4. Pofazacskós mókusok (Eutamias Trt.)

[Más néven: Tamias.]

A nemzetség tagjai legnagyobbrészt Euráziában élnek. A fej hátuljáig terjedő pofazacskók és a többé-kevésbbé földalatti életmód miatt a pofazacskós mókus összekötőkapocsnak tekinthető az ürgék és mókusok között; utóbbival jobban egyezik, mint előbbivel. Fogazatuk a mókuséhoz hasonló, de a felső fogsor első zápfoga állandóan hiányzik. Ötujjú végtagjaik rövidebbek, mint a mókuséi; aránylag gyér szőrözetű farkuk valamivel rövidebb a testnél. Rövid és nem nagyon síma bundájuk hátoldalán rendszerint élesen felötlő, hosszanti sávok láthatók.

A burunduk (Eutamias asiaticus Gm.)

Burunduk

Burunduk

A burunduk vagy óvilági mókus sokkal kisebb, mint a közönséges mókus; 10 cm hosszú farkán kívül 15 cm hosszú; vállmagassága legfeljebb 5 cm. Hosszúkás feje kissé kiálló, gömbölyded és finom szőrrel fedett orrban végződik; szeme nagy és fekete; füle rövid és kicsiny; végtagjai meglehetősen vastagok, talpa csupasz. Az elülső végtagok csökevényes hüvelykujján apró szarulemez pótolja a karmot; a gyengén bozontos farok bőre gyűrűzött. Felső ajkán öt sorban finom bajuszsörték találhatók, arcán és szeme felett is egynéhány sörte van. Rövid, durva és szorosan símuló bundája a fején, nyakán és a test két oldalán sárgás-színű s ebbe hosszú, fehérhegyű szőrök vegyülnek. A hát hosszában öt fekete sáv fut végig, szabálytalan távolságokban, a középső a hátgerinc irányában, a két következő a válltól a comb felé húzódik és halvány- vagy fehéressárga szalagot fog közre. Hasoldala szürkésfehér, farka felül fekete, alul sárgás; bajuszsörtéi feketék, karmai barnák.

A burunduk Ázsia északi felének nagyrészében, úgymint Kelet-Európa egy kis területén honos. Elterjedési köre a Dwina- és Kama-folyóktól, és keleten az Ochotski-öböltől az Anadyri-öbölig terjed. Szibériában a dauromongoliai magas steppék kivételével az Amur-folyóig található. A szojoták és burjétek nyelvén dsirki, a kínaiaknál morümski néven ismeretes mókus a tűlevelű- és nyírfaerdőket lakja s a cirbolya-fenyőerdőkben leggyakoribb. A fák gyökerei alatt meglehetősen mesterkéletlen, egyszerű üreget épít, amely villás elágazódással egyfelől a fészekhez, másfelől egy vagy két, három oldalt fekvő éléskamrához vezet; egy hosszú, kanyargó folyosó pedig kifelé nyílik. Az üreg a talaj nedvessége miatt ritkán mély, ámbár hidegebb vidékeken a hálókamra rendszerint mélyebben fekszik, mint amennyire a föld megfagy.

A pofazacskós mókus magvakkal és bogyókkal, főleg gabonaszemekkel és dióval táplálkozik, némely télre 5–8 kg-ot is hazahordanak pofazacskóikban és elraktározzák éléskamráikban. Sokféle készletét a különböző hónapok szerint gyüjti össze, leginkább pohánkát, mogyorót, juharfamagot és kukoricát.

A burunduk téli álmot alszik, csakhogy nem egyfolytában, s úgy látszik, hogy e mellett egész télen át táplálékra szorul. Dél-Szibériában novemberben tér téli nyugalomra, ellenben Középső-Szibériában, ahol a fagy korábban köszönt be, már október közepén megkezdi téli álmát. Egyikük sem hagyja el földalatti lakását a tél folyamán, egy folyosót azonban még az olvadás idején is nyitva tartanak, amikor is a burunduk szorgalmasan dolgozik, hogy tanyáját a beömlő hólétől megvédje és egyébként is kitisztogassa. Már olvadáskor megkezdi életét a föld színén. A nőstény májusban kölykezik először és rendszerint augusztusban másodszor. A párzást a hímek heves viadala előzi meg s azt állítják, hogy alig van harciasabb állat, mint ezek az apró, de ingerlékeny mókusok. Téli álmuk kezdete előtt néhány hétig rendkívül elevenek. Ilyenkor sokkal gyakrabban hallani a törpe fülesbagoly panaszos kiáltására emlékeztető hangjukat s ők maguk is serényen mozgolódnak. A kúszásban ugyan nem nagyon ügyesek, de futni annál fürgébben tudnak. Mint az ökörszem suhannak el a bokrok között és alatt, villámgyorsan szaladnak egyenesen előre, vagy hirtelen irányt változtatva.

A jakutok gyermekei buzgón vadásszák; párzása idején fatörzsek mögül lesik és nyirfakéregből készült síppal csalogatják, amelyen a nőstény hívogató hangját utánozzák.

A szibériaiak a burunduk bőrét értékesítik, nevezetesen Kínába küldik, ahol főleg melegebb prémek beszegésére használják.

A burundukot Szemere Zoltán ornitológus is tartotta fogságban, érdekes megfigyeléseiből a következőket idézzük (A Természet XIX. 1923): „Jól emlékszem arra, mikor megfogtuk. A gyors és könnyű megfogást a burunduk tévedésének és együgyű csökönyösségének köszönhetem. Egy göröngy melletti kis mélyedést lyuknak nézett, abba bújt be s csak későn vette észre, hogy arra nem tud elillanni.

Minthogy semmiféle kalitka nem állott rendelkezésemre, egyelőre a két ablak közé tettem. Táplálékul főleg napraforgómagot kapott, azt nagyon szívesen ette. Megette a száraz kenyeret is, de az alma nem kellett neki. Nemsokára rájöttem, hogy a legjobban szereti a cirbolyamagot.

Később azután tettem be neki egy mohával kibélelt papírdobozt, melyet annyira megkedvelt, hogy a legcsekélyebb neki gyanús neszre rögtön belesurrant”. Később két példánya volt Szemerének, „egymással nagyon jól megfértek, az ellenségeskedésnek soha a legcsekélyebb jelét sem mutatták. Azt már régen észrevettem rajtuk, hogy a tisztaságot szerették, üríteni mindig félre vonultak, egy erre a célra kiválasztott sarokba. Nemsokára kerítettem egy eleven öreg verebet, amelyet beeresztettem a burundukjaimhoz. Az eddig oly jámbor állatkáknak látszott csíkos mókusok egyszerre nekivadultak. Villámgyorsan ide-oda ugrálva üldözték a szerencsétlen verebet. Szinte kirítt a szemükből az a vad szenvedély, amellyel hivatlan vendégüket megfogni igyekeztek. Amit tudni akartam, megtudtam. Biztosra vehettem tehát, hogy ez is meglehetős fészekrabló.

Az első télen nem sokat aludtak az én csíkos mókusaim, mert a szobában tartottam őket. A leghosszabb idő, melyet egyhuzamban álomban töltöttek, egy hét volt, legtöbbször azonban csak 2–3 nap.

Megfigyeléseim szerint – írja Szemere – a vemhesség 22 napig tartott. A nálam fogságban megtermékenyített nősténynek 6 fia lett.

A szoptatás ideje alatt mindkét anyaburundukomnak adtam naponta friss füvet, amelyet nagyon szívesen ettek.

A nyár folyamán többször láttam az udvaron egy burundukot. A fogolytábornak ezen a részén volt egy kis veteményes- meg virágoskert... Rendesen itten láttam, amint az oly gondosan felkötözött, sűrű futóborsó indái között járkált, eszegetett. Úgy látszik, a borsót szerette a legjobban, majdnem mindig ott láttam.

Hangja az ürgéére emlékeztető füttyentés, de valamivel élesebb, melyet leginkább meglepetéskor vagy ijedtében hallat. Az üzekedés alatt hallottam tőle egy halk mormogásszerű hangot.”