2. Tengerimalacok (Cavia Pall.)

Fülük és végtagjaik rövidek; külsőleg látható farkuk nincs. Lábukon az első és ötödik ujj eltűnt. Gerincoszlopuk 7 nyak-, 13 mell-, 6 ágyék-, 4 kereszt- és 7 farkcsigolyából áll. Karmaik szélesek. A nemnek 11 faja ismeretes.

A tengerimalac (Cavia porcellus L.)

[Más neve: cobaya.]

Tengerimalac (

Tengerimalac (Cavia porcellus L.).

Borzas tengerimalac.

Borzas tengerimalac.

Az általánosan ismert tengerimalacot nem sokkal Amerika fölfedeztetése után, tehát a XVI. században hozták Európába a hollandusok. Már Gesner is ismerte. Nehring kutatásai szerint a Peruban élő Cavia cutleri Benntől származik a törzsalakja. Peruban már az inkák idejében is háziállat volt.

Nehringnek az a vitathatatlan föltevés a kiindulópontja, hogy állatok háziasításával csak kultúrnépek foglalkozhattak, minek következtében tehát a tengerimalac törzsalakját és eredetét Dél-Amerika ősrégi kultúrországában, az inkák Perujában kell keresnünk. S. Reisz és Stübel egy ős-perui sírmező fölásatása alkalmával kutya- és lámamúmiákkal egyetemben csakugyan napfényre hozták a háziasított őskori tengerimalac maradványait is. Ezeket azonnal el is küldték Nehringnek, mint a leghivatottabb szakembernek, aki meg is állapította, hogy a spanyol hódítás kora előtti időkből való szelíd tengerimalac még nem különbözik oly föltűnően a törzsalaktól, mint a mai európai tengerimalac. Mind színezetét illetőleg, – amelyben még sok az eredeti „vadszín”, kevés a fehér, fekete pedig egyáltalán semmi sincs, – mind pedig kissé megnyúlt és szilárdabb csontszerkezetű koponyája révén az ó-perui tengerimalac még jóval közelebb áll a vadon élő törzsalakhoz, mint a miénk; s ez a testi sajátságokban kimutatható közepes jelleg nagyon szép összhangban áll azzal, hogy a régi peruiak megszelidített, de a ház körül szabadon futkosó tengerimalacai nem voltak ugyan teljesen a szabadban élő vadállatok, de viszont olyan szigorú rabságban, illetőleg elzártságban sem éltek, mint a mi tengerimalacaink.

Egyszínű tengerimalacokon kívül – az idetartozók közt a fehérek a leggyakoribbak – rendesen csak háromszínűek láthatók: fehér-, sárga-, feketetarkák. Haacke ugyan a frankfurti állatkertben ragadozók táplálására tenyésztett tengerimalacok közt többízben talált fehérsárga tarkákat is; ezeknek a példányoknak mindig piros volt a szemük. Nehring a Peruban levő anconi őstemetőből előkerült tengerimalac-múmiák közt feketén tarkázottat nem talált. Az előkerült példányok jórészt egyszínű fehérek, illetőleg vörhenyesbarnák voltak, de vörhenyesbarna, illetőleg sárga és fehér foltosok is akadtak. Nálunk feketésbarna, egérszürke vagy sárgás hamuszürke foltokkal tarkázott tengerimalacok is akadnak. A háromszínűek közt Haacke megfigyelései szerint nem ritka az olyan, amelyben a fekete folt helyet hamuszürke foglalja el; érdekes, hogy ezeknek szemei is mindig pirosak. Újabb időben nagyon kedveltek a tincses tengerimalacok, amelyek hosszú szőre a test több pontján „forgó”-nak tüntet föl. De a tengerimalacok kedvelői még többre becsülik az angora tengerimalacot, amelynek hosszú, selymes szőre a földet söpri.

A rágcsálók rendjéből a tengerimalac a legkedveltebb háziállatunk, egyfelől, mert kevéssel beéri, vagyis könnyen eltartható, másfelől pedig, mert ártalmatlan és jóindulatú. Szellős, száraz istállóban mindenütt könnyű eltartani. Megeszi a legkülönfélébb növényeket, gyökerüktől levelükig s a magvakat éppoly szívesen veszi, mint a friss, nedvdús növényi részeket; csak némi változatosságot kíván. Ha húsos növényeket kap, teljesen el lehet víz nélkül, azonban a tejet nagyon szereti. Általában sokat eltűr, s még a rossz bánásmódot is közömbösen veszi. Ez a tulajdonsága igen alkalmassá teszi arra, hogy a gyermekek játékszeréül szolgáljon s utóbbiak buzgón foglalkoznak tenyésztésével. Egész lénye a házinyúléra emlékeztet, de részben az egér tulajdonságai is megvannak benne.

Járása éppen nem gyors és inkább szökdécselő; de az állat éppen nem tunya, hanem inkább eléggé ügyes. Rendesen mind a négy lábán ül és testét szorosan a földre lapítja; legtöbbször hosszú ideig, megszakítás nélkül futkos istállójában, még pedig legszívesebben köröskörül a falak mentén s ezt a pályát rövid idő alatt egészen símára tapossa. Kedves látvány, ha egy egész család együtt van. Ilyenkor egyik a másikat követi s az egész sor talán százszor is körülfutja az istállót. Hangja afféle röfögés, amelyből az állat nevét is kapta; de ezenkívül valami sajátos mormogást és visítást is hallat. A mormogással, úgy látszik, megelégedését fejezi ki, míg a visítás izgatottságának jele.

Rengger óta az volt az általános felfogás, hogy a tengerimalac rendkívül szapora állat. Ez a fölfogás helytelen. A valóságot itt is Nehring megfigyelései alapján ismerhettük meg. „Azok a tengerimalacok – írja, – amelyeket az igazgatásom alatt álló mezőgazdasági főiskola kísérleti istállójában tenyésztettem, eddig kivétel nélkül minden fiadzás alkalmával csupán csak két kölyket hoztak a világra, vagyis pontosan annyit, amennyit a vadon élő tengerimalac-fajoknál (különösen a Cavia aperea-nál) figyeltek meg. S hogy csakugyan ez a kölyök rendes száma, a Cavia-k két csecsbimbója is igazolja. Azok a tenyésztők, akikkel ismeretségben vagyok, egybehangzóan tanusítják, hogy a nőstény rendesen kettőt fiadzik; idősebb nőstényeknél ugyan a hármas szaporulat sem ritka, de a négy kölyök már elég ritkának mondható. Az ötös fiadzást pedig mint kivételes esetet emelték ki előttem, amelynél több nem is szokott előfordulni!”

Úgy látjuk tehát, hogy a tengerimalacot nagyon gyorsan fejlődő állatnak kell tartanunk; s megfigyelőnk egyúttal a vemhesség idejét is pontosan megállapította, ezt átlagban 63, kivételesen 66 napban határozva meg. Ez tehát teljes 9 hét. Ugyanannyi, mint a jóval nagyobb termetű kutya, s mégegyszer annyival több, mint a nála szintén tetemesen nagyobb házinyúl esetében! De az itt összehasonlítás céljából fölsorolt állatok aránylag rövid vemhességi idejével szemben áll a tengerimalac újszülött kölykeinek nagysága, fejlettsége és csekély száma. A tengerimalac fiai ugyanis teljesen kifejlődve jönnek a világra, szemük is nyitott, sőt születésük után néhány óra mulva már anyjuk után futkoshatnak. Életük második napján sokszor szüleikkel együtt vesznek részt az etetésnél, s az ezek számára hozott friss füvet, sőt sokszor még a gabonaszemeket is éppoly jóízűen fogyasztják, mint az öregek. Anyjuk ennek ellenére 14 napig szoptatja őket, s ez idő alatt nagyon gyöngéden gondozza és védelmezi. De amint a csemeték tovább fejlődnek, az anyai szeretet szemlátomást megcsappan, s körülbelül 3 hét mulva, amikor az anya rendszerint már újból párosodott, többé egyáltalán nem gondol velük.

Az apa kezdettől fogva nagyon közömbösen, sőt valósággal ellenségesen viselkedik velük szemben, s elég gyakori eset, hogy meg is fojtja és föl is falja saját kölykeit. 8–9 hónap mulva elérik teljes nagyságukat. Jó bánásmód mellett 6–8 évig is elélnek.

Azt az önmagától adódó fölfogást, hogy a mi tengerimalacaink valamely vadon élő faj leszármazottjai, Rengger azzal óhajtotta megdönteni, hogy a Braziliában élő Cavia aperea akkor sem változtatja meg a színét, ha megszelidítik, s másfelől a mi tengerimalacainkkal nem is párosodik. Ezt a két „érvet” a szakírók sorozatosan átvették egymástól, s így valósággal a köztudatba is átment, amíg végül 1892/93-ban a berlini állatkertben, valamint a Nehring intézetében végzett tenyésztési kísérletek az ellenkezőt ki nem mutatták.

Nehring a tenyésztési kísérletek főbb eredményeit a következő tételekbe foglalta össze (1898): „A Cavia aperea tiszta tenyészetben évenként nem csupán egyszer szaporodik, mint Rengger állítja, hanem legalább kétszer, esetleg háromszor. Minden kölykezéskor rendszerint csak kettőt hoz a világra, de nem nagyon ritka eset, amikor három fiat szül. Általánosságban a fogságban tenyésztett ivadékok is megtartják ugyan a C. aperea „vad színezet”-ét, e mellett azonban ilyen tiszta tenyészetben is előfordult, hogy az egyik kölyök törzsén hosszúkás fehér folt volt látható. A C. aperea és a C. cobaya keresztezése minden nehézség nélkül keresztülvihető, még pedig akár úgy, hogy a C. aperea a hím, s a C. cobaya a nőstény, akár fordítva. A korcsok kivétel nélkül termékenyek, akár a törzsalakok valamelyikével, akár pedig hasonló korccsal történt a további párosítás. Ez utóbbi esetek különösen figyelemreméltók. A korcsok vemhességi ideje, mint a C. cobaya esetében általában, átlag 63 nap. A vadon élő faj bundájának színe föltűnő szívóssággal öröklődik (sok félvér között csak két példány volt tarka, a többi mind vadszínű). Sőt a kétszeres korcsokról, vagyis a korcsok további keresztezéséből származott ivadékról is ugyanezt kellett megállapítani: valamennyi vadszínű lett. A koponya alakjában, jelesen az orrcsontok tekintetében is föltűnően kiütött az aperea-vér a korcsokban. A tarkázottság, amelyet a házi tengerimalacon oly gyakran láthatunk, csupán a háziasítás eredménye; a vad C. aperea-vér csekélyfokú hozzákeveredése is elegendő ahhoz, hogy az eredeti vadszínt érvényre juttassa. Még azok a korcsok is, amelyek háromnegyedrészben a C. cobaya leszármazottai, rendszerint vadszínűek. Csak néhányon mutatkozik a melanizmus jelensége, amennyiben ezek tiszta, fényes feketeszőrűek”.

Nehringnek azokat a nyomós történeti okait, amelyek alapján Perut tartja az európai szelíd tengerimalac őshazájának, az ottani mai viszonyok még elfogadhatóbbakká teszik. Reisz azt közölte Nehringgel, hogy Peru félreeső vidékein az indián lakosságnak még ma is a tengerimalac a legfőbb hústápláléka, s hogy ottjártában maga is gyakran jó étvággyal fogyasztotta a tengerimalac-sültet... Amikor Tschudi Peru nehezen hozzáférhető vidékein megfordult, az indiánok kunyhóiban éppoly gyakran látta a tengerimalacot, mint amilyen gyakoriak ezek az állatok Amerika fölfedezése idejében lehettek...” A fullasztó füst s a pokoli bűz, amely a szűk helyet betölti, s mindehhez a tengerimalacok tömege, amely az éj folyamán az alvó arcán s egész testén keresztül-kasul nyargal, az utazót valósággal a kétségbeesésbe kergeti”.

Azokból a spanyol följegyzésekből, amelyek röviddel Peru meghódítása utáni időből valók, Nehring szintén azt bizonyítja, hogy a tengerimalac Amerika fölfedezése előtt a peruiaknál általánosan elterjedt háziállat volt, s hogy ezt az állatot az őslakók maguk is az ottani vadon élő tengerimalac szelidített leszármazottjának tekintették. Ezt az állatot a régi följegyzések, pl. Garcilasso, valamint a „Relaciones geograficas de Indias” című perui folyóirat többnyire „indiai tengerinyúl” néven említik, de egyúttal a bennszülöttektől ma használt „cuy” nevet is hozzáteszik. A német („Meerschweinchen”) s az ennek nyomán kelt magyar elnevezés a tengerentúli, távoli országokból hozzánk jutott kicsiny, kövér, gömbölyded állatkára valóban ráillik. Ezzel szemben az angol „Guinea-pig” (guineai disznó) elnevezés mindenkép könnyen megtévesztő, mert hiszen Guineával semmi összefüggésbe sem hozható. Különben Dél-Amerika keleti részeiben, ahol Göldi szerint újabban, főként orvosi intézetekben gyakrabban kezdik tenyészteni, szintén nem tudtak számára megfelelőbb nevet kitalálni, mint „Porquinho da India”. Úgy látszik tehát, hogy egyáltalán nem gondolnak az ottani aperea-val való rokonságára.

Ha sokat foglalkozunk a tengerimalacokkal, nagyon megszelidíthetjük őket. Sohasem jut eszükbe, hogy megharapjanak, vagy pedig egyéb természetes fegyvereiket használják ellenünk. A legkisebb gyermek is gondtalanul eljátszogathat velük; ölébe veheti, magával hurcolhatja, stb., s mindezt nem veszi rossznéven. Ha enni kap, szerfölött elégedett. De éppen ezért ritkán tanúsít igazi ragaszkodást; olyan „világsógor”-természet van benne. A hideg és nedves időjárást nagyon megsínyli, s meg is betegszik, ha kellően nem óvjuk, s nagyon könnyen el is pusztul.

A tudománynak valóban nagy szolgálatot tettek a tengerimalacok. Bischoff az állatok fejlődésének kérdését tanulmányozta rajtuk, s ezzel az irodalomban tisztes helyet biztosított számukra. S legújabban, amióta a baktérium-kutatások, ojtási kísérletek, valamint a szérumterápia oly előre nem is láthatott, hatalmas fejlődésnek indultak, a tengerimalac, a gyermek játékszere, egyszeriben a „tudomány háziállatává” lett, amely tehát egyetlen tudományos kutatóintézetből sem hiányozhatik. Ez az oka, hogy tenyésztése ma már valósággal kereseti forrás. Így például Alsó-Sziléziában, a Bunzlau környékén lévő falvakban, az utóbbi időben nagymértékben tenyésztik a tengerimalacot. A gazdáknak 100–150 főből álló állományuk van. Egy közvetítő 60 pfennigjével havonta átvesz 400–500 darabot, s ezeket aztán Berlinbe szállítja.

Cutler tengerimalaca (Cavia cutleri Benn.)

Miután Nehring a tengerimalac leszármazásának kérdését megoldotta, s vele egyetértőleg Thomas a cavia porcellus elnevezést csupán a háziasított alakra korlátozta, bizonyos fokig tisztán tekinthetjük át magát a Cavia nemet is. E mellett általános érdekű az a fajfogalomra vonatkozó nézetünk is, amely szerint a rendszerező tudós nem tehet róla, hogy a vad törzsalak (Cavia cutleri) s az ebből leszármaztatott háziállat (Cavia porcellus) a koponyán s egyebütt is kimutatható eltérések alapján mint két egyenrangú, önálló faj kerül egymás mellé. Pedig senki, egy pillanatig sem vonja kétségbe, hogy a háziállat nemcsak vérrokona, hanem kizárólag ugyanabból a vérből való leszármazottja a vadon élőnek, s ez utóbbival szemben kimutatható eltérő bélyegei egyesegyedül csak a háziasítás következményei.

A vad tengerimalac bizonyára már az első pillanatra emlékeztet általánosan ismert, szelidített rokonához, de viszont – bizonyos kisebb, nehezen körülírható jellegekben – mégis annyira eltér ettől a fehér tarka kis tuskótól, hogy gyakorlott szem azonnal megkülönböztetheti őket egymástól. Mindenekelőtt nincs benne semmi tarkaság, hanem az igazi, egyszínű, szürkésbarnán pettyezett „vad szín” jellemzi. Ezenkívül termete nyúlánkabb, könnyebb, s ennélfogva a kis állat természetesen fürgébb, mozgékonyabb: mint az egér, vagy a patkány, nyílsebesen surran ide vagy oda, s ha valamely alkalmas búvóhelye nincs nagy távolságban, ellenségei elől többnyire el tud menekülni.

A legfontosabb különbség a két fajta állat között mégis a fej alakjában van, amennyiben a vad tengerimalacé kisebb, finomabb és csinosabb.

Cutler tengerimalaca Dél-Amerika legnagyobb részében elterjedt; de egyes vidékenkint bizonyos eltérések ismerhetők föl rajtok, azaz földrajzi fajokat vagy tájfajokat alkotnak. Ezek a patkány nagyságú kis rágcsálók ugyanis a keleti részek síkságaitól, sőt mocsaras vidékeitől kezdve a nyugati államok sziklás fönnsíkjaiig mindenütt előfordulnak. Fönnmaradásuknak az az egyik legfőbb föltétele, hogy miután kurta lábukkal s aránylag mégis nehézkes testükkel nem valami gyorsan futnak, kitartóknak pedig még kevésbbé mondhatók, – legelőjük közvetlen közelében okvetlenül legyen valami tüskés bozót, vagy dudva, ahol menedéket találhatnak. Erdőszéleken és mocsaras helyeken ilyenekben tanyáznak. De viszont olyan síkságon, amelyek természetes búvóhelyek nélkül szűkölködnek, földalatti lyukakat ásnak maguknak, még pedig társasan. Ahol nagyszámban élnek, mint például Bolivia fönnsíkjain, helyenként az egész talajt össze-vissza furkálják.

Egyébként azonban mind az állattani szakirodalomban, mind pedig az útleírásokban mindeddig alig találunk valamelyes följegyzéseket ennek az állatnak szabadban való életmódjáról. „Ez a kis állat pedig – írja Heck – Guayana-tól Argentináig egészen közönséges, sőt, mint braziliai német telepesektől magam is hallottam, helyenkint minden bokorban és gödörben megtalálható. Csakhogy sem nem lövik, sem nem fogják, s általában semmiképp sem veszik figyelembe, hanem egyszerűen csak „féreg”-nek tekintik”; s így aztán érthető, hogy a berlini állatkertbe is csak 1891-ben jutottak el az első példányok.

Az alföldi tengerimalac (Caiva aperea Erxl.)

A síkságot kedvelő tengerimalacok legismertebb faja a Dél-Braziliában élő alföldi tengerimalac, amelyről már föntebb is oly gyakran, s oly sok vonatkozásban emlékeztünk meg, hogy itt most már alig kell valamit hozzáfűznünk.

Nyilt terepen lyukakat ás magának, de ha más búvóhelye kínálkozik, ilyennel is beéri. Ehhez hasonló esetet figyelhetünk most meg a mi üregi nyulainknál is! Ahol Rio de Janeiró államban nedves volt a talaj, s ennek következtében buja növényzet, ezt a kedves kis állatot Göldi mindenütt megtalálta, az alföldtől föl egészen az 1000 m magas hegyvidékig. Jelenlétét ugyan legtöbbnyire csak a fűben elpotyogtatott ürüléke árulja el; napközben csupán valami véletlen folytán láthatunk meg egy-egy alföldi tengerimalacot. Ha a szabadban meg akarjuk figyelni, mindenesetre be kell várnunk a szürkületet. Napszállta előtt nagyon nehéz reátalálnunk. De ha egyszer kinyomoztuk tanyáját, könnyen fölismerhetjük a fűben kitaposott főbb járatait. S mihelyt ezeket megtaláltuk, közönséges, nagy, sodronyból készített egérfogóval való tömeges összefogásuk semmi különösebb nehézséggel sem jár. Csalinak legjobb friss kukoricaszemeket használni.

Cutler tengerimalacánál valamivel nagyobb termetű, és világosabb színű.

Rengger szerint Paraguayban, az erdőszéleken díszlő sűrű Bromelia-bozótban 6–15 főből álló csapatokban tanyázik; kitaposott járataitól sohasem tér el.