2. Tukók (Ctenomys Blainv.)

A tukók Dél-Braziliából a Magellán-szorosig fordulnak elő. Nagyjából még az előbbi nemhez hasonlítanak, azonban apró szemük és csaknem teljesen a szőrözetbe bújtatott kicsiny fülük már a földalatti életmód határozott jele. Testük zömök és hengeres, nyakuk rövid és vastag; fejük szintén rövid, tompa orrú. Farkuk rövid, vastag és tompa hegyű. Végtagjaik rövidek s ötujjú lábaik az ujjaknál is hosszabb, hatalmas ásókarmokkal fegyverzettek. Szőrruhájuk lesímuló, fejükön rövid, törzsükön valamivel hosszabb szálú; a bundából egyes finom fedőszőrök állnak ki.

Sajátságos, hogy ezek a rágcsálók a Kordillerákon oly magasságokban is előfordulnak, ahol a növényi tenyészet látszólag már teljesen megszűnt Tschudi a Kordillerák magas fennsíkjain álmélkodva tapasztalta, hogy a fésűspatkányok vagy tukók ezer meg ezer alagúttal furkálták át a kopár talajt. „Vajjon mivel is táplálkozhatnak ezek az állatok? – veti föl utazónk a kérdést. – Hosszabb gondolkodás után sem tudtam ezt a kérdést megfelelően eldönteni, mert jóllehet más utazók, nevezetesen Philippi, ezeket a kietlen tájakat a nyári hónapokban látogatták meg s a földet a tukóktól szita módjára összelyuggatva találták, – a növényzetnek épp annyira semmi nyomára sem akadtak, mint én a téli hónapokban. Vagy talán valami földalatti növényzet tenyészik itt, amely mindeddig elkerülte a természetvizsgálók figyelmét?”

A patagóniai tukó (Ctenomys magellanicus Benn.)

Patagóniai tukó (

Patagóniai tukó (Ctenomys magellanicus Benn.).

Aki először utazik Dél-Amerika déli részein, annak figyelmét sajátságosan tagolt, röfögő hangok keltik föl, amelyek szabályos időközökben hangzanak a föld alól, s körülbelül a „tuko-tuko” szóval adhatók vissza. Ezeket a hangokat egy körülbelül 20 cm hosszú állat hallatja, vagyis majd akkora, mint egy félig kinőtt hörcsög. Farka 7 cm. Felső teste sárga árnyalatú és feketével pettyezett, barnásszürke; az egyes szőrszálak ólomszürkék, tövük és hegyük felé nagyobbrészt barnásba hajló hamuszürkék. Néhány ritkásan álló fedőszőr fekete; a hasoldalon nincsenek fedőszőrök, s ezért az állat színe itt sokkal világosabb. Álla és nyaka eleje halványfakó sárga; a szőrözet alatt gyűrűsen pikkelyes farok fehér.

A tukó tudományos fölfedezése és leírása Darwin nevéhez fűződik, aki Amerika déli csúcsának természeti viszonyait alaposan tanulmányozta. A tukót először a Magellán-szoros keleti bejárata közelében, majd innen észak és nyugat felé Patagóniának meglehetősen nagy területén találták. Száraz, homokos, terméketlen síkság ennek az állatnak igazi otthona. Itt vakond módjára, főleg éjjel, nagy területeket furkál össze. Úgy látszik napközben szúnyókál, jóllehet jellegzetes hangját, amelynek alapján állatunkat a bennszülöttek elnevezték, nappal is gyakran hallatja. Járása a sík földön nagyon ügyetlen és gyámoltalan, az állat a legkisebb akadályt sem tudja átugorni, s oly ügyefogyott, hogy ha lakásán kívül találkozunk vele, minden nehézség nélkül elfoghatjuk. Érzékei közül valószínűleg szaglása és hallása a legfejlettebb; látása nagyon tökéletlen. Kizárólag a bokrok gyökereivel táplálkozik, amelyekből itt-ott készletet is gyűjt, ámbár téli álmot talán nem is alszik. Az argentiniai pampákon Hudson szerint ott találhatjuk meg a tukót, ahol a talaj homokos, vagy pedig homokdünék sorakoznak. Látni ugyan nem láthatjuk, de annál inkább hallhatjuk. Éjjel-nappal fölhangzik csengő kalapácsütések sorozatában hasonlítható hangja: mintha törpék dolgoznának üllőiken a föld alatt, eleinte erősebb, kimértebb ütésekkel, utóbb keményebben és csengőbben.

Minthogy a kis állatok ezeken a terméketlen vidékeken semmiféle kárt sem okoznak, nem igen üldözik őket, jóllehet Liesegang tapasztalatai szerint mély szántással könnyen elűzhetők. Az a körülmény, hogy teli vannak a tyúktetűhöz hasonló élősdiekkel, nem igen csábíthatja rá az embert a velük való foglalkozásra. Az élősködők nagymérvű elszaporodását viszont érthetővé teszi az, hogy üregeikben legtöbbnyire sokadmagukkal verődnek össze. Minthogy a San Jorge melletti tukó-telep már évtizedek óta ismeretes, s azóta bár kétségtelenül, de csak nagyon kis mértékben nagyobbodott, Liesegang szerint úgy magyarázható, hogy ennek az állatfajnak szaporodása meglehetősen korlátolt. S ebben a megfigyelőnek bizonnyal igaza is van. Azt is megállapította, hogy a tukók legfőbb ellensége a bagoly, mert ezt a ragadozót több ízben látta azon a dombon lecsapni; s ez annál érthetőbb, mert hiszen a tukók is éjjeli állatok. Kalapácsütésszerű kiáltásaikat (amelynek első szótagja meglehetősen nyújtott, a második ellenben egészen rövid), a megfigyelő mintegy beharangozásnak minősíti, amellyel a kis rágcsálók a föld színére való készülődésüket szokták jelezni. Azt tapasztalta ugyanis, hogy a földalatti kalapácszajt mintegy félóra hosszáig hangoztatták az állatok, s csak azután dugta ki fejét az első példány.

Patagónia lakói, minthogy szegény országukban nincs módjukban a válogatás, a tukó húsát is megeszik, s így természetesen vadásszák is. Európába – úgy látszik – elevenen még nem jutott el ez a rágcsáló faj; legalább is az újabb időben nem.