2. Pockok (Microtus Schrank)

A szoros értelemben vett, s mindkét féltekén elterjedt pockok valamennyi nemzetség közt a legnagyobb területet foglalták el lakóhelyül. Ez a nem az alfajok nélkül 73 fajt számlál; Észak-Amerikában körülbelül ugyanannyi faj él, mint az óvilágban együttvéve. Ez a nemzetség a közel rokon többitől főleg a koponyaalkatban és a fogazatban, s egy-két külső bélyegben (emlők száma) tér el. A Microtus nembe jóval több faj tartozik, mint a többi közel rokon nemzetségbe együttesen. Igaz, hogy a Microtus nemzetség magában foglalja mindazt, amit más, élesebben körülírt nemzetségekbe nem tudtak beilleszteni, vagy nem eléggé kialakult abból a szempontból, hogy önálló nem rangjára emelkedhessék.

Mint megbízható külső bélyegek, a következők emelhetők ki: 6 talpgumójuk van, az öreg hímeken oldalmirigyek láthatók; emlőik száma 8, mégpedig a mellen s a hason 4–4; füleik rendesen kiállanak a gereznából. Ezenkívül természetesen a zápfogakon is van néhány jellemző bélyeg, ezek részletezésére azonban itt nem térünk ki. A pockok a lemmingekhez is, meg a pézsma-pockokhoz is közel állanak, ez utóbbiaktól azonban kisebb termetük, az előbbiektől pedig „egér szín”-ük, karcsúbb termetük és hosszabb farkuk révén különbözik. Koponyájuk mellső fele mindig vaskosabb, mint az igazi egereké, amit az élő állat vaskosabb feje is elárul. Ezzel magyarázza Rörig, hogy bagolyköpetekben a pockok koponyái többé-kevésbbé sértetlenek, míg az egerekéi darabokra hullottak széjjel. Felső metszőfogaik sohasem rovátkoltak.

A nemzetség földrajzi elterjedése mind az északi, mind a déli féltekén az állati élet határától a trópusokig tart.

A havasi pocok (Microtus nivalis Martins)

Havasi pocok (

Havasi pocok (Microtus nivalis Mart.).

Fönn, a havasok legmagasabb övében, ahol semmi más állati élet nem mutatkozik, minden évszak szélsőségeivel dacolva, s a nélkül, hogy más rágcsáló példájára télen a földben keresne menedéket, él a havasi pocok, amely a legújabb amerikai rendszerező, Miller véleménye szerint önálló alnemzetségnek (Chionomys) tekintendő.

Ez a meglehetős nagy termetű pocok-faj mintegy 18 cm hosszú, s ebből 6.5–7 cm jut a farkra. Bundája két színű: felső oldalán világos barnásszürke, háta közepén sötétebb, mint két oldalt, alsó oldalán pedig elég élesen elhatároltan szürkésfehér. Állandó jellegű eltérések is ismeretesek.

Amennyire a havasi pocok életmódját ismerjük, az eltéréseknek megfelelő különbségek nem voltak megállapíthatók. „A havasi pocoknak – mondja Blasius – minden egér-féle közt legkülönösebb az elterjedése. Legelsősorban az Alpok egész vonulatának jellemző állata. Sélys viszont a Pyreneusokban is rábukkant. Az Alpokban 1000 m-en alul csak ritkán fordul elő, sőt még 1300 m körül sem gyakori. Ettől kezdve azonban minden magasságban előfordul, a növényi élet legfelső határáig. Leggyakrabban az örök hó határán találkozhatunk vele, sőt még efölött is meglakja a legkisebb növény-szigeteket, amelyek a magas ormok déli oldalán, hómezők közepette tengődnek, mert a Nap melengető sugarai alig 2–3 hónapon át tudják csak a hetenként meg-megújuló hótakarót róluk leolvasztani, s a földet néhány lépésnyi szélességben szabaddá tenni. A havasi pocok azonban nemcsak a szép, rövid nyarat, hanem az elpusztíthatatlan hótakaró alatt a 9–10 hónapos kemény telet is kibírja. Vándorlásra nem is gondol, pedig a tél folyamán a hó alatt járatokat kell ásnia, hogy pótolja a fogyatékán levő tartalék-készletet. Egyetlen más emlős sem társul állandóan a havasi pocokhoz abban a rideg, szeles alpesi övben, az „élők határán felüli világban”. Csak legkérlelhetetlenebb ellenségei, a menyét s a hermelin szánja rá magát hébe-hóba, hogy nyomon kövessék. Ezzel szemben, úgy látszik, még azokon a sívár helyeken is nagyon sokat kell szenvednie belső és külső élősködőitől. Galli a lausannei egyetem parazitológiai intézetében részletesen megvizsgálta az élősködők egész sorát, s ezeket, minthogy jórészt új fajoknak bizonyultak, le is írta. Ezek az élősködők: két bolhafaj, egy spórás-állatka (Coccidium arvicolae), egy pántlikás giliszta, egy atka, amelynek telepei narancsszínű foltok képében a fülek s a combok szőrei közt szaporodnak el; ezeken kívül a fej szőrei közt egy fejtetű-faj is él.

Számunkra még csak elképzelése is nehéz annak, hogyan élhet meg sívár, kietlen és zordon hazájában a havasi pocok. Tudjuk ugyan, hogy havasi növényekkel, s főleg gyökereikkel táplálkozik, s még télire is gyüjt magának tartalékot, de elgondolni is bajos, hogy sok helyen, ahol ezzel a kis állattal találkozunk, hogyan s honnan tud magának elegendőt szerezni? Egyes helyeken csak egyetlen növényfajt látunk, amely élelmezésre alkalmas, sok más helyen azonban valóságos rejtély, hogy mi lehet a tápláléka. Nyáron természetesen nem szenved szükséget. Olyankor pákosztoskodik, amihez hozzáférhet. Ekkor lyukakban, kőrakásokban, vagy a falak hasadékaiban üti föl tanyáját. Lakása közelében nap közben is ide-oda futkos, s általában annyira bizalmas, hogy könnyen agyoncsaphatjuk, vagy legalább is agyonlőhetjük. Fényes nappal is belemegy a csapdába. Ha ráijesztünk, szempillantás alatt eltűnik a sziklahasadékokban; de többnyire nagyon rövid idő mulva újra csak előbúvik.

Évenként valószínűen kétszer fiadzik, mégpedig a nyári hónapokban, s az alom 4–7 fiókából áll. Blasius még szeptember végén is talált apró kölykeket. Tél kezdetével a havasi pocok valamivel lejjebb vonul ugyan, de a lakható tájra sohasem ereszkedik.

A patkányfejű pocok (Microtus ratticeps Keys. Bl.)

Patkányfejű pocok (

Patkányfejű pocok (Microtus ratticeps Keys. Bl.).

Az első eleven példányt Blasius 1840-ben, Észak-Oroszországban, a Dvina mellékén szerezte. Brehm és Keyserling gróf hamarosan meggyőződött arról, hogy eddig ismeretlen fajjal van dolguk. Nagyon szembeötlő volt a patkányéra emlékeztető fej, amelyből később a faj nevét is kapta. „Hetekig volt szobatársunk – írja Brehm – s ez idő alatt a kis állat nagyon jámbornak és jóindulatúnak bizonyult, akárcsak legtöbb fajrokona. Sokszor éjjel-nappal talpon volt, s hol mókus módjára eszegélt, hol bundáját fésülgette, vagy pedig összegömbörödve szunyókált, amíg valami idegen hang föl nem ébresztette. Koponyájának és fogazatának részletes vizsgálata tökéletesen meggyőzött faji önállóságáról. Ugyanazon a nyáron Baer az oroszországi Lappföldről hozott magával ugyanilyen állatot. Később pedig a Keleti-tenger mellékéről, majd Szibériából, az Ural lejtőiről, az Altai-hegységből s Kamcsatkáról egyaránt küldöttek nekem ebből az egérfajtából.” Újabban – Trouessart nyomán – a patkányfejű pocok hazájául Észak- és Közép-Európát jelölik meg.

Stimming megfigyelte, hogy igen jó úszók, sőt bukók is. Azt is tapasztalta, hogy a réten ássa járatait, már kora délután előbúvik, s mindenféle gyökeret és füvet eszik. A legjobb csalétek számára a friss katáng-gyökér. Járatai kiépítésekor kb. 20 cm átmérőjű túrásokat hány föl. Úgy látszik, nem nagyon szapora, mert öt év alatt Stimmingnek csak 8 példányt sikerült zsákmányolnia. Amint ebből kiviláglik, a patkányfejű pocok életmódját illetőleg közel áll a vízi pocokhoz.

Életmódját mind a szabadban, mind a fogságban Rőrig figyelte meg és írta le. Szerzőnk megerősíti azt a korábbi megállapítást, hogy a patkányfejű pocok a nedves helyeket, s általában a vizek környékét kedveli. Járatait jóformán közvetlenül a földszín alatt készíti, sőt itt-ott a fölszínen, a növényi szövevényben, ahol egyszerűen kirágja azokat. A járatok egyes helyeken fészek módjára kiszélesednek. Rőring szerint túrásokat nem mindig csinál a kis állat, mert májusban, októberben és decemberben ilyeneket nem látott. Lehetségesnek tartja, hogy a buja gyep volt ennek akadálya.

Fogságban legjobban a pityókát, sárgarépát, a napraforgó magját, s egyéb olajos magvakat kedvelik; a búzát is szívesebben eszik meg, mint a zabot, és változatosság kedvéért fiatal fűzfavesszők kérgét is örömmel rágicsálják. A lédús és gyökerekben levő víz nem elegendő szomjuk eloltására; okvetlenül szükségük van ivóvízre is.

Bennünket legközelebbről érdeklők azok az adatok, amelyek szerint Mojsisovics Alsó-Ausztriából, Bécs közvetlen közeléből, Méhely pedig 1908-ban a Csallóközből, Somorja környékéről jutott ennek a érdekes pocok-fajnak több példányához. Sőt mi több, Somorja környékén ezt a fajt meglehetősen gyakorinak mondják, legalább is jóval közönségesebbnek, mint a vízi pockot. Ott is közvetlenül a víz közelében üt tanyát, s legszívesebben a nádasban tartózkodik, fészkét is legszívesebben a nádtörmelék közt készíti, s oly ügyesen úszik, mint a vízi pocok.

A patkányfejű pocok kövesült maradványaira Németország, Svájc és Magyarország barlangi diluviális képződményeiben több helyütt ráakadtak. Vázolt előfordulási viszonyai és életmódja alapján azt mondhatjuk, hogy nálunk ezt a fajt is a Jégkorszak maradékának, reliktumának tekinthetjük, s mint ilyent, az akkori éghajlati viszonyokra való következtetésre fölhasználhatjuk.

Méhely pocka (Microtus ratticeps méhelyi Éhik)

Legalább néhány szóval meg kell itt említenünk a patkányfejű pocoknak azt a fajváltozatát, amelyet a törzsfajjal szemben a hát középvonalán végigfutó sötétebb sáv jellemez. Amint Éhik megjegyzi, ez a sötét sáv annyira állandó bélyeg, hogy még két albinó példányon is – noha elmosódottan – megfigyelhette.

Ez az alfaj az eddigi adatok szerint a Szigetközben és Csallóközben van elterjedve.

Az északi pocok (Microtus oeconomus Pall.)

A patkányfejű pocok legközelebbi rokona az északi pocok, amely Szibériában az Ob-folyótól az Onomig és az Altai-hegységtől az Amur-vidékéig honos. Körülbelül akkora, mint a mi mezei egerünk, de a farka hosszabb; vagyis 14.5 cm hosszú, s ebből 4.5 cm-t kell a farokra számítanunk. Bundája fölül világos sárgásszürke, alul szürke, farka felül barna, alul fehér. A mezei egértől rövidebb feje, kisebb szeme és rövid, a bundába csaknem belevesző fülei révén is különbözik.

Az állat életének igen vonzó ecsetelését olvashatjuk Pallas és Steller műveiben. Az északi pocok a síkságot lakja, mégpedig gyakran igen nagy számban. Annak az egyhangúan kopár, szomorú vidéknek lakói valósággal jótevőjüknek tartják ezt a kis állatot, mert nemcsak hogy nem kártékony, hanem egyenesen az ember javára munkálkodik. A gyep alatt ugyanis folyosókat ás, amelyek a csekély mélységben levő, nagy, kerek és néhány nagyon tágas éléskamrával összekapcsolt, 30 cm átmérőjű fészekbe vezetnek. Az utóbbi mindenféle növényi anyaggal van kibélelve, s a pocok itt tanyázik és kölykezik, az éléskamrákat pedig mindenféle gyökérrel tölti meg.

„Az ember alig tudja elképzelni, – mondja Pallas – hogy egy pár ilyen kis állat, hogyan bír a szívós gyeptalajból oly nagymennyiségű gyökeret kiásni és összehordani. Gyakran 8–10 fontnyit is találni egy-egy éléskamrában s néha 3–4 éléskamra is van egy tanyán. A pockok nagy távolságból hordják össze eleségüket. Gödröcskéket ásnak a gyepben, kitépik a gyökereket, ott helyben megtisztítják őket és kitaposott útjaikon hátrálva vonszolják fészkeikbe. Rendesen a közönséges vérfű, a gumós görcsfű, a bódító baraboly és a sisakvirág gyökereit gyűjtögetik. A tunguzok szerint az utóbbi ünnepi étkük; ettől megmámorosodnak. A gyökereket gondosan megtisztogatják, azután ujjnyi hosszú darabkákra metélik, s úgy halmozzák föl. Az állatok szorgalma különösen Davúria és Kelet-Szibéria lakóinak válik javára. Ezek ősszel felássák a téli hordásokat, kiválogatják a bódító barabolyt s elszedik a göcsfű fekete gyökereit, amelyekből nemcsak ételt, hanem teát is főznek. A szegény emberek gyakran egész télen át a pockoktól elszedett gyökerekből élnek, az ott maradt készletet pedig a vaddisznók túrják föl, s ha ekközben egy-egy pocok is a fogukra kerül, az is a gyomrukba vándorol.

Sajátságos ezeknek, s más rokon-fajoknak a nagy vándorkedvük. Néha tavasszal, a bennszülöttek nagy bánatára, fölkerekednek és hegyeken, folyókon át, mindig egyenes irányban, nagy tömegekben vonulnak nyugat felé. Ezer meg ezer fullad belé a vízbe, ezeket a halak és a kacsák nyelik el. Ezret meg ezret a coblyok meg a rókák falnak föl, amelyek a csapatot kísérik. Ha egy-egy folyón átúszva, a túlsó parta érnek, nagy tömegben, kimerülten heverednek le, hogy fáradalmaikat kipihenjék. De csakhamar újult erővel mennek tovább. Egy-egy raj néha két óra járásnyi utat foglal el. Így vándorolnak egészen Pensina közeléig, ott délnek fordulnak és július közepén az Ochota mellékére érnek. Kamcsatkába rendesen októberben térnek vissza, s így, nagyságukhoz képest, roppant nagy utat tesznek meg. A kamcsatkaiak a pockok vándorlásából esős esztendőt jósolnak s nem szívesen válnak meg tőlük, visszatérésüket pedig örömmel üdvözlik.

A csalitjáró pocok (Micrtous agrestis L.)

[Régibb neve: campestris.]

Teste 10–11 cm hosszú, s ehhez járul a 3–4 cm-es farok. Az első alsó zápfog rágófelületén 9 zománchurok ötlik szembe, kívül 5, belül 6 zománcborda, a másodikon 5 zománchurok, s kívül-belül 3 borda van. Az első és második felső zápfogon 5 egyszerű hurkot, kívül-belül pedig 3 bordát, a harmadikon végül 6 hurkot és kívül-belül 4 sarkot látunk. A fül alig emelkedik ki a bundából, s valamivel hosszabb a fejhosszúság egyharmadánál. Színezetét illetőleg a csalitjáró pocok az erdei pocokra emlékeztet. Gereznája két színű: fölül sötét barnásszürke, oldalai valamivel világosabbak, alul és lábain szürkésfehér; farka fölül szintén sötétbarna, alul pedig szürkésfehér.

A csalitjáró pocok az óvilág északi vidékeit: Skandináviát, Dániát, Angliát, Észak-Németországot és Franciaországot lakja. Hazánkból Árva megyéből ismeretes. Angolországban a legközönségesebb fajok közé tartozik, úgyhogy Lydekker természetrajzában egyszerűen „rövid farkú mezei egér”-nek nevezi, ellentétben a kontinensen élő mezei egérrel (M. arvalis). Az állat rendesen bokros helyeken, erdőkben, erdőszéleken, árkok és töltések mentén tanyázik, de mindig a nedves helyeket keresi, többnyire rokonai társaságában. Blasius néha vízi cickány társaságában a vízi tyúk fészkében találta. Altum kiemeli, hogy maradványait különösen az erdei fülesbagoly köpeteiben találni, tehát a ritkásabb, fiatalabb erdőrészekben kell tartózkodnia, ahol szabad tisztások sűrű bokrosokkal váltakoznak; viszont szántóföldeken és réteken ne keressük. Táplálékát főleg a növényországból szedi. Gyökereket, fakérget, gyümölcsöt, de egyúttal rovarokat és húst is eszik. Mozgásaiban olyan gyámoltalan, hogy kézzel is könnyen meg lehet fogni. E mellett teljességgel nem félénk, s többnyire fényes nappal is kint ül földalatti vackának bejárása előtt. Kerek fészke közvetlenül a föld színe alatt van, de fölülről vastag fűcsomó védi.

Fészkében évente háromszor, sőt négyszer is 4–7 fiat hoz a világra; ezek gyorsan nőnek s már kezdetben is anyjukhoz hasonlók. Könnyű őket fogságban eltartani, s valamint a szabadban, úgy itt is barátságosan megférnek rokonaikkal.

Rörig hangsúlyozza, hogy a csalitjáró pocok inkább az erdőre, mint a mezőre nézve kártékony: „Rendkívül veszedelmes ellensége mindenfajta fának, mert alig van olyan, amelyet nem volna hajlandó összerágni. Vékonyabb fákat egészen elrág, a vastagabbakat pedig közvetlenül a tövükön meggyűrűz”, úgyhogy végeredményben ezek is pusztulásra vannak ítélve.”

A magyar csalitjáró pocok (Microtus agrestis pannonicus Éhik)

A Somogy vármegyében gyüjtött magyar csalitjáró pocok egész testhossza 126 mm, amiből a farokra 32 mm esik. Tehát valamivel nagyobb a törzsfajnál. Legfontosabb eltérő sajátságai a koponyán ismerhető föl, amennyiben ez hosszabb, símább és domborúbb, dobcsontjai pedig erősebben kiemelkedők.

Ennek a fajváltozatnak tanulmányozása közben jött reá Éhik arra az érdekes jelenségre, hogy míg az egészen fiatal csalitjáró pockok egyes szőrszálai egyszínűek, a még nem ivarérett, átmeneti korúakéi gyűrűzöttek, viszont az öreg példányok szőrszálai már nem gyűrűzöttek. Így tehát a koponya fejlettsége s az állat nagysága mellett a szőr gyűrűzöttsége vagy ennek hiánya is tájékoztat az egyes példányok korát illetőleg.

A mezei pocok (Microtus arvalis Pall.)

Mezei pocok (

Mezei pocok (Microtus arvalis Pall.).

A mezei pocok mindössze 14 cm hosszú kis állat; ebből 3 cm a farokra számítandó. Bundája elmosódottan kétszínű; fölül sárgásszürke, oldalain világosabb, alul szennyes rozsdásfehér; lábai tiszta fehérek.

A tulajdonképpeni mezei pockok – általánosan használt elnevezéssel mezei egerek – abban hasonlítanak az előbb tárgyalt csalitjáró pockokhoz, hogy első alsó zápfoguk rágófelületén szintén 9 zománchurkot, kívül 5, belül 6 zománcbordát láthatunk; második alsó zápfogán sincs semmi lényegesebb eltérés. Ezzel szemben második zápfogukon csak 4 zománchurok, s kívül 3, belül pedig 2 borda ötlik szembe. A falközti csont kiemelkedően kerekített, oldalain keskenyedő, s egy rövid rézsútosan hát- és kifelé irányuló hegyben élesen lecsapott.

Ennek az ember életében is szerepet játszó, nagyon nevezetes kis állatnak Közép- s részben Észak-Európa, valamint Közép- és Észak-Ázsia nyugati része a hazája. Európában Oroszország északi tartományaiban, Ázsiában pedig délen, Perzsiában is előfordul. Nagy-Britanniában, Irországban, továbbá Izland, Szardinia és Szicilia szigetén teljesen hiányzik; ez az oka, hogy az angol természetrajzok „a kontinens mezei egeré”-nek nevezik. Sík és hegyes tájakon egyaránt előfordul, de az alföldeken jóval gyakoribb. Az Alpokon a tenger szintje fölötti 2000 m magasságig nyomul föl. Fátlan vidékek, szántók és rétek, ritkábban erdőszélek és tisztások a legkedvesebb tartózkodási helyei; s nemcsak száraz, művelés alatt álló területeken, hanem mocsaras lapályokon is fölüti sátorfáját. Ilyen helyütt a száraz zsombékokban ássa folyosóit s ott készíti el vackát. Száraz helyeken sekély, 4–6 bejáróval ellátott járatokat váj, amelyek kívül mélyre taposott utakkal vannak összekötve. Ősz felé a gabonakeresztek alá húzódik, sőt házakba, csűrökbe, pincékbe és istállókba is betolakszik. Télen a hó alatt ás hosszú folyosókat.

Ahol módjában áll, eleséget gyüjt, jelesen gabonát s egyéb magvakat. Inség esetén csapatosan vándorútra kél, rendszerint ugyan csak a szomszédos szántóföldekre, de időnként seregestől egyik vidékről a másikra is, hegyvonulatokon, esetleg széles folyókon keresztül. Futása gyors, kitűnően úszik, a kúszásban azonban nagyon gyámoltalan. Az áskálásban igazán mester. Minden más pocok-félénél gyorsabban ás, s úgy látszik, hogy az üregek kivájásában fáradhatatlan. Életmódja szerint csaknem épp annyira nappali, mint éjjeli állat. A legforróbb napsütés alkalmával is találkozhatunk vele a fölszínen, de mégis leginkább a reggeli és esti órákban sürög-forog. Meleg és a szárazság létföltétele; tartósan nedves időjárás mellett elpusztul. Annál érdekesebb, hogy ennek ellenére is megtelepszik a mocsaras réteken is, csak megfelelő táplálékot találjon. Ilyen helyeken aztán rendszerint a föld színén építi fűszálakból rendkívül szilárdan összerótt, meleg, gömbalakú fészkét, s természetesen valami sűrű sásbokorba rejti.

Érdekes, hogy néha egyenesen a szárazság kényszeríti a pockokat a fölszíni fészek építésére. A meleg és szárazság ugyanis nagyon elősegíti szaporodásukat, aminek az a következménye, hogy az újabb és újabb ivadéknak mielőbb el kell hagynia szülőotthonát. Igen ám, csakhogy a kőkeményre száradt talajban a vájkálásban még nem edzett, gyöngekarmú fiatalok nem bírnak földalatti folyosókat ásni. Itt is, ott is megkísérlik ugyan, de eredménytelenül, amint ezt több félben maradt folyosó bizonyítja. Így aztán olykép segítenek magukon, hogy fészkeket rónak össze. S ekkor megfelelőnek találnak egy kis trágyacsomót, bogácskórót, vagy a mezei folyóka sűrű szövevényét is.

A mezei pocok minden képzelhető növényi anyaggal táplálkozik. Ha bővében talál magot, csakis ezt eszi, de különben friss fűvel, gyökerekkel és levelekkel, lóherével, valamint gyümölccsel, bogyóval is beéri. A makkot, diót, burgonyát és répát is ugyancsak megdézsmálja. Gabonaérés idején csoportostul özönlik a földekre, alul elrágja a szalmát, azután leharapja a kalászt és behurcolja vackába. Aratás alatt nyomon követi az aratókat, az őszi vetésről átmegy a tavaszira, fölszedegeti a kipergett szemeket és még a kévekötésnél elhullatott kalászokat is begyüjti. Az erdőből hazahordja a csipkerózsa és boróka lehullott bogyóit, nemkülönben a bükk- és tölgymakkot, meg a diót. A legzordabb téli időben rövid téli álmot alszik; enyhe időben föl-fölébred, s ilyenkor begyüjtött készletéből él. Hihetetlenül falánk és nagyehető s víz nélkül nem tud ellenni.

A mezei pocok társaságkedvelő állat, s mint ilyen, meglehetős barátságban él társaival. Az állatok legalább is párosan, de gyakrabban nagy csapatokban tanyáznak együtt, s a tarlón egyik lyuk a másik tőszomszédságában látható.

„E kártékony rágcsáló életmódjának – írja Vásárhelyi – két nagyon érdekes s eddig kevéssé megfigyelt mozzanata van: az egyik aránylag rövid idő alatt hihetetlen mennyiségre való fölszaporodása, a másik: ennek az óriási tömegnek pár nap alatt hirtelen való elpusztulása. Mind a tudományos, mind a gazdasági állattani irodalomban a szaporodásról, különösen az egy év alatti szaporulat számáról, nagyon keveset találunk. Így Méhely szerint az állat szaporasága fölötte nagy, már áprilisban 4–8 kölyköt találunk, a meleg évszak folyamán pedig még négyszer, sőt hatszor is kölykezik az anyapocok. Nagyon valószínű, hogy az első ívású kölykök ősszel már szintén szaporodásra képesek, s ez teszi érthetővé, hogy az állatok néha oly rémítően elszaporodnak. Jablonowski azt írja, hogy a pocok sokat és sokszor fiadzik ötöt, hatot, igen gyakran nyolcat, nem ritkán 10–15-öt is. Alighogy fiadzott, 5 hét mulva ismét szaporít és ismét ennyit. A fiatalok 8 hét mulva, jó időben hamarább is fiadzanak; egy pocokpár évi szaporulata 150–200.

„Lovassy adatai értelmében szaporodása áprilisban kezdődik, ekkor 2–7, s ezután minden 5 hétben 10–16-ot fiadzik, a fiatalok két hónapos korukban ivarérettek. Kedvező viszonyok között egy pocokpár egy évben 150–250 darabot hoz a világra; egy évi élettartama alatt 4–5-ször fiadzik, 1–2-szer olykor telelés előtt, 3–4-edszer a következő évben.

„Az idézett irodalmi adatokban a pocok szaporodására vonatkozó adatok (ivadékok száma, a vemhesség időtartama, az évi fiadzás) nagyon különbözik. Ebből arra merek következtetni, hogy a pocok szaporodásával behatóbban senki sem foglalkozott. S bizony a szabadban való megfigyelések is ellentmondanak az idézett irodalmi adatoknak, mert évi átlagban 5–6-szori fiadzással, még 8–10 fiatalt számítva is bajos azt az óriási tömeg pockot elképzelni, amelyet némely egeres esztendőben ősszel láthatunk.

„Hogy milyen tömegre szaporodhatik fel őszre, az alábbiakkal igazolom: 1927 június végén a felsőmérai (Abaúj m.) határában már volt pocok elég szép számmal. Aratás és cséplés alatt (júl.–aug.) számuk szaporodóban volt, ősszel azonban már óriási tömeggé nőtt. Így egy 25 magyar holdas lóheretábla október 20-tól 25-ig tartó szántása alatt 14.524 darab pockot szedettem össze. Megjegyezni kívánom, hogy ebben a számban a fészekfiókák nem voltak benne s hogy a cselédek ezt a tömeget nem jutalomért, hanem csupán fölszólításomra szedték össze. Erre a tömegre annál kevésbbé lehetett számítani, mert tavasszal s nyáron még csak néhány pocoklyuk s néha, nagy ritkán szem elé kerülő néhány pocok volt látható csupán. Pedig ezeknek a pockoknak legnagyobbrészt itt kellett a világra jönniök, mert hiszen a környező táblákon, határrészeken, sőt az egész Hernád völgyében mindenütt ennyi (ha nem több) volt, tehát a bevándorlás lehetetlen. Ez a megfigyelés és többi 20 évi gazdasági gyakorlatom alatt több ízben és helyen tett megfigyeléseim késztettek az alábbi kísérletekre.

„Hogy az ilyen apróemlős szaporodási viszonyairól tiszta képet kapjunk, föltétlenül szükséges az állatot terráriumban szaporítani. Igaz, hogy a terráriumi tartásnak a szabadban valóval szemben vannak előnyei, de viszont ha fogságban tartott állatnak a szabadban való életmódját megközelítő életmódot nem biztosítunk, nem szaporodik.

„Állataimat 50 cm magas, 50 cm széles, 50 cm hosszú deszkából s sodronyból készült, 20 cm-es földréteggel ellátott terráriumokban tartottam, a törzsanyagát egyedül egy terráriumban, míg a fiatal nőstényekből 3–4 darabot egyben, a hímeket elkülönítve két nagyobb közös terráriumban. Hogy a párzást ellenőrizhessem s a fiataloknak a hím által való elpusztítását elkerüljem, mindig a nőstényt vittem a hímhez, naponta legalább kétszer. S ha ezt a lefiadzás napján tettem, elég is volt, a párzás mindig eredménnyel járt. A törzsanyát mindig egy ugyanazon öreg hímmel, a fiatalokat pedig különböző korú fiatal hímekkel párosítottam. Élelmül állataim búzát, árpát, zabot, tengerit, burgonyát, takarmányrépát, zöld lóherét s lucernát kaptak. Ebből mindig bőven kellett nekik adnom, mert a pocok, ha éhes, társait s fiókáit falja föl. Ezenkívül mindig tiszta ivóvizet kaptak. A terhes nőstények fészkeiket a nekik beadott szénából, szalmából a föld alatt, legtöbbször külön-külön készítették. De öt esetben kettő, egy esetben pedig három is fiadzott egy fészekben.

„Kopasz, vak fiaikat nagy szeretettel gondozzák, 16–18 napig szoptatják, ekkor az anya elhagyja őket s a következő fiatalok részére új fészket készít; a 17–18-ik napon még egyszer-kétszer megszoptatja, de a 18-ik nap után már magukra hagyja őket. Ekkorára azonban már a fiatalok mindent meg is esznek. Ebben az időben (18-ik nap) rendesen más terráriumba is helyeztem őket. Az 1928 február 3-tól december 23-ig tartó tenyészidő alatt semmiféle betegség sem fordult elő közöttük. Pedig kint a szabadban a pocoktífusz 1928 május havában majdnem az összes pockokat kipusztította.

„A szaporítási kísérleteket egy 1927 augusztus 24-én fogott nősténnyel s egy 1927 december 5-én fogott hímmel végeztem. 1928 február 3-án párzottak először s február 23-án fiadzott le a nőstény. Egyetlen pocokpártól február 23-tól december 23-ig három nemzedék származott, és pedig:

1. anya (törzs) után 128 drb (89 hím - 39 nőstény) = F1.
27 anya (F1-ből) után 985 drb (603 hím - 382 nőstény = F2.
93 anya (F2-ből) után 1444 drb (905 hím - 539 nőstény) = F3.
121 anya után 2557 drb (1597 hím - 960 nőstény)

„Kísérleteim eredményét összegezve – írja végül Vásárhelyi – a következőket állapíthatom meg: A mezei pocok 21 napig vemhes, lefiadzás után azonnal párzik, fiai 9 napig vakok, 18 napig szopnak, 90 napos korukban válnak ivarérettekké. Egyszeri fiadzáskor a fiókák száma 5–10 darab. A februárban ivarérett pocok 16-szor fiadzik, ugyanabban az évben s ugyanakkor az első s második fiók-nemzedék nőstényei is szaporítanak. a mezei pocok élettartama 1 1/2–2 év lehet.”

De amilyen hirtelen a szaporodásuk, olyan gyors a pusztulásuk is. Erre nézve Blasiust idézhetjük, aki egy egeres esztendőben (a múlt század 20-as éveiben) tett megfigyeléseit írja le. A rengeteg nagyszámú egér eleinte mind egészséges és fürge volt; három hét mulva ugyanott még több egeret látott ugyan, de szemmelláthatóan betegek voltak. „Soknak kopasz helyek vagy pedig daganatok voltak a testén, sőt még a látszólag egészségesek bőre annyira laza és könnyen szakadó volt, hogy csak nagy vigyázattal lehetett megfogni. S amikor négy hét mulva újra fölkerestem a területet, az egész egértömegnek hűlt helye volt… A legtöbb bizonnyal járvány áldozata lett, mert kétségtelen, hogy nem vándoroltak el; sokat talán társaik faltak föl…”

A mezei pocok szoros értelemben vett vándorlásairól is vannak adataink. Egeres esztendők némelyikében föltámad vándorösztönük. Ilyenkor tömegesen kelnek útra, mindig egy irányban haladnak, széles folyókon kelnek át, de végül is nyom nélkül eltűnnek. Jellemző, hogy zárt tömegekben vándorolnak, de ha ezt szétzavarják, pl. kővel dobálják, fejvesztetten, hanyatt-homlok menekülnek s hamarosan eltűnnek a szem elől.

Néha a mezei pocok az erdőséget is megtámadja, de csak az olyat, amelyben tisztások, bokros helyek is vannak. Minthogy rossz kúszó, csak a tövin rágja meg a fát; a vastagkérgűt azonban nem bántja. A rágás nem sík, hanem kúpalakú.

Altum nagy lelkesedéssel ír a mezei pockok természetes ellenségeiről. Ezek: a róka, hermelin, egerész és gatyás ölyv, de legfőként a menyét s a baglyok. „A kígyótestű menyét, – írja szerzőnk – amely nem testesebb a nagyobbacska pocoknál, járataikba is be tud bújni, s az ő legkedvesebb pecsenyéjét onnan teremti elő… A madarak közül a baglyok a legfontosabb pusztítók, de olykor a gólya is rendkívül nagy szolgálatokat tehet… varjak, hollók és vércsék is sokat fogyasztanak el belőlük.” Mojsisovics hazánkban szerzett tapasztalatai alapján a vörös és a szürke gémet is besorozza az egérpusztítók közé, minthogy olyan gémeket is lőttek, amelyeknek 10–12 egér volt a begyükben. Ezzel szemben a Müller testvérek hangsúlyozzák, hogy a pockok természetes ellenségeinek tevékenysége sohasem tudná az „egeres esztendő”-nek elejét venni, vagy ezeket a rágcsálókat ilyenkor kiirtani, sőt még a csapást lényegesen enyhíteni sem tudják. Hiszen, úgymond, a ragadozók gyomra olyankor sem nagyobb a rendesnél.

Az egér-csapás ellen való védekezés során többféle módszerhez jutottak. Ezek egyike a Löffler-féle egértífusz-bacillus, amellyel szerzője 1892-ben, Thesszáliában csakugyan sikeresen küzdött meg az egér-tömeggel. Igaz, hogy más alkalommal az eredmény nem volt tökéletes. Más módszer a szénkénegezés, amely különösen akkor alkalmazható sikerrel, ha szántóföldeinket és réteinket állandóan szemmeltartjuk, s minden észrevett egérlyukat azonnal „kezelésbe veszünk”. S ha minden gazda így járna el, bizonnyal megszűnnék még a lehetősége is az „egeres esztendő”-nek.

A társas pocok (Microtus socialis Pall.)

Az 1896-iki egeres évben, a Transkaukáziában történt pusztítás megvizsgálása alkalmával megállapították, hogy a közönséges mezei pocok s a csupán Transkaukáziára szorítkozó társas egér egymást kölcsönösen kizárják. A M. socialis az alacsonyabban fekvő területeket lakja és nem nyomul 1000 m-nél magasabbra; ettől a magasságtól mintegy 2500 m-ig a közönséges mezei pocok tanyázik.

A társas pocok valóban rászolgál nevére, mert egyébként sohasem látható, hanem mindig csoportosan, sőt olykor nagy tömegekben. Időnként rettenetesen elszaporodik, s ilyenkor természetesen valóságos csapás az ottani gazdálkodásra. Lakása alig 20 cm-re van a fölszín alatt és a folyosóknak valóságos szövevényéből áll. Ezek többnyire még közelebb vannak a fölszínhez. Van központi kamrájuk, ebben készítik gömbalakú, szalmából és száraz fűszálakból rendetlenül összeeszkábált fészküket. Ezen fészken kívül, amelyben a csemeték is napvilágot látnak, éléskamráik is vannak, amelyekbe a különféle magvakat gyüjtik be.

Ezek után áttérünk Észak-Amerika még gazdagabb pocok-faunájára, mert ott nem kevesebb, mint 57 fajt és alfajt számlálhatunk össze. Dél-Amerikának és Afrikának nincsenek pockai.

A közönséges réti pocok (Microtus pennsylvanicus Ord)

Az amerikai igazi pockok legjobban ismert, legfontosabb faja, amelyből a legtöbb faj vagy fajtaváltozat is leszármaztatható, a közönséges réti pocok. Az amerikaiak ugyan a pocok-féléket általában „réti pocok” gyüjtőnévvel illették, de minthogy újabban a szakbúvárok a mexikói öböltől a Behring-tengerben levő szigetekig elterjedt különféle földrajzi fajtaváltozatokat részletesen és pontosan leírták s köztük rendszertani rendet teremtettek, legcélszerűbbnek látszott ezt a leggyakoribb és legfontosabb törzsfajt közönséges réti pocoknak elneveznünk.

Stone és Cram szerint ez a faj mind nagyság és farokhosszúság, mind pedig fejalak, fülek és végtagok alkata tekintetében a mezei pocokhoz hasonlít. Bundája fölül sötétbarna, de ebbe fekete szőrök is vannak egyenletesen belekeverve; ez a szín a hasi oldal felé szürkébe megy át. A hát színe azonban jelentékeny változó: akadhatunk feketés, cserhéjszínű, sőt gesztenyebarna példányokra is. A hasi oldal színezete a szürkéstől a vörhenyes-sárgásig változik.

A közönséges réti pocok Dél-Kanadától Észak-Karolináig, nyugat felé pedig a nagy síkságok széléig terjedt el, s ugyanazt a szerepet játssza, amelyet a mezei pocok nálunk játszik. Való, hogy a réteket jobban kedveli a száraz szántóföldeknél, de ennek, legalább részben, az északamerikai nyár különös szárazsága is oka lehet. Mert ahol nedvesebb vagy laza, homokos a talaj, ott a szántókon sincs kevesebb pocok, mint a réteken. Nyár folyamán éppúgy fölkeresik a gabonaföldeket, mint a mi mezei pockaink. Különösen a kukoricaültetvényeket teszik nagyon tönkre. Jóllehet a réti pockok jó része magasan fekvő, száraz mezőkön és legelőkön is tanyázik, de tagadhatatlan, hogy valóban mégis csak leginkább a nedves helyekre vágyódik. Amelyek folyópartokon élnek, valósággal vízi állatokká válnak, s ha veszélyt sejtenek, azonnal a vízbe menekülnek. Sőt Stone befagyott, sekély vízben a jég alatt is látta őket úszni, nyáron pedig a szittyós, nádas helyeken pocskolni. Ugyanő a víz alá bukásukat, s a víz alatt való úszásukat is megfigyelte. S amikor a fölszínre, illetőleg a partra jöttek ki, s néhányszor megrázkódtak, teljesen szárazzá lett, pihés bundájuk igazolta, hogy erre az életmódra ugyancsak rátermettek. Másfelől az is előfordul, hogy a vízbe való menekülésükkor ott más ellenség les rájuk, a csuka, amely alulról ragadja meg őket.

Igen gyakran láthatunk közönséges réti pockokat a tengerpartmenti sós mocsarakban is; mégpedig nem csupán ezek szélein, a mocsár erdőségben, vagy a parti homokdünéken, hanem a lagunák lapos partjain, amelyeket az óceán dagálya naponta eláraszt. Máig sem tudjuk, miképpen kerülik ki ilyenkor pusztulásukat, de valószínű, hogy ilyenkor sok vész oda közülük. Stone úgy véli, hogy a réti pockot nem találja készületlenül a dagály, mert ámbár hosszú időn át figyelte őket a tengerparton, csupán egyszer látta, hogy egyetlen példány úszással iparkodott életét megmenteni.

Váltóikat úgy hozzák létre a réti pockok, hogy a mocsári növényeket tövüknél lerágják, s így mintegy 2–3 cm ösvényt tesznek szabaddá. A buján növő sás-féle hamarosan összehajlik az ösvény fölött, úgyhogy ennek valóságos alagút-képe lesz. Így a héják fürkésző szemei elől is védve vannak. Az ösvénykészítés közben lerágott fű nyomtalanul eltűnik, bizonnyal azért, mert a pockok megeszik. A tisztás helyeken ugrándozó sáska-félék és különböző sót kedvelő állatkák nyüzsgése, több szakember szerint, a legfőbb vonzerő, amely a réti pockot ilyen helyekre csalogatja; sőt apró rákok és egyéb vízi rovarok is ínyére vannak. Ezenkívül azonban szívesen ütik föl sátorfájukat gyümölcsöskertekben is. Vízparton minden uszadék fadarab, vagy kitört kerítésléc alkalmas arra, hogy alatta zeg-zugos járatokat vájjanak, és sokszor száraz fűszálakból összerótt fészküket is ilyen helyekre rakják.

Ezeken kívül azonban egyszerű üregeket is vájnak alig egy lábnyi mélységben, s ennek fenekén készítik el fészküket. Csemetéik hamarosan megtanulják a módját annak, hogyan kell a csaknem merőleges aknákon fölmászniok, s gyakran láthatjuk, amint tompa orrukat kidugják, hogy kémlelődjenek a külvilágban. Télen a hó alatt, a föld színén építik fészkeiket, s ezektől a letaposott füvön minden irányba vezetnek járataik. Stone már februárban is talált a fészekben fiókáikat. Ha a tél szigorú, sok kárt tesznek a gyümölcsfák és bokrok kérgének lehántásával.

Ha megtámadják, a közönséges réti pocok bátran szembeszáll ellenségével. Amíg enyhe az idő, a réti héja s a karvaly van folytonosan nyomában. Még a varjak is nagyon sóvárognak a pocok-pecsenyére, különösen nyár utóján. Tél kezdetén ugyan megszabadulnak ezektől az ellenségeiktől, de helyüket azonnal elfoglalják a különféle bagoly-félék. A nagy füles-, valamint a hóbagoly kivételével, ezek az éjjeli ragadozók legfőként pockokkal táplálkoznak. A négylábú vadászok: a rókák, különféle macskák és menyétek minden időszakban talpon vannak és szakadatlanul nyomon üldözik a pockokat, különösen, ha nagy tömegben vannak.