ELSŐ ÖREGCSALÁD: ÉNEKLŐK (OSINES)

TARTALOM

2. család: Billegető-félék (Motacillidae.)

1. család: Pacsirta-félék (Alaudidae)

A pacsirta-félékről már megemlítettük, hogy alak, színezés és életmód tekintetében nagyon emlékeztetnek a pityerekre, úgy hogy joggal tarthatjuk őket közeli rokonoknak. Annál feltűnőbb aztán, hogy egy igen lényeges eltérés van közöttük. Ez az eltérés azonban a pacsirta-féléket nemcsak a billegető-féléktől, hanem általában az összes éneklő madaraktól is élesen elválasztja. Amíg ugyanis azoknál a csüd hátsó részét két szarulemez vagy sín borítja, melyek hátul élben végződnek, addig a pacsirtafélék csüdjét elől is, hátul is négyszögalakú kis pajzsok sorozata borítja. A csüd ennek következtében hátul nem végződik élben, hanem hengeres, a pajzsok pedig belekapcsolódnak a mellső oldalon levő pajzsokba. Egyébként a pacsirta-félék erőteljes testű, verébalkatú madarak. Lábuk aránylag rövid, ujjaik középhosszúak; hátsó ujjuk karma hosszú, sarkantyúszerű. Szárnyuk hosszú és széles; a tíz evező közül az első hol igen kicsi, hol hosszabb, néha majdnem félakkora, mint a második; a belső karevezők gyakran nagyon megnyúltak s valósággal második szárnycsúcsot alkotnak, akárcsak a pityereknél. Farkuk nem éppen hosszú, esetleg inkább rövid s legtöbbször csapott végű. Általában föld vagy talajszínűek. Az ivarok színben többnyire egyezők; kor szerint azonban gyakran különböző a színezet. Évente csak egyszer vedlenek.

A pacsirta-félék családja, melybe Sharpe szerint 26 nembe csoportosított 230 faj és alfaj tartozik, kevés kivétellel Európában, Afrikában (Madagaszkárral együtt) és Ázsiában honos. Ausztráliában csak egyetlen egy faj él. Észak-Amerikában az oda betelepített mezei pacsirtán kívül csak a sok alfajra oszló havasi fülespacsirta fordul elő, amelyik a sarkvidéknek úgy az ó-, mint újvilági részén otthonos.

A szabad térségeket szeretik, akár mívelés alatt áll, akár parlag vagy ugar, akár sivatag vagy szteppe, de ritkán az erdőben is megtelepednek egyes fajok. Az északi vidékeken élő fajok valamennyien vándormadarak, vagy legalább is hosszabb-rövidebb időre melegebb hazát keresnek, míg a délibb vidékek lakói állandóan kitartanak szülőföldjükön, vagy legfeljebb kisebb távolságokra csatangolnak el. A pacsirták a legkorábban érkező vonuló madarak közé tartoznak s viszont ősszel a legtovább maradnak nálunk.

Az összes éneklőmadarak közül a pacsirta-félék a legjobb futók. Repülésük nagyon változatos. Ha sietnek, akkor nagy ívekben igen gyorsan szállanak. Éneklés közben azonban a pityerekhez hasonlóan libegve szitálva, vagy szűk csavarvonalakban, de mindig függőlegesen fölemelkednek a magasba s onnan eleinte csak lassan lebegve ereszkednek alá, de végül teljesen behúzott szárnyakkal, leeső kő módjára zuhannak a földre. Látásuk és hallásuk úgy látszik jól fejlett. Javarészükben jó énekesek, egyesek meg éppen kiválóak. Énekük ugyan kevés strófából áll, de annál változatosabb. Néhány hangot száz és százféleképpen tudnak összekapcsolni és egybeolvasztani, ami áltál mindig új és új nóta alakul. Állítólag minden pacsirtafaj utánozni tudja más madarak énekét. A szteppéken élő pacsirtafajok többé-kevésbbé mind egyformán szólnak, mert mindenik megtanulja a másik nótáját is.

Fészkük fűszálakból és levélkékből készült tákolmány, kevés gonddal rakott, de az anyag színe mindig megegyezik a talaj színével, úgyhogy a fészek mindig jól el van takarva a pacsirták magukkaparta, sekély mélyedésben. Az első költéskor 4–6, a másodiknál 3–5 pettyezett tojást tojnak.

A pacsirta-féléknek igen sok az ellenségük; mindenféle ragadozó, úgy emlős, mint madár, csúszómászó, sőt még az ember is veszélyezteti állományukat. Minthogy azonban elég szaporák, ezt a sok veszteséget mindig helyre tudják hozni, sőt azzal, hogy mindig újabb és újabb területeket fognak mívelés alá, határozottan szaporodóban vannak.

A kalandrapacsirta (Melanocorypha calandra L.)

Dél-Európának egyik remek s ezért igen kedvelt, sokra tartott énekese, mely öt másik fajjal együtt a Melanocorypha Boie nemzetségbe tartozik. A nemzetség elterjedési köre a Földközi-tengert övező vidékektől Közép-Ázsiáig és Északnyugat-Indiáig terjed. A csőr mindegyik fajnál magas és erős, a pintyekéhez hasonló, felül összenyomott, orma egész hosszában hajlott. Farkuk rövid vagy legfeljebb középhosszú, alig, vagy egyáltalában nem kivágott. Lábuk erős, a hátsó ujjon hosszú, csaknem egyenes, sarkantyúszerű karommal. Törzsük erős, zömök.

A kalandrapacsirta hossza 21, szárnya 13, farka 6.5, csőre mintegy 1.5 cm. Színe felül fakóbarnás; az egyes tollak külső szegélye izabellaszínű, a szárfoltok elmosódottak és sötétszínűek. Kantárja, alig látszó szemsávja, álla, torka, begye és melle rozsdasárga, utóbbit apró sötét szárfoltok tarkítják. Alsó testének többi része fehér, az oldalai felé sötétebb fakó sárgásbarna. A fültáj, valamint a csak nyomokban látható bajuszsáv barnás; a begye két oldalán egy-egy nagy, fekete folt van, melyek néha csaknem érintik egymást. Az elsőrendű evezők barnásfeketék, a másod- és harmadrendűek földbarnák, az előbbiek külső zászlóján keskeny, az utóbbiakén széles világosbarna szegés. A leghátsó első-, és másodrendű evezőknek a hegyén fehér karéj is van. Farktollai barnásfeketék, külső zászlójukon széles fakó szegéllyel; a legszélső toll egészen, a következő kettőnek csak a vége fehér rozsdássárgán futtatva. Szeme sötétbarna. A felső káva szarubarna, az alsó szarusárga, lába világosbarna.

Hazája Dél-Európa, különösen a Földközi-tengert övező országok. Véletlenül elvetődött már Közép-Európába is. Legjobban a kopár, víznélküli síkságokat szereti, vagy a nagykiterjedésű legelőket; Ázsiában a szteppe az otthona, Észak-Afrikában az árpa- és zabföldeket sem veti meg.

Életmódjában alig tér el a mi mezei pacsirtánktól. A költés idején párosával él bizonyos kiválasztott területen, amelyről minden odavetődő saját fajtájabelit féltékenyen elzavar. Repítés után azonban kisebb, néha viszont jó nagy csapatokba verődik össze. Jellegzetes vonása: remek éneke. Aki először hallja szólni, kénytelen megállani útjában, hogy teljes elragadtatással hallgathassa. Éneke az összes pacsirtafajok énekénél sokkal tömörebb, összehasonlíthatatlanul gazdagabb, változatosabb és erőteljesebb. A szabad szteppén valamennyi ott élő pacsirta faj dalát beolvasztja a magáéba, de sokkal szebben, művésziesebben adja vissza azokat, mint igazi gazdáik. Hívó hangjának néhányszor való hallatása után rendszerint a geze énekének néhány strófája következik s ezután hangzik föl a fekete rigó hosszan elnyujtott mély hivója, melyben különösen a „takk, takk” hangzik szépen. Ezután előad a legkülönbözőbb madarak énekéből vett strófákat, néha azok teljes énekét, így pl. hallatja a füsti fecske, énekes rigó, a tengelic, a széncinege, zöldike, kenderike, mezei és búbos pacsirta, pinty meg veréb hangját, sőt a fürj pittypalattyolását, a harkályok rikoltását s a gémek korrogását is. A legcsodálatosabb, hogy minden madárnak a hangját, énekét a legtökéletesebb hangsúlyozással utánozza. Csettinteni is éppen úgy tud, mint az ember. Hallottam tőle rengeteg más hangot is; ezeket bizonyára olyan madaraktól tanulta meg, amelyek énekét nem ismerem. Mindent oly csalódásig hűen utánoz, hogy aki tisztában van a madárénekekkel, mindegyiket rögtön felismerheti.

Fészkét kevés művészettel rakja. Fűszálakból és gyökerekből tákolja össze s hancsikok, kisebb bokrok vagy a vetés közé rejti, de mindig valamilyen csekély mélyedésbe. Négy-hat tojását májusban vagy néha már április végén találhatjuk; méretük 24x18 mm, a tojások alakja gömbölyded, közepük erősen kidomborodó. Gyengefényű fehér vagy sárgásfehér alapszínét sűrűn borítják sárgásbarna és szürke durva foltok, melyek a tompább vég körül koszorúba tömörülnek.

A kalandrapacsirta egyes irodalmi források szerint Magyarországon előfordult, de mindeddig bizonyító példányunk nincs, így a magyar madarak közé nem vehetjük föl. Előfordulása nem valószínű.

A szibériai pacsirta (Melanocorypha sibirica Gm.)

Valamivel kisebb az előbbi fajnál. Hazája Dél-Oroszországnak, a káspi-tenger keleti oldalának s Turkesztán nyugati részének szteppevidéke egészen a Jenisszei folyóig, de mint véletlen vendég Közép-Európába, sőt Belgiumba, meg Angliába is eljutott már. Hátoldala, harmadrendű evezői meg ezek fedőtollai sötétbarnák, a külső szegélyük fakóbarna. Fejeteteje, fületája, fiókszárnya, az elsőrendű evezők, továbbá a szárny- és felső farkfedők fahéjveresek. Kantárja, alig látszó szemsávja, a fej oldalai, hasfele és az alsó szárnyfedők fehérek. Az alsó állkapcsok táját meg a rozsdásvörhenyesen futtatott begyet elmosódott sötét pettyek, mellének a hasa felé barnába átmenő fahéjveres oldalait pedig sötét szárfoltok tarkítják. Másodrendű evezői feketebarnák, keskeny külső szegélyük fakóbarna, végük fehér s egybeolvadó szárnytükröt alkotnak. Kormánytollai feketék, szegélyük fakóbarna; a szélső farktollak tiszta fehérek, a következőknek csak a külső zászlója fehér. Szeme barna; csőre sárgásszürke, az ormán sötétebb; lába vörhenyesbarna.

A szibériai vagy fehérszárnyú pacsirta, mint rendkívül ritka téli vendég Magyarország területén is előfordult. Eddig összesen három ízben. Az első példányt Csató János hírneves erdélyi ornithológus lőtte 1855 dec. 24-én az alsófehérmegyei Konca községben: A másodikat a liptómegyei Hibbe mellett Ertl Gusztáv lőtte 1899. jan. 29-én, a harmadikat 1900-as években Schenk Henrik ejtette el a bácsbodrogmegyei Óverbász községben. Azóta újabb példányról nem érkezett hír.

A szerecsen pacsirta (Melanocorypha yeltoniensis Forst.)

A szerecsen vagy tatárföldi pacsirta régebbi latin nevén M. tatarica az ázsiai szteppék (pusztaságok) lakója. őszi ruhában koromfekete. A dolmány-, váll- és hátsó harmadrendű evező- meg farktollak végén jól látható fehéres fakó szegély van. A mell oldalain levő ugyanilyen színű szegélyezés alig látszik. Ezeknek a tollaknak a világos szegése tavaszra lekopik s akkor a madár úgyszólván tiszta feketeszínű. Szeme sötétbarna, csőre szaruszürke, lába fekete. A tojó felül fakóbarna, sötét szárfoltokkal; a fakófehér alsó testoldal feketés vonalkái a nyak oldalain nagyobb foltba tömörülnek. Hasa barnás oldalait fekete szárfoltok tarkítják. Evező- és kormánytollai feketebarnák, kívül világosabb szegéssel. Az első evező- és farktollak külső zászlaja fehér. Hossza 20, szárnya 12.8-13.7, farka 7–7.5, csőre 1.5 cm.

A Volgától Közép-Ázsiáig terjedő szikes szteppéken a szerecsenpacsirta mindenütt honos s ezeken a területeken egész éven át mindig igen közönséges. Télen át is megmarad nyári költőhelyein; ha ideiglenesen el is hagyja azokat, nem költözik messzire, legfeljebb a hőmentes helyeket keresi fel. Ennek dacára télen már Belgiumba, sőt Helgoland szigetére is eltévedt. Eversmann télen óriási csapatokban észlelte. Radde szintén igen közönségesnek találta. A szerecsen pacsirta nemcsak a fekete húmuszos talajjal bíró vidékek lakója, hanem sokféle talajon megtelepszik, ha nem is mindegyiken. A szteppék legkedvesebb vagy talán legbájosabb lakója. Az aránylag elég nagy fekete madár a világos talajon már jó messziről szemünkbe ötlik. Futkározása és repülése – ha alacsonyan száll – rögtön elárulja benne a pacsirtát. De ha magasan repül, vagy sok vargabetűvel, szárnyaival sűrűn verdesve kanyarog, vagy pedig ha a földön nekiiramodik, valami különös sajátosságot mutat. Bár legjobban a kalandrapacsirtához hasonlít, ettől mégis mindég megkülönböztethető, mert igen furcsa sajátságos szitálással szokott a magasból leereszkedni. Széles szárnyának a lebegésnél igen jó hasznát veszi és így a röpképéről is könnyen ráismerhetünk. A szekéren vagy nyeregben ülő embertől nem fél, csak éppen az okvetlenül szükséges távokságra tér ki előlük. Egyébként éneklése közben sem emelkedik fel igen magasra. Éneke leginkább a kalandrapacsirta énekére emlékeztet. Fészke igen kezdetleges; Pallas szerint a földre rakja s a gyéren begyepesített kopár helyen is igen ügyesen el tudja rejteni, úgyhogy igen bajos azt megtalálni. Többnyire négy tojása van; ezek mérete 20x19 mm; fehéres alapszínüket szürke alsó és barnásszürke védőfoltok tarkítják.

A költés ideje alatt a szerecsen pacsirta táplálékát elsősorban rovarfélék alkotják. Később úgy az öregek, mint a fiatalok úgyszólván egyedüli táplálékát a szikes talajon termő növények magvai szolgáltatják. Őszre kelve, elhagyja szülőföldjét és legtöbbször a kalandra pacsirták társaságában délfelé vonul; messzire azonban nem megy, mert például az európai Oroszország közepe táján fészkelők már Dél-Oroszországban megszállanak s ott telelnek.

Magyarországból a szerecsen pacsirta eddigelé nincsen kimutatva habár biztosra vehető, hogy már előfordult nálunk. Petényi két példányt vásárolt a pesti madárpiacon, de ezekről kiderült, hogy Romániából hozták őket. A felkai Kárpátegyesület múzeumában van egy példány, de ennek magyarországi eredete kétséges. Egyetlen biztos magyar példány lett volna az, amelyet Kabáczy Ernő 1898 tavaszán ejtett el Munkács közelében. Ez az első biztos példány azonban a háború alatt tönkrement mielőtt valamelyik magyar múzeumba került volna. Egyelőre tehát a szerecsen pacsirta nem tagja a magyar madárvilágnak. Hálás föladat lesz annak fölfedezése magyar területen.

A rövidujjú pacsirta (Calandrella brachydactyla Leisl.)

A rövidujjú pacsirta a Calandrella Kaup. nemzetség tagja, melynek kb. 15 faja van. Ezek Dél-Európában, Dél-Ázsiában s Afrika északi felének keleti szteppe vidékein honosak. A rövidujjú pacsirták csőre rövid, majdnem kúpalakú; szárnyuk középhosszú, az első evező igen kicsi s el van rejtve a tollazatban. A harmadrendű evezők erősen megnyúltak, úgyhogy néha a szárny hegyét is elérik. A fark középhosszú. Az ujjak rövidek; a hátsó ujjon hajlott, rövid karma van.

A rövidujjú pacsirta színe fölül fakó agyagbarnás, az egyes tollakon sötét szárfoltok. A szemsáv és a halántékon át húzódó csík fehéres, utóbbit alulról sötét szegély határolja. A fültáj és pofa sárgás fakóbarna, sötét vonalkázással. Hasi fele fehér, kivéve a nyak oldalán lévő feketés foltot; az oldalak fakó sárgásbarnák. Feketebarna evezőtollainak fakó sárgásbarna szegélyezése befelé mindinkább szélesedik; a harmadrendű evezők fedőtollainak vége fehéres, a többi felső szárnyfedőé fakó sárgásbarna s ugyanilyen színű a feketésbarna farktollak külső szegélyezése is. A két szélső farktoll vörhenyes fehér, a legszélsők tőfele fehér. Szeme sötétbarna, csőre szarusárgás, csak a hegye sötétebb; lába szarusárga.

A rövidujjú pacsirta Dél-Európa, Közép- és Dél-Ázsia, valamint Észak-Afrika síkságain honos s ott nagy számban fordul elő. A legkopárabb pusztaságokat szereti, de azért a mívelés alatt álló területeket se kerüli. Igazi hazája a délvidék sivatagjai és az ázsiai szteppék. Színezete annyira hasonlít a talajhoz, hogy nem szorul rá a védelmet nyujtó vetésekre. Még egészen közelről is kikerüli figyelmünket, amennyiben egyszerűen meglapul.

Repülés közben szabálytalan hullámvonalakban szokott fölemelkedni s ilyenkor ferde irányban szinte „kúszik” a magasba, ahogyan Lenau a mezei pacsirta fölfelé való emelkedését jellemezte; leereszkedésekor egyszerűen levágódik a földre. Rendszerint repülés közben énekel, de néha ülő helyzetben is. Éneke Homeyer Sándor szerint csupa toldás-foldás, minden összefüggés nélkül való. Hosszan elnyujtott hangokkal kezdi, melyeket gyorsan leadott szótagok követnek, de ezek se hangzás, se hangsúlyozás tekintetében nem illenek a kezdő énekhez. A hosszan elnyujtott fuvolaszerű hangok nagyon is kiabálók, a befejező strófák pedig színtelenek. Ehhez hozzájárul, hogy egyes strófákat a végső strófa csekély változtatása mellett tízszer, sőt húszszor is elismétel s ezáltal némely rosszul éneklő búbos pacsirtának unalmas nótázásához hasonlít. Mindezek ellenére ez a pacsirta is igen ügyesen tudja utánozni más madarak hangját. Ezt az utánzási képességét sok kutató kétségbevonja. König kedvezőbben ítéli meg az énekét, azt mondja róla, hogy „kellemesen csengő, sirregő, surrogó torokhangokból áll”.

Szeptember elején csapatokba verődnek össze, óriási tömegek alakulnak és megindulnak dél felé.

A rövidujjú pacsirta Magyarország madárvilágának egyik kiváló érdekessége, mert bár igen ritka, de ennek ellenére fészkelő madarunk is lehet. Előfordulási területei főleg az ország délkeleti határszélei. Az elsőt Hausmann Ernő lőtte 1902 április 13-án Bács falu mellett Brassó közelében. 1911 április 16-án Szemere László Csikszereda mellett ejtett el egyet, 1913 április 3-án pedig dr. Szlávy Tibor Csikzsögödön találta. Szokatlanul nagy számban találta Lintia Dénes és Weigold Hugó 1912 ápr. 21. és 29. között a magyar Aldunán és az Ó-Moldovai szigeten. Hét példányt ejtettek el s azonkívül még legalább 15 darabot láttak csapatban. Ez a nagy számban és április végen való előfordulás egyenesen fészkelésre enged következtetni.

A legérdekesebb előfordulást azonban kétségtelenül az a példány szolgáltatja, amelyet magam lőttem 1907 június 21-én a Hortobágyon. Sajnos, csak azt az egyet láttam a Hortobágyot benépesítő sok ezer mezei pacsirta között, de az időpontot tekintve, okvetlenül fészkelő madár lehetett.1913 óta azonban többé nem mutatkozott, pedig az 1902. és 1913. közötti években való megjelenése azzal biztatott, hogy Magyarország madárfaunája megszaporodik ezzel az érdekes délkeleti bevándorlóval. A Hortobágyon mindenesetre jó lesz figyelemmel kísérni.

A homoki pacsirta (Ammomanes deserti Licht.)

Az Ammomanes Cab. nemzetségbe 17 faj és alfaj tartozik, melyek elterjedési köre a Verde-foktól egész Észak-Afrikán át Indiáig nyúlik. Csőrük középhosszú, de erős, ujjaik rövidek, hüvelyükön a karom rövid, majdnem egyenes. Szárnyuk hosszú, hegyes és széles. Az első evező csak harmadrész olyan hosszú, mint a második, míg a harmadik-ötödik a szárny hegyét alkotják. Farkuk aránylag hosszú, csapott végű vagy kevéssé kerekített. Tollazatuk igen lágy s többnyire egyszínű.

A nemzetség legjellegzetesebb képviselője a homoki pacsirta; fölül szürkés fahéjbarna, farcsíkja rozsdás vörhenyes, alól fakó barnásfehér. Fületája, begye, oldala, alsó fark és alsó szárnyfedői halavány, vörhenyes sárgásbarnák. Evező és farktollai olajbarnák, az előbbiek külső szegélye rozsdás fahéjvörhenyes; a két szélső farktoll a vége kivételével rozsdás fakósárgásbarna. Szeme barna; csőre szarubarnás, lába sötétbarna. Hossza 16, szárnya 9.5, farka 6.5 cm.

Hazája Észak- és Északkelet-Afrika legnagyobb része, valamint Nyugat-Ázsia és Közép-India. Mint ritka vendég, nagynéha, Dél-Európába is elvetődik.

Kedves, de csendes, komoly jószág. Igen gyors futó, ügyes és fürge repülő, bár repülése kissé lebegő. Rendes hívogatója olyan mélabús, hogy szinte észre se vesszük, hogy voltaképpen milyen kellemes hang. Ahol a homoki pacsirta előfordul, ott sok is van belőle.

A homoki pacsirta az embertől nem fél. Az araboknak eszük ágában sincs, hogy ezt a bizalmas madarat üldözzék s az európai is hamarosan annyira megszereti, hogy igazán sajnálja, ha csak egyet is fel kell áldoznia a tudomány érdekében.

A búbos pacsirta (Galerida cristata L.)

E nemzetséghez tartozó fajok törzse zömök; lábuk középhosszú, hátsó ujjuk sarkantyúja jó hosszú, majdnem egyenes. Szárnyuk széles, kerekített; az első evező, bár csökevényes, mégis jól látszik s körülbelül olyan hosszú, mint a szárnyfedők. Tollazatuk igen laza; fejük tetejét hegyes búb vagy bóbita díszíti. A nemzetség összes fajai igen hajlamosak lokális alfajok és válfajok képződésére, amelyek helyes meghatározása és szétválasztása a madártan legnehezebb problémái közé tartozik. Hartert 1910-ben csak a nálunk honos búbos pacsirtának már 27 alfaját ismeri. Mellette és Brehm Keresztély Lajos mellett különösen a tudomány legnagyobb kárára korán elhúnyt Erlanger Károly szerzett magának nagy érdemeket a búbos pacsirta alfajainak szétválasztásában.

A nálunk honos búbos pacsirta, amely Közép-Európa tipikus fészkelő alakja, fölül vörhenyes agyagbarna alapszínen sötétbarnán foltozott; a bóbita tollain sötét szárfoltok vannak. Kantárja és alig látszó szemsávja világos fakó sárgásbarna; feje oldala agyagbarnás. Alul szennyes barnásfehér, mely síma mellén és oldalain vörhenyesbe hajlik. Begyét és mellét széles elmosódott sötét szárfoltok tarkítják; az alsó farkfedőkön szintén vannak ilyen szárfoltok, de ezek még jobban elmosódottak. Evezőtollai – melyek közül az első valamivel rövidebb a szárnyfedőknél – sötétbarnák, a külső zászlón és a hegyükön keskeny, a belső zászlón széles rozsdás szegéllyel. A legbelső harmadrendű evezőtollak, valamint a felső szárnyfedők külső zászlajának és a hegyének széles agyagbarnás szegése van. Alsó szárnyfedői vörhenyes fakó barnássárgák. Feketebarna kormánytollainak a külső zászlaja és vége keskeny agyagbarnás szegésű; a két-két szélső toll külső zászlója rozsdásvörhenyes. Szeme sötétbarna, csőre szarubarnás; az alsó káva töve, meg a láb szarusárgás. Hossza 18, szárnya 10–11, farka 6.5–7, csőre 1.7–2 cm. A tojó valamivel kisebb a hímnél és kontya is kisebb.

A nálunk is honos búbos pacsirta hazája Európa, Svédország déli részétől kezdve Olaszországig, a Pyreneusokig, a Balkánig és Dél-Oroszországig. Spanyolországban, Portugáliában, Dél-Oroszországban, a Balkán államokban és Ciprus szigetén külön alfajai élnek. A faj elterjedési köre egyébként Ázsia egy részére is kiterjed, egész Koreáig és Kínáig, továbbá Észak-Afrika jelentékeny részére. St. John azt mondja a feltűnő nagyságú Galerida cristata magna Hume-ről, hogy az indiai Alföldön mindenütt megtalálható és Afganisztán hegyvidékén 1800 m magasra is fölmegy.

Közép-Európában a búbos pacsirta az utolsó száz év alatt évről-évre jobban terjeszkedik nyugat felé s fokozatosan olyan helyeken is megtelepszik, ahol azelőtt nem fordult elő. Úgy látszik, hogy azok közé a madarak közé tartozik, melyek keletről nyugat felé haladva, Ázsiából települtek le Európában. Ez a betelepülés valószínűleg két, sőt talán három útvonalon történt és pedig különböző időben. Legelőször – valószínűleg már a történelem előtti korban – az Alpesek déli oldala, illetve a Földközi-tenger partjai mentén egészen Algírig és a Pyreneusi félszigetig, ahol a búbos pacsirta a spanyol búbos pacsirtával együttesen fordul elő. A Stiriában kb. fél évszázaddal ezelőtt megfigyelt, de ott már valószínűleg jóval régebben honos búbos pacsirták ősei alighanem ezeknek a jövevényeknek arrafelé tévedt leszármazottai.

A terjeszkedés második útja sokkal később, Nyugat-Oroszországon, Lengyelországon és a német Alföld északi részén vezethetett át. Bechstein adatai szerint a búbos pacsirta Nyugat-Európában a 18. század végén és a 19. század elején csak téli vendég volt. Csak később kezdett ott állandóan letelepedni s a néphit azt tartotta róla, hogy 1813-ban jött be az oroszokkal, amiért kozák madárnak keresztelték el.

A búbos pacsirtának az utakhoz való vonzódását már a régi ornithológusok is észrevették, mert már Gesner idejében is „útmenti pacsirtának” (Weglerche) nevezték, „merthogy gyakran az út mellett látják”. Egyébként is elég feltűnő madár, úgyhogy már a rómaiak is nagyobb figyelemre méltatták, mint más, hasonló nagyságú madarakat. Így például Plinius azt mondja róla, hogy előbb „galerita”-nak (konty-, parókaviselő) nevezték, később azonban alaudának, és hogy Julius Caesar egyik új légióját (az ötödiket), melyet Galliában alakított, róla nevezte el.

A mezei pacsirtától első látásra különbözik zömökebb alakja és hegyes bóbitája által, melyet többnyire fölmeresztve szokott tartani. Egyébként úgy nyugalomban, mint futkározásában és repülésében nagyon hasonlít többi rokonához. Hivogatója halk „hoid, hoid”, melyet kellemesen hangzó „kvi kvi” szokott követni. Éneke változatos, s habár nem éppen megvetendő, mégsem lehet összehasonlítani sem a mezei, sem az erdei pacsirta énekével. Verőfényes napokon télen át is szokott dalolgatni. Ültében is énekelget, de legtöbbször, mint Hartert mondja, a levegőben; ilyenkor azonban nem úgy szól, mint a mezei pacsirta folytonosan ég felé törő repülés közben, hanem inkább csak rendszertelen, libegő repüléskor.

Tápláléka nagyon vegyes. Nyáron főleg rovarral él. Ősszel, télen és tavasszal beéri mindenféle gyom-maggal. Tavasszal azonkívül a fű s más növények zsenge hajtásait is csipegeti. A gazdák itt-ott károsnak tartják s azzal vádolják, hogy az őszi vetést kivágja.

Fészkét mezőkön, száraz réteken, szőllőkben, kertekben s hasonló helyeken, sőt gyakran a lakott épületek közelében, sűrűn látogatott nyilvános parkokban, vagy vasúti állomásokon rakja meg, de mindig jól elrejti s ezért nehezen lehet megtalálni. Nagyjából ugyanúgy építi, mint a többi pacsirtaféle. Négy-öt 23.17 mm méretű tojását április végétől kezdve találhatjuk. Ezek sárgás-, vörhenyes- vagy szürkésfehér alapszínen hamuszürke, barnás, vagy sárgásbarna pettyekkel, pontokkal sűrűn vannak borítva.

A búbos pacsirta annyiban szerencsésebb a mezeinél, hogy nem fogják oly nagy mennyiségben konyhai célokra és ezért általában sokkal kevesebb üldöztetésben van része. Állati ellensége persze neki is ugyanannyi van, mint a többi földön fészkelő madárnak. Liebe szerint télen szenved a legtöbbet, mikor a hótakaró következtében a színe nem védi meg a kisebb ragadozókkal szemben és táplálékhoz se tud hozzájutni. Fogságban nálunk ritkán tartják, de Északnyugat-Indiában Jesse szerint kedvelt kalitkamadár.

A búbos pacsirta Magyarországon közismert s ha nem is nagyon gyakori, de a magasabb hegyvidék kivételével mindenütt előforduló madár. Nagyszámú népies neve is azt bizonyítja, hogy a nép általánosan ismeri. Népies nevei: pisitnek, kontyos madárka, butykás kató, kontyos pacsirta, pipiske, pityer, búbos pityer. Szavajárását is többféleképpen értelmezik, így panaszos téli szólását a magyar fül úgy hallja, hogy „szűrt vesz kend”, a tótnak meg azt mondja: „vidrizsiis?” vagyis „kibírod?” (t. i. a hideget). Közismert voltát túlnyomó részben annak köszönheti, hogy tél idején sem távozik el tőlünk, sőt ellenkezőleg inkább közeledik az emberhez, mert a hóval takart mezőknél és utaknál az emberi lakások közelébe szorul, ahol mindenféle hulladék szolgáltatja szűkös téli táplálékát. Így pl. Budapest utcáin az év legnagyobb részében hiába keressük, de azonnal itt van, mihelyt megjelennek a hólapátolómunkások. A lófogatok csökkenésével és az autó térhódításával persze a városokban is mindinkább csökken még ez a szűkös téli tápláléka is, de viszont egyre növekedik azoknak a száma, akik részvéttel nézik a téli madárvilág szenvedéseit s ezek aztán annyira, amennyire gondoskodnak róla.

Magyarországon a legrégibb források szerint is közönséges madár volt a búbos pacsirta, úgyhogy nálunk olyanféle bevándorlásról, mint amilyent Németországból emlegetnek, nem lehet szó. Grossinger 1793-ban megjelent nagyszabású madármunkájában már azt írja róla, hogy az utak mentén mindenütt közönséges madár s Landbeck szerint is az 1840-es években a Szerémségben igen gyakori volt. Magyarországon tehát szó se lehet arról, hogy a közel történeti multban vándorolt volna be hozzánk – törzsökös madárlakós nálunk ősidők óta.

Előfordulása azonban főleg az Alföldre, dombos vidékre és alacsonyabb hegyvidékre szorítkozik. Magassági elterjedése kb. 700 méter tengerszíni magasságig terjed. Ertl Gusztáv Liptó megyében a Poturnya-hegyi legelőn 665 méter magasságban még fészkelve találta.

Az újabb kutatások szerint a búbos pacsirtát a Balkánon a déli búbos pacsirta (Galerida cristata meridionalis Brehm) helyettesíti, melynek egyik legjellemzőbb vonása az, hogy a szélső farktollak külső zászlaja vöröses rozsdásszínű, míg a búbos pacsirtánál a szélső farktollak külső zászlaja barnástejfölszínű; csőre is valamivel karcsúbb. Ennek a déli alaknak az elterjedési területe állítólag Dél-Magyarországra is kiterjed; talán már Dél-Bácskában is előfordul. Az idevágó vizsgálatok még nem jártak végleges eredménnyel, így csak megemlítjük ezt az alfajt, hogy felhívjuk rá az érdeklődők figyelmét.

A búbos pacsirta életmódjának egyik újabb érdekes jelenségeként megemlítendő, hogy a nagy városokba is betelepül. Így pl. Nagy Jenő azt észlelte, hogy Debrecenben a Ref. Kollégium egyik kétemeletes épületének lapos háztetején is fészkelt.

Nagyon föltűnő és érdekes jelenség, hogy a madártani kutatók közül eddig csak igen kevesen említik meg a búbos pacsirta nagyszerű utánzóképességét. Tavaszi éneklései alkalmával, amikor valamelyik háztetőről hangzik le hozzánk kedves szólása, sokszor méltó csodálkozással halljuk, amint a legkülönbözőbb madarak hangját gyakran csodálatos hűséggel utánozza.

Védett, hasznos, behízelgően kedves madár, amelyet nem is kell különlegesen védelemre ajánlani. Mindenki kedveli s csak arra kell figyelmeztetni a nagyközönséget, hogy télen át, ha egyébbel nem, hát gerslivel enyhítse ínségét.

A spanyol búbos pacsirta (Galerida theclae Brehm.)

Ez a búbos pacsirta jóval kisebb termetű. Hazája a Pyreneusi félsziget és Észak-Afrika. Csőre rövidebb, viszont bóbitája hosszabb, keskenyebb. Mellén a sötét szárfoltozás sokkal határozottabb; alsó szárnyfedői szennyes sárgásfehérek szürkés futtatással. Az első evezőtoll rövid, de nem rövidebb, hanem legalább olyan hosszú, mint a szárnyfedők. A spanyol búbos pacsirta éneke tisztábban csengő s rendesen felszáll fákra, bokrokra, amit a búbos pacsirta csak ritkán vagy soha se szokott megtenni. Homeyer S. szerint az utak környékét feltűnően kerüli.

Homeyer Sándor nagyon magasztalja a spanyol búbos pacsirta énekét. „Az erdei pacsirta panaszos, mélabús hangján nemcsak szólni tud, hanem még jelentékenyen túl is tesz ezen a kedves énekesen éppen ebben a legjellegzetesebb szólásában. A hangja is egészen más, mint a mi búbos pacsirtánké: éppen olyan lágy és mélabús, éppen olyan ezüstösen csengő, mint az erdei pacsirtáé, de még sokkal mélabúsabb. Éneklésmódja magával a dallal szoros összhangban van: alig ismerek valami szebbet, mint ennek a pacsirtának az érzelgős dalát, amelyhez képest a mi búbos pacsirtánk sokszor éles hangja és éneklési modora gyakran terhemre volt. Ennek az éneknek a hallatára sokszor el se akartam hinni, hogy ez a madár szintén búbos pacsirta.”

Az erdei pacsirta (Lullula arborea L.)

Az erdei pacsirta egyedüli képviselője a Lullula Kaup. nemzetségnek, amely igen közel áll a búbos pacsirta nemzetséghez. A búbos pacsirtákhoz hasonlóan az első evező ennél a nemzetségnél is jól kivehető, körülbelül 1.5 cm hosszú, a farok rövid s a fejtető tollazata itt is hosszabb a rendesnél, ha nem is alkot olyan bóbitát, mint a búbos pacsirtánál. A rövid csőr finom, vékony; a két ivar egyforma színezetű. Az erdei pacsirta a Közép-Európában fészkelő pacsirta-félék közül a legkisebb. Hossza 15.3–15.8, szárnya 9.2–9.4, farka 5.4, csőre 1.2 cm. Felső teste és szárnya fakó rozsdabarna, a farcsík inkább szürkésbarna. Feje tetején, dolmányán és vállain feketebarna szárfoltok vannak. Oldala barnásba hajló rozsdásfehér, alsó testét a begyén és mellén keskeny, éles körvonalú, hasa oldalait pedig elmosódott szárvonalkák tarkítják; torkán sötét pontozás, pettyezés van. Kantárja és halántéksávja rozsdásfehéres. Evezőtollai barnásfeketék, az elsőrendűeken keskeny, fakó rozsdaszínű, a harmadrendűeken széles rozsdásvörhenyes külső szegély. Az elsőrendű evezők fedőtollainak rozsdásfehéres hegye előtt a külső zászlón sötétbarma folt van. A két középső farktoll barna, szegésük széles és rozsdásbarna színű; a többi farktoll fekete, csak hegyük fehér, ez a fehér folt a szélső tollakon halaványbarnásba megy át és folyton nagyobb lesz. Szeme sötétbarna; csőre szarubarna, csak alul vörhenyes; lába világos szarubarna.

Ennek a kedves madárnak a hazája Svédország középső részétől kezdve egész Európa, Nyugat-Ázsia meg Észak-Afrika. Csak a legkopárabb sivatagokon és az ehhez hasonló területektől övezett erdőségekben tartózkodik.

Legjobban szereti a ritkás erdőket, a fenyvesekben lévő, hangával meg páfránnyal benőtt tisztásokat, valamint a gyérfüvű vágásokat, fennsíkokat fel egészen olyan magasra, ahová csak kevés madár követi. Téli szállása Dél-Európa, vagy legfeljebb Észak-Afrika, de már február második felében, vagy márciusban vissza is jön szülőföldjére. Egyébként csak az északibb vidékek erdei pacsirtái vándormadarak.

Az erdei pacsirta fürgén, ügyesen mozog. Ahol nem bántják, ott jámbor; de ahol érzi, hogy üldözik, ott óvatos és félénk. Aprókat lépegetve s a fejtető tollazatát kissé felborzolva szokott fürgén ide-oda szaladgálni. Fészkét apró, saját maga kaparta mélyedésbe rakja száraz fűszálakból és levelekből. A fészket ugyan nem takarja gallyakkal, de azért elég jól elrejti fiatal fenyőfácskák vagy borókabokrok alá. Jó mély, félgömbnél mélyebb csészéjét igen szépen símára rakja ki. Négy-öt tojása 21x16 mm méretű; a tojások fehéres alapszínét sűrűn borítják szürkés- vagy világosbarna pontok, pettyek. Ha nem telelnek nálunk, akkor szeptember végén, vagy október elején elvonulnak.

Az erdei pacsirtában, vagy ahogy Liebe nevezi: „a hegyvidéki erdők énekeseinek királynéjá-ban” kitünő éneke ér a legtöbbet. Először lágy „lullu” hívogatóját mondja, majd a magasba emelkedik s néha félóra hosszat is libeg ide-oda a felhők alatt fuvolázva trillázva, vagy pedig leszáll valami fára, hogy ott fejezze be kellemes énekét. Éjjel azonban ez az éneke még kedvesebben hangzik.

Az erdei pacsirta Magyarországon nem éppen ritka madár, de viszont nem is fordul elő olyan mennyiségben, hogy különösebben fölkeltette volna az érdeklődést s azért nincs is népies neve. Egész sajátságos területeket igényel ahhoz, hogy letelepedjék s minthogy az ilyen területek általában véve kevéssé látogatottak, legfeljebb pásztorok, erdő- és vadőrök tanyái, azért általában még a madártan iránt érdeklődők is csak kivételes alkalmakkor találkoznak ezzel a kiválóan érdekes és kellemes hangú énekessel. Magam a Balaton partján lévő kopár hegyi legelőkről ismerem. Sokszor már február 20-án jelentkezik s félig a búbos pacsirtára, félig a mezei pacsirtára emlékeztető repülésével csakhamar magára vonja a figyelmet. Biztos ismertetőjele azonban az éneke, amelynek kezdőstrófája „lülülülülü”-nek hangzik, melynek folytatását és befejezőjét ugyanezek a szótagok alkotják, csakhogy fél vagy egész hanggal alacsonyabban. Oly csodás mélabús hangon szól, hogy aki csak egyetlen egyszer is hallja és fölismeri, az soha többé el nem felejti s mindenütt ráismer.

Magyarország területén mindenütt fészkel, még az Alföldön is, de mégis főleg a hegy- és dombvidék legelőin. Az Alföldön csak a félig-meddig futóhomokkal borított vidékek lakója.

Nagyon korán érkezik hozzánk. Közép érkezési ideje március 8. Ősszel aránylag korán távozik, október hónap folyamán. Ritkán át is telel. A Tátrában 2000 méterig is előfordul.

Aránylag csekély számban való előfordulása miatt se lehetne lényeges gazdasági jelentősége, még akkor sem, ha nem fordulna elő olyan területeken, amelyek gazdasági szempontból csekély jelentőségűek. De ha lényeges haszonról nem is beszélhetünk, még kevésbbé beszélhetünk kárról s így teljesen jogos a magyar madárvédelmi törvény intézkedése, amely védelem alá helyezi ezt a csodásan kedves éneklő madarunkat. Egyelőre tán kevesen vagyunk, akik élvezni tudjuk gyönyörű mélabús énekét, de a Balatonvidék nyaraló közönségének várható megszaporodásával együtt remélhető csodálói számának a növekedése is.

Az erdei pacsirta hazai viszonyának ismertetésénél még rá kell mutatnunk arra az érdekes körülményre, hogy a Delibláti homoksivatagban előforduló erdei pacsirta rövid ideig mint a magyar madárfauna különleges alakja szerepelt Lullula arborea Cherneli Praz., vagyis Chernel erdei pacsirtája néven. A Délibláti homoksivatagban élő erdei pacsirták valamelyest világosabbak, mint az ország egyéb helyein élők. A behatóbb vizsgálatok nem igazolták, hogy az itt honos erdei pacsirták külön alfajt alkotnának. Legfeljebb arról lehetne szó, hogy a Lullula arborea flavescens Ehmke alfajhoz tartoznának, amelynek hazája Románia, a Balkán, Dalmácia és Hercegovina. Hartert azonban joggal mondja erről az alfajról 1910-ben, hogy jogosultsága még nagyon kérdéses s ugyanezt a véleményt 19 évvel későbben sem változtatta meg, amikor újból és nagyon alaposan tanulmányozta a kérdést.

A mezei pacsirta (Alauda arvensis L.)

A pacsirtanemzetséghez tartozó madarak törzse aránylag karcsú, csőrük meglehetős rövid, gyenge kúpalakú. Középhosszú szárnyuk hegyes; bár az első evező igen rövid, mégis alulról határozottan látható, vagyis nincs elrejtve. Az erősen meghosszabbodott legbelső evezőtollak meg se közelítik a szárny hegyét. Ujjaik rövidek; a hátsón hosszú, egyenes vagy alig hajlott karom van. Az ide tartozó két faj igen sok alfajra oszlik, s Európa meg Ázsia legnagyobb részén el van terjedve.

A mezei pacsirta fölül földbarna, minden tollon fakóbarna szegéllyel és keskeny feketebarna szárfolttal. Kantárja, szemsávja és álla fakó fehéres; rozsdabarnás pofája és fületája sötét apró vonalkázással. A torok, begy és a mell felső része, valamint az oldalak hasonló vonalkázása szélesebb; az alsó test egyébként szennyesfehér. Elsőrendű evezőtollai feketebarnásak. Az elsőnek külső zászlaján fehér, a többiekén rozsdásfakó szegés van; ez a szegő a váll felé haladva mindinkább szélesedik s a legbelső fedőtollakon, azok végein is megvan, miáltal a szárnyon két világosabb sáv keletkezik. A hátsó elsőrendű és az elől lévő másodrendű evezők hegye fehéres; az alsó szárnyfedők halaványbarnák. A kormánytollak feketebarnák, külső zászlójukon fákóbarna szegély; a két szélső toll fehér, csak a belső zászlóján van széles fekete szegélysáv, mely az elsőtől számított második tollon a szárig terjed. Szeme sötétbarna, csőre szarubarna, az alsó káva világosabb; sötétbarna lábának izületei feketések. Hossza 18, szárnya 11–12, farka 7–7.5, csőre 1–1.2 cm.

A tipikus alak hazája egész Európa, kivéve Olaszország déli részét, Korzikát, Szardíniát, a Balkán-félszigetet föl egészen Dél-Magyarországig, valamint Oroszország déli részét, ahol a hozzá igen hasonló szürkés mezei pacsirta Alauda arvensis cantarella Bp. él.

Nálunk a pacsirta a tavasz hírnöke. Nagyon korán visszatér hozzánk, sokszor még igen sok havat talál; néha már február elején is megérkezik. Egész nyáron egy helyen marad s csak késő ősszel kél vándorútjára. A telet már Dél-Európában, legfeljebb Észak-Afrikában tölti. Közép-Európa enyhébb helyein hébe-hóba át is telel. Hivogatója kellemesen hangzó „gerr” vagy „gerrel”, melyet élénk füttyszerű „trit” vagy „ti” követ. Fészke mellett tiszta „titri” a szava, s ha haragszik, cserregő „serrerererr”-rel kíván valami szépet háborgatójának. Közismert énekét, mely annyira élénkíti a síkságok mezeit, rétjeit, sőt még a mocsaras turjányok vizes környékét is, már megérkezésétől kezdve hallatja s folytatja azt a költés egész ideje alatt. Kora hajnaltól kezdve egész szürkületig szinte egyfolytában énekelget. Leereszkedik a magasból a földre, majd utána rezgő libegéssel emelkedik fokozatosan mind magasabbra, annyira, hogy sokszor már el is tűnik szem elől. Olyan kitartóan énekel, hogy ezen a téren egyetlen más madár sem veheti fel vele a versenyt. Éneklés közben csavarvonulatban emelkedik fölfelé vagy ereszkedik lefelé, majd fokozatosan visszatér arra a helyre, ahonnan felszállott; mindig lejjebb és lejjebb ereszkedik, majd összekapja a szárnyát s kő módjára zuhan alá. Közvetlenül a föld felett szárnyát kiterjeszti s úgy száll le fészke közelébe. Éneke csak kevés számú magas, tisztán csengő, erős hangból, de annál több strófából áll; ezeket hol trillásan vagy peregve, hol meg hangosan fütyülve adják elő, de ahány, úgyszólván annyiféleképpen. Egy-egy jobb énekes pacsirta más madaraktól tanult részeket is bevesz a nótájába. Még a tojók is csicseregnek, sőt a fiatal hímek alig néhány héttel szányrakelésük után megkezdik az énektanulást. Fiatalon kiszedett pacsirták más madarak énekét is tökéletesen megtanulják.

A pacsirta a saját fajtájabelijeivel csak a vonulás idején s a téli szállásokon él békességben. A szaporodás idején azonban a hímek azonnal viadalra kelnek, mihelyt meglátják egymást. Bár a civakodásba igen nekibuzdulnak, azért mégse tesznek egymásban sok kárt.

A mezei pacsirta fészkét gyakran már márciusban is találhatjuk a vetésekben, réten, sőt mocsarak csuhus-csádés szigetkéin. Azt a sekély mélyedést, melybe fészküket rakják, a házastársak rendszerint közös erővel kaparják ki, vagy legalább is nagyobbra, kerekre kotorják. A fészekrakásban a hím is segít valamelyest a tojónak s közös erővel csinálják. A fészek avas tarlóból, fűszálakból, finomabb gyökérkékből készül, nem éppen művészi alkotás, melynek belseje legfeljebb még lószőrrel van bélelve. Három-hat tojása 24–17 mm méretű; fehéres, tejszínű, szürkés vagy vörhenyes alapszínét igen egyenetlenül, de legtöbbször sűrűn borítják az apró szürkésbarna, vagy szürke pontok és pettyek.

Valamennyi apró négylábú ragadozó, a macskától, rókától kezdve le a menyétig, cickányig, pocokig, valamint a rétihéják, varjak s alkalmilag a túzokok és gólyák is veszedelmes ellenségei a pacsirta költésének. A mezőgazdaság térfoglalásával a mezei pacsirta is gyarapodik. Új-Zélandon, ahová csak úgy telepítették be és egyes helyeken igen elszaporodott, állítólag részben megváltoztatta életmódját; az ottani gazdák azzal vádolják, hogy a gabonaneműekben nagy károkat okoz. A pacsirtát Észak-Amerikában is meghonosították. Közel fél évszázaddal ezelőtt vitték be az elsőket Delaváre államba, de akkor a telepítés nem járt eredménnyel; később azonban, 30 évvel ezelőtt – H. Nehrling szerint – England W. Izsák 42 párt bocsátott szabadon New Jersey államban. Ezekkel aztán fényesen sikerült a telepítés. Egyébként a pacsirta szórványosan Grönlandra és a Bermuda-szigetekre is eltévedt már. A fogságot igen jól bírja. Bock Sámuel szerinat 20–25 évig éltek fogságban; Liebe említ egyet, amely elérte a 30-ik évét.

A mezei pacsirta, népies neve szerint szántóka, énekes vagy dalos pacsirta, szántópityer, csücsörgő, egyike Magyarország legnépszerűbb madarainak, amely mint a tavasz várva várt hírnöke és énekese belefészkelte magát a nép szeretetébe. Költőink is gyakran foglalkoznak vele, így főként Arany, Tompa, Petőfi. A népies költészetben is sűrűn szerepel s csak úgy árad belőle a pacsirta iránt való szeretet. Egyik legszebb ének és hangfestő versikénk az, amelyik a mezei pacsirta énekét adja vissza szinte utólérhetetlenül kedvesen és találóan:

„ Dicső-dicső-dicső
Kikelet-kikelet
Kivirít-kivirít
A virág mind.”

Amikor pedig már kifáradt az éneklésben s látja, hogy a szántóvető is delelésre készül, akkor a következő versikével fejezi be az énekét mielőtt még összekapná szárnyát, hogy aztán kő módjára lezuhanjon a párja mellé:

„Enye, uccu teremtette,
Leesett már az isztike.”

A városi embernek persze meg kell mondani, hogy az isztike az eke vasának tisztítására szolgáló szerszám s ha az már nincs a szántás közben szokott helyén, az azt jelenti, hogy a szántóvető ember beszüntette a munkát.

A mezei pacsirta előfordul az egész országban, éppen csak a legmagasabb hegyvidéket kerüli. Elterjedési határa kb. 1000 méter tengerszín fölötti magasság. Addig az erdei tisztásokon és hegyi legelőkön is megtelepszik. Igazi hazája azonban az Alföld, ahol tömegesen fordul elő. Minden vízszabályozásnak ő a haszonélvezője. Mihelyt valamelyik területről lemegy a víz s kaszáló vagy legelő marad a helyén, azt a pacsirta már birtokba veszi s még inkább ott marad, amikor művelés alá fogják azt.

Legkorábban érkező madaraink egyike, amely gyakran télen át is itt marad, sokszor elég tekintélyes mennyiségben. Legtöbbször már február végén itt van s októberben, novemberben távozik. Téli szállását a gyűrűzési kísérletek alapján még nem sikerült megállapítani, csakk annyit tudunk róla, hogy az egyetlen gyűrűs pacsirta Olaszországban került kézre s így valószínű, hogy a mi pacsirtáink is lényegesen hozzájárulnak az olasz „néptáplálék” szaporításához. Bizonyára Észak-Afrikában, Tuniszban és Algirban telelnek, ahol Kosztka László magyar ornitológus szerint tömegesen fordulnak elő ősztől tavaszig. Vonulásukról a hajón végzett megfigyelései alapján azt írja, hogy „folytonosan és nagy tömegben vonult egyenesen déli irányban 50–100-as csapatokban. Észak-Afrikában, úgy Tuniszban, mint Algirban, mindenütt tömegesen láttam az áttelelő pacsirtákat. A vonat zakatolása több száz kilométernyi úton folytonosan pacsirta csapatokat vert föl. A tömegekből ítélve azt kell hinnem, hogy szinte valamennyi európai pacsirta itt telel. Óriási csapatokba verődnek itt és lassú, kóborlásszerű vonulásban haladnak Marokkó felé, míg a tavasz vissza nem szólítja őket hazájukba”.

Hogy milyen fogadtatásban részesülnek a vonuló pacsirták Olaszországban, arról is szemléltető képet fest: „Messina előtt már jó meszsziről folytonos puskaropogás kötötte le a figyelmemet, – lövészversenyre vagy katonai gyakorlatra gondoltam eleinte, de csakhamar meggyőződtem, hogy mindez a madárvilágnak szól. Csónakon mennek az érkező csapatok elé és beléjük lövöldöznek, a parton pedig ugyancsak puskával, bottal s mindenféle sikert ígérő eszközzel gyilkolják az érkezőket. Tunisz városában körülbelül ugyanez a kép”.

Szerencsénk, hogy a mezei pacsirta nálunk nemcsak a törvény szerint védett madár, hanem megvédi a nép szeretete is, úgyhogy a délvidéki pusztítás sem tudja állományát észrevehetően csökkenteni. Táplálékát az évszak szerint gyommagvak és rovarok szolgáltatják, így gazdaságilag föltétlenül hasznos. Jelentékeny mennyisége következtében a gazdasági haszon is lényeges, így ebből a szempontból is föltétlenül megérdemli a védelmet.

A nálunk előforduló mezei pacsirtákat Ehmke 3 alfajhoz sorolta.

A tömeget a mezei pacsirta adja. Ezek között néha akadnak sötétebb példányok s ezeket az Alauda arvensis sordida-nak nevezte el. Hartert szerint ez a sordida alfaj nem különbözik annyira a törzsfajtól, hogy külön elnevezése, ill. elválasztása megokolt volna. A harmadik alfaj az Alauda arvensis cantarella Bp., a szürkés mezei pacsirta, amely valamivel kisebbtermetű mint a tipikus mezei pacsirta; a felső test tollainak szélei kevésbbé rozsdabarnák, hanem inkább szürkések és hasi oldala világosabb, inkább fehéres. Ez a szürkés mezei pacsirta a tipikus alaknak a déli változata,amely a Balkánon is előfordul s így valószínű, hogy Dél-Magyarországon is ez az alfajta tartózkodik. Az idevonatkozó vizsgálatok még nincsenek befejezve, mert gyüjteményeinkből hiányzik az összehasonlító kutatásokhoz szükséges nagyobbmennyiségű lelőtt madár.

A sarlóscsőrű pacsirta (Alaemon alaudipes Desf.)

A nálunk megszokott pacsirtatípustól lényegesen eltérő a sarlóscsőrű pacsirták nemzetsége Alaemon Keyserl. A Blas., illetőleg Certhilauada nem. Törzsük általában karcsúbb; csőrük aránylag hosszú,vékony, többé-kevésbbé hajlott. Hosszú csüdjükön az ujjak középhosszúak; a hátsó ujj karma rövid, alig hajlott. Szárnyuk igen hosszú és széles; első evezőjük jóval hosszabb, mint a szárnyfedők,legalább 2.5 cm, míg a szárny hegyét a 3–5 evező alkotja. A legbelső evezőtollak szintén hosszabbak, de azért mégis jóval rövidebbek az elsőrendűeknél.Farkuk meglehetősen hosszú; tollazatuk dús és testhez álló. A nemzetség jellegzetes alakja a sarlóscsőrű pacsirta (Alaemon alaudipes Desf.), mely fölül halavány vörhenyes- vagy sárgás fakóbarna, míg feje és nyaka inkább szürkébe hajlik; a háta alja és a legbelső evezők fehérvörhenyesek. Kantárja, szemsávja, feje oldala és hasi oldala fehér, a begye táján gyenge sárgás fakóbarna lehelettel és apró sötét szárfoltokkal. Az elsőrendű evezőtollak feketebarnák, a hátsóknak a vége, a többinek (az első három kivételével) meg a töve fehér. A másodrendű evezők, valamint ezek fedőinek vége szintén fehér, előbbieken széles fekete keresztsávval.Farktollai barnásfeketék; külső zászlajuk és a hegyük vörhenyes sárgásbarnán szegett; farktollak külső zászlója tiszta fehér, a két középső fehérvörhenyes, a szár mentén barna. Hossza 22, szárnya 12–14, farka 9, csőre 2.5–2.7cm.

A Dél-Európában is több ízben kézre került sarlóscsőrű pacsirta hazája egész Észak-Afrika és Nyugat-Ázsia déli fele; Palesztina, Perzsia és a Szind vidék. Az északafrikai sivatagokon seholse ritka.

Viselkedését és életmódját tekintve a sarlóscsőrű pacsirta mintegy összeköttetést mutat legközelebbi rokonai és a futómadarak között. Neki-neki iramodva, igen gyorsan nyargalászik, inkább partfutók, mint pacsirták módjára, majdnem úgy, mint a futómadár (Cursorius). A mellett röpülése könnyed, sokszor lebegő s akárhányszor hirtelenül s merőlegesen fölfelé irányuló, nem úgy mint egyéb pacsirtáknál, amelyek lassanként s ferde irányban szoktak emelkedni. Hirtelen s függőlegesen történt fölemelkedése után néhány pillanatig egy helyben lebeg s ugyanilyen hirtelenül zuhan alá összecsukott szárnyakkal vagy a földre, vagy valami bokorra, amelyről aztán újra a földre ugrik, ahol nagysietve tova nyargal.

A vadászt közelre bevárja, de az üldözés hamarosan igen óvatossá teszi. Hangja mélabús, panaszkodó fütyülés, éneke se más, mint hívogatójának ismétlése, mely trillában végződik. Taczanowszki hallotta, amint a skála három egymásután következő hangját tisztán és erősen fütyölte, ezt háromszor ismételte s az egészet trillázással fejezte be. Meg kell még említeni, hogy ez a madár, mint egyéb sivatagi madarak, ha a szükség úgy hozza, látszólag egészen jól megél víz nélkül is, mert gyakran a legközelebbi víztől sok kilométernyire látták a sivár pusztaságok legkiaszottabb helyén.

A havasi fülespacsirta (Eremophila alpestris flava Gm.)

A pacsirta-félék egyik legkedvesebb nemzetsége a fülespacsirta (Eremophila Boie, Otocorys, Otocoris). Ismertetőjegyeik: csőrük erős, rövid, egyes fajoké majdnem kúpalakú, másoké hegyesebb, hosszúkásabb. Lábuk erős, ujjaik középhosszúak; hátsó ujjuk enyhén ívelt, sarkantyúja aránylag nem nagyon hosszú. Szárnyuk hosszú; a megnyúlt legbelső evezőtollak megközelítőleg se olyan hosszúak, mint az elsőrendűek. Tollazatuk igen dús; tarkójuk táján kétoldalt fül vagy szarvacska alakú tollpamat van. Színezetük általában sajátságosan tarka. A nemzetséghez sok faj tartozik; ezek azonban Hartert szerint valamennyien egyetlenegy fajnak, az északamerikai Eremophila alpestris L.-nak a változatai. Hazájuk Észak-Amerika, Mexikó, az Andesek északi része Bogotáig, Európa, Észak-Afrika és Ázsia északi fele a Himalájától kezdve.

Az Észak-Európában honos havasi fülespacsirta (Eremophila alpestris flava Gm.) homloka, szemsávja, álla és torka tompa kénsárga. A fejtetőn lévő széles keresztsáv, mely a halántékokon és szarvacskákon folytatódik, valamint kantársávja, fületája és a begyén lévő nagy, félholdalakú pajzs fekete. Fejetetejének hátsó része, tarkója, nyakatöve és felső szárnyfedői halavány borvörhenyesek. Felül egyébként földbarna, sötéten szárfoltozva. Alul fehér, oldalai borvörösesek, a combokon sötét hosszanti sávok. Barna evezőtollainak külső szegélye fakóbarnás, csak az első evező mindkét szegélye fehér. A másodrendű evezők fedőtollainak és a legnagyobb fedőtollaknak a vége szintén fehéren szegett. Farktollai, a két, fakóbarnán szegett sötétbarna középső toll kivételével feketék, csak a két szélsőnek a külső zászlója fehér. Szeme sötétbarna, csőre kékesszürke, hegye majdnem fekete, lába szarubarna. A tojó homlokán és torkán a sárga szín halaványabb; fejetetejéről hiányzik a fekete keresztsáv, ellenben a feje oldalán és a begyén lévő folt kisebb s az egyes tollak világos hegye következtében inkább elmosódott; mellén sötét szárcsíkok vannak. Hossza 17, szárnya 11, farka 7, csőre 1.1 cm.

A havasi fülespacsirta nem a középeurópai Alpesektől kapta a nevét, hanem Észak-Európa havas hegyvidékeitől. Hazája Európa legészakibb része és Észak-Ázsia erdőmentes tundravidéke. Csak a köves talajú vidékeket szereti, viszont a legelhagyatottabb helyeken épp olyan otthonosan érzi magát, mint az emberi lakások közvetlen közelében.

Életmódja és viselkedése tekintetében annyira hasonlít a mezei pacsirtához, hogy lényeges különbséget nem találtam közöttük. Különböző növényi részekkel, magvakkal meg rovarokkal, főleg az összes tundravidékeken oly nagy tömegekben előforduló apró legyekkel, szunyogokkal táplálkozik s fiait is ezen a táplálékon neveli fel.

Aránylag művésziesen rakott fészkét valami kis talajmélyedésbe rakja, de csészéjét igen finom szálacskákkal, lágy maghéjakkal, sőt barkapihével is igen puhára béleli. Három-öt tojása 23x17 mm méretű s igen hasonlít a mi erdei pacsirtánk tojásához.

Fogságban tartott fülespacsirták kisebb kalitkában is kedves jószágok, de még inkább a nagy, közös kalitkákban; más madarakkal nemcsak hogy jól megférnek, hanem, úgy látszik, örülnek is azok társaságának. A rabságot évek hosszú során át elbírják.

A havasi fülespacsirta (havasi püsetek, szarvas püsetek) Magyarország ritkább téli vendégei sorába tartozik. Néha éveken át nem mutatkozik, majd imitt-amott föltűnik egy-két darab s igen ritka esztendőben jelentkezik tömegesebben. Főleg az Alföld északkeleti részében szokott gyakrabban és nagyobb számban mutatkozni, így Nyíregyháza vidékén s a Hortobágyon. Nyíregyházáról jelentették ezideig a legnagyobb számban, ahol Nagy László szerint 1922/23 telén át tömegesen lépett föl. Az Alföld déli részén megfigyelték egészen Keveváráig, a magyar Alduna mellett s a szerémi síkságon. A Dunántúlról eddig nem ismeretes, Erdélyben is igen ritka. Nagyritkán már szeptember végén Máramarosban, többnyire azonban október és november folyamán szokott megjelenni s itt marad márciusig, ritkán áprilisban is látható még. Gazdasági jelentősége nem számottevő, de mint kizárólagosan hasznos, gyom és részben rovarirtó madarat a magyar madárvédelmi törvény védelemben részesíti s önkéntes védelemben részesíti azt mindenki, akinek megadatott, hogy gyönyörködni tudjon a természetnek olyan kedves teremtményében, mint aminő a füles pacsirta.

ELSŐ ÖREGCSALÁD: ÉNEKLŐK (OSINES)

TARTALOM

2. család: Billegető-félék (Motacillidae.)