3. család: Rozmár-félék (Odobenidae)

[Régi nevük: Trichechidae.]

Az úszólábú emlősök rendjének harmadik családja a rozmárfélék (Odobenidae) a fülesfókákkal abban egyezik meg, hogy hátulsó lábuk igen mozgékony, úgyhogy még a test alá hajlítható be. A kézfej és a lábfej kisebb fejlettsége miatt a rozmárok kezdetlegesebbnek, a külső fül hiánya miatt pedig fejlettebbeknek mutatkoznak. Fogazatuk egészen sajátságos fejlődési irányt vett, amennyiben a felső szemfogak hatalmas agyarakká alakultak át. A hímek agyara 0.75 m hosszú és 3 kg súlyú, a nőstényeké valamivel gyengébb. A fogazat többi részén észrevehető visszafejlődést is önálló szerzeménynek kell tekintenünk. Az úszólábúak fogazata eredetileg meglehetősen teljes, Winge szerint ugyanis a metszőfogak képlete: I 1. 2. 3. - 1. 2. 3., a szemfogaké: C 1. - 1., az elő- és utózápfogaké: P+M 2. 3. 4. 5. 6. - 2. 3. 4. 5., idősebb korban azonban 18 fogra: I 3. 0., C 1. - 1., P+M 2. 3. 4. - 2. 3. 4. redukálódik. Tehát az úszólábúak közt a metszőfogak számát a legteljesebben őrizte meg.

A rozmár (Odobenus rosmarus L.)

Rozmár

Rozmár

 Rozmár (

Rozmár (Odobenus rosmarus L.).

Rozmár csontváza

Rozmár csontváza

Már Baer (1835) kimutatta, hogy ez a család, amelybe egyetlen nem: az Odobenus Briss) tartozik, két, egymástól teljesen elkülönített vidéken otthonos. [ Régi neve: Trichechus.] A koponya csekély különbségei alapján, mint amilyenek pl. az arckoponya nagyobb szélessége, a hosszabb és egyenesebb agyar, a Csendes-óceán északi részében élő rozmárt, amely Északkelet-Ázsia és Északnyugat-Amerika partjain otthonos Odobenus obesus [1]. néven elválasztották az O. rosmarus L. nevű fajtól. Az utóbbi az északi sarki tengerben a Jenisszeitől Novaja Semlján, Svalbardon és Grönlandon át a Hudson-öbölig él, elterjedési területe azonban valamikor nyilván jóval nagyobb volt. A rozmár sok más északi állatokhoz hasonlóan a jégkorszak alatt mélyen lehatolt délre, amint azt az Angliában, Belgiumban és Hollandiában napfényre került negyedkorbeli csontmaradványok bizonyítják, sőt Boethius, skót történetíró közlése szerint a skót partokra még a XV. században is rendszeresen ellátogatott. Ma már csak elvétve mutatkozik ott egy-egy odatévedt példány, mint pl. 1817-ben, 1825-ben és 1902-ben. Trousseart szerint 1907-ben Írország partjain is láttak egy rozmárt, 1857-ben pedig a Hebridák és az Orknev-szigetek mellett bukkant fel egy-egy. A norvég partvidéken még gyakrabban előfordul. Collett ebből és a mult századból 17 biztos előfordulásról tud. A csendestengeri faj is erősen visszaszorult. Az Aleutáknál, ahol ma nyoma sincs, a mult század közepe táján még nagyszámban tanyázott.

A rozmár-név norvég eredetű. Angol neve: morse, seahorse, a lappok nyelvén: morsk; Grönlandban: avuk; Szibériában: diud. Megnő 4.5 m-re, s ekkor 3 m-es a kerülete, súlyát pedig 1000 kg-ra becsülik. Ole Hansen szerint egy különösen nagy rozmárbika nyers bőre 500 kg-ot nyomott. A borjúfókáéhoz hasonlóan a hosszúra nyúlt testnek a dereka a legvastagabb, de ettől kezdve hátrafelé nem hegyesedik ki annyira, mint a fókáké. Ebből a hatalmas testen nagy lebenyeghez hasonlóan kifelé és lefelé lógnak a végtagok, s úgy a könyök-, mint a térdizület felismerhető. Mindegyik lábon 5–5 ujj van, s ezeken a hegyüknél hátrább rövid és tompa karmot viselnek. A farok jelentéktelen bőrlebenynek látszik. A rozmárra azonban nem annyira a test jellemző, mint az aránylag kicsi és kerek fej, amelyet a felső állkapocsban lévő két, gömbalakú fogmeder vastagít meg és éktelenít el. Az orr igen rövid, széles és tompa, a felső ajak húsos és oldalra ívesen hajlik, az alsó ajak ellenben duzzadt. Az orr két oldalán harántsorokban változó számú bajuszsörte mered előre. A sörték laposak és hosszúságuk elülről hátrafelé növekedik. A legvastagabbak a hollótoll vastagságával vetekednek és 10 cm hosszúak is lehetnek. A bajuszsörték száma néhány százra is felmehet. Vastag, erős bajuszt alkotnak, amelyben a szálak egymást sokszorosan fedik és keresztezik és a szűk szájnyílás előtt valóságos rostát alkotnak, amelynek szűk nyílásain a tápláléknak át kell hatolnia. Az orrlyukak félholdalakúak. A meglehetősen hátul lévő szemek kicsinyek, fénylők és előrenyúló szemhéjak védelmezik őket. Fülkagylójuk nincs, a külső hallójárat nyílása eléggé hátra esik.

A csaknem teljesen csupasz és igen vastag bőr nemcsak redős, hanem valósággal bütykös is. A bőrön gyakran kiemelkedések vannak, amelyek valószínűen nem egyebek, mint hegek és egymásközti harcok, vagy főellenségükkel: a jegesmedvékkel vívott tusák, esetleg az éles jégtől okozott sebek és karcolások emlékei. A felnőttek és a fiatalok uralkodó színe többé-kevésbbé élénkbarna. Az idősebbeknél a barna szín nem ritkán szürkébe megy át. Brown számos különböző korú és nemű rozmárt vizsgált meg, s azt találta, hogy a hímek és a nőstények, s a fiatalok egyformák. A rozmár bőre nem mindig csupasz. Sokolowsky közlése („Sitzungsber. Ges. naturf. Freunde”, Berlin 1908) szerint három rozmárnak, amelyek októberben érkeztek Hagenbeck állatkertjébe, teljes szőrbundájuk volt, amelyet november elején kezdtek elveszíteni, kb. másfél hónapig csupaszok voltak, azután újabb ruhát kaptak, amely márciusra lett készen. Ez a szőrözet júliusban és augusztusban látszott a legteljesebbnek. Az, hogy a szőrruha éppen télen hiányzik, bizonyára azzal függ össze, hogy az állat akkor szakadatlanul a vízben tartózkodik, ellenben nyár végén sokat van a szárazon, s így a hidegnek különösen erős mértékben van kitéve. Ugyancsak Sokolowsky szerint a fiatalok bundája hosszabb szőrű és világosabb élénk vörösbarna színével különbözik a felnőttekétől.

Leírások és képek útján már évszázadok óta ismerjük a rozmárt, de igazi alakját és életmódját máig sem sikerült megismerni. Azok a régi képek, amelyekkel bennünket Gesner, Olaus Magnus, Martens és Buffon megajándékoztak, vagy a túlélénk képzelőtehetség termékei, vagy pedig összetöpörödött bőrök szánalmas ábrázolatai. E rajzok közül egyesek, így pl. Gesner „tengeri paripája” és „tengeri tehene”, továbbá az Olaus Magnus-féle állat: „a német tengerek borzalmas disznaja” igen gyönyörködtető művek, de azokkal a nyilvánvalóan szárított példányok után készített rajzokkal együtt, amelyek közül Buffon művében is találunk egyet, aligha nyujtanak fogalmat az állatról. Mindazonáltal már Buffon és Martens előtt 1613-ban megjelent egy eredeti rajz a rozmárról, amelyet Hessel eleven példányról készített, s amelyen az akkori viszonyok tekintetbevételével igen kevés, vagy éppen semmi kivetni valót nem találunk.

A képeknek megfelelnek a messze visszanyúló régebbi tudósítások is. Már Albertus Magnus is adott a rozmárról leírást, amelyet bőven fűszerezett mindenféle mondával és mesével. E leíráshoz Olaus Magnus 30 évvel később alig tudott valamit hozzáfűzni. Albertus Magnus azt mondja művében, hogy az északi tengerekben nagy „cetelefánt” él, amely 2–3 láb hosszú, lefelé álló agyarai vannak, amelyekkel a sziklákra függeszkedik, hogy a vízből ki tudjon mászni, s amelyeket hadakozásra is felhasznál. A halászok meglepik az alvó állatot, a farkából a szalonnáról leválasztanak egy darab bőrt, amelyet kötéllel átfűznek és egy sziklatömbre kötnek. Azután elkezdik kövekkel dobálni az állatot. Ha menekülni akar, a bőr a fején és az orrán keresztül lenyúzódik róla, s így ront bele a tengerbe, ahol azonban csakhamar elgyöngül és félig élettelenül akadnak rá. Bőréből csizmákat csinálnak, amelyeket a kölni piacon állandóan árulnak. Olaus Magnus a rozmárt a ma is használatos „mors”-.néven emlegeti és elmeséli, hogy agyarai segítségével a sziklacsúcsokra is úgy mászik fel, mintha csak létrán sétálna fel. A magasból ismét visszahengerkőzik a tengerbe, hacsak az álom meg nem lepi, amikor is a sziklán lógva marad. A drontheimi püspök 1520-ban besózatott egy rozmárfejet és elküldte X. Leó pápának Rómába. Ezt a fejet Strassburgban lerajzolták és az öreg Gessner meglehetősen jó leírást adott róla. Tűrhető leírás maradt ránk egy orosz író és Herberstein báró tollából, aki a XVI. század elején császári követ volt Moszkvában. Ők említik, hogy a rozmárcsapatok őröket állítanak ki, hogy agyaraik miatt vadásszák őket, s hogy ezekből a törökök, a tatárok és az oroszok értékes tőr- és kardmarkolatokat készítenek. Végül a hamburgi Martens, aki a XVII. század végén a Jeges-tengerben maga is látott rozmárt, részletes és jó ismertetést közölt az állatról. Azóta folyton szaporodik a leírások száma és révükön egyre tökéletesbednek ismereteink a rozmár életmódjáról és vadászatáról. Scoresby, Cook, Parry, Kane, Brown, Scammon, Elliott, Nordenskiöld, továbbá a német sarkutazók és fókavadászok megfigyeléseinek értékes adatokat köszönhetünk.

A rozmárt határozottan parti állatnak kell tekintenünk, – Collett találóan „parti zajló jég-alak”-nak nevezi, – amely, amennyire csak lehet, kerüli a nyilt tengert és a fókák nagy részével ellentétben, csak ritkán tesz nagyobb kirándulásokat. Minden cetvadász tudja, hogy szárazföld, vagy legalább is jég van közelben, ha rozmárt pillant meg, vagy pedig a ködben figyelmeztető hangját meghallja, a tapasztalat ugyanis megtanította őket arra, hogy ezek az állatok sohasem szoktak átkelni a partokat szegélyező szilárd jégkérgen, sem pedig a zajló jégövön. Ha a körülmények kényszerítik, nagyobb vándorlásra is elhatározza magát. Így Mac-Bain James a Ponds-öbölben (Baffin-öböl) mérhetetlen tömegű csordákat figyelt meg, amelyek ugyanazon az útvonalon vonultak, mint amelyet néhány nappal előttük az északi, vagy grönlandi bálnák követtek és nyilvánvalóan nagyobb utazás közben voltak. Órák hosszán át ezren és ezren úsztak el előtte pihenés és táplálkozás nélkül.

Az első benyomás, amit a rozmár az emberre tesz, éppen nem kedvező. A régi hajósok, s a mostani tengerészek és utazók egyaránt visszataszítónak és csúnyának tartják. A sarki utazók mondják, hogy ha valamelyik állat megérdemli a szörnyeteg nevet, akkor ez legelsősorban a rozmárt illeti meg nemcsak külseje alapján, hanem démoni hangja és egészben kellemetlen lénye miatt.

A rozmárok a partalakulatnak megfelelően többé-kevésbbé négyes csoportokba verődnek. Nem ritkán lehet találkozni olyan csapattal is, amelyik úszó jégtáblára telepedett meg, s ezzel vitetik magukat a nélkül, hogy utazásuk irányával törődnének. Az alvók fölött legalább is egy rozmár mindig őrködik és Scammon megfigyelte, hogy hatalmas üvöltéssel kelti fel társait, ha veszélyt sejt, szükség esetén pedig agyarával rázza fel a lustálkodókat, mire azután az egész társaság menekülésre, vagy pedig védelemre szedelőzködik fel. Ahol a rozmár az emberrel még nem kötött ismeretséget, az őr, vagy a csapat figyelmét alig kelti fel idegen hajó megjelenése, sőt ágyúlövés sem riasztja fel őket, mivel a sarki tengerekben a jég mennydörgésszerű robaja hozzászoktatta őket mindenféle dörrenéshez. Az is előfordul, hogy a közéjük irányított lövés sem hozza ki őket a sodrukból, azonban aligha fogadható el néhány tudósításnak az az állítása, hogy az állatok, még ha megsebesítik is őket, csak meglepetten néznek körül, s azután megint pihenni térnek. Ha a szárazon, vagy a jégen egyszer már elhelyezkedtek és elszenderültek, mindenesetre nem szívesen zavartatják magukat, s azok után, amiket a fókákról elmondottunk, az sem lepheti meg az olvasót, hogy olykor valóban napokig, sőt hetekig nem mozdulnak el a helyükről. Az északsarki utazók, a cet- és a fókavadászok többsége azonban egyetért abban, hogy a rozmár minden komolyabb alkalmatlankodást éppolyan bátran, mint erélyesen igyekszik visszautasítani.

Mozgásuk a füles fókákéhoz hasonlít a legjobban. Szilárd talajon a rozmár nehézkesen és ügyetlenül, de mégis járással és nem kúszással változtatja a helyét, e közben lábai keresztben mozognak. A többi hasonló járású állattól a rozmár csak annyiban különbözik, hogy mellső lábain az ujjak, a hátsón pedig a sarok van előre irányítva. Meredek jégtömbök megmászásánál mindig igénybe veszi két hosszú szemfogának segítségét is. Agyarait repedésekbe ékeli be, majd nehéz testét húzza fel, azután ismét nyakát nyujtja ki, s így folytatja mindaddig, míg csak a kívánt helyre fel nem kapaszkodik. A járásnál aligha jöhet számításba az agyaruk segítsége, mivel a nem kevésbbé testes füles- és ormányos fókák ugyanekkora utakat tesznek meg a nélkül, hogy fogaikra szorulnának, sőt 10–15 m magasra is felmásznak nélkülük, hogy a napsugárban kinyújtózkodva heverjenek. Még inkább tartom valószínűnek azt, hogy a rozmár agyaraival tör magának utat a zajló jég közt, e közben olykor ki is törik, vagy legalább is erősen megsérül valamelyik hosszú szemfoga, de még a fogak ilyetén való felhasználási módjának is ellene mondanak az északi sarki utazók adatai. Az utazók leírásukban hangsúlyozzák az állat rettentő erejét és megfigyeléseikre támaszkodva azt állítják, hogy alulról nekirohanva 15 cm vastag jégtáblákat törnek szét, de egyetlen szóval sem emlékeznek meg arról, hogy ehhez a vállalkozásukhoz agyaraikat is felhasználnák. Nem valószínűtlen, hogy a rozmár hasonló erőfeszítéssel lékeli meg a jeget, hogy ugyanolyan lélegzőlyukat készítsen magának, mint a fókák, s ezt hasonló módon tartja is nyitva, legalább is Brown a lékek körül ugyanolyan csillagalakú repedéseket látott, mint amilyenek a fókák lélegzőlyukai körül vannak. Egészen biztosan használja az agyarát arra, hogy a fenéken táplálék után turkál és védekezik is vele, miközben a csónak oldalát olykor át is döfi. A tengerbe vagy lejtőről csúszva siklik be, vagy pedig, – mint a fókák, – egyetlen ugrással veti magát a habokba. A vízben éppen olyan gyorsan és ügyesen úszik, mint egész rokonsága, tekintélyes mélységre bukik alá és néhány percig biztosan kibírja a víz alatt. Fáradhatatlan kitartással úszik és maga mögött hagy minden evezős csónakot. Hangja néha a tehénbőgéshez, máskor pedig mély és durva kutyaugatáshoz hasonlít, ha azonban nekidühödik, valóságos ordításba megy át. A szaporodási időszakban olyan messzire hallatja hangját, hogy Cook és emberei éjjel is és ködben is mindig tudták, mikor vannak partközelben és a jéggel való összeütközést ilyenképpen el tudták kerülni.

Az idáig rendelkezésre álló adatokból nehéz következtetni a rozmár értelmi képességeire. Érzékeinek fejlettségéről Pechuel-Loesche a következőket mondja: „Látása rossz, hallása sokkal jobb, szaglása pedig egyenesen kitünő, mivel kedvező körülmények közt az embert már több száz lépésnyire megszimatolják, sőt talán még messzebbről is. Ha tehát meg akarják őket lepni, nagyon szorgosan kell a szélirányra ügyelni.” Amilyen egykedvű a rozmár az emberrel való első találkozása alkalmával, annyira megváltozik a magatartása, ha már tapasztalatokat szerzett felőle és igen tetterősnek mutatkozik a föld urával szemben. A rozmár szembeötlő tulajdonságai közé nemcsak a rokonaival közös kiváncsiság tartozik, hanem az Úszólábú emlősök közt szokatlan mértékű bátorság is. Abból a remegésből, amely az óriástestű tengeri elefántot elfogja, ha legveszedelmesebb ellenfelével, az emberrel kerül szembe, a rozmár semmit sem érez, ellenkezően még állig fölfegyverezett emberrel is megfontolás nélkül fölveszi a harcot. Egymásközt is épp olyan hevesen verekednek, mint az ellenséggel.

A nőstényeknek egyetlen kölykük születik. Az anyák teljesen az újszülöttek gondozásának szentelik magukat. A legönfeláldozóbb módon gondoskodnak táplálásukról, gondosan nevelik, s a legnagyobb bátorsággal és olyan bősz dühvel védelmezik őket, amennyire nemüktől csak kitelik. Amíg csak lehetséges, igyekszik a nőstény magát és gyermekét a veszély elől elvonni. Ha bajt szimatol, mellső úszóival megragadja kicsinyét és rohan vele a tengerbe, ahol a hátára kapja, hogy ezzel is, amennyire lehetséges, biztonságba hozza, s ha ilyenkor megtámadják, halálmegvetéssel száll szembe minden ellenséggel. Ha porontyát megölik, úgy az öregek részéről a legszívósabb ellenállásra és vakdühre lehet számítani. Az anyák a mélyből nagy ordítással időnként még akkor is fel-felbukkannak, ha a nőstényekből álló csapatot üldözik, utána úsznak lemészárolt kölykeiknek, s magukkal ragadják a hullákat a víz alá.

A rozmár tápláléka igen vegyes. Túlnyomóan rákokból (Sclerocrangon), kagylókból (Saxicava, Mya, Cardium), férgekből (Priapulus caudatus) és más alsóbbrendű állatokból áll, amelyek az iszapban és a jégpárkány mellett élnek. A táplálékul szolgáló állatokat agyarával fejti le, bajuszsörtéivel seperi össze és hörpinti fel. A serték a hörpintésnél, mint Sokolowsky leírja, szívókészülék gyanánt működnek.

A magas észak népeinek, kivált az eszkimók számára a rozmár éppen annyira fontos állat, mint a fóka, s ha olykor a parti jégkéreg gyarapodása miatt nem sikerül a vadászat, nélküle e szerencsétlen emberek elpusztulnak, vagy legalább is éhinséget szenvednek. A rozmár vadászata még a jól fölfegyverzett európai számára sem mindig veszélytelen vállalkozás. A második német északi sarki expedíció tagjainak módjukban volt meggyőződni arról, hogy a rozmár friss, még porhanyós jég alatt is jól ért az irány és a távolság megbecsüléséhez. Az expedíció tagjai Clavering-szigetére tettek szánkakirándulást, s eközben a tőlük fölfedezett Tiroli-fjordban néhány rozmár, amelyek ismételten közvetlenül előttük törtek át a jégen, nemcsak rájuk ijesztett, hanem gyors menekülésre is késztette őket. „Minden védekezési kísérlet esztelen lett volna”, – írta Payer erről az epizódról. „A rozmárok a jég alatt épp olyan gyorsan úsztak utánunk és törtek fel a jégen át mellettünk, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy társaságunkban tegyék meg az utat. Ezt az óhajukat – amely éppen annyira nevetséges és jogtalan volt, mint amennyire kellemetlen, – félig röfögő, félig meg szuszogó hangon akarták tudomásunkra hozni. Amennyire lehetett, szétszóródtunk és vágtatva síklottunk az összesűrűsödött jégiszapon, s a világosabb, gyaníthatóan megbízhatóbb helyeket kerestük, miközben a jégen áttörő szörnyek csörtetése kísért bennünket. Végre szerencsénkre régi, vastag jégkéregre értünk, amely megszabadított bennünket üldözőink tolakodásától.”

A jégen, vagy a parton heverő rozmártól nem kell különösebben tartani, mivel tehetetlensége megakadályozza, hogy eredményes támadásba kezdjen, a vízben azonban teljes erejének és ügyességének birtokában van. A vízben való vadászatánál nem ritkák a balesetek. Öreg tengerjárók és fókamészárosok sok ilyen esetről tudnak és elég mesélnivalójuk akad a rozmár ingerlékeny és bosszúálló természetéről is. Ezek a bátor és rettenthetetlen állatok olykor minden ok nélkül is megtámadják a tengerészeket és akaratlanul is harcra kényszerítik őket. Ilyen esetekről az északi sarki kutatók közül Payer és Copeland adnak érdekes és megdöbbentő leírást, amelyet más, szintén szavahihető tudósítások is megerősítenek. „A rozmár rettenthetetlen állat”, – írja Scoresby. „A feléje közeledő bárkát kiváncsian, de nem félelemmel szemléli. A vízben nem mindig lehet veszedelem nélkül elejteni. Az egyik állat megtámadása esetén a többiek rendesen segítségére sietnek. Ilyenkor a csónak körül gyülekeznek, agyarukkal meglékelik az oldalát és akármilyen erélyesen védelmezik is a matrózok, olykor a csónak szélébe is belekapaszkodnak és felborítással fenyegetik. Ilyen veszedelem esetén a legjobb védelmi eszköz a tengeri homok, amelyet a dühödt állatok szeme közé szónak, ez a módszer olyankor is visszavonulásra kényszeríti őket, amikor a puska is csődöt mondott ellenük”.

A dühöngő állatok fölöttébb különös, sokszor pedig egyenesen félelmetes látványt nyújtanak. Merev nyakuk megakadályozza őket abban, hogy könnyűszerrel körültekintsenek, szemük mozgékonysága azonban pótolja ezt a hiányt. Szemüket olyan gonoszul tudják forgatni, hogy ezáltal tekintetük rendkívül ijesztővé válik. Hasonlókép nyilatkozik Brown is, akinek az adatai egytől-egyig helytállóknak látszanak. Lamont is leír több ilyen küzdelmet. A német északi sarki kutatók is több bizonyítékot csatolnak ezekhez az esetekhez. Egyik csónakuk csak nagy bajjal tudott megszabadulni attól a veszedelemtől, hogy a rozmár szét ne zúzza; egy másik csónaknak sikerült az őt üldöző csorda elől a partra menekülni, ahol, bár rövid időre, de valóságos ostromzár alatt állott.

Pechuel-Loesche szerint tapasztalt fókavadászok egészen másként ítélik meg az állat viselkedését, mint azok, akik nem hivatásos vadászok. Az állatok inkább szórakozást találnak abban, hogy nyomába szegődnek a csónaknak, s az idegen betolakodókat szemügyre veszik, mintsem azon törnék a fejüket, hogy ártsanak nekik. Másként áll természetesen a dolog, ha az állatot lövés érte, vagy pedig megszigonyozták, s úgy védekezik. Ezt a felfogást Nordenskiöld is megerősíti.

Ugyanabból a csónakból a vadászat folyamán gyakran több rozmárt is megszigonyoznak egymásután. Ezeket maguk után vontatják s még akkor sem védekeznek, amikor közelről lándzsával, vagy pedig puskával sorban leölik őket. Veszély csak akkor fenyeget, ha a megszigonyozott állatok különböző irányba rebbennek szét, mivel megtörténhetik, hogy a bárkát a kötelek felfordítják. Ha a kitörő állat még nem eléggé merült ki, hanem jó erőben van, a kötél elvágásával előzik meg a bajt. Mivel úgy a megsebesített, mint a lándzsával szívenszúrt, vagy fejbelőtt állat menten lesüllyed és menthetetlenül odavész, a főfeladat mindenekelőtt a szigonyozásból áll, mert így a kötél minden eshetőségre biztosítja a zsákmányt. E mellett az is előfordul, hogy egyik-másik állat nekimegy üldözőinek. Kükenthal és Walter A. Svalbardon éltek át ilyen kalandot: egy fölingerelt rozmár agyarával átdöfte a csónak falát, sőt a mellette lévő ládáét is. Egyéb baj azonban nem történt. Az említett tudósoknak egyébként az a véleményük, hogy túlnyomóan a fiatal, elbizakodott rozmárbikák hajlandók a védekezésre.

Az eszkimók és a magas észak egyéb bennszülöttei, akik hozzászoktak a tüzelőfegyverek használatához, éppen úgy vadásznak a rozmárra, mint az európaiak, ellenben jelentékenyen eltér a vadászati módszerük azoknak, akik mindmáig megőrizték őseik szokásait. Mint Kane elmondja, az eszkimók a vízben és a jégen egyaránt megtámadják a rozmárt. Az előbbi esetben annyira megközelítik, amennyire csak lehetséges. Amikor alábukik, gyorsan odaeveznek, amíg ellenben a felszínen úszik, addig elrejtőzködnek és megvárják az alkalmas pillanatot, amikor újra feljön, s akkor megszigonyozzák. A megsebesült állat azonnal alámerül; a vadász hirtelenében vashegyű cöveket ver a jégbe s ahhoz erősíti a szigony kötelét. Az állat tombol és dühöng, míg csak ki nem merül, akkor azután lándzsával végez vele. Godman elbeszélése szerint ezek a bátor vadászok nyár derekán furfangos módon lopózkodnak be a jégtáblákon alvó rozmárcsapat közé. Először kisebb jégdarabot választanak ki, rámásznak és hozzákötik a csónakot. Így vitetik magukat a kristálytutajon a csorda közepére. Amikor szerencsésen a tetthelyre érnek, mindegyikőjük, vagy pedig megegyezés szerint ketten együtt kiszemelik előre a zsákmányukat, s a szigonyok egy és ugyanabban a pillanatban hasítják át a levegőt. Az eltalált rozmárok nyomban a tengerbe vetik magukat és megkísérelik a menekülést, de a kötél fogva tartja őket, s annál hamarább kimerülnek, mentől jobban erőlködnek, hogy maguk után vontassák a vadász jégtömbjét, amelyhez a zsineg oda van erősítve. A vadászok csónakjukban várják meg a kimerülés pillanatát, amikor aztán lándzsával adják meg a kegyelemdöfést. A Bering-tengerben, Alaska-félsziget északi partjain a bennszülöttek felkutatják a rozmárokat, megpróbálják körülkeríteni őket, majd hirtelen nagy kiabálással rontanak rájuk, abban a reményben, hogy ilyen módon sikerül rájuk ijeszteni és a szárazföld felé szorítani. A vadászok nyársakkal és nehéz baltákkal vannak felfegyverkezve. Ha az állatok a szárazföld belseje felé veszik útjukat, a vadászat kiadós sikerrel jár, ellenben teljesen meghiusul, ha csak egyetlen egy rozmárnak is sikerül a hajtók vonalán áttörni és a tengerbe menekülni. Ebben az esetben ugyanis a többiek is követik a vezető példáját és a habok közt találnak menedéket. Egyébként Elliott is határozottan állítja, hogy azok a bennszülöttek, akik a Bering-tenger partjain és szigetein és a Bering-szorosban rozmárvadászattal foglalkoznak, nem tekintik különösen veszedelmesnek az állatnak vízben való megtámadását sem: „sohasem tesznek említést valódi veszélyről”. Könnyű bőrcsónakjaikkal üldözik az állatot, megszigonyozzák, engedik magukat tőle vontatni, míg csak ki nem merül, amikor azután lándzsadöféssel ölik meg.

Mindezek után fel kell tételeznünk, hogy az üldözött rozmár nem védekezik minden körülmények között, hanem csak egyes állatok szállanak szembe a vadászokkal és hogy az ilyenek bizonyos vidékeken gyakoribbak, mint máshol.

Az embertől eltekintve a rozmárnak még más ellenségtől is sokat kell elszenvednie. Eszkimók és fókavadászok állítják, hogy a jegesmedvével is nehéz harcokat vív meg. A jegesmedve nem csupán a fiatalokat fenyegeti, hanem itt-ott a felnőtteken is rajtaüt. Brown sohasem látott ilyen küzdelmet és így feljogosítva érzi magát arra a föltevésre, hogy az ilyen leírások jobbadán a mesék világába tartoznak, ámbár ő sem vonja teljesen késégbe az erre vonatkozó megfigyelések helyes voltát. Scammon megerősíti az északi vadászok adatait. Szerinte a rozmárnak még más ellenfele is van, s ez a prédasóvár kardos cet, amely a fiatal rozmárokra mindenekfölött veszedelmes, noha vadászterülete csak a nyílt vízben van. Amikor megjelenik, rozmáranyó mindjárt a hátára veszi porontyát és amilyen gyorsan csak tud, a jégen keres menedéket. Szándékát azonban nem mindig sikerül végrehajtani, mert a rabló, mielőtt a rozmár még elérné a jégtáblát, hirtelen alábukik a mélybe és alulról olyan erővel ront neki a hasának, hogy a rozmárfióka lezuhan az anyja hátáról, s a következő pillanatban már vége is van. A vad szörnyeteget apró, tetűszerű élősdiek valószínűen jobban megkínozzák, mint a jegesmedve és a kardos cet együttvéve. Brown vizsgálatai szerint az élősködők egyik faja a bajuszserték tövén, a másik pedig a test egyéb részein telepedik meg. Ez a két faj néha annyira meggyötri a rozmárt, hogy kétségbeesésében a jégről a vízbe veti magát, onnan pedig megint visszamenekül a jégtáblára, keservesen ordít, tántorog és hengergőzik, ami arra vall, hogy ilyen módon igyekszik megszabadulni kínzóitól. Amikor Brown egy alkalommal hosszabb ideig figyelte meg e zord állatoknak ezt a sajátságos viselkedését, hirtelen ott termett ezen az elhagyatott helyen a hantmadarak egy csapata és elkezdett valamit szorgalmasan fölszedegetni. Ezzel fölkeltették Brown érdeklődését. Odament a jégtáblára és nagy tömegben találta ott az említett élősdieket, amelyeket a rozmárfalka szerencsésen lerázott magáról.

A rozmár öntudatos és ingerlékeny természete miatt ugyan egyáltalán nem mutatkozik alkalmasnak arra, hogy az emberrel barátságos viszonyba lépjen, a fogságban tartott fiatalok mégis éppen olyan kezeseknek bizonyulnak, mint a fókák. Foglyul ejtette rozmárok több izben elevenen értek el Európába, nevezetesen Angliába és Norvégiába, pedig a hajókon éppen nem megfelelő ápolásban volt részük. Az első példányt kimutathatóan Welden hozta Európába 1608-ban. Négy évvel később Hollandiába szállítottak egy fiatal példányt, a harmadik rozmár azonban csak 217 évvel később került Európába, Szt. Pétervárra. 1853-ban és 1867-ben Angliába vittek két példányt, 1884-ben egyet Németország különböző városaiban mutogattak, másokat pedig hosszabb ideig tartottak hajókon. Későbbi rozmárszállítások mellett is a rozmár ma is az állatkertek legritkább lakói közé tartozik.

A rozmárnak az agyarát, a bőrét és a zsírját használják fel. Agyarát ugyanarra a célra alkalmazzák, mint az elefántcsontot, de annak finomságát meg sem közelíti. Bőréből jó hajtószíj készül. Húsát az európaiak csak szükségből eszik meg. Azelőtt évente kb. 30.000 kg rozmáragyart vittek piacra, amely kilónként 8–9.5 pengőt ért. A rozmáragyarral való kereskedés manapság erősen hanyatlik.