Constantinus

– 1. C. Flavius Valerius Aurelis Claudius, a Nagy melléknévvel, Constantinus Chlorus Caesar és neje Helena fia, szül. Naissusban Moesiában, Kr. e. 274 febr. 27. vagy 28-ikán. Katonának nevelték és korai ifjuságától kezdve a táborban töltötte napjait. Miután Diocletianus császár C. atyját Caesar rangjára emelte (292), a fiatal C. a császár majd Galerius Augustus udvarában nevelkedett, a kit a perzsákkal viselt háborúba is követett. Galerius azonban, Const. Chlorus versenytársa, őt sem kedvelte, sőt életére tört. E miatt Const. Chlorus Diocletianus leköszönése után fiát sürgősen magához rendelte Britanniába, mire C. atyja oldalán a pictusok ellen küzdött. Zos. 2, 8. Midőn C. Chlorus e hadjáraton 306 julius 25-én elhalt, katonái fiát Caesar néven utódává kiáltották ki (Eum. pan. 8, 4), mely híres Galerius is elismerte Caesarnak. C. ezzel egyelőre beérte. Első éveiben számos véres harczot folytatott a barbarok ellen; legyőzte a frankokat és alamannusokat a Rajna mellékén, melyen (ő először!) Köln és Deutz között állandó kőhidat építtetett és Triert választá székvárosául, melyet falakkal megerősített és sokféleképen diszített. Eutr. 10, 3. Midőn az agg Maximianus Augustus és ennek fia Maxentius, kit a mellőztetésük miatt duzzogó rómaiak császárrá kikiáltottak, a Kelet urával, Galeriusszal elkeseredett háborúba elegyedtek, az óvatos Const. semleges álláspontra helyezkedett ugyan, mindamellett éber szemmel kisérte a dolgok fejlődését, hogy azokat hasznára fordíthassa. Aur. Vict. Caes. 40. epit. 58. Zos. 2, 9. A Diocletianus parancsára Charnuntumban összeült fejedelmi kongresszus (307) lemondására kényszerítette Maximianust, fiát kizárta az uralomból, Maximianus helyébe Liciniust léptette, C.-t pedig az Augustus rangjára emelte. Csakhogy az agg Maximianus nem tudott megnyugodni sorsában. Galliába ment C.-nak udvarába, kinek kegyét hajhászta és ki leányát Faustát csakugyan eljegyezte (307 végén). Sőt C. a kormányzás egy részét átengedte neki, de Maximianus ezt keveselte és veje ellen összeesküvést szővén, a lefoglalt állami pénztárral Massilába szökött. C. nyomon követte s ott megadásra kényszerítette apósát, kit utóbb (310.) vagy megöletett vagy öngyilkosság elkövetésére kényszerített. Eutrop. 10, 3. Aurel. Vict. Caes. 40. 310 jun. 27-ikén C. nagy diadalt ült a szövetkezett alamannusok, bructerusok és cheruscusok fölött, miért is a Germanicus czímet vette fel. A 311–12. évet Trierben töltötte. Galerius elhunyta után (311 máj. 15.) rettenetes versengés támadt a hatalomért, melyre C-on kívül Licinius, Maximinus és Maxentius is pályázott. A támadást C. kezdte. Ügyesen átkelvén az Alpeseken, Felső Italiában termett, hol sógorát Maxentiust Taurinum (Torino) mellett legyőzte és Veronát megszállotta. Eumen. pan. 8, 16. Eutr. 10, 3. 342 oct. 28-án pedig a Róma közelében levő Milvius hidnál egy Saxa rubra nevű sziklás helyen ütközött meg Maxentiusszal, ki ezúttal is a rövidebbet húzta és futás közben a Tiberis hullámaiban lelte halálát. Euseb. vita Const. 1. Lact. de mort. pers. 43 sk. panegyr. 6. 7. A rómaiak kitörő örömmel üdvözölték C.-t és a legnagyobb kitüntetésekben részesítették (313). A keresztények, kikkel szemben C. napról-napra barátságosabb lábra helyezkedett (l. alább), szintén örültek C. diadalának. C. ezóta a Nyugat urának tekinthette magát és ámbár az egész birodalom fölötti uralom után áhítozott, kardját rövid ideig pihentette és Liciniusszal a mediolanumi találkozás alkalmával egyességre lépett. Licinius erre nőül vette C. hugát Constantiát. Mialatt C. most uralmát a nyugati tartományokban megszilárdította, Licinius a harmadik Augustus, Maximinius ellen fordítá fegyvereit, kit Byzantium és Adrianopolis között 313 aprilis 30-án megfutamított. Miután a trónvesztett Maximinus Tarsuisban meghalt, Licinius annak gyermekeit és összes rokonait megölette és most már C. és közötte került a dolog döntő küzdésre. Holmi ürügy alatt a sógorok 314 őszén egymás ellen háborút indítottak, melynek folyamában (oct. 8) Licinius és hadserege a Nyugat urától és legióitól Cibalis (ma Vinkovcze a Száva mentén) mellett, később pedig Mardiánál (Thraciában) vereséget szenvedett, mire a legyőzött Noricum, Pannonia, Dalmata, Dacia és Illyricum provinciákat és Görögországot C.-nak volt kénytelen átengedni. Eutr. 10, 5. Zos. 2, 18 sk. Alig hogy a győző Rómán át Galliába visszatért, máris vissza kellett sietnie keletre, a hol az Illyricumba és Daciába betört gótokkal mérte össze fegyvereit és azután újra Licinius ellen indított háborút. Most is C.-nak mosolygott a szerencse, a mennyiben Liciniust 323-ban Adrianopolisnál legyőzte, míg fia Crispus Chrysopolisnál (Scutari) tengeren ült diadalt Licinius hajóhadán (324 szept.). Constantinus húga Cosntantia könyörgésére megkímélte ugyan Licinius élett, ámde szavát csakhamar megszegvén, sógorát és annak fiát 325-ben megölette. Diadalát egyébiránt más, saját családjában elkövetett gyilkosságokkal is beszennyezte, melyeknek indokait homály borítja. 326-ban legidősebb fiát Crispust, a nép bálványát, ölette meg Pólában. Vajjon féltékenységből, avagy Fausta császárné, Crispus mostohaanyjának unszolására, bizonytalan. Miután 11 éves unokaöcscsét Liciniust is megölette, bűnös nejét Faustát fürdőben fullasztotta meg. Azt mondják, hogy C. agg anyja Szent Helena leplezte le előtte Fausta gonoszságait. Ezóta a család és a birodalom jövője Fausta három fián nyugodott. – A mi már most C. belső uralkodását illeti, az nagyjában a Diocletianus által kijelölt nyomon haladt és intézkedései nagyon is hasonlítanak a Diocletianuséihez. A hagyományban és a forrásokban olyannyira összeforrasztvák e két császár rendeletei, hogy ma már nem lehet azokat egymástól elválasztani. Mindamellett egyik másik pontban C. mégis külön úton haladt. Első sorban új fő- és székvárost emelt ki a maga és a birodalom számára, a Kelet és Nyugat határán fekvő régi Byzantiumot, melyet 328 óta gyönyörü épületekkel, palotákkal és templomokkal diszített, számos, máshonnan elhozott műkincsekkel ékesített és odacsalogatott vagy odarendelt nagyokkal, hivatalnokokkal és katonákkal megnépesített. A kereskedelmi tekintetben pompás előnyöket nyujtó új székvárosból könnyebben lehetett az éjszaki és keleti határokat szemmel tartani, mint a határoktól távoleső, különben is hanyatló félben levő Rómából. 326 november 26-án tették le az új városrész alapkövét és már 330 május 11-én ülte meg az udvar keleti pompával a felavatás ünnepét. A császári udvarnak Diocletianus által életbe léptetett szigorú szertartás-szabályain és pazar fényén C. nem változtatott és a kormányzást is meghagyta a Diocletianustól létesített hivatalnoki kar kezében, melynek főbb tagjai valának: a birodalmi kanczellár, az igazságügyi miniszter, a birodalmi pénztár kezelője (ki 340 óta a comes sacrarum largitionum czímet viselte), a császári magánvagyon és uradalmak kincstárnoka (kit eleintén comes rei privatae principisnek, 340 óta pedig comes largitionum privatarumnak hívtak), a főkamarás, a négy (utóbb még több) praefectus praetorio. Az államtanács (consistorium) is megmaradt, mely a legfőbb polgári, katonai és udvari méltóságokból alakult. A kanczellár a négy főiroda (scrinia) segélyével igazgatta a birodalmat, mely közigazgatási tekintetben Diocletianus óta négy praefecturára volt felosztva: Oriens, Illyricum, Italia és Gallia (l. bővebben Diocletianus alatt). A praefecturák élén, melyek C. idejében 14 dioecesisre és 120 tartományra oszoltak, a 4 praefectus praetoriót találjuk, a dioecesisek élén a vicariusokat (kik Diocletianus óta rangban és tekintélyben emelkedtek és a praefectusokat ellenőrízték). A vicariusok ellenőrzésére Const. gyakran comeseket alkalmazott, vagyis bizalmi férfiakat, kiket a saját környezetéből szemelt ki e czélra. E főtisztviselőktől függött azután a rangban és czímben nagyon is tarka-barka tömeg a tisztviselőknek, a hierarchikus alapon szervezett hivatalnoki testület (bureaucratia), melyben C. monarchiájának egyik főtámaszát látta. Egyrészt dédelgette a tisztviselőket, de másrészt lehetőleg ellenőrizte őket, zsarolásaikat pedig megakadályozta. Az egyes tartományok évi gyüléseit (concilia) C. nem bántotta; ezentúl is hozhattak határozatokat és kérvényezési jogukat is gyakorolhatták, a miben a helytartó sem akadályozhatta meg őket. Sok bajjal járt a pénz és az adóügy rendezése. Hogy az állam azokat a roppant költségeket fedezhesse, melyeket a hivatalnokok és a hadsereg fentartása, Konstantinápoly kiépítése stb. okoztak, sok és pontosan beszolgáltatott adóra volt szüksége. Az adó behajtására tehát a fiscus könyörtelen szigorral járt el és a városi decuriókat, a községi előljárókat, a czéhek főnökeit stb. tette az adóért felelősekké. Ő rájuk bízta az adó kivetését, de tőlük követelte annak pontos beszedését és beszolgáltatását is. C. uralkodásának elején nem pénzben, hanem terményekben kellett adót fizetni, míg a tisztviselők meg a katonák szintén terményekben kapták meg fizetésüket. Később azonban, midőn az állam már jobb pénzzel rendelkezett, pénzben követelte az adót. Az adótisztviselők kapzsiságát és megvesztegethetőségét a császári kormány igyekezett ugyan megakadályozni, de ebbeli igyekezete meddőnek bizonyult. Hogy a birák is részrehajlóan jártak el, azt a 325-ben kelt rendeletből látjuk, melyben a császár a polgárokat egyenesen felhívja, hogy az igazságtalan birákat és tisztviselőket bevádolják, sőt jutalmat igér a vádlónak. Látjuk, hogy nem C. jóakaratán mult, ha a bureaucratia feladatának nem felelt meg. A hadseregben is több nevezetes változás történt. A régi római praetorianus-gárdát, mely 312-ben Maxentiust segítette, C. még abban az évben feloszlatta; helyette azonban a székváros és udvar őrizetére új gárda-csapatokat (scholae palatinae és domestici) alkotott. Maga a rendes hadsereg 1. a Palatini, 2. a Comitatenses és 3. a Riparienses vagy Limitanei hadtestére oszlott. A Palatinusok a császár és főváros közelében állomásoztak, míg a Comitatenses a praefecturák és a tartományok főhelyein szolgáltak. A határok megvédésével nem többé a rendes hadsereg, hanem egészen külön csapatok, a Riparienses, valának megbízva, vagyis a határon levő állami birtokon letelepített és örökös birtokjoggal felruházott határőrzők és azok fiai. A rendes hadsereg élén a két magister militum állott, a határvidéken pedig duces nevet viselő tábornokok vezényeltek. A hajóhadat, különösen a Rajnán és a Dunán elhelyezett flottát, szaporították. A sorozás alól csakis a vagyonosabb földbirtokosok voltak kivéve; de ezeket csak azért kimélték, hogy kötelességüknek, az adó előteremtésének eleget tehessenek. Barbár (kül. frank) elemeket nagy számmal találunk nemcsak a segédhadakban (auxilia) avagy a galliai «Laeti» és dunamelléki «Gentiles» csapataiban, hanem a rendes hadseregben is. Belépésükkor ezek a barbárok polgárjogot kaptak. A katonák és veteranusok fiait (mihelyt 18. évüket elérték) azonnal besorozták. Vajjon mennyire rugott a hadsereg létszáma, bizonytalan. A Notitia Dignitatumban Constantinus alatt 175 legióról hallunk; de ezek aligha állottak már 6000 főből. Hogy a katonai lázadásoknak elejét vegyék és az együvé tartozás érzetéből fakadó dölyföt és fegyelmetlen szellemet a legiókban megtörjék, minden egyes hadtestet sok apró csapatra bontottak és szerteszélylyel helyezték el őket a birodalomban. – Külső háborúk nem igen zavarták C. későbbi uralmát. 332. és 334. a gótokra mért nagyobb csapást; másrészt azonban sok ezer barbárt (kül. vandalt) telepített be saját kérelmükre a birodalomba. A tudományt és művészetet támogatta; Berytusban jogi főiskolát alapított, tudósokat (kül. rhetorokat) kitüntetett stb. Az ipar emelése czéljából több rendbeli iparágat felmentett az adó alól; a tartományokban jó országutakról gondoskodott stb. – Meg kell még említeni C. viszonyát a keresztény egyházhoz. Már atyja is pogány létére türelemmel viseltetett a keresztény tan követői iránt és lehetőleg enyhítette tartományaiban a Diocletianus által elrendelt kegyetlen üldözést. C. vallási tekintetben színtelen, közömbös ember volt, de mert a pogány államvallás felbomlásáról meggyőződött, míg az ugyan még kisebbségben levő kereszténységben a jövő vallását felismerte: puszta számításból mindjobban pártfogásába vette a keresztény vallást. Ezt a fordulatot Esuebius és Lactantius egyházi írók a következő eseményre vezetik vissza. Midőn C. és hadserege 312-ben Maxentius ellen vonult, a sereg egyszerre csak sugarakból font keresztet pillantott meg az égen, éjjel pedig maga Krisztus jelent meg C. előtt, a kereszt zászlóját (labarum) tartván kezében. E zászló felirása így hangzott. toutw nika. C. a legenda szerint azonnal több ilyen zászlót készíttetett és ezután bátran indult a harczba, melyben győzött. A történeti források, C. törvényei és érmei annyiban megerősítik a legendát, a mennyiben C. 312 óta a keresztény egyháznak szerintük is nagy mértékben kedvezett. 312-ben Mediolanumban kelt rendeletében elengedte a keresztényeknek az elődei által kiszabott büntetéseket és visszaadta nekik az elkobzott birtokokat, s miben Licinius is követte példáját. 313-ban felszabadította a papságot az adófizetés alól és megengedte, hogy az egyház reá hagyott örökséget elfogadhasson, nemsokára pedig menedékhelynek ismerte el a keresztény templomokat. Ezekkel az intézkedésekkel egyenlővé tette a keresztény vallást a pogány vallással, de államvallás rangjára nem emelte (ezt csak fia tette meg), C. pártfogása mellett a kereszténység számban és erőben csakhamar megizmosodott és meg is gazdagodott. A 317. év után az utolsó pogány jelképek, így a napisten (Sol) és más pogány istenségek képei is letüntek az érmekről, melyeket C. kezdetben közömbös jellegű, majd keresztény képekkel és feliratokkal pótolta; utoljára a labarummal is találkozunk érmein. Ő maga ugyan csak halálos ágyán tért át a keresztény vallásra, a midőn nicomediai Eusebius kezétől felvette a keresztséget; de fiait már zsenge koruktól kezdve keresztényeknek neveltette, és anyja hitbuzgó keresztény nő létére Jeruzsálembe zarándokolt. A legnagyobb szolgálatot azzal tett a keresztény egyháznak, hogy 325-ben Nicaeában általános zsinatot hívott egybe, mely az ő elnöklete alatt Arius tévtanát elitélte. A pogány vallást azonban semmiként sem üldözte; Pontifex Maximus méltóságát mindvégig megtartotta; a pogány istentiszteletet új székvárosában is megengedte és tiszteletben tartá a pogány papi testületek kiváltságait és adómentességi jogát; sőt magának is emeltetett templomot, csakhogy áldozatot nem fogadott el. Semleges és türelmes maradt tehát haláláig, de egészben véve mégis inkább a kereszténységnek kedvezett, melynek végleges diadalát előkészítette. – Élte alkonyán a birod helyzete rosszabbra fordult, minek főokát a roppant adóteherben kell keresnünk. Utoljára (337) II. Sapores perzsa királylyal került a dolog kenyértörésre, de ezen háború lefolyását C. már nem élte meg. A hadi készületek közepette régi köszvénybaja ágyba döntötte és május 22-én Achyrona villájában Nicomedia mellett meghalt. A trónt három fiára hagyta, Constantinusra (II.), Cosntantiusra és Constansra, a kiket már régebben tett volt meg Caesarokká és a kik között 335-ben maga osztotta fel birodalmát. Ezeken kívül mostoha testvére Dalmatius hasonló nevű fiának és idősb. Dalmatius öcscsének Hannibalianus herczegnek is juttatott egy-egy országrészt. De rendelkezéseit elfajult fiai megszegték, a kik, alig hogy az agg császárt Konstantinápolyban az általa alapított apostolok templomában nyugalomra helyezték, rettenetes gyilkosságokra vetemedtek, melyeknek a két herczeg és számos rokon esett áldozatúl, mire a hatalom a három fiú kezébe került (337 szept. 9-én). – C. császárt nagyon különféleképen itélték meg. A pogány írók zsarnoknak szidták, a keresztény írók mértéken túl magasztalták. A keleti egyház a szentek sorába iktatta, mitől a nyugati egyház tartózkodott. Érdeme, hogy a hanyatló római államot Diocletianus példáján indulva absolutistikus alapon úgy szervezte és annyira megszilárdította, hogy ez azután századokon át fenn tudta magát tartani. Nem bízván többé a züllött pogányságban, a kereszténységet azzal egyenrangúvá tette. A keresztény tanok azonban csakis eszét hatották át, szivét hidegen hagyták, a mint az elrendelt tömeges gyilkosságok is bizonyítják. Igazi erkölcsi nagyságot hasztalan keresünk benne. – Irodalom: Burckhardt, Die Zeit Constantin des Grossen (3. kiad. 1898). Gibbon, A római birodalom hanyatlásának története (angolul és németül, magyar kivonat Hegyesi Kálmántól. 2 köt. 1872). Schiller Herm., Gesch. der röm. Kaiserzeit. (II. köt. 156–292. l.). Hertzberg, Gesch. d. röm. Kaiserreiches (672–730. l.). Seeck, Gesch. des Untergangs der antiken Welt (I. és II. köt, 1895 s köv.). Flasch, Constantin d. Grosse, Beiträge zur Gesch. des diocletian-constantin. Zeitalters (Zeitschrift für wissenschaftliche Theologie, 33. kötet). Seuffert L., Konstantinus u. das Christenthum (1892). Neumann K. I., Der römische Staat u. die allgemeine Kirche (2 köt 1890 s köv.). Brieger, C. der Grosse als Religionspolitiker (Zeitschrift für Kirchengesch. 1880. évfoly.), Demetriades, Die christl. Regierung und Orthodoxie des Kais. C. (München, 1878). Keim, Der Übertritt Kaiser C.-s zum Christentum (1862). Zahn, Const. der Grosse u. die Kirche (1876). Paillard, Historie de la transmission de la cour impériale de Rome à Constantinople (Páris, 1875). – A szövegben említett forrásokon kívül még említendő: Incerti auctoris Liber de Constant. Magno, kiadta Heydenreich (1879). Stückelberg, Das Constantinische Patriziat (1891), Bratke, Das Monogramm Christi auf dem Labarum Cosntantins d. Grossen (1891). Heydenreich, Griechische Berichte über die Jugend Konst. d. Grossen (Griechische Studien, Lipcse, 1895. 88 sk. l.). V. Schultze, Quellenuntersuchungen zur vita Constantini des Eusebius (Zeitschrift für Kirchen-Gesch. 1894. XIV. köt.). Seeck, Die Urkunden der Vita (Constantini (u. o. 1897, 18. köt.). – 2. II. Constantinus, Nagy Constantinus legidősb fia, szül. Kr. u. 316-ban. Atyja egy évvel később már Caesarrá tette és keresztény hitben neveltette. Nagy Cosntantinus halálakor a galliai praefectura (Gallia, Hispania és Britannia) szállott reá örökségképen Nemsokára azonban öcscsével Constansszal háborúba elegyedett és az Aquileja mellett vívott szerencsétlen csata után (340 apr. havában) futás közben az Alsa folyócskába fult. Zos. 2, 21. 41. Országrészét Constans foglalta el. – 3. II. Constantinus, britannus származású trónkövetelő, ki Kr. u. 407-ben a népvándorlás okozta zavargások közepette fellépett mint ellencsászár és Galliában, Hispaniában meg hazájában germán zsoldosok segélyével Honorius nyugatrómai császárral egy ideig daczolt (Zos. 5, 27. 6, 2 sk.), sőt fia Cosntans arra kényszerítette Honoriust, hogy a Caesar méltóságot reá ruházza. Elvégre azonban Constantius római hadvezér C.-t- és germán segélyhadait Arelate mellett legyőzte és elfogta. C.-t Rómába vitték és ott 411-ben lefejezték. Oros. 7, 42.