2. család: Patakörmű rágcsáló-félék (Caviidae)

FEJEZETEK

A patakörműek családjába a föld színén és a vízben élő fajok tartoznak. Végtagjaik csaknem egyforma hosszúak; mellső végtagjuk 4, a hátsó 3 ujjú; ujjaik pataforma karmokat viselnek. Farkuk nagyon rövid, vagy hiányzik. Alsó állkapcsukat a rágóizom megtapadására szolgáló hatalmas csonttarajok jellemzik. Koponyájuk külső nyakszirtcsonti nyújtványa (processus paroccipitalis) hosszú és görbe; felső szájpadlásuk elül befűződött. Kulcscsontjuk csökevényes. Fogazatuk mind a két állkapocsban 2 metsző-, 1–1 elő- és 2–3 utózápfogból áll; összes fogaik száma tehát 20. Metszőfogaik rövidek; gyökértelen zápfogaikat zománcredők harántlemezekre osztják. Tejfogaik már születésük előtt kihullanak.

A patakörműek családjába újabban a vízidisznók (Hydrochoerus), az ezekhez külsőleg hasonlatos tengerimalacok (Cavia), mokók (Kerodon) s végül az inkább nyúlhoz hasonló marák (Dolichotis) nemét sorozzák, tehát összesen 4 nemet, míg ezzel szemben régebben a csülkösujjú rágcsálók 3 nemével, sőt Dél-Amerikának rendkívül ritka és érdekes, ma külön családot is alkotó nemével, a pakarámákkal (Dinomyidae) egyetemben egy nagyobb csoportba, illetőleg öregcsaládba (Subungulata) egyesítették. Ennek az öregcsaládnak volt bizonyos jogosultsága, mert, mint Weber mondotta, az idetartozó „rágcsálók karmai némileg pataformát öltöttek; amennyiben ujjaik érintik a földet, a karom szélére támaszkodnak, míg ugyanakkor az ujjpárnák bőre nagy mértékben elszarusodik.” Ilyenformán a karmot viselő ujjperc többé-kevésbbé pataforma szarutokba van foglalva. Weber a patakörműeket igazi patás állatok módjára gyors futáshoz alkalmazkodott teremtéseknek minősíti, illetőleg őket igazi futóállatoknak tekinti. Ezt olyan tényekre való hivatkozással is támogatja, amelyek – legalább részben – legtöbbjüknél valóban már külsőleg is fölismerhetők. Ezek: hosszú végtagok, s ezek főbb izületein föllépő tarajok, élek; a kulcscsont nagyfokú elcsenevészesedése, amely annak teljes eltűnéséig fokozódhatik; az összenyomott mellkas és keskenyebb szegycsont; a szélső ujjaknak elsatnyulására való hajlandósága, amely főként a lábon szembetűnő... Hogy a pakarámák valóban ősibb típus képviselői, alig módosult, ötujjú lábuk, szélesebb mellkasuk és hosszú farkuk is igazolja.”