betorkolásáig végigkutatta a patakot. Gyakorlott hegymászó vadász az itt leírt utat a fönnálló körülmények közt alig tudná 7 óra alatt megjárni, ezzel szemben a nehézkes, hegymászásra nem rátermett vidrának ennek az útnak megtételére, a halászatot is beleértve, mindössze csak 12 órára volt szüksége, amint erről Sollacher a csapának hűséges nyomon követése árán – legnagyobb bámulatára – kénytelen volt meggyőződni. Sachenbacher erdőgondnok 1840-ben tett megfigyelése szerint egy erősen fejlett vidra az Aurach-folyócskából nekivágott annak a rendkívül nehéz hegyi túrának, amely a közel 1300 m magas Hohenwaldeck-hegységen, s a Rhonbergen át az ellentétes irányban, jó távol fekvő Leitzach-völgy halban gazdag folyócskájához vezet. Ezt az útvonalat, amelyet a vidra egy éjszakán tett meg, az akkor fönforgott, s főként a vastag hólepel okozta nehézségek tekintetbe vételével – egy gyakorlott hegymászó 8 órán belül nem tudta volna megjárni.”

A vízben a vidra ugyanaz, ami a róka s a hiúz együttesen a szárazföldön. Sekély vízből a halakat az öblökbe tereli, vagy pedig farkával megcsapkodva a fölületet, bezavarja a parti üregekbe, vagy kövek alá, s így biztos zsákmányává válnak. Gyakran fatönkön, vagy kőtuskón leskelődik, s ha – bár jó messzire – megpillantja a halat, hirtelen a víz alá bukik, s legerősebb iramban addig hajszolja a halat, amíg végül is elfogja. Ha ketten hajszolnak egy lazacot, az egyik vidra fölötte, a másik alatta úszik, s addig űzik-hajtják, amíg a halat holtra fárasztják, s a kimerült állat megadja magát sorsának. A mélyebb vizekben magánosan halászó vidra rendesen alulról közelíti meg a nagyobb halakat, mert ezek maguk alá nem igen látnak, innen rohamozza meg őket, s a hasukba mártja fogait. A kisebb halakat úszás közben a vízben költi el, miközben a fejét kissé a víz fölé emeli; a nagyobbakat a szájában a partra viszi ki, s ott falja föl. Sikamlós zsákmányát kezei köz tartja és a válla táján kezdi ki; a húst a nyaktól a farok felé haladva hántja le, a hal fejét, farkát és egyéb részeit azonban otthagyja. Halban gazdag folyókban még válogatósabbá válik, mert csak a háti részeit eszi meg a halnak. Így eshetik meg, hogy naponta néha több nagy halat is fog, de mindegyiket csak a háti részén kezdi ki. Ha a vidra bővében van a tápláléknak, semmiképpen sem tagadja meg családja szokásait. Amíg csak közelében mozog valami a vízben, mindig kész öldökölni; s ha valami halacska surran el mellette, még legízesebb falatját is otthagyja, mert az újabb halászat lehetősége izgatja. Ha véletlenül kisebb halak raja közé kerül, oly hirtelenséggel, amint csak képes, annyit fogdos össze, amennyit csak bír, s egyiket a másik után a partra hurcolja, agyonharapja, egyelőre otthagyja, s újból meg újból a vízbe rohan, hogy újabb prédát szerezzen.

A vidra megeszi ugyan a rákot, békát, vízi pókot, kisebb, sőt nagyobb madarat is, de mégis csak a hal, s mindenekfölött a pisztráng az ő legkedvesebb tápláléka. De a házi vízi szárnyasokra nézve is veszélyessé válhatik. Így a stuttgarti szép park tavában, amint Tessin írja, 1824-ben egy vidra sok rucát ölt meg, egy másikról Schäff azt írja, hogy Hannoverben még ludakat is rabolt. S az ilyen esetek nem nagyon szórványosak. Blanford, mint szemtanu mond el egészen hasonló esetet Indiából. Szerinte e vidrák ott sokszor öten-hatan is együttesen halásznak, s ilyenkor jóval többet mészárolnak le, mint amennyire szükségük van, és nem csupán halat, békát, rákot, hanem tojást, sőt vízi szárnyasokat is zsákmányul ejtenek; sőt egy ízben azt is látta, hogy több vidra egy fiatal krokodilus teteme körül sürgölődik, de annak nem tudott végire járni, vajjon ők maguk ölték-e meg. Mac Master egy ízben legalább hat vidrát látott, amint egy tavat szép körívben – egymástól mintegy 50 lépésnyi távolságban tartva magukat –, hol a fölszínen, hol a víz alatt úszva, szabályszerűen meghajtottak. E közben fölváltva mindegyik vidra szájában látott elfogott és megölt halat, amelyet azonban egyik sem falt föl, hanem gondtalanul ellökött.

Hogy vajjon a vidra a szabadban megeszi-e a növényi táplálékot, nem tudjuk biztosan; annyi azonban kétségtelen, hogy fogságban egyáltalán nem vonakodik ettől. Azok a példányok, amelyeket Brehm ápolt, a sárgarépát nagyon szerették, a körtét, szilvát vagy cseresznyét pedig valósággal nyalánkságnak tekintették. Mivel pedig a legtöbb menyétféle kedveli a gyümölcsféléket, föltehetjük, hogy a vizek menyétje sem veti meg a gyümölcsöt még a szabadban sem.

A vidra párzása nincs határozott időhöz kötve; ez kitűnik abból is, hogy az évnek minden szakában lehet vidra-kölyköket találni. Ez a jelenség bizonyára azzal függ össze, hogy állatunk tápláléka is teljesen független az évszaktól.

Schäff mégis azt hiszi, hogy a sok kicsi termetű, bár kinőtt vidra őszi ellésből való. Legtöbbször mégis február végén, vagy március elején történik a párosodás. A hím s a nőstény erős, hosszú füttyszóval hivogatja egymást kölcsönösen és a vízben pajzánul játszadoznak. Kergetőznek, incselkednek, egymást ugratják; a nőstény szégyenlősen megszökik, a hím annál hevesebben hajszolja, míg végre diadal a bére. A párzási időtől számított 9 hét múlva, nálunk rendesen májusban, a nőstény biztos helyen, azaz valami öreg parti fa erős gyökerei közt levő lakásában, fűvel puhán és melegen bélelt ágyon 2–4 vak kölyöknek ad életet. Az anya a legnagyobb odaadással gondozza csemetéit. Fokozott óvatossággal igyekszik vackát rejtve tartani, és a világért sem hagyna a közelben ételmaradékot, vagy hulladékot. Körülbelül 9–10 napra nyílik ki a csinos kis apróságok szeme, s 8 hét leforgása után viszi ki először az anyjuk, hogy a halászat mesterségébe őket is bevezesse; attól kezdve még mintegy fél esztendeig együtt, illetőleg az anya fölügyelete alatt halásznak a fiatalok. Csak a harmadik évben érik el teljes fejlettségüket, legalább is ekkor válnak ivarérettekké.

A fiatalon kiszedett, tejen és kenyéren fölnevelt vidra nagyon megszelídül. A kínaiak a vidrák egyik faját megszelídítve halfogásra használják föl, s már Németországban is nem egyszer előfordult, hogy a közönséges vidrát ilyen célra használták föl. Főleg az Induson halászó hindu halászok szintén alkalmazzák a halászatnak azt a módját, hogy a halakat tökéletesen megszelídített vidrák segítségével terelik a fölállított hálókba.

A megszelidített vidra nagyon takaros és kedélyes állat. Gazdáját hamarosan megismeri, s lépten-nyomon éppúgy követi, mint a hűséges eb. Szinte könnyebben rászoktatható a tejes és növényi táplálékra, mint húseledelre, s annyira is idomítható, hogy végül hozzá sem nyúl a halhoz. Brehm maga is sokat fölnevelt és megszelidített, de a maga megfigyelései helyett inkább a másokét közli. „Egy vidra – beszéli Winckell, – amelyet a családom szolgálatában álló kertész nevelt föl, félig meglett korában sem érezte magát olyan jól, mint emberek közelében. Ha a kertben voltunk, oda jött hozzánk, fölmászott az ölünkbe; legjobban az ember mellén szeretett elrejtőzni, s a begombolt felöltőből kikandikálni. Mikor idősebb lett, elég volt egyet vidra-módra füttyenteni, s őt nevén szólítani, s máris elősietett, még a tóból is előjött hozzánk, pedig az úszkálás nagyon kedvére való volt. Kevés fáradsággal megtanították az elhajított tárgyat visszahozni, szolgálni, s egymásután ötször-hatszor is bukfencet vetni; s mindezt – legnagyobb örömünkre – nagyon szívesen tette. Ha olykor valami neveletlenséget követett el, – ami itt-ott megesett – az volt a legnagyobb büntetése, ha vízzel lefröcskendezték, vagy lelocsolták; ennek több foganatja volt, mint a verésnek. Egy tacskó volt a legkedvesebb játszó pajtása; mihelyt a kertben mutatkozott, hamarosan ott termett a vidra is, menten fölugrott a kutya hátára és sétalovaglást rendeztek. Máskor csupa játékból dulakodni kezdtek; hol a tacskó volt fölül, hol pedig a vidra. Ha ennek különösen jó kedve volt, állandóan vihogott. Ha nagyobb távolságban haladunk el mellette a kutyával s ez nem volt hajlandó pajtását meglátogatni, úgy a vidra ismételt fütyüléssel hivogatta barátját. Ez pedig, ha ura megengedte, egy szempillantás alatt engedett a hívásnak.”

„Egy általánosan ismert vadásznak – beszéli Wood – volt egy kitünően idomított vidrája. Ha „Neptun” nevén szólították, azonnal válaszolt, s előjött a hívásra. Már kis korában nagyon értelmesnek mutatkozott, s idők múltával tanulékonysága és szelídsége föltűnően még gyarapodott is. Szabadon járhatott-kelhetett és tetszése szerint halászgathatott is időnként ő egymaga is ellátta a konyhát halászatának eredményével; halászata gyakran az egész éjszakát igénybe vette. Reggelre azonban Neptun ismét a maga rendes helyén volt, s minden idegen nem győzött csodálkozni azon, hogy ezt a teremtést a különféle vizslák és agarak közt látja, amelyekkel a legjobb barátságban élt.”

A vidrát érzékeny kártevése miatt minden időkben könyörtelenül irtották. Ravaszsága azonban a vadászatnak több módját, amelyet más esetekben sikerrel alkalmaznak, hosszadalmassá, sőt itt-ott lehetetlenné is teszi. Lesből nagyon nehéz elejteni a vidrát, mert ha az embert megszimatolja, egyáltalán nem jő elő. Télen eredményesebben vadászhatunk reá, különösen akkor, ha a lékek valamelyike közelében lessük. Legkönnyebb a vidrát tányéros csapóvassal fogni, még pedig olymódon, hogy csalót sem teszünk rá, hanem egyszerűen az ő kijáróhelyén úgy helyezzük el, hogy a víz mintegy 5 cm-nyire ellepje. Olyan folyókban, amelyekben sok a vidra, a legnagyobb csöndben nagy hálókat feszítenek ki keresztben a folyón, s ezután vidraebekkel meghajtják a vizet. Puskával és nyárssal fölfegyverzett emberek állanak a hálóknál, akik, mihelyt a kis ragadozót megpillantják, vagy lövéssel, vagy pedig egy jólirányzott nyársbökéssel kerítik hatalmukba; a vidra-zsákmányt nyársra tűzve szokták nagy büszkén a faluba bevinni. Így különösen Skóciában és Németországban vadásszák, ahol némelyik vidraölő nagy hírnévre tesz szert. A hálóba került vidra ijesztően fúj és prüszköl, s utolsó lehelletéig védekezik; tapasztalatlan kutyák nagyon meg is járhatják vele, mert lábszáraikat átharaphatja. Gyakorlott vidra-ebekkel az ilyesmi természetesen nem igen eshetik meg, mert támadásait ügyesen ki tudják kerülni, s a kópét hamarosan lefülelik. Halála pillanataiban a vidra siránkozó, nyöszörgő hangot hallat.

A vidra irtását már a legrégibb vadásztörvények is nyomatékosan elrendelik, sőt minden vadásznak lehetőleg még előleget is adtak rá. Húsát Bajorországban és Württenbergben hajdan nagy becsben tartották, s a kolostorok a kedvelt böjti eledel fontját forintjával fizették; ám ez a vadpecsenye nagyon rágós és nehezen emészthető, úgyhogy csak ügyes szakácsfogásokkal lehet bizonyos fokig élvezhetővé tenni. Sokkal becsesebb azonban a gerezna, amelyet mindenütt kedvelnek, s Németországban ezidőszerint 30 márkával fizetik darabját.

Brasz szerint mostanában Európában mintegy 30.000 vidrabőr kerül a piacra évente, s ennek a mennyiségnek körülbelül egyharmada Németországból származik. Különösen az északi népek kedvelik a vidraprémet, s minthogy rendszerint jobban is fizetik, mint Németországban, az itteni bőrök egy része kivitelre kerül. Észak-Amerikából „virginiai vidra” néven mintegy 22.000 bőrt vet a piacra; a legjobb minőségűeket New-Foundland szolgáltatja, s ezek darabjáért 300 márkát is megadnak. De a többi „virginiai vidra” darabjáért is elkérik a 100–150 márka körüli árat. Dél-Amerika évenként mintegy 2000–3000 vidrabőrrel szerepel a prémpiacon; ezeket a bőröket azonban – legalább részben – az alább leírandó vidra-nem szolgáltatja. Darabját 10–12 márkára becsülik. Kelet-Ázsiából évenként mintegy 30.000 bőr kerül kivitelre, darabonként átlag 10 márkájával fizetik; a délázsiaiak azonban csak 3 márkás árfolyamot érnek el.