Sarkantyús sármány (Calcarius Bechst)

E nemhez csak három faj tartozik, melyek az Ó- és Újvilág legészakibb vidékein fordulnak elő. Jegyeik: aránylag kis csőr; járásra való erős lábukon gyengén hajlott karmok vannak; a hátsó ujj karma sarkantyúszerűen megnyúlt s vagy olyan hosszú, mint maga a hátsó ujj, vagy még hosszabb. Szárnyuk hegyes, evezőik közül az első három a leghosszabb; farkuk rövid, kivágott végű, tollazatuk igen dús. Szájpadlásukon csontos bütyök van, mely az alsó káva megfelelő mélyedésébe illik bele.

A sarkantyús sármány (Calcarius lapponicus L.)

[Régi neve: Plectrophanes.]

Sarkantyús sármány (

Sarkantyús sármány (Calcarius lapponicus L.).

Hosszú sarkantyúja miatt, mely a pacsirtánál is megvan, pacsirtasármánynak, hazájáról pedig lappföldi sármánynak is szokták nevezni. Feje, álla, torka és begye fekete. Széles szem- és halántéksávja rozsdásfehéres; nyakatöve és tarkója egyetlen nagy foltot alkotva, fahéjvörös; háti oldalának többi része rozsdabarna, fekete szárfoltokkal; a nyak oldalai és hasi oldala fehérek, utóbbit az oldalakon fekete szárfoltok díszítik, melyek a mell oldalain összefüggő foltot alkotnak; evezőtollai feketebarnák, keskeny, fakóbarna szegéllyel; a harmadrendű evezők és fedőtollaik külső szegélyezése széles, rozsdavörös csík, míg a felső szárnyfedők fakó szegélye a leghosszabb fedőkön világosabb és jó széles, miáltal a szárnyon összefüggő keresztsáv keletkezik. A farktollak feketék, fakó szegéllyel a külső zászlón; a két szélső farktoll külső zászlója a tövén fehér, míg belső zászlóján a toll vége felé van nagyobb, fehér folt; a következő farktollak hegyén szintén fehér folt van. Szeme sötétbarna, csőre szalmasárga, hegyén fekete, ormán kékesfekete. Lába kékesszürke.

A sarkantyús sármány a tundrák gyermeke, ezért elterjedési köre úgy az Ó-, mint az Újvilág északi részére szorítkozik. Innen vándorol le télen át délfelé annyira, amennyire éppen rászorítja az idő; Közép-Európa északibb részeibe is már ritkán szokott ellátogatni, míg ennél délebbre legföljebb csak véletlenül kalandozik el és mihelyt csak teheti, rögtön visszatér északi zord hazájába. Magyarországon még nem észlelték, bár lehet, hogy ide is eljutott, de lőtt példány még nem akadt belőle.

Viselkedését tekintve, mintegy átmenetet alkot a pacsirta és a sármány között. Sármányra emlékeztet, mikor ül vagy ha valamely kövön vagy himbáló ágon pihen; mihelyt azonban futni kezd vagy fölrepül, akkor már a pacsirtához is nagyon hasonlít. Minthogy a sarkantyús sármány késő ősszel szívesen csatlakozik a pacsirtáshoz, ezekkel együtt sokszor nagy mennyiségben fogják, így különösen Kínában, ahol időnként tömegesen hozzák piacra.

A hósármány (Passerina nivalis L.)

Az előbbi fajnál említett szájpadlásbütyök ennél hiányzik. A felső káva élei a csőr töve közelében élesen lehajlanak s az alsó káva ennek megfelelően alakult. Aránylag hosszú és hegyes szárnyában az első evező a leghosszabb. Farka erősen ki van vágva. Hátsó karma valamivel rövidebb és hajlottabb, mint a sarkantyús sármányé. A hósármány nyáron hófehér, csak dolmánya, válla, elsőrendű evezőtollai és négy középső farktolla feketék, de a hát- és válltollak hegyén keskeny, fehér szegély van s az elsőrendű evezőtollak töve szintén fehér. Télen azonban feje teteje, feje hátsórésze, valamint fületájéka rozsdás fahéjbarna; dolmánya és válla fekete, minden toll hegyén fahéjbarna szegéllyel; a begyén keresztülhúzódó, széles sáv és az oldala rozsdássárga. Szélső farktollainak hegyét egy-egy kis fekete folt díszíti. A tojókon télen még inkább uralkodik az élénk fahéjbarna szín, mint a hímeken; a felső szárnyfedők rozsdabarnák, meglehetős széles, fehér szegéllyel s a farktollakon lévő fekete folt jóval nagyobb. Szeme sötétbarna, csőre nyáron fekete, télen narancssárga, lába fekete.

A hósármány- (Passerina Vieill., Plectrophanes, Plectrophenax) nemzetséghez az itt leírt fajon kívül még egy másik faj is tartozik, mely főleg Alaszkán s a Behring tengeri szigeteken fordul elő. Van közöttük néhány alfaj is.

Hazája körülbelül ugyanott van, ahol az előbbi fajé. Előfordulásuk azonban sokkal nagyobb területre terjed ki, mint a sarkantyús sármányé. A Lofoti-szigeteken a hósármány óriási tömegekben fordul elő. Itten aztán konyhacélra nagy mennyiségben fogják. Pecsenyéje kitünő, csak egyesek ízlése szerint talán túlzsíros.

Kevés madár van, mely olyan óriási seregekben vándorolna, mint a hósármány. Közép-Európába is majdnem minden télen ellátogat, de csak ritkán jelenik meg oly tömegekben, mint az északi országokban. Oroszországban „hópelyhek”-nek (sznyezsinka) is nevezik őket s ez igazán találó név rájuk; valóban úgy kavarognak le a levegőből, mint amikor nagy pelyhekben havazik s így lepik aztán el az utakat, mezőket. Erős havazás idején az utak mentét keresik föl, sőt a városokba is ellátogatnak.

A hím éneke egyszerűbb csicsergés, mely a mezei pacsirta dalához hasonlít, de vannak benne egyes, majdnem fülsértőnek nevezhető részek is. Fészkelőhelyük közelében vagy a havon vagy valami kövön ülve szoktak énekelni. Kalitkában tartva, nem sokáig marad életben.

A hósármány Magyarországon is előforduló téli vendég. Nem minden esztendőben látogat el hozzánk, de ha megjön, akkor többnyire nagyobb csapatokban. Egyik legkedvesebb területe a Hortobágy, ahol majdnem minden esztendőben megjelenik. Általában hazánk északkeleti vidékei azok, ahol a leggyakoribb, mert az északi hazájából való beözönlésekor itt találja az első megfelelő táplálkozási területeket s ott aztán meg is marad. Ritkán vetődik el a Dunántúlra, még ritkábban Dél-Magyarországra. Mint kimondott ritkaságot persze előszeretettel lelövik ezeket a kedves északi vendégeket, amelyek nálunk azonban csak hasznos munkát végeznek azzal, hogy mindenütt, amerre járnak, tömérdek gyommagot fogyasztanak. A magyar madárvédelmi törvény éppen ezért a védendő madarak közé vette föl a hósármányt; fogása, lelövése tehát tilos.