4. Marák (Dolichotis Desm.)

A patakörmű rágcsáló-félék családjába végül egy rendkívül sajátszerű pusztai állatnem: a marák nemzetsége tartozik. sok tekintetben hasonlít ugyan a nyulakhoz, ezektől azonban igen határozottan elkülönítik hosszú végtagjai, valamint rövidebb és tompább fülei. Teste gyönge alkotású, nyulánk, s elől valamivel keskenyebb, mint hátul; végtagjai meglehetősen hosszúak, a hátsók hosszabbak, mint a mellsők; ez utóbbiakon négy, az előbbieken három ujjuk van. Kézujjaik rövidek, lábujjaik ellenben elég hosszúak, de valamennyi szabadon álló és hosszú, erős karmokkal fölfegyverzett. Nyaka kissé vékony, feje oldalt összenyomott és az orrnál kihegyesedő, füle hosszú, elég keskeny, kerekített és fölálló; élénk szeme közepes nagyságú. Rövid farka fölfelé kunkorodó. Az aránylag kicsiny zápfogak középső zománcredője vastag. Bundája puha, tömött és fénylő. Szőre rövid, lesímuló. Testének felső oldalán sajátságos barnásszürke a színe, amelyet igen finom fehér pöttyözés élénkít. Ez a színezet az oldalakon, valamint a végtagok külső oldalán világos fahéjbarnába megy át. A farktájék fekete foltját a fark fölött húzódó fehér sáv határolja körül élesen. A test alsó oldala egészben véve fehér, ez a szín azonban a mellen világos fahéjbarnába megy át, s ez utóbbi a torokig nyúlik, míg a gégefő tája ismét fehér. Fénylő fekete bajuszsörtéi a bunda színétől élesen elütők.

A nagy mara (Dolichotis patagonica Shaw)

Nagy mara (

Nagy mara (Dolichotis patagonica Shaw.).

A kifejlődött állat testének hossza 50 cm, amiből a kis csonka farokra csak 4–5 cm-t kell leszámítanunk. A vállmagasság 45 cm-t is elérhet, minek következtében – főleg mozgás közben – a kis állatot inkább kérődzőnek tarthatnók, mint rágcsálónak. Az ülő mara ugyanis futólagos megtekintésre minden esetre hasonlít valami rövidfülű, hosszú és vékonylábú nyúlhoz, de ha négy lábra áll, vagy akár lassúlépésben elindul, valóban valami törpe szarvas, vagy antilop fajnak vélhetnők. Vágtája viszont ismét egyaránt emlékeztet mind a nyúl, mind a patások sebes futásához, noha a mind a négy végtagjával való elugrása élénken emlékeztet bizonyos antilop fajokéra. Weber a marát gyors futásra képesített, nagy fülű, nagy szempillájú, stb. tengerimalacnak mondja. S ezt a legutóbbi sajátságát valóban ki is kell emelnünk, mert ezt a család egyetlen más tagjánál sem láthatjuk viszont. A koponyát főkén az tünteti ki, hogy az egész arcorr megnyúlása helyett – ami sok rágcsálóra nézve jellemző – csak az arcorr hegye csúcsosodik ki; de ez aztán olyan mértéket ölt, hogy az ugyanabban az állkapocsban levő átellenes első zápfogak belső sarkaikkal érintkeznek egymással.

Már Darwin megírta volt, hogy a nagy mara Dél-Amerikában a 37. szélességi foknál nem terjed északabbra; legalább is a keleti területen így áll a dolog. Eredeti hazája Patagónia köves, víztelen sivatagja. Ahol a sivatagot a Sierra Talpaquen határolja, s a talaj nedvesebbé s a növényzet dúsabbá válik, a mara teljesen eltűnik. Nyugaton egészen Mendoza közeléig hatol, vagyis eléri a 33. déli szélességi fokot. Sőt az is lehetséges, hogy Argentinában, meg Cordoba közelében is előfordul. Régebben sokkal közönségesebb volt, mint manapság, mert most már csak a gazdaságilag ki nem használt területeken gyakori. De viszont gyakorisága még nem jelenti azt, hogy ezt az állatot könnyen meg tudjuk szerezni, még pedig abból az egyszerű okból nem, mert nem egykönnyen ötlik szemünkbe. Vagy üregében rejtőzik, vagy szorosan a földre lapulva hever, úgyhogy földszínű bundája könnyen elkerüli az ember szemét. Ehhez hozzájárul még rendkívül óvatossága és félénksége is. A mara a legcsekélyebb neszre futásnak ered. Ilyenkor az éppen együttlevő falka rövid ugrásokkal egyenes vonalban követi a vezérállatot. Az egyenes iránytól nem térnek el. Darwin többször látta a marát vacka előtt üldögélni, s úgy tapasztalta, hogy más rágcsálókkal ellentétben gyakran mérföldekre is elkóborol, s rendszeresen nem is tér vissza vackába. Igazi nappali állat, ámbár a déli hőség elől üregébe vonul.

Növényekkel, ezek gyökereivel és fák kérgével táplálkozik. Patagónia sok vidékén, ahol a kavicsos talajon csak egy-két kóró és tüskés bokor tengődik, a mara az egyetlen látható élő állat.

Szaporodásáról régebbről azt jegyezték föl, hogy a nőstény évenként kétszer 2–2 kölyket hoz a világra. A berlini állatkertben viszont azt tapasztalták, hogy az ott ápolt mara-pár 1907-től négy éven keresztül évenként rendszeresen csak egyszer fiadzott, még pedig két ízben két-két, két ízben pedig 1–1 kölyket. A fiadzás időpontja kétszer július havára, egy ízben júniusra, egyszer pedig novemberre esett. Ez a legutóbbi ellés azonban tulajdonképpen csak elvetélés volt.

Mendoza közvetlen közelében – Gőring szerint – már csak nagyon ritkán fordul elő a mara, de tőle délre már gyakrabban látható. Leggyakrabban olyan pusztaságokban tanyázik, amelyek nem tökéletes sivatagok, hanem bokrokkal benőttek. Itt 4–8 tagú csapatokat, sőt néha 30–40 főnyi falkákat is látni. Vele ugyanegy vidéken egy napon szép lilefaj tartózkodik – amelyet ott „martinette” néven ismernek – s teljes biztonsággal számíthatunk arra, hogy ahol ez a madár feltűnik, ott a mara sincs távol és viszont. A mara azoknak az emlősöknek nem nagy számú csoportjába tartozik, amelyek éppen a napsütésben érzik jól magukat. Ha biztonságban érzi magát, vagy az oldalára fekszik, vagy pedig lehasal s e közben kézcsuklóit behajlítja, amit semmiféle más rágcsáló sem tesz meg. Néha pihenés közben nagy élvezettel nyújtózik, vagy hempereg, de a legcsekélyebb neszre is fölül, mellső végtagjaira és sarkára támaszkodik, úgy, hogy talpát a levegőbe emeli s ebben a helyzetében a kőszobor merevségével vizsgálódik és fülel, főleg abba az irányba, ahonnan a nesz jő. Ha az nem szűnik, talpra ugrik, egy ideig állva marad s végre sajátságos, szaggatott vágtatásnak ered. Csak néhány lépésnyi távolságra futamodik, ott leül, majd föláll, egy darabig megint fut, újból leül, erre megint futásnak ered s mintegy 50–100 lépésnyire jut, ekkor újra leül s csak ezután menekül – de még mindig egyenletes ugrásokkal – tovább. Futása mégis meglehetősen gyors, mert 1.5–2 m-t is ugrik egyszerre.

A mara fölötte óvatos; mindig nyilt, bozóttól mentes tisztáson pihen és eszik. E miatt egyáltalán nem könnyű dolog puskavégre kapni. Tanyáját sohasem lehet meglepni; érzékei olyan élesek, hogy az ellenség közeledését már messziről észreveszi. Legkönnyebben a jó lovas érheti el s ejtheti el parittyával. Hosszabb futás közben, kifárad s bizonyos idő mulva a ló utóléri. Az indiánok és korcsaik szenvedéllyel vadásszák, főleg csinos gereznájáért, amelyből szép lábszőnyegeket és takarókat készítenek.

Ma már nem ritka a mara az európai állatkertekben – kereskedelmi ára 130–200 pengő – s rendszerint elég könnyen eltartható és állja a fogságot, jóllehet számára nem igen jut megfelelő nagyságú kifutó, amelyben ő maga áshatna magának üreget. Ahol ezt lehetővé teszik számára, – mint pl. a párisi állatkertben, – teljesen otthonosan érzi magát és szaporodik is. Minden parkban veszély nélkül tartható, mert csak füvet eszik s a fák kérgét nem hasítja le. A vidéki állatkedvelőknek ajánlható, annál is inkább, mert a hideget igen jól bírja.

A törpe mara (Dolichotis salinicola Burm.)

Törpe mara (

Törpe mara (Dolichotis salinicola Burm.).

Hosszú időn keresztül mind az állatkertekben, mind az állatpiacon csak a patagoniai nagy marát ismerték, amelynek színezetét a combján látható, egymástól élesen elváló fekete-fehér színfolt teszi élénkké. De egy ízben aztán az antwerpeni állatkert szokásos évi állatverésén kistermetű marák is eladásra kerültek. Ezek szőrruhája inkább egyhangú barnás-szürke volt, s főleg a comb fekete-fehér színfoltjait nélkülözte. Az állatokat ugyan azon a címen árverezték, hogy a közönséges mara fejletlen példányai, de a szakértők kételkedését és érdeklődését így is fölkeltették. Az egyik példány a berlini állatkertbe került, ahol színe is, nagysága is több éven át változatlan maradt. Itt aztán sikerült biztosan megállapítani, hogy ez azonos azzal a törpe mara-fajjal, amelyet Burmeister, a nagy német argentinai-kutató 1875-ben vezetett be a tudományba.

Burmeisternek leginkább az ötlött a szemébe, hogy állatunknak jóval nagyobb a füle, mint a közönséges maráé, s ezt leírásában is kiemelte. Azt a mindenesetre csodálatos körülményt, hogy ez a faj oly sokáig elkerülte a természetvizsgálók figyelmét, Burmeister azzal magyarázta, hogy az állat Argentinia belsejének teljesen lakatlan, kopár sós sivatagján honos, amelyet ott „Salina” néven ismernek. Ezt csak az abban az időben épült középargentiniai vasút tette hozzáférhetőbbé. Az állat első leírója az állat nevét is a „Salinas”-ról vette, s így magyarul bátran nevezhetnők „sóspusztai mará”-nak is. Ezzel szemben, a bennszülöttek a törpe marát is cunejo-nak vagyis üregi nyúlnak mondják, mint általában az ottani kisebb rágcsálók mindegyikét.

Életmódjáról nem sokat tudunk; viszont elég valószínű, hogy az minden tekintetben hasonló nagyobbtermetű rokonáéhoz. Rendszerint három példány van együtt: a szülők, a még nem teljesen önálló csemetéjükkel. Roppant gyors, s a tüskésszárú hüvelyesek apró bokrai közt egy szempillantás alatt eltűnik. Annak a vidéknek ugyanis ez a növényfaj a jellemző növényzete, s úgy látszik, földalatti tanyáit is ott építi ki, ahol ez a tüskés bozót a legsűrűbb. A teljesen kopár területeket, ahol megfelelő búvóhelyre nem akadna, éppúgy kerüli mint a patagoniai vagy nagy mara.