1. Cerkófmajmok (Ceropithecus Erxl.)

Cerkófmajom

Cerkófmajom

A szorosabb értelemben vett valódi cerkófmajmok úgy külsejükre, mint szokásaikra nézve, általában valamennyi óvilági majmok közül a legkevésbbé vonhatók párhuzamba az emberrel. Sokkal inkább igen fürge, ügyes és kecses fánlakók, kúszók és ugrók gyanánt jelennek meg. Talán a legszebb majmokként aposztrofálhatnánk, mert a majmok szépségversenyében talán őket illeti meg a pálma.

A cerkófmajmok gömbölyded fejükkel, rövid arcorrukkal, könnyed és kecses testalkatukkal, karcsú végtagjaikkal, finom, rövid kezeikkel, hosszú hüvelykujjukkal és hosszú farkukkal, továbbá tág pofazacskóikkal és nem túl nagy ülőgumóikkal tűnnek ki. Farkuk nem végződik bojtosan. Színezetük többnyire meglehetősen élénk, egyes fajoknál vonzóan tarka. A cerkófmajmok a legbarátságosabb, legfürgébb, legvidámabb és legkedélyesebb majmok. Inkább csapatokban, családokba elkülönülve azonban alig élnek.

a) Koronásmajmok (Miopithecus.)

A talapoin vagy koronásmajom (Cercopithecus talapoin Schreb.)

Kezdjük meg rendszerünket ezzel a gabuni és délkameruni sárgászöld törpe cerkófmajommal, amely önálló alnem felállítására késztette a búvárokat. (Miopithecus Geoffr.) Harmadik alsó zápfogán ugyanis egy gumóval kevesebbet hord. Megérdemli a „törpe” jelzőt, mert Elliot szerint mindössze 81 cm, melyből a farkra 36 cm esik. De a koponya alkotásában is törpének bizonyul, mert a fiatal majmok koponyájának jellegeit az agykoponyájának az arcvázzal szembeni kifejlődését egész életén keresztül megőrzi. Azonkívül szokatlanul nagy füle és rövid keze van, az ujjak között úszóhártyával.

Törpe cerkóf vagy talapoin (Cercopithecus talapoin Schreb.).

Törpe cerkóf vagy talapoin (Cercopithecus talapoin Schreb.).

Dél-Kamerunban törpe majmunk – itt ozem-nek nevezik – sohasem hagyja el a nagyobb folyók környékét, többnyire a partmenti fákon tartózkodik s kárt tesz a környéki falvak ültetvényeiben. Hangja elüt a többi cerkófétól, valami recsegő, sistergő „Ksss”-nek hallatszik, úgy, mint akkor, amikor egy botot a vízbe dobunk.

b) Igazi cerkófok (Cercopithecus)

Szőreik szürkén, és sárgán vagy barnásan gyűrűzöttek, s ez hátoldaluknak zöldes színt kölcsönöz. Karjaik, lábaik világosabb szürkék, hasoldaluk világos, fehéres.

Az egyes fajok ezen az általános színezeten belül finomabb eltérések alapján különböztethetők meg: szakálluk állása és színe, arcuk színe, homlok- és farmustrázatuk és herezacskójuk színe alapján. A zöld cerkófmajmoknak széles elterjedéskörük van Afrikában: Szenegambiától keletre Abessziniáig, délre a Kapföldig mindenütt megtalálhatók, ott, ahol steppék vannak; az őserdőben kevésbbé. Nagyságuk nagy macskáéval megegyező, a nőstények e részben messze elmaradnak a hímek mögött. A zöld cerkófmajmok között talán megkülönböztethetünk olyanokat, melyeknek keskenyebb, kihegyesedő és olyanokat, melyeknek szélesebb, kerekebb fejük van, és ez a megkülönböztetés annál könnyebb, ha a keskeny fejjel többnyire, de még mindig erősebb szőrképződés is együtt jár.

A sárgabarkójú cerkófmajom (Cercopithecus callitrichus Is. Geoffr.)

[ Más neve: sabaeus Erxl. ]

Ez a faj, melyet az öreg Cuvier Callitrichenek nevezett, Senegambiát, Sierra Leonet, Észak-Liberiát lakja, de a zöldfoki szigeteken, sőt a nyugatindiai szigetvilágon is meghonosították, mint pl. Barbados-ban. Sárga, felfelé és hátrasimuló pofaszakállával, karcsú, hosszúkás fejével tűnik ki. Fülét nem éri a szakálla, s a pofáján forgót alkot. Fehér homloksávja nincs. Herezacskója zöld. Elliot szerint teljes hossza 130 cm, melyből 76 cm a farkra jut. Az állatkereskedelemben ez a faj a leggyakoribbak egyike, s az állatkereskedők őróla, valamint a következő fajról, ami azok értelmi fokát, s különösen kivénült hímekét illeti, elég kedvezőtlenül beszélnek.

Sárgabarkójú cerkófmajom

Sárgabarkójú cerkófmajom

A tantalusz cerkófmajom (Cercopithecus tantalus Ogilb.)

Földrajzi elterjedésében a Callitriche-vel megegyezik, s szélesebb homloksávjával és fehér vagy sárgás szakállával jellemezhetnők legrövidebben. Több helyi változattal van képviselve Közép-Szudánban, azonban Togo és Kamerun keleti részében is és a nílusmenti tartományokban a következő fajba olvad bele.

A fehérbarkójú cerkófmajom v. grivet (Cercopithecus aethiops L.)

Más neve: griseoviridis Desm.

A tantalusz-majomnak keleti képviselője és közeli rokona ez a majomfaj, s könnyen lehet fehér szakálláról felismerni. Északkelet-Afrikában, a Felső-Nílus környékén, Abessziniában, Sennarban és Kordofánban él, s ez utóbbi helyen 4000 angol láb magasságig (1200 m) vonul fel a hegyekbe és Cuvier természetrajzában Grivet néven szerepel. A hosszú, fölfelé és hátrafésült pofaszakálla annyiban tér el az előbbi fajétól, hogy ráborul a fülekre is s azonkívül szemeit felül fehér homloksáv köti össze, miáltal sötét arca mintha fehéren volna szegélyezve. A test egész felső része eltérő, szürkészöld, a farkon és a végtagokon a szürkébe csap át. Húsoldala fehér, a farktájék alsó felülete is, s a tövén kétoldalt hosszabb fehér szőrpamacsot visel. Herezacskója palaszürke. Ennek a fajnak valóságos albinóját mutogatták régebben a frankfurti, majd a drezdai állatkertben. A maga nemében páratlan díszpéldány volt ez, hófehér bundával, vörös szemekkel és hússzínű fülekkel, kezekkel és körmökkel. Az állat Dél-Abessziniából származott, ahol úgy látszik, csapatától száműzve és kitaszítva egy tanya közelében keresett menedéket, míg aztán Menelik négus parancsára katonák elfogták és az adis-abebai királyi udvarba hozták. Ott Menelik azt egy mérnök nejének ajándékozta, aki aztán az állatot Németországba hozta.

Fehérbarkójú cerkófmajom.

Fehérbarkójú cerkófmajom.

Blanford a fehérbarkójú cerkófokat nagyszámmal találta az észak-abessziniai Anseba-folyó mentén, Nubia felé, ahol ezek 20–30 főnyi csapatokban a partvidékek magas fáin tartózkodtak, s bizonyos nyugodtság és kevesebb pajkosság benyomását tették reá.

A malbruk (Cercopithecus cynosurus Scop.)

Ez az állat a déli Kongómedencét és Mossamedest lakja s a Kunene- és Okawango-vidékig, tehát a legészakibb Német-Délnyugat-Afrikáig nyomul. Rövidbarkós, vastag- és kerekfejű cerkóf ez; fehér, hátrafésült pofaszakálla csak alul és elöl takarja kopasz, fekete fülét. Arca éppúgy, mint ülőgumója világos, hússzínű, csak helyenként, különösen az orron sötétebb, s ezt a fajt még biztosabban jellemzi, mint kék herezacskója, habár a kereskedelemben „kékzacskós”-nak is hívják. Bundája felül inkább feketéssárga, mint zöldes színkeveréket árul el. Végtagjai alul és belül szürkésfehérek. A farkára már alig jut valami a sárgásszínből, legföljebb a tövére, de itt már hiányzanak a szőrpamacsok. A szemek fölött közvetlenül elhelyezett nagy fekete szemöldökök, a fehér homloksáv alatt erősen feltűnnek.

Martin W. C., a londoni állatkertben tett megfigyelései szerint a malbrukban bizonyos lomhaság a fesztelen és bosszúálló természettel egyesül. Egyik vén hím ugyan kedvesnek, bizalmasnak látszott és szerette, ha kedveskedtek neki és vele foglalkoztak, de vidámnak és játszókedvűnek nem volt mondható. Egy másik ellenben nagyon alattomos volt és habár nem is vad, mégis bizalmatlan; könnyen kijött a sodrából, dühbe gurult, s akkor rosszkedvűen ellene fordult annak, aki megzavarta és fogvicsorgatva és szemét róla le nem véve, iparkodott benne minden lehető módon kárt tenni.

Lalande cerkófmajma (Cercopithecus pygerythrus Cuv.)

Más neve: lalandei ls. Geoffr.

Ez a faj, – angolul és franciául Vervet – az előbbihez hasonló, de karcsúbb; feje finomabb alkotású. Dél- és Kelet-Afrika steppéit lakja a Kapföldtől kezdve Natalon, a Njassa-földön Mosambique-n keresztül és Német-Kelet-Afrikát a Viktoria-tóig, valamint Észak-Ugandát. Valamennyi cerkóf közül ez vonul legdélebbre és széles elterjedésében sok helyi változatot alkot. Minél délebbről valók ezek, annál egyenletesebb feketén pettyezettek, ezáltal szürkés alaptónust öltve, s minél északabbra mennek, annál sárgábbak és elvesztve a fekete pettyezést oldalt egyformán sárgák s ez a szín kissé a vörösbe is átcsaphat. A tulajdonképpeni dél-afrikai Verveteket sötét szürkészöldeknek mondhatjuk, fekete pettyezéssel; pofájuk, farkuk és testük alul vörösesfehér; farktövük és fenekük vörös; arcuk, különösen álluk, kezük és lábuk, s farkuk egyharmada fekete. Az élesen kifejlődött homloksávjuk sárgásfehér, és a pofák világos szőrözetével olvad össze, úgyhogy az arc olyan, mintha fehér gyűrűvel volna szegélyezve. A pofaszakáll hosszú és többé-kevésbbé ráborul a fülre, de a csúcson szürkésfeketén pettyezett, úgyhogy ott nem üt el a hajzat színétől, a sötét szemöldökök azonban erősen kirínak. Szőrruhájuk egészben véve hosszú és durva. A hátsó comboknak hossz szőrei fehéresek, a farktő alatti szőrözet és a türkiszkék herezacskó körül fehér, előtte pedig skarlátpiros.

Sclater W. L. Kapföldről említi, hogy a Vervet szívesen tartózkodik erdős csapásokban és igen könnyen és ügyesen úszik. Több tucatból álló csapatokba verődik, fiatalabb, kifejlődött hímeket azonban ritkán látunk egyenként, s ezeket nyilván a vének kergették el. Főtáplálékul főleg a mimózák ragadós nedvét és magvát emlegetik, de ha rászorul, megeszi az Opuntiák termését és húsos leveleit is. Egyik fiatal majom, mely a londoni állatkertben nevelkedett, csodálatos módon szopáskor anyjának mindkét emlőjét szájába vette s ugyanazt tette a Vervet-nek egy korcsa is, amelynek anyja a pretoriai állatkertnek egy parókás majmával, tehát nem is a cerkófokhoz tartozó majommal kereszteződött. Natalban ez a majom még bizonyára igen gyakori, mert a durbani állatkert 1912-iki útmutatójában azt olvassuk, hogy ez az állat alkalom adtán a város kertjeibe is ellátogat és a gyümölcsfákra felszökik.

A tumbili (Cercopithecus pygerythrus rufoviridis Is. Geoffr.)

Ez a zöld és pirosszínű cerkóf nevét a szuaheliektől kapta. Északon csatlakozik a többi fajhoz, és a Zambezi folyásától a német-kelet-afrikai partvonal mentén a német kolónia északi részéig, Tangáig zöldessárga, feketén pettyezett bundája a hátoldalon inkább okkeres színt játszik, oldalvást fakóvörösre változik; rövid szakálla szürkés, vége fekete. Álla fehéres, és csak farka vége feketés. Kezei és lábai is alig sötétebb szürkék, mint amilyenek a végtagjai is egyébütt. A farktöve felül és köröskörül szürke. Herezacskója világoskék, és éppúgy világít a has vékony, fehér szőrözetén is keresztül. Legjellemzőbb sajátsága azonban alfelének vöröses szőrözete.

Böhm a tumbili-t Német-Kelet-Afrikában, főleg a folyók partján találta, amelyeken az erdőség is, sűrűbb szokott lenni; de magányos hímekre vagy nőstényekre kölykeikkel együtt nem ritkán ráakadt a steppre magányosan álló fáin is. Az ember láttára bosszúsan bólintgatnak fejükkel, kómikusan ugrálnak és eltünnek, ami a cerkófmajmok bizalmatlan éberségének biztos jele. Hangjuk rendkívül változatos és egy magas sikolyból, sivításból és egy trillából, majd csikorgásból és jajgatásból áll. Az előbbiek alkalmasint fiatalok, utóbbiak a vén hímeknek hangjai.

c) Őserdei cerkófok (Lasiopyga)

Az őserdők cerkófjainak e nagy tömege tulajdonképpen az összefüggő rengetegekben él s legjobban a Lasiopyga Ill. elnevezés alatt foglalható össze. Az ide tartozó majmok arcukon furcsa ismertetőjegyeket hordanak, innen a „bajuszos” és „fehérorrú” majom elnevezés.

A kékorrú cerkófmajom (Cercopithecus cephus L.)

Ez a faj tulajdonképpen nem egyéb, mint a bajuszos majom. Kék pofáján a száj fölött világos folt marad vissza, s ez annyira feltűnő, hogy bajusznak látszik. Háta, nyakának felső része, feje és végtagjai kívül piszkos olajzöldek, aranyos csillogással. Végtagjainak alsó és belső oldala lefelé sötétedik és majdnem fekete tónust ölt, egyébként kékesszürke. Szép kobaltkékre hajló arcát sárga pofaszakál övezi, melyet fekete vonal választ el az olajbarna hajzattól, míg felső ajka világos foltot visel, amely messziről fölfelé pödört bajusznak látszik, annyira feltünő. Farka majdnem elejétől végig rozsdásbarna. Ennek a fajnak teljesen egészséges, erejük teljében lévő példányai ezt a színezetet olyan tökéletesen őrzik meg, vagy mintha beléjük volna pácolva, vagy mintha be volnának mázolva.

A kékorrú cerkófok Alsó-Guineában, még pedig Yumbától a Kongóig 30–40 főnyi csapatokban sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint más fajok. Délkamerunban osok-nak nevezik őket, mondja Bates. Kedvenc tartózkodási helyeik a folyók partjain elhúzódó kiáradások erdőségei a tengerig és befelé a hegyvidékek esőben gazdag erdőségei. A partvidékek mangrove ligeteiben is elég gyakoriak, és úgy látszik, hogy ottan rákokra és egyéb állatra vadásznak, mert más táplálékot az egyhangú manglare-k nekik nem nyujthatnak. A nyílt térségeken fűves helyeken már ritkábbak.

Pechuel-Loesche-nek fenti leírása főleg ezeknek a csinos majmoknak, muidók-nak – így hívják őket Loangóban – a szabadban eltöltött életére vonatkoznak. Műhelyekben, az Alsó-Guinea felé közlekedő hajókon majmunkat megnyerő, kedves modoráért, értelmességeért és pajkos vidámságáért általában nagyon szeretik. Pechuel-Loesche tapasztalásai szerint aligha akad cerkóf, mely fogságban tartásra alkalmasabb lenne, mint ez. „Egy Muido nevű nőstényt, melyet még fiatalon szereztem Kongóban és gondosan felneveltem, majdnem 5 évig háziállatként tartottam, s ez a legjobb egészségnek örvendett. Rajta világosan láthattam, hogy kezdettől fogva gondos ápolás és megfelelő bánásmód mennyire előnyösen hat a majom kedélyére, de viszont mennyire elvadítják őt az ingerkedések, durva tréfák és meggondolatlan kínzások. Tulajdonképpen sokkal ritkábban panaszkodnánk a fogságban tartott majmok komiszsága, ingerlékenysége és alattomossága miatt, ha azokat, mint ahogy az mindenkori nevelésnek első feltétele, már kezdettől fogva megóvnók minden káros behatásoktól.”

"Cerkófunk Európában korlátlan szabadságot élvezett,akadálytalanul járt-kelt minden szobában, az asztalon-szekrényeken keresztül, de olyan ügyesen és óvatosan, hogy sohasem tett kárt.Kilépett az ablakokon is, tornázott a balkonon, a ház párkányát is bejárta, lecsúszkált a tető vizcsatornáin és a kertben és az udvaron szaladgált. Mint egy hű kutya, kisért minket el sétáinkon erdőn-mezőn, pókokat, lepkéket, sáskákat fogdosva örömében szinte tombolt. Mindez bizonyára egészségére vált és meg is edzette, úgyannyira, hogy később már a frissen esett hóban is meg hömpölygött, a nélkül, hogy az ártalmára lett volna. Ilyen alkalmakkor mindenkivel bizalmaskodott, habár e téren kissé válogatós volt; különös előszeretettel ijesztgette meg a jámbor főldműveseket, búvóhelyéről hirtelen előugorva, a nélkül, hogy bárkit bántalmazott volna. Kis kutyákkal szivesen elszórakozott, a nagyokat kerülte, de ha ezek megfenyegették, akkor bátran nekik esett, nyakukba ugrott, pofozta őket, megtépázta fülüket és olyan elszántan mart, hogy azok végre is eszeveszetten menekültek. Békáktól és gyíkoktól egyáltalán nem félt, de nem is bántotta őket. Ha kezét bepiszkolta, mindjárt iparkodott azt megtisztitani, s ha ez nem sikerült, akkor könyörögve fordult hozzánk."

"Otthon csak egy kellemetlen szokása volt, hogy t.i. nem volt szobatiszta és erről a rossz tulajdonságáról nem tudtuk leszoktatni. Egyébként szigorúan engedelmeskedett, parancsra alvókosarába tért, vagy ketrecébe, magára is húzta az ajtót, s ha pajkos volt, elég volt, ha egyszerüen lepisszegtük. Szivesen játszott puha bábukkal, kis vagy nagy gumilabdákkal, s a parafadugót és a fadarabokat is szerette. Egyeket ezek közül különösen kedvelte és magával cipelte alvókosarába, a többit gondosan elrejtette szekrények mögé vagy alá és függönyök közé és mindenesetre annyira sajátjának tekintette, hogy azoknak érintése vagy elvitele jogtalan beavatkozás volt előtte. Tág pofazacskóiban diónagyságig mindenféle lehető tárgyat eldugott, lehetőleg kisebbeket, amilyeneket mindenfelé talált."

"Bizonyos tárgyak iránt különös előszeretettel viseltetetett: ha elvesztek, akkor már tudtuk, hol fogjuk azokat megtalálni. Feleségem bizonyos időtől kezdve esténként mindig kiürítette kedvencének pofazacskóit. Eleinte vonakodott, de később maga is előkotorta kincseit, ha ölbevették. S ezt úgy segítette elő, ha kezével kívülről nyomogatta arcát. És ilyenkor kavicsok, borsók, babszemek, szögek, gyűszűk, üvegdugók mindnapfényre kerültek.Amelyik nem kellett nekünk, azt megtarthatta, mert tudtuk, hogy nem veszt el egy darabot sem."

"Nagy örömmel nézegette a képeskönyveket, különösen a szineseket, és nagy figyelemmel kisérte a lapozást. Eleinte villámgyorsan kapott oda a könyvbe belerajzolt sáskákhoz és pókokhoz, akár szinesek, akár feketék voltak azok; de végre rájött, hogy csalódott bennük. Kígyók és gyíkok képei nem ijesztették meg, de felismerte őket, amint megváltozott hangjából kitűnt."

"Mindent megevett, ami az asztalra került: csak a vajaskenyeret és a tejet vetette meg, habár szörnyű arcokat vágott ilyenkor és kétségbeesetten ugrált, habár megette azt. A tinta nem ízlett neki; az aranyos, sárgás tollat kivette a tintatartóból, gondosan félretette és addig dugdosta bele ujját az üvegbe, mig meg nem elégelte. A dohányfüstöt nem bírta.A vörösbort és sört szivesen itta, de sohasem fogyasztott túlsokat, legszivesebben a sör habját szürcsölte. Éppúgy mindenféle gyümölcs is ínyére volt, különösen a ribiszke, pöszméte,és eper. Ezeket kecsesen szedegette le, a nélkül, hogy azokban tékozló lett volna, mint ezt más majmoknál látjuk.Tojás nem kellett neki, a fészkeket épp azért nem is bántotta, sőt egy légykapópárral, amely évenként az erkélyünkön költött, élt a legbizalmasabb, de más madarakkal, cinkékkel, és harkályokkal is ugyanezt tette.Ezeket ablakunkon etettük, és ők egészen bátran bemerészkedtek a szobánkba. Napi tevékenységét a reggelivel kezdte meg. Mihelyt kibújt alvókosarának meleg takarója alól, az asztalhoz futott, hogy el ne mulassza azt, amidőn mi meggyujtjuk jó kávéfőzőnk alatt a spirituszlángot, hogy a neki átengedett égő gyufaszálat kezével megkopogtatva és megdörzsölve kioltsa. Aztán tárt karokkal ágaskodott a főzőedények fölé és figyelmesen nézett a spiritusz lángjába, amelynek lobbanása és fénylése éppúgy lekötötte figyelmét, mint viz sistergése és forrása. Aztán úrnője tetőtől talpig szépen végigkefélte, és ezt annyira élvezte, hogy szinte minden felszólítás nélkül is tisztogatásra kész állásba helyezkedett; a mindennapi arcmosdást már kevésbé szerette és a fürösztéstől és beszappanozástól, melyet hetenkint egyszer végeztünk rajta, egyenesen írtózott."

"A látogatót hol örömmel, hol ellenszenvvel fogadta és azok iránti viselkedését később sohasem változtatta meg, s őket rögtön megismerte.Akiket kedvelt, azoknak huzigálta ruháját és különféle hangokkal és mozdulatokkal avatta be a játékba. Ölükbe ugrott, megengedte, hogy vakarják, cirógassák és annyira kedves játékos volt, hogy sok barátot szerzett vele. Akiket nem kedvelt, azokat észre sem vette és ha azok mégis foglalkozni próbáltak vele, kikerülte őket; s ha a látogató mégis közeledni próbált feléje vagy hangosan nevetett, vagy "baziliszkust játszott", vagyis négykézláb szétterpeszkedett, fülét hátralapitotta, száját jól kitátotta, nyelvét öltögetve röfögött és fenyegető magatartást tanusitott.Ilyenkor már ideje volt, hogy közbelépjünk, mert máskülönben támadott volna. Jómagunk emberre és szárnyasokra úgy ráuszithattuk, mint egy kutyát.Meggyőződtünk arról, hogy személyekről egynéhány külsőség alapján alkotta meg véleményét: a barátságos arc, kellemes hang, előkelően nyugodt gesztusok rögtön lebilincselték, de csapkodó mozdulatok, s merev és hideg tekintet, nyers és kemény szavak elriasztották. Gyermekkel azonban kivétel nélkül szivesen elszórakozott s nem bánta, ha kiméletlenkedtek is vele, elhancúrozott és dulakodott velük és ha megsokallta, ott hagyta őket.Sohasem fenyegette meg a gyermekeket, sem meg nem karmolta, vagy marta; valamennyien jóbarátai voltak."

„Megható volt feleségemhez való ragaszkodása. Úgy érezte, hogy ő van hivatva őt megvédeni, s aki őhozzá nyult, vagy csak a kezét rázta, máris ott termett mellette a kis állatka, vagy vállán, vagy ölében, támadásra készen. Amikor pedig úrnője súlyosan megbetegedett, a majom elszomorodott, elkedvetlenedett és ott ült órák hosszat az ajtó mellett, könyörögve, hogy beengedjék. Amikor ez végre hetek mulva megtörtént, rögtön gazdájához ugrott, halk panasszal símult hozzá, karjaival átölelte nyakát, úgyhogy nem lehetett tőle szabadulni.”

„De ekkor nagy hibát követtünk el. Eddigelé Muidot minden utunkra magunkkal vittük, amikor azonban egy dél-afrikai útra készültünk, egy nagyon kedves állatbarát gondjaira bíztuk, akivel a kis majom igen jó viszonyban volt. De a balsors úgy akarta, hogy kedvencünk hazatértünk előtt két hónappal más kezekbe kerüljön, hol aztán bőségesen kijutott neki a sok rossz tréfából és kínzásokból, melynek ott ki volt téve. Ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy Muidot vad, ideges és ingerlékeny állattá változtassa; bundája nem fénylett többé és összeborzolódott, néhány ujja eltört és merevre gyógyult be, úgyhogy egyik kezét már nem használhatta. Többé már nem volt élénk és pajzán, hanem inkább vad, sőt kíméletlen, végtelen ijedős és bizalmatlan, mindenkivel szemben rosszindulatú és valóságos őrjöngésbe hozták bizonyos ártatlan benyomások, amelyek bizonyára az azelőtt elszenvedett kínzásokat juttatták eszébe, és már egyes idegenek hangja is nagymértékben felingerelte. Zavartalan örömünknek íme vége volt. Idegeneket már nem engedhettünk közelségébe. További gyöngéd bánásmód ugyan sokat enyhített állapotán, de nem tudta többé mindezeket eltörölni. És egy ízben mégis, mintha feltámadtak volna jó tulajdonságai. Akkor, amikor gyermekünk született. A gyámoltalan kisded minden figyelmét lekötötte. Habár eleinte aggódva, de később mégis hozzáengedtük, hiszen megint ragaszkodónak, illedelmesnek és szeretetreméltónak bizonyult. Amikor gyermekünk legelőször végigcsuszkált a szobán, megkezdődött a nagy öröm: a gyermek és majom benső barátságot kötöttek; együtt henteregtek a szőnyegen, a takarókat ráncigálták össze-vissza, és felségesen mulattak. Ha a fiút kikocsikáztattuk, a majomnak sem volt szabad hiányoznia, és ezt a furcsa kíséretet meg is engedtük, mert a városon kívül laktunk. De ismét fordulat állt be. Muidoban valóságos majomszeretet vett erőt, csakhamar féltékennyé vált. A gyermeket sajátjának tekintette és úgy gondolta, hogy mindenki annak ellensége. Tehát senki se nyuljon hozzá, senkise kényeztesse! S az odáig vezetett, hogy megtámadta a dajkát, s megharapta a gyermek anyját is. Végre is én maradtam az egyedüli, aki a gyermeket baj nélkül felemelhettem, dédelgethettem és elvihettem. Ha kis fiam nem volt a szobában, különösen este, ha aludt, Muido úgy viselkedett úrnőjével szemben, mint azelőtt: ragaszkodóan és kedvesen; de mihelyt ott volt a gyermek is, akkor nem létezett előtte más, mint az ő védence, akit immár mindenkivel szemben meg kellett védenie. Muido most már valóságos rögeszmében szenvedett s ezt nem lehetett fejéből kiverni. Elhatároztuk tehát, hogy túladunk rajta.”

„Hangja nagyon terjedelmes volt. 13 különböző hangot vagy hangnemet különböztettünk meg a halk melódikus és változatos cirpeléstől, csicsergéstől és dorombolástól, mely a teljes megelégedésnek, a kérésnek és az örömnek a jele volt, egészen az éles sivításig és rikoltozásig, s ezzel dühét fejezte ki.”

„Ha esténként a sötét szobában magára maradt, borzongott és tuk-tuk-szerű hangokat hallatott. Ha ijedtsége és izgalma fokozódott, akkor megváltozott és így hallatszott: tek-tek. A végén pedig makogásban, röfögésben és dörömbölésben tört ki.”

„Reggelenkint, amikor a nap sugarai átszűrődtek ablakunkon, az asztalon, ablakon vagy a padlón megvilágított foltot keresett ki magának, a nap felé fordult és felágaskodott, karjait csöndesen lengette, száját csucsorította és 5–6-szor egymásután adta ki mély lélekzettel kromatikus skálájának nagyobbik felét s ezt egy mély és hosszú „ő”-vel fejezte be. Fölötte furcsa hangok voltak ezek; majmoktól ilyeneket még sohasem hallottam.”

A vörösorrú cerkófmajom (Cercopithecus erythsotis Wtrh.)

Ez a faj tulajdonképpen a fehérorrúakhoz alkot átmenetet. Feltűnő színű majomnak mondható; vörösesbarna orrfoltja, ugyanolyan színű fülpamacsai és élénk vörös farka van. Törzse egyébként szürke, lábai és kezei feketék, szakálla sárgás.

Fernando Po és Dél-Amerika őserdeiben otthonos ez a szép állat. Újabban elevenen is került Európába.

A kormoscerkóf (Cercopithecus ascanius Audeb.) és a szívjegyű cerkóf (Cercopithecus a. schmidti Matsch.)

A fehérorrú cerkóf sorából e két alakot kell még megemlítenünk. Kameruntól a nagy tavak világáig lakják Afrika őserdőit, és földrajzi változatszámba mennek az állatkertekben. Az első Kongó déli részét és Angolát, a második a felső Kongót, Manjemaföldet és Ugandát lakja. Schmidt Rókus nevéről keresztelték el, aki Emin pasával való találkozása alkalmával először hozta elevenen ezt az állatot Európába, Berlinbe.

A színek eloszlásában e két faj között éles különbség nincs. Testük felül sötét, a fején sárgás, a törzsön okkersárgás pettyezett, alul szürkésfehér. Végtagjaik, homloksávjuk fekete, arcuk felül kékes, az orron szívalakú folttal és a hússzínű ajkakkal. A fark azonban az előbbi fajon sötét, Schmidt majmán ellenben inkább vörös. A kormos cerkóf halványvörös, a szívjegyű ellenben inkább fehér, hosszú szőröket visel fülén. De a legfőbb különbségek a pofaszakállban rejlenek. Innen nyerte az előbbi majom a „kormos szakáll” elnevezést, mert ennek a pofaszakálla – felül legalább is – koromfekete. Azonkívül ennek az állatnak füle előtt hosszú, sárgásfehér hajzata forgóalakúan helyezkedik el.

Schmidt majmán ellenben a hatalmas, ívalakúan elálló pofaszakáll alulról és felülről szögletesen símul egymásba, éles szögletet alkot, melyen keskeny fekete sáv indul ki az arc szögletéből. Ennek a sávnak szélességét és általában a pofaszakáll hajzatát illetőleg Pocock a londoni állatkert néhány példányán mindenféle átmeneteket talált és ez az oka annak, hogy e két itt felsorolt majomfajt csak mint alfajokat lehet egymástól megkülönböztetni.

Megjegyezhetjük még, hogy ezeknek a majmoknak vörös farkával a Kongó-őserdők bennszülöttei íjjaikat díszítik.

A sujtásos cerkófmajom (Cercopithecus petaurista Chreb.)

Ez a faj inkább hasoldalán világosszínű, egyébként feketésbarna: hátszőrei arányos gyűrűzéssel; füleit hátul széles fekete sáv köti össze, amely a homloksávval koszorúszerűen borul rá a fejre. Ezek a világos színű, fehérorrú cerkófok újabban alig értek elevenen Európába; szűkebb afrikai elterjedésük még ismeretlen. Ellenben az Aranypartról gyakran világosabb, vagyis hasukon fehér példányok kerültek elő, s ezek felül is világosszínűek és zöldessárga, s többé-kevésbbé a vörösbe átmenő, feketén pettyezett hátukkal tűntek ki, a nélkül azonban, hogy sárgásan csillogó hátszőröket viseltek volna. Fülüket pedig keskeny fekete tarkósáv köti össze. Megjegyezhetjük még, hogy ezt a fajt Matschie Cercopithecus petaurista fantiensis néven írta le, melytől Büttikofer majma (Cercopithecus petaurista büttikoferi Jent.) abban különbözik, hogy egyáltalában nem hord tarkóján sávolt. Ennek a cerkófnak hazája Libéria és Sierra Leone. Nem túlságosan gyakori állat. A fajta típusa a leideni múzeumban van. Fogságban ezek a világos cerkófok, különösen fiatal korukban nagyon vonzó, bizalmas és játékos állatok; a mellett mindig vidámak és fürgék. Azonkívül mókás piperkőcök benyomását keltik, mert fölfelé kihegyesedő hajzatuk fejüket szinte kúpalakra formálja. Szemük sötét, ajkuk világosabb. Rövid szakállal övezett arcukból a röviden, fehéren szőrös orr valósággal kíváncsian és kotnyelesen emelkedik ki.

Az avemba (Cercopithecus nictitans L.)

Bates szerint hazájában és a francia Kongóban Avemba névvel illetik. Fehér, háromszögű orrfoltján kívül nincsen semmi világos foltozata és bundája inkább igen sűrű és vastag, alul szinte fekete, felfelé világosabb, fehéren és sárgán pettyes.

A fehérpártás cerkóf (Cercopithecus leucampyx Fisch.)

Az afrikai őserdők cerkófjain nincsen fehér orrfolt. Egyik alakja Pluto cerkófmajma (C. l. pluto Gray.) Angolában él, a másik: Stuhlmann cerkófmajma (C. l. stuhlmanni Mtsch) Német-Kelet-Afrikában. Ezek a sötétszínű majmok Közép-Afrikában széltében vannak elterjedve, az őserdők kiterjedését követve. Állukon nem viselnek barkót, de e helyett igen sűrű és köröskörül elálló pofaszakállt. A pártás cerkófnak pedig fehér homloksávján kívül, melytől nevét nyerte, még egy fehér keresztsávja is van combján.

A szamangó (Cercopithecus samango Is. Geoffr.)

E fajt a következő ismertetőjegyei révén választhatjuk el a többitől. Teste felfelé egyre sötétedő, hátoldala világosabb. Sárga pettyezése a sárgán gyűrűs szőreitől ered. Végtagjai és farka feketések, ez utóbbi azonban a tövén piszkosfehér, akárcsak az álla, torka; törzsének alsó része és lábainak belső felülete.

Kapföld keleti részén, King Williamstown kerületben, továbbá Natalban él, Zululandtól Inhamberig Portugál-Kelet-Afrika déli részéig terjed, de másfelől Peters szerint Angolában is előfordul. Turner szerint csak legsűrűbb rengetegekben tanyázik, többnyire sötét és nyirkos mélyedésekben, ahová alig hatol be a napsugár. Bundájának valamikor magas volt az ára és a zulukafferek fénykorában nagyon keresett ipari cikk volt; bizonyos harci nép hadijelvényeit ékesítette.

Brazza cerkófmajma (Cercopithecus neglectus Schl.)

[Más neve: brazzae M. Edw.]

Ennek is meg van ugyanaz a fehér combfoltja, mint előbbi rokonának és ugyanaz az alapszínezete is, azzal a különbséggel, hogy az sokkal világosabb és feltűnőbb: törzse szürkészölden pettyes, farka és lábai feketék. Barkója és fejének mustrázata azonban egészen elütő.

Izzó vörösszínű, középütt csakugyan diadémszerűen kiszélesedő homloksávjával s e mögött a fejen végighaladó még egy keskenyebb fekete harántsávval inkább ő szolgálna rá a „pártásmajom” elnevezésre. Azonkívül erősen fejlett, fehéres szakállt visel nemcsak állán, de torkán is és ezáltal már az első pillanatban is elüt a többi majomtól; egyike a legsajátságosabb és legszebb cerkófoknak. Kamerunt és Kongót lakja a Fehér-Nílusig és a Rudolf-tóig. Bates szerint Dél-Kamerunban, ahol csak folyók partjait keresi fel, Arut és Fün néven ismeretes.

A fehértorkú cerkófmajom vagy kima (Cercopithecus albogularis Sykes.)

Ezt a fejt legjobban sötét, zöldesszürkén pettyezett alapszínével, feketés farkával és végtagjaival és a hát vöröses színezetével lehetne jellemezni. Újabban Zanzibárból és Német-Kelet-Afrikából gyakran érkezik hozzánk. Alfajaival együtt Afrika őserdőségeiből Guinea belsejéig igen széles elterjedésnek örvend; a sötétebb kameruni helyi változata, Preuss-majma (C. a. preussi Mtsch.) Preuss botanikusról nyerte nevét. A valódi kelet-afrikai fehértorkú majom hátoldala vöröses, torka világosszínű és Lydekker szerint ez a legnagyobb az összes fán élő cerkófok között. Elliot 150 cm összméretet állapított meg rajta, melyből 83 cm jut a farkra.

Lönnberg előadása szerint ez a faj a Kilimandzsaro esőverte erdőségeiben igen gyakori. A vadsaggák kosárszerű csapdával fogják, melyet ültetvényeikben állítanak fel. Vén cerkófok vadak és haragosak, nem szelídülnek meg. Vosseler a kimá-t – így nevezik ezt az állatot Szuaheliben – inkább a hasadékokban, mint az Usambara hegyvidék magasabb régióiban találta és itt ügyesen látta őt a vízmosások fölött a liánokon átrebbenni. Estefelé hangos kiáltásukat hallotta az alvóhelyül választott fák koronáiról. „Időszakonkint fogai, mint ezt a karmos majmokon látjuk, mintha fekete lakkal volnának bevonva. Valószínűleg sajátságos kedvenc táplálékuktól ered ez, melyet ezidőszerint nem ismerünk. Grote szerint a kima Német-Kelet-Afrikában is szívesen látogatja a bozótos steppéket és a kókuszültetvényeket és nem veti meg az állati táplálékot sem: a kis reptiliákat és sáskákat. Grote azonban azt is megfigyelte, amint egy kékcsókának fejét leharapta és az aránylag termetes madarat felfalta. Egy fogságba ejtett példányt Grote rövid kötéllel póznához kötött, s ez drótgyűrűvel volt ellátva. Ez könnyen fennakadt egy kiálló ág tövén. „Amint a majom erről ismételten meggyőződött, a gyűrűt, mielőtt lefelé kúszott volna, óvatosan leoldotta az ágról”. Ugyanez a majom igazi majomszeretettel ragaszkodott egy csíkos mangusztához: gyöngéden átölelte és annyira féltékenyen őrizte, hogy etetéskor csak csellel sikerült őt eltávolítani. Később, amikor a manguszta megnőtt, tetemesen alábbhagyott a nagy szerelem.

Egyéb cerkófok

Mint egy megvörösödött fehér cerkóf, úgy fest Stairs tetőtől talpig rókavörös cerkófja (C. stairsi Scl.). Csak elülső része csap át a feketés szürkébe; lábai világosabbak, halványabbak. Hazája az alsó Zambezi, Mozambik és Német-Keletafrika déli része. Jó fajnak nevezhető és egyedül fülét felülről szegélyző, tűzvörös sörényével is feltűnik.

Moloney cerkófja (C. moloneyi Scl.) is világosabb. Oldalt, fején és végtagjain szürke, hátán vörösen pettyezett, állán és torkán pedig szürkésfehér szint visel; csak kezei, karjai, lábai és farka sötétek; ez utóbbi egészen tövéig.

A Nyassza- és Tanganyika-tó közötti fensíkon él.

Hasonlóan, de igen kirivóan és tarkán színeződik Kandt cerkófja is (C. kandti Mtsch.), a Kiwu-tó környékéről. Ruanda első kormányzójáról nyerte nevét és ennek a csoportnak legtarkább képviselője. De szűrkén csíkolt alapszíne még mindig felismerhető; csakhogy a hátoldalán ezt az alaptónust barnásvörös szín takarja el, míg végtagjai, feje és farka vége fekete, pofaszakálla és homloksávja pedig kissé megsárgult. Igen jellegzetes a törzs alsó részének és a végtagok belső felületének telt téglavörös színe, amely a test többi részének a szőrözetét is átjárja. Csupasz arca a szemek körül sötét, a szája és orra körül világosabb, inkább ólomszürke.

Ennek a ritka és szép cerkófnak legelső eleven példánya hosszabb ideig élt az antwerpeni állatkertben, egy másik példánya Langem-Steinkeller kapitány ajándékakép a berlini állatkertben és itt igen szelíd és kedves lénynek bizonyult, s amellett a hideget is viselte.

A legszebb cerkófok egyikéül a továbbiakban a körszakállas vagy csuklyás cerkófmajmot (C. l'hoësti Scl.) említhetjük.

Közép-Kongó ősrengetegeiből csak ritkán érkezett elevenen kontinensünkre. Vállai, végtagjai, alsó teste, farkának külső oldala és töve fekete, fejére sapkaszerűen borul és fekete folt, és ehhez járul még a csupasz arcnak az a színezete, amilyennel az apácamajmon találkozunk. A szemek tájéka kék, az orré hússzínű.

Ide tartozik a csodálatos szép Cercopithecus grayi Fr (erxlebeni) vagy Erxleben cerkófja, mely vörösesbarna hátával, fekete karjaival és fekete farkával tűnik ki. Egyébként jellemző reá, hogy testének erősebben pettyezett részei kissé a sárgába csapnak át, s hogy sárgásan pettyes hajzata szinte taréjosan felduzzadva simul hátrafelé, s egy keskeny középső és két hátrafelé szélesbedő fekete halántéksávot visel. Mindhárom a homlokból indul ki.

Erxleben cerkófja (Cercopithecus grayi Fras.). Berridge-London phot.

Erxleben cerkófja (Cercopithecus grayi Fras.). Berridge-London phot.

Még világosabb, szinte fehér a Büttikofer Petronella-cerkófmajom (Cercopithecus petronellae Bütt.) feje és hullámszerű oldalsörénye. Karjai eltérően olajbarna színűek. Eddigelé csak kevés példányban érkezett a Felső-Kongó vidékéről, míg a törzsfaj az Alsó-Kongó és Dél-Kamerun vidékéről való.

Közeli rokonuk Wolf cerkófmajma (cercopithecus wolfi Meyer). A Monar Campbell-csoporttal a hát-, fej- és farkmustrázat tekintetében ez megegyezik, de más az első megtekintésre is tűzvörös hátsó végtagjai, és közelebbi vizsgálat után fülének vörös szőrpamacsa révén más fajokkal össze nem téveszthető. Eddigelé csak elvétve került hozzánk a francia Kongóból (Brazzaville).

A Dianamajom (Cercopithecus diana L.)

Ezt a fajt tulajdonképpen a Cercopithecus l'hoësti Scl. mellé kell sorolnunk, mert bundájának szintén megvan a szürkésen pettyezett alaptónusa, háta alul vörösesbarna, s feje, farka és végtagjai szintén feketék. Tetszetős külsejéért ezzel a mitológiai névvel aposztrofálják, de erre tulajdonképpen azzal a félholdalakú, diadémszerű foltjával szolgált rá, melyet homlokán visel. Csipőfoltja, nyaka, melle és felsőkarja is fehér, de a combok belső felülete élénk rozsdavörös. Feltünő ismertető jele: rövid, tövén fekete kecskeszakálla fehéren végződik.

Egyik alfaját, a szakállas Diana-majmot (C. d. roloway Schreb.) csak újabban választották el a törzsfajtól. Hosszú, fehér kecskeszakállt visel és combja belső felülete fehéres vagy sárga (lásd: Cerkófmajmok, és

Az apácamajom (Cercepithecus mona Schreb.)

Apácamajom (Cercopithecus mona Schreb.) és kacérmajom (Cercopithecus diana L.).

Apácamajom (Cercopithecus mona Schreb.) és kacérmajom (Cercopithecus diana L.).

Ezen a fajon a fehér mustrázatnak a pofákon, a mellen és a végtagok belső felületén való eloszlása körülbelül olyan, mint az előbbi rokonán, azzal a különbséggel, hogy kecskeszakálla nincs, szájának és arcorrának tájéka pedig hússzínű. Húsának vöröses színezete kétoldalt inkább a zöldbe csap át, s előrefelé annyira kiszélesedik, hogy a tarkót is eléri; hátrafelé pedig, a medence tájékán, sötétebb. Igen jellegzetes vonása ennek a fajnak az az ékalakú fehér folt, mely a fark tövét díszíti. Az Aranypartokat, a Niger folyamrendszerét és Kamerunt lakja ez az állat, s Nyugat-Indiában is meghonosodott.

Cambell majma (C. campbelli Wtrh.) az apácamajomtól eléggé eltér abban, hogy nem őrizte meg jellegzetes fehér foltjait és hasának vörös színezetét sem.