1. Agutik (Dasyprocta Ill.)

A tulajdonképpeni agutikat könnyű, arányos termet tünteti ki; külsejük megnyerő, annál is inkább, mert – legalább részben – bundájuk élénk színű.

Fogazatuk erőteljes. A széles és lapos metszőfogak már csak azért is szembeötlők, mert a felső pár élénk piros, az alsó pedig sárgásszínű. A kerekded zápfogakon egyetlen beugró zománcredő és több zománcsziget van.

Az agutik vagy páronként, vagy kisebb csapatokba verődve, legelnek. Tartózkodási helyük az erdős síkság, jelesen a folyóvölgyek sűrűségei. Egyes fajok azonban a hegyvidéken is előfordulnak, mintegy 2000 m-ig a tenger szintje fölött.

Az aranynyúl (Dasyprocta aguti L.)

Aranynyúl (

Aranynyúl (Dasyprocta aguti L.).

Aranynyúl csontváza.

Aranynyúl csontváza.

Aguti

Aguti

A szép bundája miatt aranynyúlnak is nevezett aguti-faj egyike a család legtakarosabb tagjainak. Tömött, lesímuló bundájának durva, csaknem sörteszerű és élénkfényű a szőre. Színe feketésbarnával vegyes vörhenyes citromsárga, mert minden szőrszál 3–4 sötét feketésbarna s ugyanannyi vörhenyes citromsárga gyűrűvel átszelt és hol világos, hol sötét hegyben végződik; s éppen ez okozza azt a vegyes színezést. Teste egyes részein a sárga a túlnyomó, mert a fekete teljesen eltűnik, vagy csak keskeny gyűrűt alkot. Ilyképpen az általános színezet sem mindig egyforma: vagyis az állat mozgása, a világítás, s a szőrök hosszúsága szerint más és más. Arcát és végtagjait csak rövid, hátsó részét ellenben hosszabb szőr borítja. Kereszttájékán, valamint combjain csaknem 8 cm hosszú a szőr. Torka csupasz. Fején, nyakán, háta elején és a végtagok külső oldalán a vöröses szín a túlnyomó, mert a pettyezés itt nagyon sűrű; ellenben a háta hátsó részén, valamint a keresztcsont táján sárgább, mivel itt a pettyezés alárendelt. Az évszakok szerint szintén változik színezete, nyáron világosabb, télen sötétebb. A meglett hím testhossza 40 cm, csökevényes farkáé csak 1.5 cm.

Az aranynyúl hazája Brazilia Amazon menti vidéke és Peru keleti része. Ezeken a területeken spanyol elnevezéssel általában „cutia”-nak mondják. Ez az elnevezés pedig az ősindián „akuti”-ból származik, amelyet a nagy francia természetvizsgálók: Buffon és Desmarest „agouti”-nak írtak le. Göldi szerint a név annyit jelent, mint „gyümölcsöket fölnyársaló állat.”

Az aranynyúl a legtöbb helyen, de különösen Brazilia folyamvölgyeiben nagyon gyakori. Mint mindenütt, úgy itt is az erdőkben tartózkodik; még pedig a nedves őserdőkben éppúgy, mint az ország belsejében fekvő száraz erdőségekben. De a szomszédos füves térségeken is előfordul, ahol a nyulat helyettesíti. Sík térségeken nem fordul elő. Rendesen a föld színéhez közeleső faodvakban tartózkodik; gyakrabban egyenként, mint társasan. Göldi szerint mindegyik állatnak saját kerülete, s ezen alkalmas búvóhelye is van; ezt a kerületét a betolakodók ellen megvédi. Ezeken kívül vannak azonban bizonyos kedvenc helyeik, éppúgy, mint nálunk a nyúlnak, ahol bőviben van. Snethlage például a Xingu-folyó mellékén bukkant ilyen területre, olyan helyen, ahol egy, pálmás, de meglehetősen száraz őserdő egy kis természetes füves térséggel volt határos. Itt igen nagyszámú aranynyúl ugrott ki a fűből és a legnagyobb gyorsasággal az őserdőben tűntek el.

Az aranynyúl egyébként napközben nyugodtan hever tanyáján. Göldi szerint nem maga ássa, hanem természetadta üreget keres, amelyet rendszerint valamely nagy fa gyökérzete közt, egy-egy kidőlt faóriás kikorhadt törzsében, vagy sziklatörmelék között talál a maga számára. Nappal csak ott csatangol, ahol teljes biztonságban érzi magát. Így Snethlage többízben lepett meg ilyen állatokat az Amazon alsó szakaszának déli mellékvizei mentén, amint gondtalanul, foglalkozásukba teljesen elmerülve, legtöbbször valami gyümölccsel a szájukban kocogtak végig előtte. De mihelyt az embert észreveszik, valósággal őrülten menekülnek, úgyhogy egy szempillantás alatt eltűnnek. Állatunk napnyugtakor indul eleséget keresni és jó időben egész éjjel kint csatangol. Rengger szerint ez állatnak ez a szokása, hogy tanyáját többször otthagyja, majd meg ismét visszatér; ennek következtében keskeny, gyakran 100 m hosszú ösvényt tapos ki, amely elárulja lakóhelyét. Ha a kutyát erre a nyomra rávezetik, csaknem mindig sikerül az állatot elfognia, hacsak tanyája nem a megközelíthetetlen sűrűségben van. A kutyák ugatva állják a vadat, s így aztán ki lehet ásni, vagy húzni üregéből. De ha az aranynyúl idejében észreveszi a kutyák jöttét, rögtön elmenekül, s ügyessége és gyors futása csakhamar meg is menti üldözőitől.

Göldi is úgy írja le az aranynyúl, a „cutia” táplálkozását, mint ezt ősi indián neve után várnunk lehetett, vagyis főként gyümölcsevőnek, amelynek éppúgy ízlik a leves, húsos gyümölcs, mint a száraz termés. Az Amazon vidékén többfajta fának lisztes, sárgahúsú gyümölcsét egyenesen „cutia-étek”-nek (acutitiriba) mondják. A nagy szapukája-magot éppoly szívesen eszi meg, mint az ember, a legkülönfélébb, dióforma pálmaterméseket (indaja, ayri, inaja) a legnagyobb ügyességgel nyitja föl. A kezei közt tartott diófélének húsos burkát oly gyorsan hámozza le, s úgy forgatja, mintha valami gépüzemű esztergapadon dolgoznék, s valamely kőkeményhéjú mag szilánkjai úgy röpülnek széjjel, mintha éles acélcsővel esztergályos hántaná le. A „cutia” az ő kedvenc gyümölcsfái helyét éppoly jól megjegyzi magának, s éppoly következetesen keresi föl azokat, mint valamely tisztavízű csermelyt, amely – úgy látszik – szintén életszükséglete. Ha kedvenc gyümölcsét nagy bőségben találja, az aranynyúl a fölösleget el is raktározza, élelmiszerraktárt rögtönöz. Ez azonban, mint Göldi megjegyzi, csak nagyon kezdetleges módon történik, amennyiben a gyümölcsöt egyszerűen csak kissé odább viszi, s egy tölcséralakú gödörbe elvermeli. Ezt bizonyos lázas gyorsasággal műveli, s Göldi szerint nagyon mulatságos látvány, amikor elásott kincsét minduntalan újból kiássa és más helyre cipeli, mint hogyha a fölfödöztetés és kirablás veszélyét akarná minél biztosabban elkerülni. S minthogy egészen bizonyos, hogy az elvermelt gyümölcsök jó részéről utóbb teljesen megfeledkezik, az illető növényfajok szaporítását jelentékenyen elősegíti. Göldi-től azonban azt is megtudtuk, hogy az aranynyúl egyúttal nagyon falánk tojás- és madárpusztító is, amely főleg a földön fészkelő különböző tyúkfélék fészekalját veszélyezteti nagy mértékben. Az elfogott fiatal madarakat úgy öli meg, hogy fejüket ketté harapja; legelső sorban agyvelejüket falja föl.

A rendkívül félénk kis agutit nagyon sok veszély fenyegeti. Tulajdonképpen csak rendkívüli ügyessége s érzékeinek élessége mentheti meg a teljes kipusztulástól. Fogságban ugyan néha veszekedő természetűnek bizonyul, különösen akkor, ha kénytelenségből több fajt zárnak együvé. Ilyenkor tanui lehetünk annak, hogy egymást, kegyetlenül összeszabdalják: vállukon vagy a hátukon ujjnyi hosszú, tátogó sebek éktelenkednek, amelyek következtében többen el is pusztulnak.

Futása apró ugrólépésekből áll, ezek azonban oly gyorsan következnek egymásra, hogy az a látszata, mintha az állat gyors vágtában nyargalna tova. Nyugodt járása meglehetősen lassú lépés. Úgy látszik, érzékei közül szaglása a legélesebb, de hallása is fejlett, míg látása meglehetősen tompa, ízlése pedig éppen gyönge. Értelmi képességei csekélyek, csak tájékozódási érzéke emelhető ki. Egyébként pedig nagyfokú tisztaságszeretetével tűnik ki. Amint Göldi írja, napi foglalkozásának jó részét a tisztálkodás teszi ki. Az aranynyúl minduntalan farára ül, és tenyereivel fejét, s arcát megmossa.

Haragját az aguti fúvással és hosszú hátszőreinek fölborzolásával fejezi ki; kellemes izgalmának, amely rendszerint a párzás idején észlelhető, egész bőrének remegésével és a capybarahoz hasonló vihogással ad kifejezést. Lábaival éppúgy szokott dobolni, mint az üregi nyúl.

Fogságban tartott agutik nem ritkán szaporodásra is hajlandók. Már Rengger is beszéli, hogy a Parlet birtokában volt aguti-pár hosszas huzavona után párosodott; sajnos, hogy a nőstény hatheti vemhesség után csak két holt kölyköt hozott a világra. A parai állatkertben a fiadzás rendszerint a téli esős hónapok (január–április) idejére esik; a kölykök száma 1–2.

Rengger beszéli, hogy a kölyökkorában fogságba került és gondosan nevelt aguti csaknem háziállattá szelidül. „Több példányt láttam – úgymond – amelyek szabadon jártak-keltek, s mégsem szöktek meg. Sőt, ha már teljesen megszelidültek, még nagy erdőségekben, vagyis természetes otthonuk tőszomszédságában sem hagyják el a házatáját. Ez azonban nem az emberhez való ragaszkodásukat, hanem csak a megszokott környezetben való megmaradásukat bizonyítja. A tartózkodási hely megszokása ugyanis a szabad élet után való vágyakozásukat is elnyomja. Az emberhez nem igen ragaszkodnak, ápolójukat semmiképpen sem különböztetik meg más személyektől, hívásának is csak ritkán engedelmeskednek, s csak akkor keresik föl, ha az éhség készteti rá őket. Nem szívesen tűrik, hogy hozzájuk nyúljanak; kényszert nem tűrnek, s teljesen a maguk akarata szerint élnek. Legföljebb arra lehet őket rászoktatni, hogy eleségüket bizonyos meghatározott helyen keressék. Mint háziállatok csak annyiban változtatják meg életmódjukat, hogy nappal többet szaladoznak és éjjel pihennek. Rendesen valami sötét zugban ütnek tanyát, amelyet szalmával és falevelekkel bélelnek ki, azonban, ha más alkalmas anyagra akadnak, azt is fölhasználják; így alkalomadtán apró darabokra szabdalják a női selyemcipőket, zsebkendőket, harisnyákat, s úgy hordják vackukba. Egyébként fogaikkal kevés kárt okoznak, hacsak be nem zárjuk őket, mert ilyenkor unalomból is mindent fölaprítanak, amivel fogaik megbirkózhatnak.”

Bodinus joggal mondja, hogy az agutit szép külseje és tisztaságszeretete állatkedvelők számára nagyon ajánlatossá teszi. Bodinus példányai olyan bizalmasok lettek, hogy kedves csemegéiket kézből is elvették, s egy pillanat alatt elfogyasztották. Más példányok azzal is mulattatják az embert, hogy eleségüket a föntebb leírt módon elraktározzák. Fölötte mulatságos, mily óvatosan nézegetnek körül, s mennyire szorgoskodnak, hogy az illető helyet fölismerhetetlenné tegyék. Ha más állat közeledik feléjük, menten fölborzolják szőrüket és haragosan rontanak rá. Úgy látszik, hogy a „kenyérirígység” nagy mértékben van bennük kifejlődve; gyöngébb társaik minden betevő falatjukat úgy kénytelenek lopni, s még a velük lakó erősebb paka és marmota is csak lopva jut táplálékhoz. Ezeket az adatokat a parai állatkertben szerzett tapasztalatai alapján Snethlage is megerősíti, ahol az agutik „fajtársaikkal és más állatokkal szemben tanusított összeférhetetlenségükkel sok vesződséget és bosszúságot okoznak. Éppen nem ritka dolog, hogy egymást komolyan megsebesítik. Néha a szaporulat megtörténtét csak az árulja el, hogy a kölykök széttagolt tetemére ráakadunk. A csapathoz hozzátett idegen aguti rendesen menthetetlenül elveszett.”

Az aranynyulak életét fenyegető ellenségek sorából legelőször is a nagyobb macskafajokat, valamint a braziliai kutyákat kell kiemelnünk. De a csinos ruhájú rágcsálónak az ember sem barátja. Sőt a vadász a sül mellett őket gyűlöli leginkább, mert folytonos és hiábavaló vadászatra ingerli a kutyákat. „Alig készülődik neki – írja Hensel – hogy kutyáival végigkutassa a hegyet, ezek máris egy nyomra akadnak, amelyet nagy hévvel vesznek föl s az egész lejtő hosszában nagy buzgalommal követnek. Majd jó messziről jövő csaholásuk jelzi, hogy a vadra rábukkantak és állják. Bosszankodva állapítja meg már jó eleve, hogy a kutyák hajtása milyen állatnak szól; szitkozódva bár, de végül is követnie kell a kutyákat és nem kis fáradtsággal az őserdő egy kidűlt óriásához érkezik, amelyiknek belseje teljesen elkorhadt. Itt találja kutyáit, amint – több igyekezettel, mint eredménnyel – az odvak vagy hasadékok belsejébe hatolni iparkodnak. A fa még nem annyira pudvás, hogy fogaiknak ne bírna ellenállani s csak a fa belsejéből hallatszik ki az aguti mormogása. A kutyákat innen nem könnyű elcsalni; de sok vesződség után végre ez is sikerül, s a vadász tovább hatol fölfelé. Ekkor azonban az előbbi jelenet újra megismétlődik, mire a vadász kétségbeesetten föladja tervét, mert hiszen a vadászatra legalkalmasabb idő már eltelt.”

„A legtöbb esetben nem is sikerül az aranynyúl elejtése. Ez a kis állat az ő kerületének minden odvas fáját alaposan ismeri, s mihelyt a kutyák üldözni kezdik, a legelsőbe belefut, hogy a következő pillanatban az ellenkező oldal egy másik nyílásán ismét kiosonjon. Amíg a kutyák első rejtekét megtalálják, ő maga már régen más fába bújt. S ez a bújósdi addig folytatódik, amíg az agyonfárasztott és kedvüket vesztett kutyák a hajszát beszüntetik. S ezeket tudva, bizonyára megértjük a vadász gyűlöletét. Az őserdőnek vannak olyan részletei, amelyekben az aranynyulak nagy száma miatt rendes vadászatra gondolni sem lehet.”

Badermann szerint Britt-Guayanában bőréért vadásszák az aranynyulat, másfelől azért is, mert az állat sok kárt tesz az ültetvényekben. Éjjeli vadászat esetén itt is jól beválik az Észak-Amerikában gyakorolt módszer: a villanyos zseblámpával való ráijesztés. Ha a vadász, villanylámpával fölszerelten a vad váltóját elállja, s abban a pillanatban, amint a közeledését zörejével és fütyülő hangjával eláruló állat megfelelő távolságra jött, a vakító fénycsóvát hirtelenül rávetíti, az aguti valósággal megbénul, s ilyenkor kényelmesen elejthető.

Snethlage szerint „az ízletes, habár kissé száraz agutihúsnak” az Amazon vidékén ma elég nagy keletje van. Göldi megállapítása szerint is az ország legjobb vadpecsenyéje, a pakáé mögött másodsorban az aranynyúlé következik, amelyet a kikötővárosokban mind a vendéglősök, mind pedig magánosok jól megfizetik. Göldi azt is följegyzi, hogy Dél-Amerika vad indiánjai az aranynyúlnak egy lécen megfelelően rögzített, borotvaélű metszőfogait a tetoválás véghezvitelére és agyagedényeik díszítményeinek bekarcolására használják föl.

A sárgahátú aguti (Dasyprocta croconota Wagn.)

Ezt a fajt rendszerint nem ismerik külön, de Göldi határozottan megkülönböztetendőnek és önállónak tartja. Szerinte az Amazon alsó folyásának vidékén, különösen torkolata körül és Marajó szigetén fordul elő nagyobb számban, illetőleg itt ez a faj helyettesíti az aranynyulat.

Termetre nézve szembeötlően kisebb az előbb ismertetett fajnál. Legfontosabb bélyege azonban háta hátsó részének rikító sáfránysárga színezete.

Úgy látszik, életmódja és szokásai tekintetében megegyezik előbb leírt rokonával, mert eltérő sajátságok még senkinek sem ötlöttek szemébe.

A zöld aguti (Dasyprocta azarae Lcht.)

Az aranynyúlon kívül ezzel a fajjal találkozunk leggyakrabban Európa állatkertjében; sőt újabban úgy látszik, ez még gyakoribb is. Ez a faj az agutik sötét színcsoportjába vezet át bennünket, amelynek bundája sötét feketészöldes; legfeljebb az ezüstös árnyalat enyhít valamit a sötét alapszínen.

A zöld aguti, vagy mint a tudományban másként nevezik: Azara agutija, Brazilia déli részeiben, továbbá Boliviában és Paraguayban honos, tehát azon a területen, ahonnan jelenleg a legtöbb eleven állat kerül állatkertjeinkbe; ez az oka annak is, hogy a zöld aguti oly gyakran jut el Európába. Igaz, hogy ez a faj nem olyan szembeötlő, mint az élénk színű aranynyúl, amelynek különösen háta színezete egészen más. A zöld aguti hátának hátsó fele szürkészöldesen pettyezett; egyes szőrszálai váltakozva feketén és sárgán gyűrűzöttek.

A kormos aguti (Dasyprocta fuliginosa Wagl.)

A kormos aguti szintén a sötétszínű fajok képviselője, sőt egyike a legsötétebbeknek. Különösen a hátát födi sötét, csaknem feketés szőr. Ezt a sötét alapszínt a hát alsó felén hosszú fehér fedőszőrök enyhítik, mert egészen sajátos és szép ezüstös hamvassággal vonják be.

Ez a faj, úgy látszik Közép-Amerikára nézve jellemző, mert eddig Mexikóban, Yukatan félszigetén, Guatemalában és Costaricában találták. Innen szerezte be a berlini állatkert is, ahol az állat annyira otthonosan érezte magát, hogy 1905-ben a zöld agutival eredményesen párosodva, korcsot is hozott a világra.

Életmód tekintetében ez sem különbözik rokonaitól. A berlini állatkert példánya alapján ugyanis más megállapításra eddig semmi okunk.

A mexikói aguti (Dasyprocta mexicana Sauss.)

A mexikói aguti azoknak a fajoknak egyike, amelyek már csak ritkán jutnak el Európába. Leírásuk tekintetében Alston adatait kell irányadóknak elfogadnunk, aki részletes tanulmányok alapján igyekezett „a zűrzavar tekintélyes részét” eloszlatni. Alston föllépéséig ugyanis a Mexikótól és az Antilláktól egészen Braziliáig, illetőleg Paraguayig elterjedt nemzetség földrajzi eloszlását és tudományos elnevezését illetőleg valóban sok volt a tisztázatlan kérdés, mert ezen a nagy földterületen az agutiknak „egész sor jól jellemzett, de egymáshoz közelálló földrajzi fajtáját lehet megkülönböztetni”.

Igen érdekes különösen Göldi fölfogása, aki szerint az elterjedési körzet déli és északi szélén csak egy-egy aguti faj él, – amott a zöld aguti, emitt a mexikói, – míg ezzel szemben az Amazon vonalához, illetőleg az egyenlítőhöz közeledve azt tapasztaljuk, hogy valóságos „formaforgácsolódás” jött létre. Az Amazon melléki őserdők övében ugyanis – részben együttesen, részben egymás mellett, de – keskenyen váltakozó területeken több, mint fél tucat faj él.

A mexikói aguti tehát előfordulását illetőleg éppen ellenlábasa a Boliviában és Paraguayban élő zöld agutinak. Színezetét tekintve, a kormos agutihoz áll a legközelebb, de ennél valamivel sötétebb színű. Ezt annak köszönheti, hogy a hátán levő s a rokon fajénál rövidebb fedőszőrök tövüktől hegyükig feketék. Többi szőre fekete-fehéren gyűrűzött, csak a háta bundája fekete szőrű. Viszont nyaka és hasa fehér.

Az üstökös aguti (Dasyprocta prymnolopha Wagl.)

Ezt a sajátságos állatot egyfelől a tarkón látható, hosszú, fekete szőrök alkotta üstök, másfelől pedig a hát hátulsó felének középvonala mentén elhelyezkedő, az előbbinél jóval hosszabb, fénylő szénfekete szőrök alkotta, az alfeltájnál sokkal lejjebb lógó, hegybe futó hátsörény jellemzi. Ezek a szőrök tövükön fakósárgák. Egyéb szőre feketesárgán gyűrűzött; a lágyéktájon telt narancsszínű vagy vörös.

Hazája Dél-Amerika legészakibb része: Guayana és Észak-Venezuela. Életmódját illetőleg nincsenek pontos adataink.

Az agutik ősvilági képviselője az őz-aguti (Dasyprocta capreolus Lund.), amelynek maradványai Brazilia barlangjainak diluviális rétegeiből kerültek napfényre. Ez a szoros értelemben vett agutik nemzetségébe tartozik, nagyság tekintetében azonban vetekszik az őzzel.