4. család: Csuszka-félék (Sittidae)

A cinegékkel igen közeli rokonságban lévő csuszka-félék sittidaek családjának négy-öt neme közel 70 fajt, illetve alfajt foglal magában Jegyei a következők: a csőr közepes hosszúságú, kúpalakú és hegyes, a csőrorom a legtöbbször egyenes, sokszor felfelé ívelő, töve mindig erősen kiszélesedő. A nyelv keskeny, szaruszerű, széle éles, fogazott, s négy rojtozott sörtében végződik. A rövidcsüdű és igen hosszú ujjú láb hatalmas és hegyes, oldalt összenyomott, erősen hajlott karmokkal van ellátva. A hosszú s feltűnően hegyes szárny tíz elsőrendű evezője között az első igen kicsiny, de azért jól fejlett, a második-negyedik, vagy a harmadik-ötödik evező alkotja a szárny hegyét. A tizenkét tollból álló fark rövid és széles, a tollazat dús és laza.

A csuszkák Közép- és Dél-Amerikában, meg Afrikában nem fordulnak elő, egyébként azonban előfordulnak az összes földrészeken és Madagaszkáron is.

Ha nem is kizárólagosan, de nagy előszeretettel az erdőségekben tartózkodnak s itt a fák törzsén kúsznak fel s alá, másutt pedig meredek sziklafalakon szaladgálnak fel- s lefelé. Aligha túlozunk, amikor a csuszkaféléket a kúszó madarak legtökéletesebbjének tartjuk, mert ebben a tekintetben nemcsak hogy legkevésbbé is elmaradnának a harkályok mögött, de némely tekintetben még felül is múlják azokat, mert lefelé is kitünően kúsznak, sőt fejjel lefelé való helyzetben is olyan biztosan kapaszkodnak a fatörzsön, hogy ebben a helyzetben még a bikk-makkot vagy a mogyorót is fel tudják törni. Erre a bravúros mutatványra csakis a lábujjaik és karmok alkata képesítik őket. A lábujjak ugyanis aránytalanul hosszabbak mint a harkályok lábujjai, tehát jóval nagyobb felületet tudnak átfogni. Erről a nagyméretű átfogásról fogalmat nyujthat az a tény, hogy a középső és a hátsó ujj karmainak a hegye a lábujjak teljes kifeszítése esetén csaknem akkora területet fog át, mint amekkora a madár egész testhossza. Az ujjakon igen nagy, félkörben görbült, tűhegyes karmok vannak, az ujjak alsó oldalán pedig több tapadó szemölcs segíti elő a fatörzseken való biztos mozgást. Ennek a berendezésnek a segítségével kúszás közben aránylag nagy felületre tudnak támaszkodni, mert ez természetesen nagyobbszámú kiálló kéregfölületet, tehát egyúttal nagyobb kapaszkodó fölületet nyujt. A talp tapadó szemölcsei is nyilvánvalóan elősegítik a szilárd megkapaszkodást s az ujjak tövének hártyával való összeköttetése is megakadályozza az ujjak túlságos szétterpesztését, tehát a fogás erejét ez is megnöveli. Minthogy a kúszásra szolgáló berendezés a csuszkánál egészen más, mint a harkályoknál, azért a kúszás módja is nagyon különbözik tőlük. A felfelé való kúszás alkalmával a harkályok erősen a farkukra támaszkodnak, mellük pedig a fatörzstől elálló. Ezzel szemben a csuszka csakis a lábára támaszkodik s farkát körülbelül éppen olyan távolságra tartja a fatörzstől, mint mellét. Hogy a fatörzsön fejjel lefelé is tud kúszni s a fatörzsekhez fejjel lefelé való lengésben megkapaszkodni, csakis lába megfelelő alkotása teszi lehetővé. A hátsó ujj nagy karma igen alkalmas arra, hogy jó messzire fent kapaszkodjék meg, mialatt a középső ujj karma mélyen alant vágódik bele a kéregbe s ezzel megakadályozza a törzs előrebukását. A harkályoknál ugyan két lábujj; előre, kettő meg hátrafelé áll, az utóbbiak azonban külön-külön működnek s a nagyujj inkább oldalt irányul s nem hátrafelé; ezenkívül az előre irányuló ujjak a csuszka hasonló ujjaihoz viszonyítva kurták. Ha már most a harkály fejjel lefelé való helyzetbe akarna helyezkedni, akkor hiányoznék neki az a szilárd támasztó pont, amelyet a csuszka egyenesen hátrafelé irányuló, hosszú hátsó ujjával biztosít magának, s az első ujjak karmai is a törzshöz jóval közelebbre vágódnának bele a fakéregbe, semhogy a madár ebben a testhelyzetben nagyobb megerőltetés nélkül sokáig ki tudna tartani, nemhogy még könnyedén mozogni is tudna.

Tudomásunk szerint a családhoz tartozó valamennyi faj kóborló madár, amely a költésidő kivételével kis területen ide-oda kószál, egészben véve azonban évről-évre kitart ugyanazon a területen. Ahol öreg fákon vagy esetleg sziklafalakon elegendő táplálékot találnak, ott szinte biztosra vehető az előfordulásuk, mert a hegységekben is elég magasra fölmennek.

Az Ausztráliában és Új-Guineában élő Neositta Hellm.-nem fajai szabadban álló, felül nyilt fészket építenek, amely – Hartert szerint „csodálatosan alkalmazkodik az ágakhoz”.

A csuszka (Sitta europaea caesia Wolf.)

Csuszka Hossza 14 cm. Lomberdők odvaiban fészkel, az odu nyílását sárral néha szűkebbre tapasztja. Télen bejön a kertekbe.

A fejjel közel egyforma hosszú, egyenes csőr és csapott végű farok jellemzik a család legjellegzetesebb nemét, a csuszka- (Sitta L.) nemet, 23 faja van s ezek részben több alfajra tagozódnak. Ránk nézve legfontosabb a csuszka, amely a jelenleg dívó felfogás szerint a Linné által eredetileg leírt északi csuszka, Sitta europaea L. alfaja.

A csuszka háta kékesszürke, alsó teste pedig élénk okkersárga; szemsávja fekete s a szemen túl a fej és a nyak oldalára is kiterjed. Az áll és a torok fehér. A hasi tollak, továbbá az alsó farkfedők gesztenyebarnák, az evezőtollak barnás-fekete-szürkék, világos szegéssel, az elsőknek a töve is fehér.

A középső farktollak hamuszürkés kékek, a többiek feketék, csak hegyük hamukék, a legszélsőkön a szürke hegy alatt a toll külső zászlóján fehér mező, a belső zászlón pedig nagy, négyszögletű fehér folt van. A szem dióbarna, a csőr felül szarubarna, alul ólomszürke, a láb sárgás szaruszínű.

A Linné által eredetileg leírt északi csuszka (Sitta europaea L.) rendszerint valamivel nagyobb, felső teste kékesszürke, alsó része piszkosfehér, combjának oldalai és alsó farkfedőjének mustrázata rozsdavörös. Ez az alfaj Skandináviában, Észak-Oroszországban és Dániában honos, Finn-, Lett-, Észt- és Lengyelországban a lengyel csuszka (Sitta europaea Homeyeri Hart.) nevű alfaj fordul elő, amely már Magyarországon is előkerült. Az eddig tárgyalt két alak között áll, amennyiben ennek alsó teste nem annyira fehér, vagy élénk okkersárga, hanem inkább tejfehér, vagy elmosódott okkersárga színű.

Az Angliában honos angol csuszka (Sitta europaea britannica Hart.) szintén külön alfajt alkot, de a Szibériában, a Kaukázusban, Kis-Ázsiában s Ázsiának egyéb részében egész Kínáig és Japánig élő csuszkák is jellegzetes alfajokat alkotnak.

A csuszka sohasem él nagyobb társaságban, hanem többnyire párosan; legfeljebb egynéhány család verődik együvé. Főleg a vegyes állományú, magastörzsű, de aljnövényzettel is bővelkedő erdőket szereti. Az emberektől nem fél, a kapuk előtt álló fákon, avagy a városok járdáit szegélyező fákon éppen olyan közönséges, mint az elhagyatott erdőkben. Ősszel azonban őt is elfogja a vonulási ösztön s ilyenkor kóborlásait nagyobb területre is kiterjeszti. Minden körülmények között a fákhoz tartja magát s csak kivételes szükségből szánja rá magát arra, hogy fátlan térséget átrepüljön.

A csuszka rovarpusztítása révén igen hasznos lehet. Érdekes esetet említ Sziemusszova-Pietruskij. 1834-ben Galíciának Sambor és Stríj kerületeiben nagy károkat okoztak a cincérek. Erre aztán ennek az évnek a nyarán hihetetlen mennyiségben jelentek meg a csuszkák, annyira, hogy az erdők és a kertek csak úgy hemzsegtek tőlük s sokszor még a lakásokba is berepültek. Északról dél felé húzódtak, rendesen a legjobban megtámadott erdőkbe, ahol majdnem mindenik fán három-négy csuszkát is lehetett látni. Az álcákhoz és bábokhoz csak alkalmilag juthattak, de a fejlett rovarokat milliószámra pusztították. Négyhónapi ottmaradás után, október végén lassanként tovaszéledtek.

A harkály módjára való ácsoláshoz gyönge a csuszka csőre; nem is tud odvakat vágni a fába, de jól le tudja hántani a fa kérgét. A csuszka könnyen megfogható mesterséges fészekodvakban. Szabadsága elvesztésébe aránylag könnyen beletörődik, minden vonakodás nélkül elfogadja a számára kitett élelmet, nem igényes és a kalitkában is megmarad éppen olyan kedves és vonzó madárnak, mint a szabadban. Más madarakkal is igen jól megfér. Amelyek nincsenek ínyére, azokkal nem törődik; azokkal, amelyek társaságát a szabadban is keresi, igen jó barátságot tart. Egyesíti tehát magában a kalitkamadár minden jó tulajdonságát s ezért méltán kiérdemli gazdája jóindulatát. Csak örökös nyugtalanságával és munkakedvével okozhat neki olykor kellemetlenséget.

A csuszka, népies nevén „kurtakalapács, höcs, höcsök, köcsögmadár, hujángató madár, ponc, fargita, sáros tapasz, kéregszűcs, kurta favágó, kék külü, kurta kopács, kéregszutyóka” stb. Magyarországon gyakori madár, amely nem válogat hegy és síkvidék között, hanem megtelepszik mindenütt, ahol ligetet, vagy erdőt talál. Természetes dolog, hogy ilyen igénye mellett jóval gyakoribb az erdőségekben bővelkedő dombos és hegyvidéken, mint az Alföldön. A terület tengerszín feletti magassága nem nagyon befolyásolja. A Negoi hegycsúcson fölhatol az 1500 méteres régióba, az Észak-Kárpátokban 1000 méter magasságban is fészkel még, de viszont a budai hegyvidéken már 100–150 méter magasságban is megtelepszik. Előfordul a Horvát-Magyar Tengerparttól kezdve a Karszton át a Tátráig, másrészt Kőszegtől Csikszeredáig mindenütt, ahol megfelelő faállomány biztosítja

megélhetését és szaporodását. Télen át részben lehúzódik a magasabb hegyvidékről az Alföldre, többnyire cinegék és fakúszók társaságában.

Gazdasági jelentőségére nézve feltétlenül hasznos madár s mint ilyent, a magyar madárvédelmi törvény is védelem alá helyezi. Csiki Ernő több csuszka gyomortartalmát vizsgálta meg s azokban káros rovarokon kívül legfeljebb kavicsszemeket és más közömbös tárgyakat talált. Természetesen ez a vizsgálat nem azt jelenti, hogy állandóan és mindig csak rovarokkal táplálkozik, mert hiszen a közvetlen megfigyelés alapján jól ismerjük úgynevezett éléstárait, amelyekben főleg növényi termékeket (makkot, mogyorót, gubacsot stb.) gyüjtöget. Egyik-másik vén tölgynek a törzse spékelve van ezekkel s az aljában néha kosárszámra található ezek héja. Ezeknek a termékeknek a fogyasztásával nem okoz kárt, mert a gubacsot is a benne található gubacsdarazsak álcái miatt szokta kikopácsolni. Mindenképpen megérdemli a védelmet, amelyben annál is inkább részesíthető, mert télen át szívesen rájár az etetőkre s ugyancsak szívesen beletelepszik a mesterséges fészekodvakba is. Érdemes is vele foglalkozni, mert a magyar madárgyűrűzési eredmények szerint szívósan megmarad azon a területen, ahol télen át etetik. Az egyik télen az etetőnél elfogott és meggyűrűzött csuszkák a következő télen ugyanott kerültek kézre az etetőn, sőt az etető mellett elhelyezett mesterséges fészekoduban költöttek is, amint azt dr. Mauks Károly állapította meg az algyógyi szanatórium parkjában.

A szirti csuszka (Sitta neumayeri Michah.)

Az európai faj ok között különleges életmódja miatt a szirti csuszkát (Sitta neumayeri Michah.) külön tárgyalás illeti meg Háti oldala barnán futtatott hamuszürke. Fekete szemsávja egészen a dolmányig terjed. Alsó teste piszkosfehér, hasi tollai az alsó farkfedőkkel egyetemben rozsdavörösek, egyébként olyan, mint a mi csuszkánk, csakhogy valamivel nagyobb.

A szirti csuszka Európa délkeleti vidékein honos. Amikor a madárkedvelő ezeknek az országoknak a silány utain vándorol s órákon keresztül se nem lát, se nem hall madarat s közben töpreng azon a rettenetes madárszegénységen, akkor néha sikoltozó kacaj rázza fel álmodozásából. Ez a kacaj majd valami sziklafal felől, majd az egyik sziklatömbről cseng felénk, ismétlődése tekintetünket a szirti csuszkára, a zajongás okozójára tereli, amelyet hangjáról azonnal megkülönböztethetünk többi rokonától. Ez a csuszka csaknem kizárólagosan a sziklákon tanyázik s Dalmáciában előszeretettel tartózkodik a régi, a valencei uralom idejéből fenmaradt várromokon, amelyek lőrésein folytonosan át- meg átbujkál. Szokatlanul gyorsan mozog, a vízszintes sziklapárkányokon éppen olyan biztonsággal kúszik, mint a függőleges falakon, fejét fel- avagy lefelé irányítva, mintha mágnes tartaná. Amikor rászáll valamelyik sziklára, sokszor fejjel lefelé is akaszkodik rája.

Más tekintetben is hasonlít a csuszkához, éppen olyan élénk, nyugtalan, kíváncsi, ezért könnyen megfogható, hamarosan megszelídül s legott elfogadja a neki nyujtott táplálékot.

A szirti vagy kövicsuszka magyarországi előfordulása mindig többé-kevésbbé bizonytalan volt. Chernal nem is vette föl a magyar madarak közé, úgyszintén dr. Madarász sem. Keller osztrák ornithológus szerint 1887 szept. havában előfordult volna Zengg vidékén. Ezt az adatot jelenleg azonban a magyar madártani kutatás nem tudja ellenőrizni s így ezt a fajt a magyar madarak névsorából törölni kell. Hartert a „Palearktikus madárvilág” című, monumentális művében fölemlíti, hogy Horvátországban előfordul, de a „Pótlások”-ban Reiser levele alapján ezt az állítását visszavonja.