4. Örvös lemmingek (Dicrostonyx Glog.)

Ennek a nemzetségnek tudományos neve: villás vagy kettős karmú, arra vonatkozik, hogy négyujjas kezének két középső ujján a karmok időnként sajátságos átalakuláson mennek keresztül. (A hüvelyk csak szarulemezzel borított kis szemölcs képében van jelen.) Amíg ugyanis a nyár folyamán az említett két karom tövén csak erősebb ujjbegyük van, s a két karom hegye csak valamivel vékonyabb, hosszabb és élesebb a közönséges lemmingnél, őszkor ez az ujjbegy hirtelen megnyúlik, eléri a karom hosszúságát, sőt esetleg még hosszabbra is nő. Tél végén az alsó és felső karom közötti elhatárolódás mind mélyebbre vágódik, míg végezetül az alsó lehull. Coues, az amerikai búvár, aki ennek a sajátos képződménynek részletes leírását adja, azt az állat fokozottabb vájkálásaival hozza kapcsolatba, mert télire földalatti folyosókat ás és azokban telel át. Nyáron többnyire a fölszínen él. A két kettős karom téli fejlettségük tetőpontján 1 cm-nél is hosszabbak.

A nemzetség egyébként is jól jellemezhető. Elsősorban fönnállanak a megkövetelt fogazatbeli eltérések: a zápfogak egyszerűbb szerkezetűek, a közönséges pockokéihoz közelebb állók. Fölemlítendő végül a fülkagyló hiánya, mert csupán egy kis csupasz bőrredő van a fülnyílás mögött.

Az örvös lemming (Dicrostonyx torquatus Pall.)

[Régebbi nevén: Myodes torquatus.]

A mai fölfogás szerint ennek a nemzetségnek ez az egyetlen óvilági faja, amelyet Pallas és Middendorff ismertetett meg a tudományos világgal. Ez a mezei egér nagyságú rágcsáló az Ural északi részétől Észak-Szibérián át Kamcsatkáig honos. Lakóhelye a fák határától északra fekvő öv. Ez a faj tehát a rokon fajoktól lakott fenyves- és törpefenyős övhöz hozzácsatolja a fátlan övet is, és mintegy lezárja az észak felé való terjedés fokozatait. Az sem csoda tehát, hogy ennek a „meleg-kerülő”-nek olyan sajátossága is van, aminőt az eddig bemutatottakon nem tapasztaltunk: s ez a téli fehér bunda!

Middendorff részletesen leírja és sok képben mutatja be az örvös lemming gereznája színét, mégpedig az évszakok s az egyes példányok kora szerint való csoportosításban. Ezekből kitűnik, hogy a fiatal állat fölül barnásszürke, alul világosabb, vagyis körülbelül olyan színezetű, mint a mi mezei egerünk. Az alsó oldal világosszürke színe később fölterjed az oldalakra is, és csak a háton marad vörhenyes a bunda; az öreg példányokon, nyáron ez az utóbbi színezet sötétebbé válik és kiszélesedik. Az őszi szőrruhán nyomon követhető a fokozatos átmenet a téli színezetbe. A fehér szín alulról terjed fölfelé. Az „örvös” jelzőnek pedig az az alapja, hogy a nyakon a felső oldal vörhenyes, sárgás, feketés alapszínétől elütő, szürke színű nyakörv tűnik szembe.

Az örvös lemming – Middendorff szerint – az „örökös jég” honának lakója, s mint ilyen, Európának, illetőleg Oroszországnak csak legészakibb részein található; észak felé viszont egészen addig nyomul föl, ameddig csak szárazföld van, így természetesen a Jeges-tenger szigetein is megtalálható. Az állat csontvázára Parry még a sarki jégen, a 82. északi szélességi fokon is rábukkant. Viszont dél felé vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon jelentéktelenül lépi át a fák határát. S ahol ez megtörténik, inkább csak látszat, mert ott is csak a fátlan, kopár magaslatokon tanyázik. Ezek alapján tehát bátran mondhatjuk, hogy az örvös lemming a fátlan, sarkköri tájak legjellemzőbb szárazföldi emlőse. Ezt a fajt Middendorff egyenesen a „hyperboreális jégsarki állatok” közé sorozza s megjegyzi, hogy még azokon a szélességi fokokon is határozottan hegyi és sziklát kedvelő állat.

A tarka lemming (Dicrostonyx hudsonius Pall.)

Az örvös lemming amerikai képviselőjét az amerikai természetrajzok tarka lemming néven említik, viszont Schreber–Wagner kettőskarmú lemming néven ismerteti. Ezt a fajt néhány, Labradorból származó gerezna alapján Pallas írta le a rágcsálókat tárgyaló nagy munkájában, mégpedig az óvilági rokon fajjal egy időben; ebből az is kiviláglik, hogy Pallas ezt a kettőt határozottan két külön, önálló fajnak ismerte föl. Tagadhatatlan, hogy külsőleg nagyon hasonlók egymáshoz: mindkettőt ugyanaz a feketéssárgás és elmosódott szürke nyári szőrzet, valamint ugyanaz a fehér téli bunda jellemzi. Stone és Cram azt állítja, hogy ezt a nyári, illetőleg téli ruhaváltást tökéletes tavaszi, illetőleg őszi vedlés kíséri.

A tarka lemming földrajzi elterjedése igen nagy; előfordul Grönlandtól a Hudson-öbölig és Észak-Kanadától nyugatra Alaszkáig. Természetesen mindenütt csak a fák északi határán túl tenyésző tundrás övre szorítkozik. „Valósággal meglepő és váratlan a Bering-tengerben, Unalaska szigetén, az északi szélesség 54. foka alatt való előfordulása. Ezt a jelenséget azonban érthetővé teszi az, hogy a Bering-tengerben ugyanaddig a szélességi fokig a sarki róka is lenyomul.” (Middendorff.)

Hogy a grönlandi lemming télen nem alszik, abból is kitűnik, hogy jellemző fehér téli bundája van; már pedig mindezt csak olyan állatokon tapasztalták, amelyek téli álmot nem alusznak. Stone és Cram szerint a tarka lemming sem tesz jellegzetes vándorlásokat. Jóformán mindenfajta növényi anyagot fölfal, de a pázsitfű, levelek, gyermeklánc, szőlő stb. láthatólag jobban ízlik nekik.

A sarkköri hegyvidék és tundra olyan jellegzetes állatai, aminők a lemmingek, amelyeket ma mindig csak bizonyos meghatározott földrajzi tájakon találunk, ásatag csontok képében mindenesetre kiválóan nyomós bizonyítékai annak, hogy a csontok lelőhelyein a földtörténeti multban ugyanolyanok voltak az éghajlati s általában a földrajzi viszonyok, mint aminők a lemmingek mai hazájában. Ez az oka, hogy a lemmingek ásatag maradványaira már Nehring is nagy súlyt helyezett „A Jelen- s az Őskor tundrái és füves pusztái”)

[Eredeti címe: Tundren und Steppen der Jetzt- und Vorzeit.]

című művében. „Behatóbb vizsgálat kiderítette, – úgymond – hogy Közép-Európa sok olyan helyén találhatók meg a lemmingek s más apró emlősök hajdani ottlétének nyomai, amelyeket eleddig aránylag kevés figyelemben részesítettek.” Még Portugáliában is kimutatták nyomaikat. Európa keleti felében főként a tundrai s az örvös lemming maradványai mutatkoznak, s éppen ezek jelenléte sokatmondó; mert éppen ezeknek élete annyira összeforrott a tundrák világával, hogy – különösen hosszabb ideig – semmiesetre sem élhetnek meg nélküle.

S Nehringnek ezt a mindenkép helytálló fölfogását Éhik Gyula még egy lépéssel tovább fejleszti.)

[„The Glacial-Theories in the light of biological investigation” (Annales Mus. Nat. Hung. vol XVIII. 1921.)]

Éhik Európa pliocén-végi állatföldrajzi viszonyaiból indul ki. Kiemeli, hogy miután ekkor már a sarki tájakat jégpáncél födte, az igazi boreális és ezzel kapcsolatban szubarktikus öveket is kialakultaknak kell tekintenünk. A jégtakaró dél felé való nyomulásával szoros kapcsolatban tehát ezek az övek is dél felé vándoroltak. Ennek megfelelően a megelőző Pliocén-korból átszármazott, melegkedvelő állatvilág: Elephas meridionalis, víziló stb., s főleg a majmok (Semnopithecus, Cynocephalus, Macacus stb.), Európa legdélibb félszigeteire és szigeteire, vagy pedig magára Afrika szárazföldjére szorulnak. Ezek után a negyedkori eljegesedés hatását két fontos mozzanatban látja Éhik.

Az egyik a jég előnyomulásával kapcsolatos és abban áll, hogy Európa pliocénkori állatvilága, amely egészen délre szorult, a Jégkor után sem tér vissza, vagy pedig kihal. A másik a jég visszavonulásához fűződik, s abban áll, hogy a jégpáncéltól megszabadult területek nagy differenciálódások okozói. A fölszabadult területen alakul ki ugyanis a füves puszta, majd pedig a lombos, illetőleg tűlevelű erdőség öve, s ezek jellemző állatvilága.

A Jégkor ekként vázolt lefolyását Éhik diluviális állatmaradványokkal bizonyítja. Bizonyítékát igen jól választotta meg azzal, hogy koronatanujául a lemming két faját: a tundrai s az örvös lemminget tette meg. Joggal hivatkozik ugyanis arra, hogy nagyobb termetű és szabadabb mozgású emlősök: taránd, pézsmatulok, rókák stb. nem oly alkalmasak bizonyos őskori állatföldrajzi övek rögzítésére, mint a környezettel szorosabb kapcsolatban élő, apróbb állatok. Az ásatag leletek is azt tanusítják, hogy a szabályszerűen települt Jégkor előtti rétegsorban legalul a legelőbb érkezett, nagy termetű sarkövi állatok maradványait találjuk, s fölfelé fokozatosan törpül a fauna, s ekkor jelenik meg a lemming. Ebből világosan láthatjuk tehát, hogy a jégtakaró peremének minden jelentősebb eltolódását a tundra-faunának, illetőleg a lemmingnek maradványai jelzik a leghívebben. S ebből következik szerzőnknek az a tétele is, hogy egymás fölé települt két lemminges réteg – a jégtakaró előnyomulását és visszahúzódását tartva szem előtt – egyetlen eljegesedési időszakot jelent. Igazán megbízható kulcs az egyszeri vagy többszöri eljegesedés kérdésének elbírálásához!