2. Őszapó (Aegithalus Herm.)

Őszapó (

Őszapó (Aegithalus caudatus).

Az őszapó (Aegithalus vagy Acredula) ismertetőjegyei: rövid, zömök törzs, igen rövid és boltozatos, elől kihegyesedő csőr, gyenge láb, igen hosszú, erősen lépcsőzetes a közepén kivágott farok, középhosszú szárny, amelyben az első evező akkora, vagy majdnem akkora, mint a másodiknak a fele, viszont a negyedik, ötödik és hatodik a leghosszabbak. Az ivarok színezete nagyjában egyezik, a fiataloké némileg eltérő. Az ebbe a nemzetségbe tartozó 15 faj Európában, Ázsiában, Amerika északi és középső részében honos.

Miként a barátcinege-, úgy az őszapó-fajt is az újabb vizsgálatok alapján rengeteg alfajra aprózták. Hartert a caudatus törzsfaj 14 alfaját írja le Európából, amelyekhez még ázsiai alakok is csatlakoznak. Az alábbiakban a következő fontosabb alakokat ismertetjük.

Az északi őszapó (Aegithalus caudatus L.)

A fej felsőrésze és egész hasi fele fehér, lágyéktája halvány, borvörös futtatással, háti fele fekete, válla borvörös. A harmadrendű evezők külső zászlaján széles, fehér szegés, a két külső kormánytoll külső zászlaja és hegye szintén fehér. Hossza 14.6, szárnyhossza 6.5–6.8, farka 8.8–10.4 cm. A tojó többnyire rövidebb szárnya által különbözik a hímtől. A fiókák fejoldala, háta és szárnya fénytelen fekete, a fejtető és hasi oldal fehér. A szem sötétbarna, a szemkör az öreg madaraknál sárga, a fiókáknál világosvörös, a csőr és láb fekete.

Az európai őszapó (Aegithalus caudatus europaeus Herm.)

Nagyon hasonlít az előbbihez, de tollazata kevésbbé dús - a fej oldalán a szem csőrfelé eső szélétől vagy csak a hátsó szélétől kezdődő keskenyebb vagy szélesebb, fekete vagy barna sávja van, míg az előbbinél a fej oldalai tiszta fehérek. Begyén elmosódott, barna foltokból alakult nyakörv.

Előfordul Közép-Európa déli felén, de nyugat felé elterjedésének vonala észak felé fordul, úgyhogy Hollandiában és Belgiumban is ez a faj honos.

Az angol őszapó (Aegithalus caudatus roseus Blyth.)

Az előbbitől szárnyméreteiben különbözik, mely csak 58–66 milliméter hosszú, a pofasávja jóval szélesebb s a begyen mindig határozott örv látható. A szemkör mindig narancsszínű, a lágyéktáj élénkebb vörös.

Valamennyi cinegefaj közül az őszapó szelídül meg a legjobban s ezáltal is, meg egyéb viselkedése következtében is, a legkellemesebb szobamadár a cinegék között. Az egyes párocskák – mert csak párban maradnak meg – mindig úgy alszanak, hogy szorosan egymás mellé bújnak s egyik a másikat szárnya felével szinte betakarja. A csoportnak olyan a látszatja, mintha tollgombolyag volna, ami nagyon furcsán fest, különösen amikor hosszú farkuk a toll-labda ellentétes oldalára kerül. Végtelenül gyöngédek egymáshoz, ami csak fokozza azt a rokonszenvet, amellyel ápolójuk különben is viseltetik velük szemben.

Az őszapó (dorongos őszapó, farkoscinke, hosszú farkú cinke, dorongfarkú cinke, rudascinke) Magyarországon elég gyakori madár, ha nem is fordul elő minden területen egyforma számban. Inkább az alacsonyabb vidékeken tartózkodik s nem hatol föl oly magasra a hegyvidéken, mint pl. a széncinege. Állandó és kóborló, valószínűleg téli vendég is, mert az eddigi vizsgálatok szerint még nem egészen bizonyos, hogy a nálunk előforduló két alfaj közül melyik a fészkelő. Előfordul ugyanis Magyarországon úgy az északi őszapó (Aegithalus caudatus L.), mint az európai őszapó (Aegithalus caudatus europaeus Herm.) Emlékezhetünk rá, hogy az előbbi feje tiszta fehér, az utóbbinál a szemtől kezdődő fekete sáv húzódik a nyak, illetőleg törzs felé. Ezt az utóbbit dr. Madarász Gyula mint csíkosfejű őszapót (Aegithalus caudatus roseus Blyth.) vezette be a magyar madárfaunába s „Fauna Regni Hungariae” című munkámban magam is elfogadtam ezt a meghatározását. A csíkosfejű névvel igaza volt dr. Madarásznak, de ez nem a „roseus” alfaj, hanem az europaeus s ezt először Chernel István állapította meg. Szerinte nálunk csak az északi és az európai őszapó fordul elő. Az északi és az európai alfaj elterjedési viszonyai Európában még nincsenek tökéletesen tisztázva. Nem is mondom, hogy Magyarországon melyik alfaj az uralkodó, az igazán idevalósi. Valószínű, hogy az európai a fészkelő, míg az északi mint téli vendég jut ide északibb hazájából. Erre nézve még további vizsgálatok szükségesek.

A nálunk honos őszapó elég gyakori fészkelő, de főleg csak az alacsonyabb vidékeken. Fészkel az Alföldön, a Dunántúlon és Erdélyben, úgyszintén Felső-Magyarországon, ahol Ertl G. 675 méter magasságban találta fészkelve a liptómegyei Szentpéteren. Dr. Lovassy S. Gömörben és Zólyomban találta, Cerva Csepelszigeten. A magas hegyvidéken eddigelé nem mutatkozott mint fészkelő.

Gazdasági jelentőségét tekintve nincs kétség, föltétlenül hasznos madár s mint ilyent a magyar madárvédelmi törvény is védelme alá helyezi. Meg kell azonban említeni, hogy a gazdasági jelentőségét tisztázó első, pozitív vizsgálatokat magyar tudósnak, Csiki Ernőnek köszöni a tudomány. 57 őszapónak a gyomortartalmát elemezte s vizsgálatai során arra az eredményre jutott, hogy az őszapó rengeteg káros rovart pusztít. A gyomortartalmukban különösen sok volt a Dorytomus melanophthamus nevű, káros ormányos bogár. Ezenkívül volt bennük sok földi bolha, hangya, hernyó és jelentékeny mennyiségben az Idiocercus scurra nevű káros kabóca.

Az őszapó életmódjára vonatkozólag a tudomány még egy igen érdekes és fontos megfigyelést köszönhet a magyarok kutató munkájának. A fészekaljban található tojások száma normálisan 7–10, néha azonban 17-ig is emelkedik. A külföldi kutatók nem gondoltak arra, hogy a 17-es fészekalj nem származhatik egyetlen egy pártól, hanem bizonyára két pár rakta le a tojásait ugyanabba a közös fészekbe. Cerva Frigyes erre vonatkozólag érdekes és becses megfigyelést közölt, amely teljes összhangban van az őszapó természetrajzával s csak azon kell csodálkozni, hogy mindezideig a külföldi kutatás nem vett tudomást róla, holott dr. Madarász Gyula könyvében német nyelven is közölte.