16. Mókusok (Sciurus L.)

A mókusok csoportjának magvát és törzsét a Sciurus L.-nem képezi. Tizenkét alneme felöleli az összes többi európai, ázsiai, észak- és délamerikai fajt. Trouessart, az alfajokat nem számítva, 164 önálló fajt ismer.

Prévost mókusa (Sciurus prevosti Desm.)

Szépség tekintetében feltétlenül Prévost mókusáé az elsőség. Röviden úgy jellemezhetjük, hogy teste felülről lefelé fekete, fehér és vörös színezésű, mint amilyen a német zászló, s így Németországban igen találóan zászló-mókusnak is nevezik. Számos alfaja a Malakkai-félszigetről Szumatra és Borneo szigetekre is átterjed.

Az állatkereskedelemben ez a mókus nem ritka s így többször látni állatkertekben is, habár rendszerint nem hosszú életű.

A szürkefejű mókus (Sciurus caniceps Gray)

A szürkefejű mókus név alatt egy Hátsó-Indiában honos, barnásszürke alapszínű és kissé eltérő rajzolatú mókus-csoportot tárgyalunk, amelyek közelrokonok egymással. Thomas Hume-féle gyüjtemény feldolgozásában a különböző fajok rokonságát és egymásból való keletkezését igen szellemesen magyarázza; hogy egy csoport képviselői nász idején díszesebbek, „nászruhájuk” van, ami az emlősök között egyedülálló eset. Már Anderson állítja, hogy a Sciurus pygerythrus Js. Geoffr., S. caniceps Gray, S. phayrei Blyth, S. blanfordi Blyth, S. griseimanus A. M.-E. fajokat alig lehet szigorúan vett különálló fajoknak tekinteni; Thomas nem kevesebb, mint 70 példányt vizsgált meg, öt különböző változatot talált, amelyek azonban különböző fokú átmeneteket alkottak egymás között. Kettő Észak-Tenasszerimban, egy Peduban és Felső-Burmában, ismét egy másik Kambodzsában és Kotschinkínában, az ötödik pedig Dél-Tenasszerimben és Észak-Malakkán fordul elő. Az egyes változatok kialakulását a következőképpen véli megmagyarázhatónak. A jelenlegi elterjedési terület középpontjában élt törzsfaj körülbelül olyan lehetett, mint a tulajdonképpeni szürkefejű mókus (Sciurus caniceps, Gray) Észak-Tenasszerimből, mely a párzás idejétől eltekintve, a hátán sárgásszürkén pettyezett, a hasoldalán szürke, nyakának és törzsének oldala többé-kevésbé sárgás színű. A természetes kiválasztás törvénye szerint a létért való küzdelemben nagyobb díszre volt szükség, legalább is a párzás ideje alatt, s e szükséglet az állat különböző elterjedési körzeteiben más- és másképpen nyert kielégítést.

Burma és Pegu északnyugati részében létre jött a hasoldalon sárga színű sárgahasú mókus (Sciurus pygerythrus Is. Geoffr.). A Kambodzsa keleti részén és másutt élő változat hasa halványsárga, lába fehéres, ez a szürkelábú mókus (Sciurus griseimanus A. M.-E.). A visszaütés folytán a kettő között néha közönséges, szürkehasú példányok is előfordulnak, pl. Peguban (Laos).

Délen, Tavoytól Malakkáig a nyak és törzs két oldalának sárga színét meleg narancsvörös szín váltja fel; ez a narancsszínű mókus (S. concolor Blyth). E három változat színezése majdnem egyforma az egész éven át.

A következő fajnál, amelyik az északtenasszerimbeli törzsfaj jelenlegi formáját képviseli, a párzás ideje alatt különös dísz fejlődik ki: a hát élénk narancssárga lesz, míg a test két oldala és a has szürke marad: ez a tulajdonképpeni szürkefejű mókus (S. caniceps caniceps Gray).

Ezenkívül az északnyugati sárgahasú mókus dél felé, a tulajdonképpeni szürkefejű mókus területére is átterjedt. S mivel ez a mókus az évszakok változásával színezését is megfelelően díszesebbre változtatta, emez saját díszének mind nagyobb kifejlesztésére volt kényszerítve s így a test felső részének szürke, alsó részének sárga színe közé egy igen díszesen ható, sötétbarna sáv került. A tipikus forma dísztelen nyári öltözékétől eltekintve, az eredetileg szürke, szürkefejű mókus (S. caniceps) teljesen kihalt, s helyét a különbözőképpen feldíszített utódok foglalták el.

A platánmókus (Sciurus notatus Bodd.)

[Más néven: plantani.]

Platánmókus (

Platánmókus (Sciurus notatus Bodd.).

A már idézett műben Thomas érdekesen világít meg három hátsóindiai és maláji mókusváltozatot; ezek a platánmókus (S. notatus Bodd.), a sávos mókus (Sciurus vittatus Raffl.) és a feketesávos mókus (Sciurus nigrovittatus Horsf.), amely három fajt azonban alig lehet megkülönböztetni egymástól. Amikor Thomas ez állatok bőrét földrajzi elterjedés szerint rendezte, igen csodálkozott azon, hogy az északmaláji példányok között sokkal többnek élénk vörös a hasoldala, mint a délmaláji példányok között! Viszont a kontinensről származó példányok között nem talált fehér- és sárgahasúakat, ellentétben a Szumatra-, Jáva- és Borneo-szigetekről előkerült példányokkal. Kékhasú mókusok legsűrűbben Jahore környékén találhatók. A szigetlakó mókusokon, ha egyáltalában van rajtuk vörös, ez a szín sokkal halványabb, és szegényesebb; a vörös színt a sárga, fehér, vagy pedig, mint a kontinensen élőknél, a kék szín helyettesíti. Egyébként találhatunk más, kevéssé meghatározható színváltozatokat is, aminthogy a megnevezett területeken mindenütt vannak példányok, amelyet több különféle formához sorozhatnánk be; átmeneti példányok is gyakoriak. A vöröshasú mókusok farkának hegye azonban mindenkor vörös, a fehér- és sárgahasúaké pedig mindig éppúgy gyűrűzött, mint az egész farok. E nevezetes elváltozások okait kutatva, úgy látszik, mintha az emlősöknek különös sajátossága volna, hogy alkalomadtán vöröses válfajokat hoznak létre, épp olyan rendszertelenül, mint ahogyan a fekete (melanotikus) és fehér (albino) példányok lépnek fel. Feltűnő bizonyosság, hogy a platánmókus vöröshasú példányainál a farok hegye, de csak az, mindig vörös s ez annak a jele, hogy a vörös szín keletkezése az állat egész testére kiterjedő hatásból ered, és nemcsak a test némely helyén lép fel az ivari, vagy az általános kiválogatódás alkalmával. Régen ismeretes, hogy a fehér (albino) és fekete (melanotikus) állatok egyik helyen gyakrabban lépnek fel, mint a másikon. Némely területeken a rőtesség (erythryzmus) terjed el annyira, hogy a vörös példányok kerülnek túlsúlyba; ez utóbbi esetet látjuk a platánmókusnál és rokonainál. E mellett azonban nem vörös visszaütések is előfordulhatnak, mint amilyenek a kékhasú mókusok, amelyeket feketesávos mókusnak nevezték el. Thomas hozzáfűzi, hogy az erythryzmus-elmélet nemcsak a jelenre alkalmazható; sok más példán is bizonyítható, hogy a vörös szín, mint faji bélyeg, nem megfelelő, félrevezető: a rendszerint vörös színű fajok egyik-másik példányán a vörös szín megmagyarázhatatlan módon eltűnik, míg másrészről a szürke színű fajokon a vörös színárnyalat nem ritkán előfordul.

Shortridge szerint Jáva nyugati részén a két ide tartozó faj úgy helyettesíti egymást, hogy a feketesávos mókus (S. nigrovittatus Horsf.) a hegyek erdeiben, a platánmókus (S. notatus Bodd.) az alföldön, a kókuszültetvényekben tanyázik. Mivel az állat a kókuszdió héjának megrágása által nagy kárt okoz, a bennszülöttek bádogövvel igyekszenek a fák törzsét megvédeni.

A sávos mókusról (S. vittatus Raffl.), amely nevét testének oldalán végigfutó világos, sárga, rendszerint söréttel szegélyezett sávtól kapta, azért kell itt megemlékeznünk, mivel az óriás mókussal és Prévost mókusával együtt a leggyakrabban élve Európába elkerülő indiai faj.

A közönséges mókus (Sciurus vulgaris L.)

Szibériai mókus

Szibériai mókus

Közönséges mókus (

Közönséges mókus (Sciurus vulgaris L.).

Közönséges mókus csontváza.

Közönséges mókus csontváza.

A mókus azon kevés rágcsálók egyike, amelyekkel az ember, minden kellemetlen tulajdonságuk ellenére is, megbarátkozott. Szívesen tartjuk szobánkban, sőt a megnyerő állat már a költőket is dalra lelkesítette; tudományos nevét a görögöknek köszönhetjük, akik „farkával árnyékot tartó”-nak (Sciurus) nevezték. Aki e név jelentését ismeri, annak önkéntelenül felmerül emlékezetében az élénk kis állat, amint remek, bozontos farkát a háta fölé emeli.

A mókus teste mintegy 25 cm, farka pedig 20 cm hosszú, vállmagassága 10 cm s a meglett állat súlya valamivel több 1/4 kg-nál. Bundája más télen, mint nyáron, északon, mint délen, s e mellett még esetleges változatai is vannak. Nyáron a hátoldalon barnásvörös, feje két oldalán szürkével kevert, hasoldalán az álltól lefelé fehér, télen a felső oldalon szürkésfehérrel kevert barnásvörös és alul fehér. Szibériában és Észak-Európában sokszor szürke, a vörös árnyalatok minden nyoma nélkül, míg a nyári bunda a mi mókusénkhoz hasonló. Feketéig terjedő hasonló színváltozatok a hegyvidéken is fellépnek. Ritkán fordulnak elő fehér vagy foltos példányok, vagy fehér farkú és hasonló alakok. A legritkább azonban az ellenkező véglet, t. i. az, hogy a hasoldala is vörös. Farka nagyon bozontos és kétsoros; fülét szőrpamat díszíti; a talpak csupaszok. A mókust a görögök és spanyolok épp olyan jól ismerik, mint a szibériaiak és a lappok. Hazája egész Európa és az Uralon túl egész Dél-Szibéria, az Altai-hegységig és Hátsó-Ázsiáig. Némely vidéken mégis hiányzik. Mojsisovics szerint a kis állat „Dél-Magyarországon, a dunamenti gyönyörű erdőségek nagy részében” teljesen hiányzik, és Szatunin („Über die Eichhörnchen des russischen Reiches”, 1907) kiemeli, „hogy Kamcsatkában és a Krim-vidéken hiányzik”. Irországban, ahol a földrajzi mult következtében a flóra és fauna sajátságosan eltérők, a mókus nem volt honos és oda csupán a XIX. század elején került.

„Bücher tanulmányából („Über das Fehlen des Eichhörchens im Kaukazus”, 1889) tudjuk, hogy a mókus egyszerűen azért nem került a Krím vidékéről a Kaukázusba, mert e vidéken nem honos… Kamcsatkában valószínűleg azért hiányzik, mert a kamcsatkai taigat (őserdőt) a keletszibériaitól tundrák választják el. Elterjedésének déli határa a taiga déli határával azonos, vagyis addig a hegységig terjed, amely a szibériai alföldet a belsőázsiai hegyvidéktől elválasztja; keleten azonban sokkal messzebbre terjed délfelé, mivel Kína északi részének erdőségeiben is lehet mókusokat találni.” (Szatunin.)

Ma ismét általánossá vált az a meggyőződés, hogy ezen az óriási elterjedési területen az igen különböző fajok és alfajok egész sorával van dolgunk. Ha egy emlősállat olyan változatos éghajlati és más befolyásnak van kitéve, mint amilyenek Angliában és Oroszországban, a Lappföldön és Görögországban érik, különböző földrajzi változatnak kell kialakulnia, s ezeket a régebbi szisztematikusok a mókusnál már régen helyesen felismerték.

A mi mókusaink európai és ázsiai változatainak sajátos szisztematikáját és földrajzát itt természetesen nem tárgyalhatjuk. Linné mókusáról, – éppúgy mint sok egyéb Linné-féle fajról is – utólag derült ki, hogy hazája csupán Dél-Norvégia és Svédország. A középeurópai alfajok közül kiemelkedő az északi változat. S. v. varius Kerr; ennek hazája Észak-Skandinávia, Lappország, Észak- és Közép-Oroszország, Kelet-Poroszország, Lengyelország, Magyarország és Nyugat-Szibéria némely része. Az állat többé-kevésbé világosszürke, csupán fülének szőre vörös; így átmenetet képez az ázsiai-orosz prémkereskedelem és ipar szempontjából annyira fontos szürke mókushoz (Feh).

Szatunin jóformán szóról-szóra ugyanezt mondja: „A legrosszabb minőségű mókusprém az ú. n. syrjanka, a wologdai, olonezi, archangelszki, wjatkai, permi és kazáni kormányzóságokból. A téli bunda világosszürke, a hát közepén kevés vörössel tarkítva. Észak és kelet felé haladva, a syrjanka mindig jobb lesz… Az összes transzbaikáli mókusok közös ismertetőjele a fekete láb és farok és a nagyon sötétszínű bunda.”

Szatunin egyértelműleg kijelenti, hogy „az a körülmény, hogy a mókusok összes színváltozatai között átmenetek vannak, manapság nem lehet akadálya földrajzi eltérések felállításának. Sőt, végigtekintve a mókusbundák minőségén, azt látjuk, hogy ezek a változatok nem rendszertelenül össze-vissza kevertek, hanem hogy minden minőség egy bizonyos területnek felel meg”. A dolog magyarázatát az erdő fáinak mineműsége, s főleg a levegő nedvessége szolgáltatja. A Sajana-hegység déli előhegyén túlnyomó a vörösfenyő, itt a mókus téli bundája „világosszürke, vöröses színnel keverve”. „A Bajkál-tó délnyugati sarkában, ahol a vidék hegyesebb és vízdúsabb, s ahol főleg a cirbolyafenyő terem, a mókusbunda sötétebb.” A Bajkál-tó keleti partján, Selenga környékén, ahol túlnyomó a lucfenyő, a bunda minősége hanyatlik.” Dauriában, „ahol a fák között sok a vörösfenyő és a nyírfa… minden 100 bundára 15–20 élénkvörös színű esik”. A Bureja-hegységben és az Usszuri vidékén „ismét sötét mókusokat” találunk.

Ahol fák és erdők vannak, ott bizonyára a mókus sem hiányzik; de nem mindenütt és nem minden évben egyformán gyakori. Legjobban a magastörzsű, száraz és árnyékos erdőt kedveli; nedvesség és napfény egyaránt nincs ínyére. A gyümölcs és dió érése idején a falvak kertjeibe is ellátogat, de csak akkor, ha az erdőt valami cserjés köti össze velük. Ott, ahol a jegenye- és lúcfenyő tobozai érnek, a mókus állandó tanyát üt s egy vagy több lakást épít, rendszerint régi és művésziesen átalakított varjufészkekben. Rövidebb tartózkodásra a szarka, varju és a ragadozó madarak fészkét használhatja fel, úgy, amint vannak, ellenben azokat a lakásokat, melyekben az éjtszakát tölti, vagy a rossz idő ellen keres menedéket, s ahol a nőstény kölykezik, egészen újra építi, igaz, hogy gyakran a madarak által összehordott anyagokból. A faodvakat szintén meglátogatja s néha ki is építi, s ezáltal megzavarja és elriasztja az amúgy is kevés alkalmas fészkelő-helyet találó odulakó madarakat. Seydel megfigyelte, hogy az odulakó állatok, különösen a madarak nagyon megszaporodtak, amikor a mókusokat megtizedelték. A szabadban rakott fészek rendszerint valami mélyedésben, szorosan a fa dereka mellett áll; feneke olyan, mint a nagyobb madárfészkeké, felül azonban, úgy mint a szarkafészket, lapos, kúpalakú tető fedi, amelyik olyan sűrű, hogy az esőt nem ereszti át. A főbejárás alul van és rendszerint kelet felé néz, egy valamivel kisebb menedéklyuk szorosan a fatörzs mellett van. A fészek belseje puha mohával kipárnázott; külsejét keresztül-kasul fonott, vékonyabb és vastagabb rőzse alkotja. Az elhagyott varjufészeknek szilárd, földdel és agyaggal kitapasztott fenekét a mókus igen szívesen használja fel saját fészke alapjául.

A fürge-mókus kétségtelenül egyik legfőbb ékessége erdeinknek. Csendes, derült időben szakadatlanul mozgásban van, és pedig lehetőleg a fákon, melyeken minden időben eleséget és menedéket talál. Néha kedélyesen lekúszik valamelyik fatörzsről, odafut egy másikhoz és azon ismét felkúszik, mindezt pedig kedvtelésből, mert nem szorult rá, hogy földet érjen. Csak kevés emlős tanúsít oly szakadatlan fürgeséget s marad oly rövid ideig veszteg, mint a mókus, ha csak félig-meddig is szép az idő. Állandóan fáról fára, fatetőről fatetőre, ágról ágra szökdel, és a földön sem idegen és gyámoltalan. Sohasem fut lépésben vagy ügetve, hanem mindig kisebb-nagyobb ugrásokban iramodik előre, mégpedig oly gyorsan, hogy a kutya is csak nehezen éri utól és az embernek rövidesen abba kell hagynia az üldözést. Bámulatos ügyessége főképpen a kúszásban nyilvánul. Még a legsímább törzseken is hihetetlen biztonsággal és gyorsasággal kúszik felfelé, s ebben kitűnő hasznát veszi lábujjain levő hosszú és éles karmainak. Mind a négy végtagjával egyidejűleg kapaszkodik bele a fakéregbe, azután újabb ugrásra készül és tovább repül felfelé; de egyik ugrása oly hamar követi a másikat, hogy egyfolytában látszik felfelé iramodni, mintha csak úgy siklanék odább a törzsön. Rendesen egyhuzamban fut fel a fa tetejére, gyakran a felső csúcsára, s ott egyik vízszintes ágon végigsurranva, rendszerint egy másik fa ágvégére veti magát, gyakran 4–5 m távolságra és mindig felülről lefelé. Kegyetlen kísérletek igazolják, hogy kétsorosan szőrös farka mennyire elősegíti ugrását; ha a fogságban tartott mókusok farkát levágták, azt tapasztalták, hogy a megcsonkított teremtés félakkorát sem tudott ugrani. Ámbár a mókus keze nem alkalmas annyi mindenre, mint a majomé, mégis nagyon alkalmas arra, hogy az állat még a leghevesebben ringó ágon is megkapaszkodhassék vele, s egyáltalában ügyesebb, semhogy bármikor elvétené az ugrást, vagy leesnék a célbavett ágról. Mihelyt az ág végére ért, oly gyorsan és biztosan ragadja meg, hogy az ág hajladozása már nem veszélyezteti, hanem kecses fürgeséggel szalad neki a következő fa törzsének. A mókus az úszáshoz is kitűnően ért, bár nem szívesen megy a vízbe. Annál csodálatraméltóbb, hogy milyen bátran és ügyesen mozog ez a fakúszó állat a vízben is, ha éppen szükség van rá. Mojsisovics egy fekete mókusról emlékezik meg, amelyet Starzykowski erdőfelügyelő Dárdánál, „a Dráva folyó közepén” lepett meg, amint a balpartról a jobbpartra, vagyis Magyarországból Szlavóniába igyekezett – látszólag minden kényszer nélkül. „ Ez a kis állat nagyszerűen úszott és a fáradtság semmi jelét sem mutatta.” Mozgékonysága mellett érthető, hogy a mókus sohasem lesz kövér.

Ha a mókus zavartalanul portyázhat, mindíg eleséget keres. Az évszak szerint gyümölcsöt vagy magvakat, rügyeket, gallyakat, héjakat, bogyókat és gombát eszik. Főtáplálékául mégis a különféle fenyők magvai, rügyei és fiatal hajtásai szolgálnak. Tűlevelű fáink tobozait tőben lerágja, kényelmesen hátulsó végtagjaira telepszik, elülső végtagjaival szájához emeli a tobozt s mindegyre forgatva, kitűnő fogaival egyik pikkelyt a másik után hántja le, míg a mag előtűnik, s ezt végül nyelvével a szájába viszi. Keserű magvak, pl. a mandula, méregként hatnak rá; két keserű mandula elég arra, hogy megölje. A magvakon kívül a mókus a fekete és vörös áfonya leveleit, a gombát és a szarvasgombát is megeszi. A megfigyelésekből kitűnik, hogy a mókus nemcsak különböző ehető, vagy legalább is ártalmatlan gombát – szarvasgombát, hiripgombát, ehető galócát – eszik, hanem a mérges légyölő- és az erős, borsízű csikaró galócát is minden baj nélkül megkóstolja. Gyümölcsöt nem eszik, ellenben lehántja a körte és az alma egész húsát, hogy a maghoz juthasson. Viszont a gyümölcshöz hasonló gubacsok közül, Altum szerint, pl. a nyárfagubacsnak a héját eszik meg, nem pedig az abban levő rovarlárvát, mint azt a gyomor tartalmának vizsgálata bizonyította.

Bizonyos, hogy a fákra káros rovarokat a mókus alkalomadtán szintén pusztítja, s mivel úgy látszik, hogy időnként csakis ezekből táplálkozik, nagy rovarjárás idején kivételesen még hasznot is hajt. 1902. évben Jordan a fenyőlevéldarázs (Lyda hypotrophica) ijesztő mértéket öltő pusztítása idején több mókust lőtt, melyeknek gyomra „tele volt a levéldarázs álhernyóinak kiszívott bőreivel”. Hoberg kir. erdőfelügyelőnek „alkalma volt megfigyelni egy mókust, amint egymásután négy tölgyfa koronáját átkutatta a rajta élősködő sodróbogár után, úgyhogy az összesodort leveleket kinyitotta és a hernyókat megette… A mókus gyomrában és a bölcsőben hernyófejek ezreit tartalmazó pépet találtam, amiből arra következtethettem, hogy a kis állat alighanem napok óta nem vett magához más táplálékot. Teste feltűnően vastag, bőre foltos és csúnya volt.” A mókus a hangyabolyokat is kirabolja, a hangyatojások, jobban mondva lárvák miatt. Távcsővel láthatjuk, mennyire ízlik neki ez a táplálék, hogy kell azonban időről-időre a fején szaladgáló hangyákat elülső végtagjaival lesöpörnie.

A mókus, sajnos, nagy barátja a tojásoknak; minden, kalandozásai közt útjába kerülő fészket kifoszt, még a madárfiókákat sem kíméli, sőt az öregeket is megtámadja. Lenz egyízben egy meglett rigót szabadított ki a mókus karmai közül, amely pedig nemhogy béna, de olyan erőteljes volt, hogy kiszabadulása után azonnal elrepült. Más megfigyelők is megerősítik, hogy a többnyire ártalmatlannak és ártatlannak tartott rágcsáló nagyon is veszedelmes rabló, úgyannyira, hogy egyetlen kisebb emlőst sem kímél meg.

Altum könyvében legalább 30 lapot és számos ábrát szentel a mókusnak és szerinte az állat „mint rágcsáló olyan sokoldalú és annyira kártékony, hogy e tekintetben az első helyet foglalja el az összes németországi emlősök között, már csak azért is, mert mindenütt annyira gyakori. „A rovaroktól eltekintve, az erdőben a legtöbb kárt a mókus okozza!” A rügyek közül a mókus „elsősorban, s talán kizárólag a tűlevelű fákét” eszi, főleg havas teleken, amikor a fákon kevés magvat talál és a földre hullottakhoz sem fér hozzá, de néha még tavasszal is. Ily módon a fiatal fákat, kb. 20 éves korukig, teszi tönkre. Legtöbbet szenvednek ezalatt a fiatal fenyők, melynek nemcsak a vezérhajtását, hanem sokszor a nehezebben elérhető felső csúcshajtásait is lemetszi. Ez utóbbi kártételnek annál nagyobb a jelentősége, mivel az erős fiatal csúcshajtások növekedése, mely rendszerint a fa törzsének irányában és annak folytatásaképpen történik, így jóformán lehetetlenné van téve. Ez a vétség azonban olyan gyakori és általános, hogy felesleges itt egyes megfigyeléseket felsorolni. Több olyan ültetvényt láttam, ahol egyetlen törzsnek sem maradtak meg fiatal hajtásai.”

Altum úgy véli, hogy a mókus, mint erdőrongáló, kétségen kívül rendkívüli jelentőséghez jutott. A fanemek legnagyobb részét megtámadja, s mondhatni, a legérzékenyebb módon rongálja; a legkülönbözőbb kártevési módokat választja, s meglepő, váratlan fellépése az erdészt rendszerint szinte megrohanja. Hirtelen megjelenésével együttesen lép fel egy nagy kiterjedésű, érzékeny, s évtizedes tapasztalatok alapján sem előrelátható kártevés… Elsősorban a vörösfenyőt hántja le a mókus előszeretettel, többé-kevésbé nagy területeken, vagy meggyűrűzi, illetőleg helyenként foltokban kopasztja le, és pedig az egér által okozott kárral szemben a mókus pusztítását mindig a rendetlenség, sietség nyoma és nagy kiterjedés jellemzi: „a durva kéregfoszlányok rendszerint a földön” fekszenek.

Skóciában olyan súlyosra becsülik a mókus által az erdőkben okozott károkat, hogy a mókus kipusztítására egyesület alakult, a Highland Squirrel Club. A „Field” című lap közli (1910 febr. 26.), hogy a Dingwallban tartott utolsó évi közgyűlésen megállapították, hogy az egyesület kezdeményezésére ugyan, több mint 7000 mókust pusztítottak el, de mégis nagy erőfeszítést kell kifejteni, hogy mérhetetlen károkat ne okozzanak. Egy Rosshire-i birtokon az utolsó 40 évben okozott mókuskárt az erdő értékének 15 százalékára becsülték.

A mókus okozta károk között már Altum is külön tárgyalja madárpusztításait, mivel az állat sok hasznos, vagy legalább is kedves erdei madár fiókáit pusztítja. A mókus gyilkos merészségében azonban még tovább megy; a balti tartomány vadászai a császármadár csalogató vadászatánál megbizonyosodtak, hogy a mókus még azt is megtámadja. A „Gefiederte Welt” című folyóiratban, 1908-ban, ír egy vadász egy mókusról, mely egy barnás tárgyat cipelve szájában, előtte felfutott egy fára. Hogy a zsákmány minősége felől megbizonyosodjék, lelőtte a mókust a fáról és csodálkozva állapította meg, hogy barna tárgy egy kb. 12 cm hosszúságú fiatal nyúl volt.

Voltak, akik megpróbálták megmenteni a mókus becsületét, de válaszul annál élesebb elítélő nyilatkozatok hangzottak el. Wurm szerint kultúremberhez egyedül méltó álláspont az, hogy „a mindinkább lakatlanná váló erdőt kellemesen megélénkítő, bájos mókusok semmiesetre sem pusztítandók ki; hiszen a természet törvényei szerint ők is jogos tagjai állatvilágunknak. De számukat megfelelően korlátozni kell, és mivel az ember az erősebb ragadozókat meglehetősen kipusztította, saját magának kell fenntartania, puskapor és ólom segítségével, az eredeti, természetes egyensúlyt a ragadozó- és zsákmányként szolgáló állatok között”. Igazán bölcs és eléggé meg nem szívlelhető szavak!

Semmiképpen sem kárhoztatandó, inkább még kívánatos tehát, hogy vadászaink ne tartsák méltóságukon alulinak, hogy kínálkozó alkalmakkor egy-egy mókust is elejtsenek, más apró vad mellett. Természetesen, „mint minden igazi vadászat, ez is gyakorlatot és a mókus szokásainak alapos ismeretét követeli”, mondja Seydel, aki e kis vörösbundás állat vadászatának szakértőjévé képezte ki magát, és ezért „a vadászember igaz gyönyörűségét lelheti a mókus vadászatánál is... Egy olyan lövés, amelyik egy 30 m magas erdei fenyő csúcsáról biztosan lehozza a mókust, jobban kielégít, mint hogyha sörétes puskával egy nyulat intéznék el... Az általam elejtett mókusok közül igen keveset fedeztem fel szemeim segítségével; legtöbbször „hallottam” őket. Gyakorlat nagy mértékben fejleszti a hallást. Ha az ember sokszor már 70–80 lépéssel is túlhaladta a mókus tartózkodási helyét, tökéletes szélcsend esetén mégis meghallja, amint az állat a tobozokat rágja, sőt a lehántott, hulló pikkelyek halk zaját is. Ha megfordulunk, a munkát beszüntető, de a veszélyt most már elvonultnak sejtő kis vigyázatlant felfedezzük...”

Vadászat közben Seydel a mókusok „bámulatos szívósságát” is próbára tette. „Egy 9 mm-es golyó által okozott súlyos seb egyáltalán nem akadályozza őket a legmerészebb ugrások véghezvitelében, és kézrekerítésük is még hosszabb időt igényel. Nem halálos sebek gyorsan és könnyen gyógyulnak a mókusnál.”

Mihelyt a mókus elegendő táplálékhoz jut, készletet gyüjt a későbbi, szűk időkre. Odvas fák és gyökerek lyukaiban, hasadékaiban, magaásta gödrökben, bokrok és kövek alatt, fészkeinek egyikében vagy más hasonló helyen rendezi be éléskamráit s gyakran igen messziről hurcolja oda a diókat, magvakat vagy magokat. Azzal, hogy téli készletet gyüjtenek, a mókusok világos jelét adják, mennyire érzékenyek az időjárás viszontagságai iránt. Ha a nap kissé melegebben süt, déltájban fészkükben szundikálnak és csak kora reggel vagy este kóborolnak az erdőben; még sokkal jobban félnek azonban a záportól és a zivatartól, különösen a hóvihartól. Tagadhatatlan, hogy a közelgő időváltozást jó előre megérzik. Már félnappal előbb nyugtalanul ugrándoznak a fákon és sajátságos füttyentéssel, csattanással árulják el izgatottságukat. A zivatar első jelére visszavonulnak fészkükbe, gyakran többen is egy fészekbe s gondosan betömve a vihar felőli kijárót, kényelmesen összekuporodnak, amíg a rossz idő elvonul felettük. A hideg Szibériában ősszel nagy lomhaság szállja meg az állatokat, mely a tél előrehaladtával fokozódik és rövid téli álomba is átmehet. Eleinte az állat naponként csak néhány órára távozik tanyájáról, később napokig ki sem mozdul s a vadászoknak, hogy puskavégre kaphassák, szekercével végig kell kopogtatni az odvas fákat, hogy felriasszák. Nálunk is megesik, hogy az állat egész nap nyugodtan fekszik fészkében, végre azonban az éhség mégis kiűzi és pedig elsősorban éléskamrájához, ahol felhalmozta a télire való kincseket. Kedvezőtlen őszi idő rendszerint végzetessé válik rájuk nézve, mert ilyenkor elfogyasztják téli készletüket, s ha csak némileg szigorú a tél, rengeteg mókus pusztul el. Egyik-másik éléstárról megfeledkeznek, másokhoz a nagy hó miatt nem férnek hozzá, s így megesik, hogy a vidám állatkák valósággal éhen vesznek. Itt is, ott is kinyujtózkodik egy a fészkében, vagy erőtlenül zuhan le a fa koronájáról és a nyuszt és a coboly könnyű zsákmányra találnak. A bükk- és tölgyerdőkben még aránylag jó dolga van a mókusnak, mert a fákon talált makkon kívül a hó alól is sokat kikapar s így elegendő táplálékhoz jut. Azt is megfigyelték, hogy a mókus inni jár.

Helyenként és időnként a mókusok különös, csak „bevándorlással” magyarázható szaporodása észlelhető.

Északon, különösen Szibériában a mókusok évenként többé-kevésbbé rendszeres vándorútra kelnek s ennek során keresztülvonulnak erdőtlen vidékeken, átúsznak erős sodrú folyókon és folyamokon és átkelnek hegységeken, mégpedig olyan magasságokban, amelyeken rendszerint nem tanyáznak. Radde szibériai megfigyelései alapján tüzetesen megírta vándorlásaikat s ezzel jelentékenyen gyarapította az állat életmódjának ismeretét. A délszibériai hegyek között különösen érinti az embert, ha látja, hogy a mókusok oly helyekre sereglenek, ahol érett tobozokkal megrakott cirbolya-fenyők állanak, mert ha kitérnek a helyes irányból, akkor vagy a táplálékban szegény fenyők rengetegébe, vagy a még szegényebb lombos erdőkbe jutnak, ahol rokonaik, a földi mókusok már majdnem mindent eltakarítottak előlük. „Az 1857. évi száraz nyárra következő gazdag cirbolyatermés idejét nedves ősz követte, s ekkor a mókusok oly nagy számmal özönlöttek el bizonyos magaslatokat, hogy tunguzaimmal egy napon 87 darabot ejthettem el. 1858-ban nedves volt a nyár s a cirbolyatobzok megrohadtak; ennek az volt a következménye, hogy ősszel nagyon kevés mókus jött fel s a vadász legnagyobb napi zsákmánya legfeljebb 20 darabot tett ki. 1952-ben a Bajkál délnyugati szögletében levő hegyek, melyek mindaddig hemzsegtek a prémes állatoktól, a kivándorlások következtében annyira elnéptelenedtek, hogy a legtöbb vadász kénytelen volt délre vándorolni, s jobb vadászterületeket keresni. Ámbár a mókusok őszi vándorlása meglehetősen általános, mégis ritkán találni együtt nagyobb csapatokat... Nagyon ritka eset, hogy összébb szorulva, nagy tömegekben haladnak a kiszemelt irányban. Így történt 1847 őszén Krasznojarszk közelében, ahol sok ezer példány úszott át a széles Jeniszei folyón s a lakosság a város utcáin verte agyon a mókushadat.” A szibériai mókusok eme vándorlása teljesen a lemmingek vándorlásához hasonló s valószínűleg azonos okokon alapszik, avval a különbséggel, hogy őket nem viszi olyan nyilvánvalóan vesztükbe. Vissza azonban egy sem tér – éppúgy mint a lemmingek – s a vándorló tömegek ismeretlen helyeken pusztulnak el.

A megriadt mókus hangja „duk-duk”, jókedvében vagy bosszúságában sajátságos, szavakkal alig kifejezhető morgást, vagy mint Dietrich és Lenz találóbban mondják: duruzsolást hallat. Különös örömet vagy izgatottságot sajátszerű füttyel fejez ki. Panaszhangja, Schuster szerint, aki azt egy általa megsebzett példánytól hallotta, „átható, nyöszörgő sírás, amely nagyon hasonlít a halálfélelemben vagy fájdalmak között levő nyúl jajveszékeléséhez.” Érzékszervei egyaránt élesek, különösen látása, hallása és szaglása. Értelmi képességének fejlettségét jó emlékezete, valamint menekülés közben tanusított furfangja és ravaszsága bizonyítják.

A mókusnak a nyuszt a legfélelmetesebb ellensége, s újabb elszaporodását éppen a nyuszt kiveszésének tulajdonítják. A rókának csak ritkán sikerül a mókust meglepnie; a héják és nagyobb baglyok elől pedig úgy menekül, hogy csavarvonalban surran a fatörzs körül, midőn a ragadozó le akar csapni rája. Míg a madaraknak röptükben sokkal nagyobb íveket kell leírniuk, a mókus végül is csak talál egy üreget, vagy egy vastagabb sudarat, ahol biztonságban van. Másképpen fest a dolog, ha a nyuszt elől kell menekülnie. Ez a vérszomjas rabló éppolyan jól kúszik, mint lépésről-lépésre követett áldozata; a fák koronájában éppúgy mint a földön, sőt még az üregekbe és vastagfalú fészkeibe is utána bújik. Riadt sivalkodás és füttyszó közt menekül a mókus, mögötte vágtat az ügyes rabló s egyik a másikat múlja felül nagyszerű ugrásokban. A mókus számára a menekülés egyetlen lehetősége abban a képességében rejlik, hogy veszély nélkül ugorhat le a legmagasabb fa csúcsáról is a földre, ahol gyorsan továbbszalad, majd egy másik fán felkúszik és szükség esetén a régi játékot újra megismétli. Ha tehát a nyuszt üldözőbe veszi, mindenekelőtt a magasba igyekszik, és pedig a már említett csavarvonalban, amikor is a fa törzsét többé-kevésbbé fedezetül használhatja. A nyuszt sietve kúszik utána és mindketten hihetetlen gyorsasággal érnek fel a fa tetejére. Amidőn már-már nyakon csípi áldozatát, az hirtelen hatalmas ívben, minden tagját szétterpesztve, leszökik a magasból és ijedten rohan tovább, jobb búvóhelyet keresni. Ezt a nyuszt nem tudja utána csinálni, de a mókus mégis áldozatul esik, mert addig űzi-hajtja ellenfele, míg végkép kimerül és önként megadja magát.

Seydel szerint a mókust az élősdiek közül a kullancson kívül, amelyik legszívesebben a szemhéjakon és a fülkagylóban telepszik meg, elsősorban a bolhák légiói kínozzák, annyira, hogy sokszor még evés közben is kénytelen vakarózni. Megnyugtatásul közölhetjük azonban, hogy a tulajdonképpeni hosszúkás, világosbarna mókusbolha az emberen nem érzi jól magát s ha oda is téved, tovább áll, amint csak teheti. Egy különös tetűfaj is található a mókuson, amely a Fahrenholz által leírt teljesen új nemzetségbe (Enderleinellus) tartozik. Belső élősdiek közül leggyakrabban egy szélesen tagolt galandféreg található benne, azonkívül egy középnagyságú uborkamaghoz hasonló féreg. Seydel szerint ez utóbbi oly nagy tömegben fordult elő egy példányban, hogy testének belső üregeit teljesen kitöltötte.

A mókus szaporodásának közkézen forgó adatai újra bizonyítják, mily távol vagyunk még legközönségesebb állataink életének igazi ismeretétől is. Így nem igaz az az általánosan elfogadott tétel, hogy a párzás legkorábban márciusban következnék be, hiszen „már több alkalommal láttak fiatalokat januárban és februárban, különösen enyhe telek alkalmával.” Megokolt tehát Wemer megállapítása, hogy az első kölykezés januárban, sőt decemberben történik. Seydel felteszi, „hogy legjobb esetben átlagosan négy kölyökből álló ötszöri kölykezés következhetik be egy évben, ami páronként 20 utódnak felelne meg, eltekintve attól, hogy az első kölykezésből származók még ugyanabban az évben szintén párosodnak.” Az öregek mindenesetre az év korábbi szakában párosodnak, mint a fiatalok. A nőstény ilyenkor tíz, sőt több hímet is maga köré gyüjt s ezek véres harcokat vívnak egymással. Hiszen Seydel szerint a mókusoknak 80%-a hím. A párzás után négy héttel, a legkedvezőbb fekvésű és legpuhábban kipárnázott fészekben a nőstény 3–7 fiat szül, melyek körülbelül 15 napig vakok. A hüvelykujj nagyságú kölykök testszínűek és egypár bajuszszáltól eltekintve teljesen csupaszok. Másfél–két hét múlva testhosszuk megkétszereződik. Időközben kinőnek a többé-kevésbé rozsdabarna szőrszálak is, amelyeknek sokszor kékes fényük van. Három hét múlva már annyira fejlettek, hogy a fészekkel közvetlenül szomszédos ágakra is kimerészkednek, mozdulataik azonban még ügyetlenek és bizonytalanok; 7–8 hetes korukban viszont már versenyre kelnek a kúszásban az öregekkel. A hosszú fülszőrök a fiataloknál eleinte még hiányoznak. Ha a családot zaklatják, az öregek más fészekbe, sokszor meglehetős távolságokra, nagy erőfeszítéssel hordják el kölykeiket. Júniusban már másodszor kölykezik a nőstény s most rendszerint kevesebb fia van, mint először volt. Ha már ezek is felcseperedtek, gyakran felkeresi az első nemzedéket s most az egész, néha 12–16 darabból álló csapatot az erdő ugyanazon részében látjuk kalandozni.

A mókus felette tiszta állat, folyton nyalogatja, tisztítgatja magát. Sem ő, sem fiai ürüléküket nem rakják le fészkükben, vagy éjjeli tanyájukon, hanem mindig a fatörzs alján. A mókus ebből a szempontból is igen kellemes szobatárs. A fészekből kiszedett, félig felnőtt mókusfiakat tejjel és zsemlyével tartják, mindaddig, amíg a magvakat is meg tudják emészteni. Ha van jóindulatú szoptatós macskánk, rábízhatjuk a kis mókusok szoptatását; ezáltal olyan ápoláshoz jutnak, amilyent mi nem nyujthatnánk nekik.

A mókusfiak eleven, víg és igen ártatlan állatok; szeretik a kényeztetést, simogatást. Ápolójukat megismerik és szeretik s bizonyos fokú tanulékonyságról tesznek bizonyságot, amennyiben követik hívó szavát. Sajnos, idősebb korukban még a legszelídebb is alattomosak, vagy legalább is harapósak lesznek s különösen tavasszal, a párzás idején, nem igen lehet bízni bennük.

Martenson szerint („Haarwild Russlands”) „Oroszország vadásziparában egyik legelső helyén a mókusvadászat és fogás áll, hiszen az utolsó években átlag évi 13 millió darab bőr került a kereskedelemben forgalomba! Amint késő ősszel – vagyis október-novemberben – a mókusok téli bundát kezdenek ölteni, a bennszülöttek és oroszok falvaikból az erdőkbe vonulnak mókusvadászatra, amit bjelkowatj-nak neveznek. Legtöbbször 3–10 tagból álló alkalmi társulásokká – részesekké – egyesülnek, felszerelik magukat élelemmel, kutyákkal, hócipőkkel, hurkokkal és kiskaliberű puskákkal, s kivonulnak az erdőbe, a már előzőleg felállított vadászkunyhóba. A kutyák (laiki) által felriasztott és hajszolt mókusokat a gyengén töltött, kisöblű fegyverekkel lövik le a fákról, de ezenkívül különböző hurkot, csapdát és fogószerszámot is állítanak fel. Ilyen a plaska, egy darab szárított hússal felszerelt cövekcsapda, amit két fatörzs közé szorítanak, vagy a tserkan, íjszerű berendezéssel”.

A Léna melletti parasztok március elejétől április közepéig csakis a mókusfogásnak élnek; némelyik ezernél is több csapdát állít fel. A tunguzok, hogy bőrét ne tegyék tönkre, tompa nyilakkal lövik, vagy szűkcsövű puskával borsónagyságú golyóval vadásznak rá és fejlövéssel végeznek vele. A hátprémet (Fehrücken) és a hasprémet (Fehwammen), melynek mindkét szélén egy csík szürke prémet meghagynak, különleges módon dolgozzák fel. Oroszország és Szibéria a nyugateurópai piacra csupán 2–3 millió darab bőrt szállít, a többit magában az országban használják fel, vagy Kínába küldik. A bőrén kívül a farkának is hasznát veszik, főképpen „boákat” készítenek belőlük; a farokszőrükből jó festőecseteket csinálnak. Újabban a szürke mókusprémet (Feh) cobolyszerűen barnára festik és ez a cobolyutánzat (Zobelfeh) különösen Észak-Amerikában kedvelt. A szürke mókusfarkot minden elképzelhető színre befestik és más szőrmefajtákkal közösen dolgozzák fel. A feldolgozás kizárólag Lipcsében történik, ahol kb. tíz gyár csak ezzel foglalkozik; évenként körülbelül 5–10 millió darab farkot dolgoznak fel.

A mókus fehér, gyengéd, jóízű húsát a hozzáértők mindenütt örömest eszik; különösen ifjú vadászok esnek neki élvezettel az első vadászzsákmánynak. Arról azonban, hogy a szibériai bennszülött és paraszt vadászok – akik időnként élhetnének mókushúson – ezt tényleg meg is teszik, semmit sem hallottunk.

Végül álljon itt a legújabb kutatásoknak az a része, amely bennünket magyarokat a legjobban érdekel.

Wettstein Ottó szerint (Beiträge z. Säugetierkunde Europas, Archiv. f. Naturg., 92. évf. 1926) a közönséges mókus északi törzsalakját (Sc. v. vulgaris L.) jellemzi, hogy nyáron vörösbarna színű és farka vége 1.5 cm hosszúságban vörös és a színt sötét, feketebarnás, körülbelül 1 cm szélességű keresztsáv előzi meg. Ezt a feketebarnás keresztsávot egyetlen hegyi mókus (Sc. v. fuscoater Altum) farkán sem észlelte.

„A tiroli példányok, beleértve Brixen környékét is – mondja Wettstein – hasonlóképpen a salzburgiak, bajorországiak, felsőausztriaiak, karintiaiak és az alsóausztriaiak közül azok, amelyek hegy- vagy dombvidékről származnak, a vörös- és feketeszínűeket egyformán figyelembe véve, meglehetősen egységes benyomást keltenek. Bár az egyik vagy a másik színváltozat javára a százalékos arány helyenként változó – mégis általában véve – a sötét színváltozat a gyakoribb. Ez esetben figyelembe kell vennünk azt is, hogy mindenütt akadnak olyan példányok, amelyek a két szín közötti átmenetet képviselik; ezeknek a dióbarnától feketebarnáig sötét hátát mindkét oldalon sárgásvörös szín szegélyezi, amelyhez végül a has fehér színe csatlakozik. Ez a sárgásvörös szegély igen különféle szélességű lehet, de mindig kiterjed a végtagokra is. Az átmeneti színű mókusok farkai kivétel nélkül olyan sötétszínűek, mint a hátuk színe. És ha ezeket az általában inkább sötétszínű átmeneti alakokat is a sötétekhez számítjuk, érvényes a fenti megállapítás. Olyan egészen sötét példányok, amelyeken a sárgásvörös szegély egészen hiányzik, aránylag ritkák; még ritkábban az olyan példányok, amelyeken a végtagok külső oldalai is sötét (fekete-barna) színűek.”

„Feltűnők a Bécsi-medence Duna-ligeteinek (Lobau, Petronell) és a délmorva alföldnek (Theunwald) mókusai. Mindenekelőtt nevezett helyeken a sötét színváltozat ismeretlen, úgy legalább is a lehető legritkább, amint azt saját tapasztalataimból is tudom, de amiről kérdezősködés útján is meggyőződést szereztem. Az előttem fekvő néhány példány téli bundája feltűnően világos sárgásvörös vagy fakó sárgásvörös, oldalain világosszürkével erősen keverten; nyári bundájuk égővörös, megfigyelhetően élénkebb és ragyogóbb sárgásvörös, mint az összes hegyi mókusok vörös színe.” Wettstein ezt az alföldi mókust külön alfajnak tartja.

Bennünket magyarokat még jobban érdekel a horvát mókus (Sc. v. croaticus Wettstein), amelyet Wettstein Krasno őserdeiből, az északi Velebítből ír le (Akademie d. Wiss, in Wien, Jg. 1927. Nr. 1.): „Összekötő alak a havasi Sc. v. fuscoater Altum és a görög Sc. v. lilaeus Miller között. Olyan nagy, mint a fuscoater, csak a vörös színváltozata hiányzik. Csak sötét színváltozatban fordul elő. Alsajának hófehére aránylag keskenyebb, mint a fuscoater-é. Nem épít külön fészket magának, hanem faodvakban lakik”.

Megjegyzem, hogy Altum Zenggből a nigrescens, Jaszenákból pedig a brunnea változatokat sorolja fel. Így tehát a horvát mókus sötétebb színét már Wettstein előtt észlelték. A magyar faunakatalógus hazánkból a Sc. fuscoater Altum nevű fajt sorolja fel és pedig Csallóköz-Somorja, Zuberec, Hátszeg és Újmoldva környékéről. Ezek közül a csallóközsomorjaiak nyilván a Wettsteintől még meg nem nevezett, de fentebb említett alföldi mókusokhoz tartoznak.

A teljesség kedvéért még meg kell említenem, hogy Méhely az első magyar kiadású „Állatok világában” a következőket mondja: „Hazánkban feketebarna példányok is gyakoriak, ezek azonban csak esetleges színalakot képviselnek, mert ugyanabban az alomban feketebarna és vörös állatokra is bukkantunk. A magyar tengermelléken, Dalmáciában és Olaszországban élő alak felül ragyogó szénfekete s a hasa és melle fehér; ezt Bonaparte herceg Sciurus italicus néven írta le s habár külön fajnak nem is vélik, de délvidéki fajtának teljesen elfogadható, ámbár nyári bundája ott is a mi mókusunkéhoz hasonló”.

A transkaukázusi mókus (Sciurus anomalus Güld)

Jól elhatárolt faj, mert „az északi Kaukázus egész területén és a Kaukázus-hegység északi lejtőin mókus nem fordul elő. Éppúgy hiányzik a mókus a Fekete-tenger partján, a Rion-völgyben... Eddig csak annyi bizonyos, hogy a kaukázusi mókus e hegység keleti részének déli lejtőjén, a bükkerdőkben, úgymint a Kis-Kaukázus-hegységben (Meschi- és Handscha-hegyhát) fordul elő... A törzs felső része, valamint a hátulsó végtagok hátulsó része szürkésbarna, a fej elülső része, a törzs két oldala és a végtagok külső része vöröses, a hasoldal és a végtagok belső oldala élénk vörösszínű. A farok felül élénk barnásvörös, alul a középvonalon szürkés; fülpamacsa nincs; karmai fehérek”. Évszakok szerinti színváltozásai nincsenek.

Az amerikai mókusokkal zárjuk le a Sciurus nemzetséget, vagyis a szó szoros értelmében vett mókusokat, s ezzel együtt a mókus-formák (Sciurinae) alcsaládját is. Itt – a sok közül – csak a legfontosabb észak-amerikai fajokat ismertetjük. Az amerikai mókusok állítólag nagyon változtatják színüket.

A szürke mókus (Sciurus carolinensis Gm.)

Az északamerikai Egyesült-Államok keleti államainak mókusa azelőtt S. cinereus Schreb. néven szerepelt. A közönséges mókusnál nagyobb és erősebb, de különbözik tőle világos, vasszürke színe és pamacsnélküli füle által is. A széles, kétsorosan szőrös farok szőrszálainak vége fehér, a töve barnás.

A szürke mókus az Egyesült-Államok állatvilágában, a városi és vidéki lakosság szemében ugyanazt a szerepet játssza, mint a vörösmókus minálunk, csakhogy az állandó vadászat következtében a régi kultúrájú északkeleti államok számos vidékén már nagyon ritka. Városok külterületén és falvakban, ahol vadászata vagy bárminemű bántalmazása tilos, van a legjobb alkalom életének és természetének megfigyelésére. Ott, ahol kellőképpen védelmezik, fészkeiket hosszúágú árnyékot adó öreg fákon építik, vagy a törzs valamelyik üregében, amit aztán tetszés szerint kibővítenek. Itt élnek dübörgő utcák és zúgó dróthuzalok felett, itt nevelik fel kölykeiket, helyezik el téli éléskamrájukat, a lármára nem hederítve. Szeretik ugyanis a kényelmet, künn az erdőn pedig mindig éberen kell az elrejtett élelmiszerraktárt a tolvaj vörös mókusok és az erdei egerek elől védelmezniök, mindig hallgatózni a róka lépéseire az avarban, vagy a rablómadár rikoltozására a távolban. A szürke mókusok azt is kitapasztalják, hogy az erdőn élő ember, a városlakótól eltérőleg, ősszel fegyvert visel és alkalomadtán nem veti meg a mókuspecsenyét sem.

Ha megfelelő faodut találnak, szükség szerint kitágítják, mivel szívesebben mozognak tágabb területen. Gyakran egy féltucat szürke mókus is ugyanazt az odut lakja s bár az öreg hímeknek megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy szeszélyesek és zsarnokok lesznek, az üregben rendszerint igen jól megférnek egymással. A szürke mókus leginkább bükkfákon, ágak villás elágazásaiban levelekből is szokott fészket készíteni. Ilyen esetben a leveleket még nyáron, ha zöldek, leszakítja az ágról és egymásután következő rétegekben úgy rakja egy ágakból készült rostélyra, hogy az eső nem hatol át rajtuk, de a fészkek belseje csak egy vagy két lakót fogadhat be. Veszély esetén mély, durva, rikácsoló ugatással figyelmeztetik egymást, amely siránkozó morgásban végződik és csendes időben messzire hallható. Hideg télen a vörös mókushoz hasonlóan a szürke mókus is téli álmot tart.

Éppúgy, mint a mi vörös mókusunk, a szürke is annyira elszaporodik néha az amerikai városok kertjeiben és parkjaiban, hogy kénytelenek szabadulni tőle. New-York feleslegét Londonba küldték, mivel ott annak a kívánságnak adtak kifejezést, hogy a felesleges mókusállományt ne irtsák ki, hanem a londoni állatkertnek engedjék át. Ezek az amerikai bevándorlók most már a londoni állatkerttől a Regent’s Parkig terjedő területen hancuroznak.

A szürke mókus bátorságáról különös történetet beszélnek. „Etetés alkalmával egy szürke mókust tettek egy láb hosszú csörgőkígyó ketrecébe; mivel ez már 6 hónapja nem kapott enni, azonnal kész volt a szegény mókust megtámadni és elkezdett hangosan csörögni. A megijedt mókus egyetlen ívben a mozgó kígyó csörgőfarkára ugrott, mivel mókuseszével alighanem azt látta fenyegetőnek és veszélyesnek, és két csörgőlemez kivételével azt leharapta. Ezután hátraugrott, de a kígyó mégis elérte és combján megharapta. A seb vérzett, de a mókus most már el volt szánva, hogy veszedelmes ellenségét megsemmisíti... Egy ugrással rávetette magát a kígyóra és pontosan a feje mögött átharapta gerincét, mire amaz kinyujtózott... Néhány óra mulva megszünt élni, míg a mókus a marást kiheverte és még ma is vidáman él.”

A mókus bundáját csak ritkán használják fel. Az állat gyakorisága ellenére csak kis tételeket visznek piacra. Ennek oka, hogy a bunda csekély értékű, mivel a szőr vékony és némileg durva.

A Mexikóban, Közép- és Dél-Amerikában az őserdő határáig elterjedt többi faj életmódjáról csak keveset tudunk.

Az aranyhasú mókus (Sciurus aureogaster F. Cuv.)

[Más neve: variegatus.]

Aranyhasú mókus (

Aranyhasú mókus (Sciurus aureogaster hypopyrrhus Wagl.).

Hazája Kelet-Mexikó. E szép külsejű mókus hasoldala vörössárga, amire egyébként neve utal; hasoldalának színe azonban fehérig is változhatik, éppúgy, mint szürke hátoldaláé feketéig. Ha valahol, akkor ennél a fajnál találjuk meg az amerikai mókusok messzemenő álhatatlanságát a színt illetőleg, ami annyira megnehezíti elnevezésüket. Fischer aranyhasú mókusai határozottan nappali állatok voltak és mindenekfelett szerettek a tűző napsugárban hosszan kinyujtózva heverészni egy ágon. Sokszor igen különös helyzetben ettek: hátulsó végtagjaikkal egy ágba kapaszkodtak és így lógva fogyasztották el a két elülső végtag között tartott eleséget.

A változószínű mókus (Sciurus variabilis Is. Geoffr.)

Tschudi „Fauna Peruana” c. művében közöl néhány adatot a változószínű mókus szabad életéről. Színe felül, rendszerint feketén pettyezett világos vörösbarna, a hasoldalon élesen elhatárolt fehér. Tschudi azonban „számos változattal” is találkozott, „különösen a test alsó részének színezését illetőleg”, ami az állat elnevezését igazolja. Életmódjuk „meglehetősen egyezik az európai fajokéval, csupán abban tér el határozottan, hogy a perui mókus nem épít fészket magának, hanem öreg fatörzsek már meglévő oduikban helyezkedik el.

a) Vastagfejű mókusok (Tamiasciurus Trt.)

A hudsoni mókus (Sciurus hudsonicus Erxl.)

Csupán külsőleg hasonlít az európai-szibériai alakokhoz, koponyaalkata szerint azonban külön alfajhoz tartozik. Amerikai neve chikaree. A Hudson-öböl környékén, Labradorban, Kanadában, Alaszkában és az északamerikai Unió legészakibb államaiban él. Fő alapszíne, a szabálytalan színváltozatoktól eltekintve, a hátrészen tompa vörösbarna, szürke árnyalatokkal keverve, a hasrészen mindig fehér; télen rövid fülpamacsokat visel. A mi mókusunktól már első pillantásra is abban különbözik, hogy kisebb, rövidebb farka és vastagabb feje van. Farka aránylag vékony és rövid, lábai a törzshöz viszonyítva hosszúak és vékonyak, s általában egész megjelenése nem oly kecses, mint szürke vagy a nálunk előforduló vörös mókusé. Hornaday mondja róla, hogy „azt, ami nagyságából hiányzik, bátorsággal és élénkséggel pótolja. Az újangol államokban sokszor az összes szürke mókusokat kiűzi az erdőből, ott, ahol vele együtt merészkednek élni”. Pedig a szürke mókus sokkal nagyobb és erősebb.

A New-York melletti Adirondak-hegységben tanyázó vörös mókust Merriam Hart mint családjának legmerészebb, még emberek láttára sem félénk tagját írja le. Hajnaltól napnyugtáig folytonosan talpon van; némelykor, különösen holdfénynél, kalandozásait egész éjjel folytatja és ott, ahol megfordul, megélénkíti az erdők csendjét szakadatlan fecsegésével. Ámbár mint gyakorlott kúszó, előszeretettel kecsesen és biztosan ugrik ágról-ágra, a többi mókus-fajtáknál sokkal több időt tölt a földön, némelykor még fészkét is földi odukba rakja. Kivénhedt fatörzsek és csonkok, farakások és rőzsehalmok kedvelt tartózkodási helyei, ha pedig önmaga készít földalatti hajlékot, úgy az bizonyára a legvédettebb szögletben található. Mint elterjedéséből is gondolható, ez a legedzettebb amerikai mókusfaj. Nemcsak hogy azokon a vidékeken is előfordul, ahol az északi tél a legkegyetlenebb, hanem még a téli alvást is megveti, sőt a legnagyobb hideg idején is vidám marad. A hó felszínén szaladva, sokszor eltűnik alatta, egy darabig láthatatlanul szalad tovább, azután újra felszínre kerülve lerázza testéről és fejecskéjéről a havat, lekeféli farkát és tovább ugrál, oly könnyedén és jókedvűen, mintha meleg nyári délután a csörgedező patak vizében fürdött volna.

Talán éppen ezért szereti is mindenki – vélik Stone és Cram – habár több a hibája és kevesebb az erénye, mint a többi kis erdei állatnak. Veszekedő, lármás és rosszindulatú, s mindig mások ügyeibe avatkozik. Télen úgyszólván feladatául tűzi ki, hogy szomszédai éléstárát kirabolja, ámbár ő maga a szükségesnél mindig többet gyüjt össze és készletét féltékenyen őrzi. Nyáron a madárfészkeket rabolja ki, úgy a földön, mint a fákon. Mezei utak mentén minden évszakban biztosan találkozunk vele; a legtöbb északi államban a hudsoni mókus éppolyan közönséges, mint nálunk a fekete rigó. Ámbár a hudsoni mókusok csak kivételesen szelidülnek meg a fogságban, legtöbbje mégis valósággal áhítozza az emberi társaságot. Éles ösztönük hamar megérzi, kiben bízhatnak meg igazán. A magános favágót gyakran felvidítja a jókedvű erdei kobold társasága, amelyik reggelenként szapora csacsogással üdvözli őt a farakás tetejéről és megkísérli elcsenni reggelijét, majd később felszedegeti az elszórt morzsákat és eloson a faggyúval, amit a favágó szekercéje nyelének zsírozására használ.