2. Prairie-kutyák (Cynomys Raf.)

Az Észak-Amerikában élő prairie-kutyák bizonyos fokig összekötő kapcsot alkotnak a tulajdonképpeni marmoták és az ürgék közt, mert jóllehet rendszertanilag szorosan véve az utóbbiakhoz tartoznak, külsőleg mégis inkább az előbbiekhez tartoznak és azoktól lényegesebben csak fogazatuk szerkezete tekintetében térnek el. Ugyanis első felső egygyökerű zápfoguk majdnem éppen akkora, mint a többi nagyon nagy zápfog. Eltérnek továbbá tőlük abban is, koponyájuk rövid és széles.

A társas prairie-kutya (Cynomys socialis Raf.)

[Más neve: ludovicianus.]

Társas prairie-kutya (

Társas prairie-kutya (Cynomys socialis Raf.).

Társas prairie-kutya (

Társas prairie-kutya (Cynomys socialis Raf.).

A társas prairie-kutya zömöktestű állat, feje nagy, farka nagyon rövid, bozontos, felül és két oldalt egyformán szőrös, pofazacskói csenevészek. A felnőtt állat eléri a 40 cm-nyi hosszúságot, amiből 7 cm esik a farokra. Színe felül világos vörösesbarna, de szürkével és feketéssel kevert; hasoldala szennyesfehér, farka hegye barnásfekete. Texas és Kansas nyugati részétől a Missouri felső folyásáig és a Rocky Mountains lábáig fordul elő.

A nyugati prairie-kutya (Cynomys lewisi Aud. Bach.)

[Más neve: columbianus.]

Kisebb a megelőző fajnál, farka sokkal rövidebb és egészen fehér, bundája sárgás árnyalatú. Helyenként fordul elő a Rocky Moutainstől nyugatra, Kolumbiától Kolorádón és Arizónán keresztül a Sierra Nevadáig, vagyis az Egyesült-Államok nyugati peremhegységéig. Különös figyelmünkre érdemes azért, mert állítólag inkább hegyi állat és még 3000 m-nél magasabban is előfordul.

A „prairie-kutya” elnevezés, amely mind általánosabban használttá válik, az első fölfedezőitől, a régi kanadai „trapper”-ektől, prémvadászoktól származik, akik az állatot ugató hangjáról nevezték el így. Terjedelmes telepei, melyeket nagyságuk miatt „falvaknak” szoktak nevezni, rendesen kissé mélyebben fekvő réteken találhatók, ahol a finom fű díszes gyepszőnyeget alkot, s egyszersmind kényelmes legelőül is szolgál. „Hogy milyen hihetetlenül nagy kiterjedésűek lehetnek e békés földalatti lakosok telepei, írta Möllhausen Balduin 1860-ban, arról akkor lehet legjobban meggyőződni, amikor az ember naphosszat szakadatlanul apró halmok közt utazik tova, amelyek mindegyike két vagy több ilyen állat lakását jelzi. Az egyes lakások rendesen 5–6 méternyire esnek egymástól. A lakások bejáratánál emelkedő minden kis halom egy-egy jó szekérre való földet jelent. S azt a tömeget a földalatti folyosók lakói hordták föl lassanként a föld színére. Egyes lakásoknak csak egy, másoknak két bejárata van. Egyik lakástól a másikhoz keményre taposott ösvény vezet. Hogy falvaik helyét miképpen választják meg, mint látszik, az dönti el, hol találnak finom, rövid gyepet. Ilyen gyepet különösen magasabb fekvésű síkságokon lelnek, s annál fontosabb rájuk, mert némi gyökereken kívül ez alkotja egyetlen táplálékukat. Megtalálhatók még Új-Mexikó fennsíkjain is, ahol pedig sok mérföldnyi kerületben egyetlen csepp vizet sem találnak, sőt nagyon népes falvakat alkotnak. És mivel ott nagy területeken hónapszámra sem esik egyetlen csöpp eső sem, a talajvízért pedig még 30 m-nél is mélyebbre kell ásni, majdnem azt kell föltennünk, hogy a prairie-kutyának egyáltalában nincs szüksége vízre, hanem megelégszik azzal a nedvességgel, amely időközönként erős harmat alakjában csapódik le a finom fűre. Hogy ezek az állatok téli álmot alszanak, alig vonható kétségbe. Mert az üregeik körül nőtt fű ősszel teljesen elszárad, a fagy pedig annyira megkeményíti a földet, hogy a tápláléknak rendes úton való megszerzése lehetetlenné válik. De az indiánok állítása szerint gyakran már akkor kinyitja lakása ajtaját, amikor még javában tart a hideg. De azt biztos jelnek tekintik, hogy hamarosan meleg napok várhatók.

Sajátságos látvány tárul az ember szeme elé, ha az őrök figyelmét kikerülve, sikerül az ilyen telep közelébe férkőznie. Ameddig csak elér a szem, élénk sürgést-forgást lát mindenütt; majdnem valamennyi domb tetején ül, mint valami mókus, egy-egy kis sárgásbarna prairie-kutya. Fölálló farka szakadatlanul mozog, s a sok ezer állat ugató hangja valóságos zümmögéssé folyik össze. Ha a megfigyelő közelít néhány lépést, kiveheti és megkülönböztetheti a vénebb, tapasztaltabb egyének mélyebb hangját is. De egyszerre, mindegy varázsütésre eltűnik a föld színéről minden élet. Csak itt-ott dugja ki a fejét az üreg nyílásán egy-egy hírszerző megfigyelő, aki hosszas, kihívó ugatással értesíti hozzátartozóit az ember közelségéről. Ha azután lefekszik az ember s mozdulatlanul és türelmesen figyeli a legközelebbi környéket, az őrök hamarosan megjelennek ismét őrhelyükön, a halmok tetején hézagok nyílása előtt is ismét folytatják szakadatlan ugatásukat. Egymás után előjön a többi is a földalatti folyosóról a napvilágra, amire ismét megkezdődik a társaságszerető állatok ártatlan tevékenykedése.

Gyakran fölvetették a kérdést, hogy a prairie-kutyának van-e szüksége vízre, vagy nincs? Jillson példányainak előbbi gazdája két hónapig nem adott nekik inni, Jillson állítása szerint pedig kétségtelen annyi, hogy az állatok október végétől márciusig egy csepp vizet sem ittak. De egy példány decemberben a téli alvás megkezdése előtt négyszer ivott, több napi időközökben.

A prairie-kutyának helyenként a gazdaságra káros állattá kell válnia, mivel hivatalos útmutatót is adtak ki irtására vonatkozóan. Irtására a legjobb és legolcsóbb szer a megmérgezett gabona és a szénkéneg. A strichinnel megmérgezett gabonát télen és tavasz elején rakják ki, amikor még nagyon kevés az állat tápláléka, s ettől az állatok 80–90%-a elpusztul, a költség meg mindössze 10–15 cent holdanként. A még megmaradt részt szénkéneggel fojtják meg; ennek költségét a hivatalos útmutató 1 centre teszi üregenként.

A fakó prairie-kutya (Cynomys fulvus Lcht.)

Régebben azt hitték, hogy az amerikai prairie-kutyával és annak néhány földrajzi tájfajtájával a Cynomys nemzetség teljesen ki van merítve, tehát úgy vélték, hogy ennek a nemnek csakis az új világban van képviselője. Érthető feltűnést keltett azért, amidőn Sztatunin 1908-ban, a tifliszi múzeumban összehasonlítva az úgynevezett fakó ürge (Colobotis fulvus Lcht.) koponyáját a prairie-kutyáéval, kiderült, hogy az előbbi ezzel egy nemzetségbe esik, tehát óvilági prairie-kutya, óvilági képviselője a Cynomys nemnek, helyesen tehát Cynomys fulvus Lcht.-nek nevezendő (v. ö. „Beiträge zur Kenntnis der Sängetierfauna Kaukasiens und Transkaspiens”, XI.) Elterjedésének köre, Szatunin szerint, „a Volga-Ural steppe nyugati részén kezdődik s onnan elnyúlik kelet felé az urali kozákok területén át a Kirgiz-steppékre, beleértve Turgai és Akmolinszk területének déli részét is. Előfordul továbbá az Ust-Urton, a Kizil-Kum sivatag északi részén, a Szir-darja mentén, valamint Szamarkand és Varnoje vidékén.” Már Eversmann-nak feltűnt, hogy ez állat egész megjelenése, mozgása és lakása mennyire elüt az ugyanazon a vidéken élő való ürgéétől. „Ez a faj, írja, a legnagyobb, legkarcsúbb és legfürgébb az itt szóban lévő, sőt általában az összes ürgefajok közt... A fakó ürge üregét egészen függőlegesen ássa meg a földbe, egyedül jár és meglehetősen messze elcsatangol a lakásától, s ugrándozva, szökdécselve rendkívül gyorsan tud szaladni, úgyhogy az ember azt hiszi, görény suhant el előtte.” Igaz, hogy mindezek nem valódi prairie-kutyasajátságok. Szatunin vizsgálatai végén azt a véleményét is fejezi ki, hogy a Cynomys nem önállóságának a jogosságáról nincs egészen meggyőződve, és azért talán helyesebb volna mint alnemet a Marmota nembe osztani be. E szerint átmeneteket találunk a marmotától az ürgén és a földön lakó mókusokon keresztül a fán lakó mókusig!