13. alcsalád: Versenyegér-formák (Gerbillinae)


FEJEZETEK

Testük inkább köpcös, mint karcsú, nyakuk rövid és vastag, fejük meglehetősen rövid, hátul széles, előrefelé megvékonyodott; arcorruk kihegyesedett, farkuk majdnem olyan hosszú, mint a törzsük és fejük együttvéve, sűrű, néha szinte ecsetszerű szőrözet fedi, sohasem csupasz. Hátulsó végtagjaik tetemesen hosszabbak az elülsőknél, lábaik ötujjúak, azonban az elülső lábak hüvelykujja tulajdonképpen nem más, mint lapos körömmel fedett szemölcs, míg a többi ujjak rövid, gyengén hajlott, hegyes karmokat viselnek. Füleik eléggé, szemeik igen nagyok. Gereznájuk sűrű, rásímuló és puha, a felső oldalon rendesen rozsdabarna vagy fakó, hasoldalukon világosabb vagy fehér, a nélkül azonban, hogy ez oldal színe élesen elhatárolódna a felsőétől. Metszőfogaik barázdáltak és sötétszínűek, zápfogaik – mindegyik állkapocsban három-három – hátrafelé kisebbekké válnak. Koponyájuk jól megegyezik a patkányokéval.

A versenyegerek hazája Afrika, Dél-Ázsia és Európa délkeleti része. Leginkább megművelt területeken szeretnek élni, de megtaláljuk őket a legszárazabb rónaságokon és steppéken is, néha rendkívül nagy tömegben. Egyes fajaik társaságkedvelők és csapatokká verődnek össze, s ezek azután éppannyira kártékonyakká válnak, mint a mi mezei egereink. A legtöbb faj a nappalt meglehetősen sekélyesen ásott földalatti járataiban tölti el. A szürkület beálltával előbújnak s elindulnak táplálékot keresni. Mozdulataik rendkívül gyorsak és elevenek, egyesek állítólag jókorát ugrani is tudnak. Félénkek, mint a többi egerek, a legkisebb megzavarásra is a lehető leggyorsabban eltűnnek lyukaikban. Táplálékuk mindenféle magvakból és gyökerekből, nagyrészt gabonafélékből áll. A megművelt területeken súlyos károkat okoznak, lerágják a kalászt és lakásukba hurcolják, ahol zavartalanul és kényelmesen megeszik vagy kihántják, hogy a magvakat félrerakják a szükség napjaira. Behordott készleteik olyan tekintélyesek, hogy lakásaikat felásva egészen takaros mennyiségű gabonához lehet jutni, mert 20 lépésnyi kerületben gyakran több mint egy véka kalászt rejtenek el a föld alá, a legszebb fajtákból. Azonban a mi patkányainkhoz hasonlatosan szeretik a hústáplálékot is, s különösen nagy ellenségeik a rovaroknak. A vizet, mint látszik, nélkülözhetik, legalább is nem ritkán találhatók kiszikkadt rónaságokon, mérföldnyi távolságra minden pataktól vagy kúttól, a nélkül, hogy a vízhiánynak nyomai meglátszanának rajtuk.

A szántóföldeken végzett pusztításaik miatt épp annyira gyűlölik és üldözik őket, mint mi a patkányokat. De üldözzék is őket bármennyire, kiirtani lehetetlen őket; sokkal is szaporábbak, semhogy ezt meg lehetne tenni. A szabadban való szaporodásukról semmi biztosat sem tudunk, mindössze annyit, hogy a nőstény, évente többször is, meglehetősen nagy számú utódot hoz a világra.

Rendszertanukkal legutóbb Lataste, az Atlasz országai állatvilágának ismert kutatója foglalkozott, aki a fő nem, az öt alnemre tagolt Gerbillus Desm. mellett még további négy nemet (Meriones, Psammomys Rhombomys és Pachyuromys) különböztet meg, melyek közül az utolsó már külsőleg is jól megkülönböztethető sajátságos alakú farka révén.