3. Pampaszi nyulak (Viscacia Mol.)

[Régi nevük: Lagostomus.]

A nyúlszájúfélék utolsó nemét a pampaszi nyulak alkotják, amelyek a macskanyulaktól főleg abban különböznek, hogy hátsó lábuk csak 3 ujjú és dobcsontjuk jóval kisebb. A harmadkorból 12 fajuk ismeretes, manapság azonban a nemnek már csak egy faja él.

A pampaszi nyúl (Viscacia viscacia Mol.)

[Régi neve: Lagostomus trichodactylus.]

Pampaszi nyúl (

Pampaszi nyúl (Viscacia viscacia Mol.).

Pampaszi nyúl (

Pampaszi nyúl (Viscacia viscacia Mol.).

A pampaszi nyúl vagy viszkacsa jobban hasonlít a csincsillákhoz, mint a macska-nyulakhoz. Törzse zömök, nyaka rövid, háta nagyon domború, mellső végtagjai rövidek és 4 ujjúak, erős lábai pedig kétszer oly hosszúak és 3 ujjúak. Feje vaskos, gömbölyded, fölül lelapított, oldalt kiduzzadt, arcorra rövid és tompán lecsapott. Ajkain és pofáján föltűnően merev bajuszsörték vannak, amelyek inkább fémsodronyokhoz, mint szaruképletekhez hasonlítanak, nagyon rugalmasak és végigsimítva pengő hangot adnak. Közepes nagyságú, de keskeny, tompahegyű, csaknem csupasz fülei nagyon szétállók; szeme jókora, orra szőrös és felső ajka mélyen hasított. Talpa elől szőrös, hátulsó része azonban csupasz és duzzadt, tenyere egészen csupasz. Rövid szőrrel födött mellső végtagjai rövidebb, lábai hosszabb karmokkal vannak fölfegyverezve. Zápfogai két-két zománchasábból állanak, csak a felső állkapocs utolsó zápfoga áll háromból.

Testét meglehetősen tömött bunda borítja. Hátoldalán a szürke és fekete szőrök egyenletesen vannak elosztva, s emiatt a hát meglehetősen sötétnek látszik. Feje szürkébb, mint oldalai; az orr felső részén és a pofákon át széles fehér sáv húzódik, farka barna foltokkal tarkázott szennyesfehér. Végtagjainak alsórésze és belső oldala fehér. Az állat egész hossza 50 cm s a farka 18 cm hosszú.

Az Andok keleti lejtőin a pampaszi nyúl helyettesíti rokonait; Buenos-Airestól Patagoniáig a pampák síkját lakják. Régebben, amikor a föld megmívelése még nem öltött olyan méreteket, mint ma, Paraguayban is előfordult. Ahol még él, nagy tömegekben lép föl. Sok helyen olyan nagy számban fordul elő, hogy – nappal ugyan soha, csak este – az út mentén mindkét felől nagy rajokba verődve láthatjuk őket üldögélni. Tartózkodási helyükül a legelhagyatottabb, legsivárabb vidékeket szeretik ugyan választani, de azért egészen a kultúra alá fogott területek határáig előnyomul. Sőt az utazók azt is tudják, hogyha a pampaszi nyulak nagyon sűrűn mutatkoznak, már nincsenek messze a spanyolok ültetvényei.

A gyér növényzettel borított, vagy egészen kopár síkságon üt tanyát, s itt leginkább a szántóföldek közelében levő bokrok alatt nagy kiterjedésű földalatti üregeket ás. Az állatok közösen ássák és közösen is lakják tanyájukat, amely a benne lakó családok száma szerint nagyon sok, néha 40–50 folyosóval és mentőlyukkal is föl van szerelve és belül több kamrára van osztva.

Hudson W. H. szerint a viszkacsa rendszerint 20–40 főből álló telepekbe (viszkacsera) tömörül, ilyenekhez 12–15 földalatti lakás tartozik, de gyakran ennek kétszerese vagy háromszorosa. Egy ilyen viszkacsera 100–200 négyzetlábnyi területet foglal el. Az üregek kiterjedése nagyon különböző; némelyek széles katlanokká tágulnak, amelyekből több folyosó halad sugárirányban, más folyosók pedig szomszédos telepekkel való összeköttetés céljaira valók. Az állatok a telep kivágása közben kikotort földdel a viszkacserát a fölszínen valóságos dombbá alakítják, amely mindig a nyílt síkságon látható. Ennek a bonyolult telepnek bejáratai sokszor 90 cm átmérőjűek. Egyes földalatti üreg rendszerint Y alakú.

Hudsontól arról is tudomást szereztünk, hogy az ismert földibaglyon kívül még két más kis madárfaj is lakik közösen a pampaszi nyúllal: a földi csúszka (Geositta), amely járataik oldalain fészkel, s egy fecskeféle (Atticora), amely az elhagyott üregekbe költözik be. Ennek bizonyára olyanféle az életmódja, mint a mi parti fecskénké; kétségtelen ugyanis, hogy a pampákon a madárnak csak a földszínen vagy a földben lehet fészkelésre alkalmas helyet keresnie. Hudson továbbá helyesbíti a földi bagoly fészkelésére vonatkozó följegyzéseket, amennyiben megállapítja, hogy a földi bagolypár (Speotyto), amely gyakran látható a viszkacsadombon, rendszerint maga vájja ki lakását, de az is előfordul, hogy a pampaszi nyúl egyik tanyáját veszi igénybe.

Tanyáik közelében a földszínen teljesen kiirtják a növényzetet, s ennek maradványait a bejárat közelében halmozzák föl. A pampaszi nyulat ez a szokása minősíti a gazda szemében rendkívül kártékonnyá. Rendes tápláléka fű és gabonanemű, közben azonban gyökerekkel is beéri; a száraz időszakban elszáradt füvekre és bogáncsfélékre szorulnak. Amíg legelőjük zöld, vízre nincs szükségük, de a száraz időszakban a legelső eső valamennyi pampaszi nyulat kicsalja odujából, hogy a régóta nélkülözött nedvességet élvezzék. Télen ritkán hagyják el lakásukat a sötétség beállta előtt, ellenben nyáron már naplemente előtt előbújnak, s ilyenkor a viszkacsa valóban lebilincselő látványt nyújt.

A viszkacsa mozdulatai sok tekintetben emlékeztetnek az üregi nyulakéira, de ez utóbbiak mégis sokkal fürgébbek, viszont a pampaszi nyulak élénkebbek, vidámabbak és játszadozásra jóval hajlandóbbak. Legelés közben állandóan ingerkednek egymással, ide-oda futkosnak, egymást röfögés közben átugrálják, körülszaglásszák stb. A sakálróka szokása szerint ők is a legkülönfélébb tárgyakat szedik össze legelés közben, s ezeket üregeik szájadéka előtt halmozzák föl. Amint Darwin is írja: „a viszkacsatelepek mindegyikét állatcsontokból, szarvakból, kövekből, bogáncsból, kemény rögekből álló rakások veszik körül, még pedig egész targoncára való tömegekben”. S minthogy ezek mindig kemény tárgyak, arra is gondolhatnánk, hogy voltaképpen fogaik időnként való lekoptatására használják; s ez a magyarázat valóban kínálkozó, mert hiszen a fátlan pampákon a koptatásra nem sok alkalom nyílik. Schrenk-Notzing szerint azonban a pampaszi nyulak összehordta csontokon és szarvakon sohasem látta rágások nyomait. Arra gondol tehát: „Ilyenformán iparkodnak maguk számára a tájékozódást megkönnyíteni, amely az egyhangú, fátlan síkságon nem valami könnyű, s emellett látásuk – a huzamos földalatti tartózkodás következtében – gyöngének mondható. Hiszen mi magunk is, fehér ruhánkban, 10 lépésnyire meg tudtuk őket közelíteni”. Véletlenül elveszített tárgyak, amelyeknek bizonnyal semmi hasznukat sem veszik, lakásaik elé cipelik a pampaszi nyulak; a gauchok, ezt tudva, minden elveszett tárgyukat legelső sorban a viszkacsák telepén keresik.

Szavahihető megfigyelő beszélte Darwinnak, hogy egy éjjel, lóháton tett útján, elvesztette zsebóráját. Reggel aztán ugyanazon az úton visszament, s az útmenti viszkacsa-telepeket végigkutatva, ezek egyikén, mint várható volt, óráját meg is találta. Az állatok lakásuk belsejéből gondosan kihurcolnak mindent, ami nem odavaló, még társaik hulláit is.

A viszkacsát éppenséggel nem mondhatjuk szapora állatnak: csak szeptemberben kölykezik s rendszerint csak két, esetleg három fiat hoz a világra. S minthogy körülbelül csak kétéves korában válik ivaréretté, szinte érthetetlenek előttünk azok a nagy tömegek, amelyek a pampákat ellepték, mielőtt a mezőgazdák ellenük az irtó-háborút megindították. Göring mindig csak egy kölyköt látott az anyjával. A csemete mindig anyja közelében tartózkodott. Az anya – úgy látszik – nagy szeretettel bánik vele s veszély esetén védelmére kel.

Ha a fiatalon elfogott állattal foglalkozunk, megszelidül, s éppoly könnyen eltartható, mint a mi tengeri nyulaink. Európai állatkertekben sem ritka a viszkacsa; amint Haacketól tudjuk, a frankfurti állatkert példánya mindig tompaelméjű, mogorva és rosszindulatú állat volt. A viszkacsát nem is annyira bőréért és húsáért, mint kártevéseiért, illetőleg túrásaiért üldözik. Ahol az állat gyakori, ott a lovaglás csaknem életveszélyes, mert a lovak gyakran áttörik az ő folyosóik tetejét, s a lovak vagy megbokrosodnak és levetik lovasaikat, vagy pedig lábukat törik. A bennszülött bizonyos kicsiny, keserű dinnyéről, amelyet az állat talán szívesen fogyaszt, már messziről fölismeri a pampaszi nyúl tanyáit. Ez a növény mindig ott fordul elő, ahol sok a viszkacsa, vagy fordítva: az állatok ott ütik föl sátorfájukat, ahol ez a növény mindenfelé szertehajtja zöld indáit. Ez tehát figyelmeztetőül szolgálhat a veszedelmes helyek elkerülésére.

A viszkacsának az ültetvények közeléből való elriasztására minden módot megragadnak, s a szó szoros értelmében fölhasználják még a tüzet és vizet is. A telepek környékének növényzetét fölperzselik, hogy így táplálékuktól megfosszák őket; másfelől pedig vízzel árasztják el üregeiket, így kényszerítve őket azok elhagyására, s amikor a fölszínre szorulnak, kutyák fojtogatják őket rakásra. Göring látta, hogy a megölt pampaszi nyulakat társaik bevonszolják üregeikbe. Utazónk közelből lőtt agyon több viszkacsát, de mire az üreghez ért, a kétségtelenül azonnal kimúlt állatoknak is hűlt helyüket találta, mert társaik rögtön bevonszolták őket.

Az emberen kívül állatellenségeik is vannak. A pusztán a vadkutyák és rókák is szenvedélyesen üldözik a pampaszi nyulat, ha ez barlangjaik közelében mutatkozik. De ha a mindinkább tért hódító földmívelés gyökerében nem támadná meg fönnmaradását, számuk alig is csökkenne. Tehát itt is az ember az, aki a föld meghódításával az állatok legrettentőbb ellenségévé vált.

Az indiánok megeszik az állat húsát és a bőrét is fölhasználják, amely azonban az előbb leírt fajokéhoz képest meglehetősen értéktelen.

A rágcsálóknak is voltak óriási termetű őseik, és különösen egy hatalmas macskanyúl (amelyet a Megamys Laur. nembe soroznak) érdemli meg, hogy itt külön is kiemeljük. Tulok, sőt orrszarvú nagyságú volt, s Ameghino Argentina és Patagonia régibb harmadkori, illetőleg oligocén rétegeiből hét fajuk maradványait gyűjtötte össze.

Kisebbek, de még mindig legalább medvenagyságúak voltak a Castoroididae-k családjába tartozó Castoroides és Amblyrhiza nemekbe sorozott, hódokhoz hasonló ősállatok is, amelyek jóval később, a Diluviumban, azaz Pleisztocénben éltek, s eddig kivált Észak-Amerika és Nyugat-India földjén kerültek napvilágra. Ezeket az állatrendszertan közvetlenül a macskanyulakhoz kapcsolja, mert jóllehet külsejük általában, s főként koponyájuk szerkezete rendkívül hasonló a hódéhoz, Zittel szerint mégis jellegzetes Hystricomorph-fogazatuk van. És Flower meg Lydekker szerint ebben a tekintetben éppannyira közelednek a csincsillákhoz, mint a Capybara-hoz, vagyis bizonyos átmeneti jelleget árulnak el, ami ősállatfajoknál oly gyakori jelenség.